Egy új élet kezdete - 1. fejezet

Emlékek


Mikor reggel kinyitottam a szemem nagyon fáradnak éreztem magam. Nem bírtam kimászni az ágyamból! Lehet, hogy az idő volt az oka. Este nem húztam be a függönyt így mikor az ablakra néztem láttam, hogy borús az idő. Igaz ez nem volt túl nagy meglepetés számomra, hiszen itt nagyon ritkán bújik csak elő a nap. Ehhez a Londonban töltött fél év alatt már hozzászokhattam volna, de mégsem így volt!

Az órára pillantottam, a kijelzőjén 9:30 volt. Csütörtök volt, de nem volt tanítás, így nem kellet sehova sietnem. Kinyújtóztam. Gondoltam itt az ideje felkelni! De mégsem bírtam rávenni magam! Csak teltek a percek. Már legalább 20 perce ébren voltam, de nem akartam felkelni! Ekkor a telefonom a segítségemre volt! Elkezdett csörögni és mivel nem volt a párnám alatt (ahol a helye volt általában) kénytelen voltam odamászni a táskámhoz, hogy kivegyem!

Miközben kutattam a telefon után nem tudtam ki hívhat most. Csak annyit tudtam, hogy nincs kedvem senkivel beszélni… Mikor végre a kezembe akadt ránéztem a kijelzőre rögtön tudtam, hogy tévedtem!
- Szia Domi!- emeltem a fülemhez a mobilom.
- Szia!- jött a válasz- Ugye nem ébresztettelek fel?- kérdezte aggódva.
Először nem értettem miért kérdezi, majd rájöttem. A hangom! Gyorsan megköszörültem a torkom és válaszoltam:
- Nem, dehogyis!- mondtam.
- Akkor jó!- nevetett- Figyelj csak, arra gondoltam, hogy együtt ebédelhetnénk ma!- mondta várakozóan.
- Persze! Remek ötlet.- válaszoltam örömmel a hangomban. – Hova mennénk?- kérdeztem.
- Mondtam, hogy egy osztálytársam a főiskolán tud egy remek indiait a külvárosban, emlékszel?- kérdezte izgatottan.
- Igen, Jake. Ugye? – kérdeztem. Nem igazán jó a névmemóriám, de Jake-ére emlékeztem. Nem könnyű elfelejteni őt!
- Aha. Elmondta hol van. – mondta- Mi lenne, ha 1-re érted mennénk?- várta a válaszom.
- Az remek lenne!- mondtam örömmel a hangomban, mert örültem, hogy nem egyedül kell odatalálnom! Még mindig elég rosszul tájékozódtam a külvárosi részeken.
- Oké, akkor 1-re érted megyek! De ne kelljen várnom. - mondta kuncogva.
- Ígérem, hogy kész leszek!- válaszoltam sértődést színlelve a hangomban.
- Jól van, jól van. – mondta. – Akkor találkozunk. Szia!
- Szia! – válaszoltam.

Letettem a telefont, majd tűnődtem mit csináljak. Vonzó volt, hogy visszabújjak a finom meleg ágyikómba. Nagyon is. De ekkor meghallottam halk kacagást kintről, így követtem a hangot, amely a nappaliba vezetett.

- Jó reggelt álomszuszék!- mondta Viola. Csak úgy ragyogott a szeme. Mikor megláttam mellette Michaelt tudtam miért! Mike Viola barátja volt. Londonba költözésünk után nem sokkal ismerkedtek meg. Még ennyi idő sem telet el és már egy pár voltak. Tökéletesek voltak együtt!
- Szia, Viki!- köszönt Mike is ugyan azzal a ragyogással a szemében, mint Viola.
- Sziasztok – válaszoltam mosolyra húzva a számat.
- Mike csinált egy kis rántottát. A konyhában van. – mosolygott Viola.
- Köszönöm, de inkább csak egy kis müzlit eszem. Ebédelni megyek Domival. Nem akarok előtte túl sokat enni!- magyaráztam.

Viola vigyorgott. Tudta, ha Domival vagyok minden rendben velem. Bár én tudtam, hogy már amúgy is rendben vagyok. De Via ezt még nem nagyon hitte el. Igaz, Domival jobban éreztem magam! Mellette igazi támaszra találtam. Hiszen sokat segített nekem mikor… De Viola kizökkentett gondolataimból.
- És hova mentek?- kérdezte érdeklődve.
- Indiaiba. - mondtam. - Domi tud egy nagyon jót a külvárosban és azt nézzük meg.
- Remek. Akkor nem leszel itthon egyedül!- sóhajtotta. Kérdően néztem rá. - Oh, Mike szüleinek ma van a 40. házassági évfordulójuk és ebédelni mennek. Meghívtak minket is. – Mondta örömmel a szemében.
- Óriási. Gratulálok nekik- mosolyogtam.
- Köszönöm. – mondta Mike. Elindultam a konyhába. Viola árnyékként követet, de nem vettem észre. Kivettem egy tányért a konyhaszekrényből és mikor megfordultam ott állt velem szemben.
- Úr Isten! – mondtam összerezzenve és a tányér majdnem kiesett a kezemből - Nem hallottam, hogy jössz!
- Bocsi nem akartalak megijeszteni!- nézett rám sajnálkozva. És már folytatta is. – Annyira örülök, hogy mostanság egyre többet mozdulsz ki! – mosolygott.
- Mondtam, hogy már teljesen jól vagyok!- visszamosolyogtam rá. Láttam a megkönnyebbülést az arcán.
- Igen, most már kezdem tényleg elhinni!- vigyorgott.

De láttam a mosolya alatt a kételyeket és, hogy ő is épp úgy emlékszik még arra az időre,(ami miatt ennyire aggódik miattam) mint én! Viszont nem igazán akartam emlékezni és ő nem is erőltette soha! Mindig mondta, hogy bármikor beszélhetünk róla, de én általában kikerültem a témát. Ha arról az időről nem is, de a viselkedésem okáról kellett beszélnem, mióta újra önmagam voltam. De Violával jó volt. Viszont azt az időszakot nem emlegettük. Nem akartam róla beszélni, fájtak az emlékek abból a korszakból, amit én csak a sötét körszakomnak neveztem. Vagyis emlékek nem nagyon voltak, mert nem igazán volt mire emlékezni.

A telefon megszakított egy pillanatra.
- Megyek, felveszem. - mondta Viola. Én bólintottam ő pedig kisietett a nappaliba. Müzlit szórtam a tálba, majd tejet öntöttem rá. Leültem és kanalazni kezdtem. Közben újra a gondolataimba merültem.

A sötét korszak akkor kezdődött, mikor Londonba költöztünk. Nem azonnal persze. Szóval mikor idejöttünk főiskolára mindent magunk mögött hagytunk.
Magyarországot, a családot, a barátokat. Nekem viszont volt valami sokkal fájdalmasabb, valami, amit sokkal nehezebb volt otthagynom, mint bármi mást. Ez volt Balázs.
Balázst az általános iskola első osztálya óta ismertem. Hatodik osztályban elment egy másik suliba, majd a gimnázium 10. osztályában visszatért közénk.
Szépen lassan barátok lettünk, nagyon jó barátok. Mindenről tudtam vele beszélni, ahogy ő is velem. Baráti érzéseim elkezdtek átalakulni valami mássá, valami erősebbé. Rájöttem, hogy szerelmes vagyok belé. Nemsokára kiderült, hogy ő is úgy érez, mint én. Így 2008. december 28.-ától egy párt alkottunk.
Az a hét és fél hónap, amit vele töltöttem eddigi életem legszebb időszaka volt. Minden tökéletes volt. Teljes odaadással szerettem, és ő viszont.
Ezek után Violával augusztus közepén Angliába költöztünk. Balázs pedig Bécsben folytatta tanulmányait. Mikor összejöttünk tudtuk, hogy hét és fél hónap múlva mind a ketten két másik országban folytatjuk majd az életünket, de ennek ellenére belevágtunk. Reméltük, hogy nálunk majd működik a távkapcsolat.

Működött is, egy hónapig.

A szakításunkra szeptember végén került sor, amit végül én mondtam ki. Akkora fájdalmat éreztem, mint még soha. Összeestem a fájdalomtól, amit a mellkasomban éreztem. Majd az ágyamban ébredtem és Viola aggódó arcával találtam magam szemben . Csak annyit bírtam kinyögni,mikor láttam a tehetetlenséggel vegyült értetlenséget az arcán, hogy vége. Rögtön megértette.

Ezután egy hétig nem keltem fel az ágyból. Csak sírtam, sírtam és sírtam. Küzdöttem a fájdalommal, ami nem enyhült. Soha egy pillanatra sem.
Egy hét után visszamentem a suliba és dolgozni is. Ez töltötte ki az életem. Figyelemelterelés. Amíg volt mit csinálnom működött, de mikor egyedül votam…

Nem csináltam semmi mást, nem mentem sehova. Nem is igazán beszéltem senkivel, csak ha kérdeztek és muszáj volt. Viola nagyon aggódott értem. Vele se nagyon beszéltem, de azért többet, mint bárki mással. Ez így ment két és fél hónapon keresztül.

Addig, míg egy nap le nem mentem valamiért a boltba, de az zárva volt. Így el kellett mennem a nagyobba. Épp a pénztártól jöttem el, mikor valaki a nevemet kiáltotta. - VIKTÓRIA?- A hang irányába fordultam és egy mosolygós fiúval találtam szemben magam.
- Viki, tényleg te vagy az?- kérdezte a meglepett ismerős.
- Domi?- néztem rá kikerekedett szemmel.
- Igen! – örvendezett és megölelt – El sem hiszem, hogy te vagy az! Mit keresel te itt? – kérdezte tagadhatatlan örömmel az arcán.
- É…én itt tanulok! – válaszoltam.
- Ez remek! Én is. - vigyorgott.

Aztán a beszélgetés folytatódott, egészen addig, míg haza nem értünk. Felhőtlenül tudtam vele beszélgetni. Feljött hozzánk, találkozott Violával is, aki szintén nagyon örült neki.(Viola is jó ismerte őt, hiszen egy ideig, pontosan egy évig 11.-ben, a mi osztálytársunk volt.) Azt hiszem, legfőképp azért mert újra hallotta a hangomat és még mosolyogtam is. Mivel, ha néha beszéltem is, mosolyogni sosem mosolyogtam az elmúlt két és fél hónapban.

Aztán Domi erősen az életem részévé vált. Vele, valahogy más volt minden. Olyan könnyű. Bár ismerte Balázst, és tudta, hogy együtt voltunk sosem kérdezett felőle. Vagyis csak egyszer. Akkor annyit mondtam, hogy annak már vége. Mintha megértette volna a mögöttes értelmét a szavaknak. Érezte, hogy erről nem beszélnék, ha nem muszáj. Talán ezért is volt olyan jó vele. Nem kellett arról beszélnem, amiről a legkevésbé akartam. Erre a részre ott volt Viola. Vele kellett beszélnem róla. Igaz a két és fél hónap alatt nem zaklatott a dologgal, de miután Domi megjelent és egy idő után látta rajtam, hogy jobban vagyok nem húzhattam ki magam a beszélgetések alól. Megérdemelte, hogy beszéljek erről vele. Tudom, hogy csak aggódott és jót akart. Sosem voltak titkok vagy tabu témák kettőnk között.

A fájó sebek begyógyultak! De az üresség megmaradt. Nem tudom az valaha is eltűnhet-e! A szívemet köré egy erős burkot vontam. Nem akarta, hogy bárki is a közelébe férkőzhessen, és újra összetörje, mikor végre valamennyire sikerül összeillesztenem a darabjait. Nem mintha úgy éreztem volna, hogy ezt valaki is megteheti.

De jól vagyok, immár teljesen. Ezt főleg Dominak köszönhettem!

Viola visszatért a konyhába és dühöngött! Kék szemei szinte szikrákat szórtak.
- Ezt nem hiszem el! – dünnyögte idegesen.
- Mi a baj?- kérdeztem.
- Az a sok kretén ember! Közvélemény kutatásban kérték a segítségem. Gondoltam miért ne, egyszer belefér! Ha tudtam volna, hogy a telefon másik felén egy ilyen idióta ül nem mentem volna bele. – mondta mérgelődve, kitépte szőke hajából a gumit, majd újra összefogta és folytatta – Jegyzetelt, nekem meg olyan lassan kellett beszélnem… na, mindegy! - Sajnálkozóan sóhajtottam. Elpakoltam magam után, majd a nappali felé indultunk.

Viola kérdezni akart valamit tőlem így leültünk a kanapéra. Mike éppen a födőszobában volt.
- Van valami programod holnap estére? – kérdezte reménykedő arccal. Tudtam mit szeretne hallani…
- Ö... nincs! – mondtam, de rögtön meg is bántam. Arca felragyogott.
- Most már van! – örvendezett – Mike és én elmegyünk egy pub-ba holnap. Úgy volt, hogy csak kettesben leszünk majd nála, kiveszünk egy filmet meg ilynek, – belemosolygott a mondatba. - de Mike kedden összefutott egy gyerekkori barátjával, akivel már elég rég nem találkozott. Elfelejtette, hogy mit beszéltünk meg és megbeszélte vele a péntek estét. Le akarta mondani őt, de mondtam neki, hogy ne hülyéskedjen, menjen csak! Mondta, hogy csak akkor, ha én is megyek. Szeretné, ha találkoznék vele, mert nagyon jó barátja! – rám mosolygott – Szeretném, ha velünk tartanál! – mondta reménykedve.
- Via, én nem is tudom. – fintorogtam. - Nem hinném, hogy…- de nem hagyta befejezni a mondatot.
- Kérlek, annyira boldoggá tennél, ha eljönnél! Még csak nemrég kaptam vissza a legjobb barátnőmet! – nézett rám könyörgő, ártatlan kiskutya szemekkel – Annyira hiányoztál már… Mikor is buliztunk együtt utoljára? – kérdezte.
- Hát… azt hiszem elég régen. - mondtam lemondóan. Amit természetesen rögtön megérzett a hangomban. Tudta, hogy győzelemre áll.
- Ugye? – mosolygott – Itt a tökéletes alkalom az újrakezdésre!- mondta és látszott, hogy nagyon elégedett. Beleegyezően bólintottam.
- Rendben, - mondtam – de ha nem érzem jól magam, akkor…- megint csak nem tudtam befejezni, mert Via megtette helyettem.
- … azonnal haza jöhetsz! – vágta rá.

Olyan boldog volt, hogy belementem. Ha nem is fogom jól érezni magam, már ezért megérte igent mondani. Hogy láthattam, mennyire örült. És biztos voltam benne, hogy minden kétsége elszállt az én újra önmagamra találásommal szemben. Aztán az is lehet, hogy jól fogom magam érezni…

Viola letámadta a fürdőből kilépő Mike-ot és örömmel újságolta neki, hogy én is velük tarok holnap este. Mike is nagyon örült neki. Kedveltük egymást. Mióta „újra” éltem sokat beszélgettem vele, próbáltam mindent bepótolni, amiből kimaradtam, minél jobban megismerni őt. Nagyon megkedveltem, rendes srác. Különösen hálás voltam neki, hogy amíg én a sötét körszakomat éltem ott volt Viá-nak, helyettem is.

Violáék elmentek, én pedig készülődni kezdtem. Felvettem egy farmert és egy hosszú ujjú zöld garbót. Az eső lába még mindig lógott. Csengettek. Felvettem a csizmám és a kabátom. Fogtam a táskám és elindultam lefelé. Elég enyhe idő volt, ahhoz képest amilyen hideg tud lenni Februárban. Domi a kocsiban várt. Bepattantam mellé.
- Hello! – mondta és mosolygott.
- Szia!- üdvözöltem én is mosollyal.
- Készen állsz egy hihetetlenül jó indiai ebédre?- kérdezte csalafinta mosollyal.
- El sem hiszed mennyire! – mosolyogtam megint csak és a hasam is jelezte, hogy valóban készen állok. Erre mind a ketten nevettünk, majd elindultunk.

Ez a jó hangulat volt jellemző ránk egész ebéd alatt! Mikor az órára néztünk már három óra múlt. Ideje volt indulni.
Domi ki tett otthon és egy pillanatra fel is jött, hogy köszönjön Violának. Tényleg csak egy pillanatra.

Miután Domi elköszönt Viola felajánlotta, hogy kikíséri. Mivel nekem a szobámba kellett sietnem, mert megszólalt a telefonom. De mire beértem elhallgatott. Így kifelé indultam, mikor meghallottam Violát és Domit a bejárati ajtóban beszélgetni.
- Örülök, hogy jól éreztétek magatokat!- halottam Viola hangját. – Tudod, Domi – folytatta halkabban, azt hitte, így nem hallom – annyira hálás vagyok neked. Visszahoztad az életbe.
- Ugyan, nem érzem úgy, hogy bármi különösebbet tettem volna! - mondta Domi szerény hangon.
- Lehet, hogy nem tettél semmi különösebbet, de itt voltál. – mondta Via gyengéd hangon – Ez neki elég volt. Nekem is az. Köszönöm!- mondta.
- Nos – mondta Domi könnyed hangon – szívesen máskor is! Nevettek, de Via nevetése nem volt könnyed inkább keserű.
- Remélem, nem lesz rá szükség!- mondta kicsit elszorult hangon.
- Ennyire rémes volt? – kérdezte Domi érdeklődve – Nem volt alakalmunk még erről beszélni…
- Igen, eléggé az volt. – mondta Via – Az első egy hétben nem jött ki a szobájából. Már arra gondoltam, hívom a mentőket. – megremegett a hangja az emléktől – Aztán visszament a suliba és dolgozni is, de olyan volt, mint egy élőhalott. És aztán jöttél te – megkönnyebbülten sóhajtott – és lassan a régi önmaga lett. El sem tudom mondani, hogy mennyire boldog vagyok most!
Ezt így hallani nagyon rossz volt. Mennyit aggódott miattam a legjobb barátnőm! Ez fájt, nagyon. Nem akartam tovább hallgatni, így előlibbentem, ezzel félbeszakítva a beszélgetésüket.
-Áh, Domi! Te még itt vagy? – színleltem meglepettséget.
- Igen, már megyek is, csak Via még megkérdezte, hogy sikerült az ebéd! – mondta Domi és jelentőségteljesen Violára nézett – Na, de akkor majd beszélünk csajok! Sziasztok!
- Szia és köszönöm még egyszer az ebédet!- mosolyogtam rá. Visszamosolygott.
- Szia! – mondta Viola is. Majd becsukta az ajtót.



Ez lenne az első fejezet! Remélem mindenkinek tetszik,nem túl rövid és nem is túl hosszú.:)A továbbiakban is ilyen hosszúságú fejezetekre lehet számítani!
Kérlek benneteket,hogy írjatok róla véleményt!:)
Köszönöm!