Sziasztok! Meghoztam az újabb részt, ami szám szerint a 36. fejezet. Köszönöm azoknak, akik írtak véleményt az előző részhez, akik elég kevesen vannak! Nem tudom…ennyire nem tetszik mostanában? Igaz már csak pár rész van hátra és éppen ezért kérlek titeket, hogy írjatok véleményt! Köszönöm!
A másik dolog meg pont arra vonatkozik, hogy nemsokára vége a történetnek. Köszönöm, azoknak, akik szavaztak és kifejtették a véleményüket miért tetszene neki az egyik, illetve a másik befejezés. Mint mondtam, én nagyon sablonosnak tartom a „boldogan éltek még meg nem haltak…” befejezéseket, de ha ti ezt szeretnétek, természetesen ez lesz! Én nem így fejezném be, de ez a történet elsősorban értetek van, ezért is kértem a véleményeteket!:) Azért örültem, hogy néhányan választanák a másik verziót is!!!;)
Ha szeretnétek, megírom azt is és így két vége lesz a történetnek!:P Majd a kommentben írjátok le, mit szeretnétek! Nem is magyarázok tovább!:)
Jó olvasást! Lili
Tom a kanapén ült és akárhogy kutattam tekintetemmel, Laurát sehol sem láttam.
- Laura hol van? – kérdeztem kissé ijedten, mert rossz előérzetem volt.
- Telefonon hívták! – felelte Tom.
- És sikerült megbeszélni? – kérdezte Rob reménykedve.
- Igen! – hallottuk meg Laura hangját, amire mind a hárman az erkélyajtó felé kaptuk a tekintetünket. – Minden rendben – mosolygott kedvesen, majd fogta magát és leült Tom mellé a kanapéra, kezüket összekulcsolta.
- Laura megbocsátott! – mondta Tom elvarázsolva. Robbal felsóhajtottunk, ez egy amolyan elégedett és „hála Istennek” sóhaj volt.
- Viszont a munkahelyéhemről hívtak, azt mondták hétfőn már vissza kell mennem! – mondta szomorúan.
- Az még egy hét! Több, mint a semmi! – bíztattam.
- Igen. Addig maradsz velem Tom, ugye? – kérdezte reménykedve Laura.
- Persze! – vágta rá Tom.
- Remek! Holnap bemutatlak anyuéknak és Viki szüleit is megismerheted – gondolkozott Laura boldogan. – Stelláék holnap jönnek haza? – kérdezte tőlem.
- Igen, estefelé! – bólintottam.
Miután megbeszéltük a dolgokat, egy gyors vacsora után mindenki visszavonult a szobájába.
Másnap Laura és Tom a szülőkkel ebédeltek, mint később elmesélték a szülei nagyon megkedvelték Tomot, így miután az én szüleimnek is bemutatta, át is költöztek hozzájuk.
A következő hetet még jócskán kihasználtuk, mielőtt Lauráék visszautaztak volna. Sok helyre elmentünk a fővárosban, amit feltétlenül meg akartunk mutatni a fiúknak. Nagy sajnálatomra az egyik ilyen alkalommal Rob kapott egy telefont, aminek nem örültünk.
- Kicsim, most hívott a menedzserem. Muszáj ott lennem a díjátadón – közölte szomorúan.
Tudtam ez mit jelent, nem csak Lauráék utaznak hétfőn, hanem Rob is, csak Ő Los Angelesbe.
- Oh, ez tényleg nem jó hír! – mondtam csalódottan. Tudtam, hogy úgyis ez lesz, de Rob ragaszkodott hozzá, hogy azért megpróbálja, hátha nem kell mennie. Volt egy B terv is, miszerint vele megyek, de nem sok kedvem volt. Olyan ritkán van alkalmam itthon lenni, nem szerettem volna egy nappal kevesebbet sem itthon tölteni. Ezt Rob megértette, nem is erőltetett.
Miután Rob és Lauráék is elutaztak, minden időmet a családommal töltöttem. Anyuék kivettek pár nap szabadságot, amíg otthon voltam.
Aztán az én utazásom napja is eljött. Nehéz szívvel búcsút vettem a családom minden tagjától és visszaindultam Angliába. Be kell valljam, hiányzott London. Szerettem ott élni, szerettem a levegőt, mindent ami Londonhoz tartozott. Talán főleg Rob miatt, hiszen vele is itt hozott össze a sors.
A csajokkal közös lakásunkban már Rob várt rám, ahogy a többiek is ott voltak. Robnak végre gratuláltam személyesen is a rengeteg bezsebelt díjhoz, amit a Teen Choice Awardson ítéltek neki.
Este neki álltunk a legfontosabb dolognak, amiért végülis ilyen hamar visszajöttünk Londonba. Rob a nyár elején felvetette az összeköltözést és eljött az ideje, hogy közös otthon után nézzünk magunknak!
Elsőként az interneten néztünk házakat. Igen, házakat, mert Rob azt mondta Ő nem akar egy lakásban lakni. És különben is, ha megtaláljuk a megfelelőt, akkor azt nem két évre vesszük, hanem az közös életünkre. Ott fogjuk felnevelni a gyerekeinket is.
De nem jártunk túl nagy sikerrel. Egyik ház sem volt az igazi. Aztán Robnak eszébe jutott hogy felhívja Claret, akinek van egy kedves ingatlanügynök barátnője.
Clare repesett az örömtől és azonnal hívta is a barátnőjét, aki holnap örömmel segít nekünk.
Izgatottan feküdtünk le és reméltük, hogy holnap megtaláljuk álmaink házát.
Reggel egy gyors evést követően már indultunk is a megbeszélt találkozóhelyre. Clare is elkísért minket, aminek örültem.
- Nos, van nálam pár ház képe, amit megmutatok és így ki tudják választani, melyik az amelyik tetszik és megnézzük! – mondta mosolygósan Lynette, az ingatlanügynök. Nagyon kedves nőnek tűnt és nagyon oda volt, hogy jó házat találjon nekünk.
A kávézó asztalára kiterített vagy két tucat képet, amin szebbnél szebb házak voltak. Ránézésre bármelyik jó lett volna, de mikor a részletekbe belementünk, rájöttünk, hogy majdnem mindegyikkel van valami problémánk. Ekkor más sejtettem, hogy ez nem lesz olyan egyszerű, mint gondoltuk.
Végül maradt öt ház, ami nagyjából jónak tűnt.
- Akkor menjünk és nézzük meg őket! – javasolta Lynette, mire felkerekedtünk. Az első négy ház megnézése után kezdtem feladni a dolgot. Vagy a környék nem volt megfelelő, vagy maga a ház, esetleg az elrendezés. Az ötödik megtekintésével minden reményem elvesztettem és úgy éreztem, nekünk nem lesz házunk.
- Nem! – mondtuk ma már sokadszorra, mire Lynette arcán lemondó mosoly jelent meg.
- Ezzel mi a baj? – kérdezte kedvesen.
- Túl messze van a központtól és Rob szüleitől is! – feleltem elkeseredetten.
- Értem! Nos, akkor holnapra utána nézek még pár lehetséges háznak, rendben? – kérdezte reménykedve.
- Köszönjük és elnézést, hogy ennyi gond van velünk! – rázott vele kezet Rob.
- Ugyan, nehéz megtalálni a tökéletes házat tudom én! – fogott kezet velem is, majd elmenet.
- Sajnálom gyerekek. – ölelt meg minket Clare. – De ne aggódjatok, úgyis meglesz! – bíztatott minket.
- Reméljük! – sóhajtottam.
Hazavittük Claret és este már hívott is minket Lynette, hogy van még két ház, amit talált. Az egyiket már holnap meg tudjuk nézni, de a másiknak a tulajdonosai külföldön tartózkodnak és csak hétvégére lesznek itthon, azt meg nem engedik, hogy Lynette egyedül mutassa meg. Ezt kicsit furcsálltam, de nem szóltam semmit. Örültem, hogy talált még és ismét reménykedni kezdtem.
Másnap Clare már nem tartott velünk, csak hármasban mentünk. Számíthattam volna rá, hogy ez sem lesz az igazi. Lynette bíztatott minket, hogy ne legyünk elkeseredve, szerinte amit hétvégén mutat tetszeni fog.
Reméltem, hogy igaza lesz.
Hazaérve Laurának és Tomnak volt egy bejelentenivalója.
- Összeköltözünk! Vagyis Laura hozzám költözik! – mondta Tom boldogan és átölelte Laurát. Remek, nekik bezzeg összejön három hónap után!
- Ez remek srácok! – feleltem bágyadtan, de azért megölelgettem őket.
- Ne legyetek elkeseredve, nemsokára nektek is meglesz az álomházatok! – mosolygott Laura.
- Reméljük! Mike tudja már? – kérdezte Rob.
- Igen, ma felhívtuk őket és akkor ők meg ebben a lakásban fognak lakni! – mondta Laura. Szuper, Ők is! Egyre jobban kezdtem szomorkodni, de ugyan akkor örültem ennek a két gerlepárnak, legalább nekik összejön.
- Mikor jönnek haza? – kérdeztem, mivel ők még Magyarországon vannak.
- Azt hiszem egy hét múlva! – gondolkozott Laura.
Elmentünk vacsorázni velük egy kellemes kis étterembe. Még most is nehéz volt felfogni, hogy ezek mennyire oda vannak egymásért. Ismerve Laurát főleg meglepett a dolog. Ő mindig csak szórakozott a pasikkal, de úgy tűnik Tom megváltozatta. Talán Tom előtt egyszer volt igazán szerelmes, de az sem tartott fél évnél tovább. De egy biztos: még sosem lát így nézni senkire, mint Tomra és sosem láttam ennyire boldognak és elégedettnek. És hogy Tomon is ezt láttam, csak még jobban megerősített abban, hogy ők tényleg egymásnak valóak.
A hét további napja izgatottan teltek. Rob és köztem állandó téma volt a ház. Reméltük, hogy ez lesz az utolsó, amit meg kell néznünk.
És végre eljött a nagy nap. Tízkor találkoztunk Lynettel és együtt mentünk a házig.
Egyszer csak leparkolt egy utcában, nagyon ismerős volt a környék és meg is kérdeztem Robot, hogy nem ismeire-e. Elmosolyodott:
- Itt nőttem fel! – közölte elégedetten. – Két utcányira laknak a szüleim! – nevetett, én meg a fejem fogtam. Aztán megnyugtatott, hogy csak másfelől közelítettünk meg, ezért nem ismertem fel a környéket. De ez már eleve jó jel volt. Közel van a belvároshoz és Rob szülei is itt vannak egy köpésre tőlünk.
Aztán más dolog is történt. Ahogy megláttam a házat kívülről, azonnal beleszerettem. Robnak is hasonló elragadottság tükröződött az arcáról. Egy nem túl hivalkodó, igazán melegséges kis ház volt, az előkertjében csodaszép zöld fűvel, bokrokkal és virágokkal, valamit nagy fákkal, ami az utcában is sok volt. Az ajtóig kis betonozott út vezetett. Mesébe illő ház volt.
- Ők a tulajdonosok! – mondta Lynette, majd bemutatott nekik. Elég új háznak tűnt, amire rá is kérdeztünk.
- Igen, egy éve építettük, azt terveztük, hogy ide költözünk, de máshol kaptam állást, így el kell adnunk! – mondta a férfi. Maximum harminc éves lehetett ő is és a felesége is. Nagyon kedves párnak tűntek. – Eddig tetszik? – kérdezte kedvesen.
- Abszolút! – feleltük egyszerre Robbal.
- Akkor menjünk beljebb! – javasolta mosolyogva.
Követtük a kis kikövezett, ház felé vezető úton. Benyitott és mesélni kezdett. Először az előszobába léptünk be, amiből nyílt a konyha, abból az ebédlő és a nappali is az előszobából nyílt. Minden üres volt, ami különösen tetszett, hiszen a saját ízlése szerint rendezheti be az ember. Nagy volt a nappali egy üvegfallal volt elválasztva a kerttől, a nap csodásan megvilágította a szobát.
Aztán visszatértünk az előtérbe, ahonnan egy lépcső vitt fel az emeletre. Itt négy szoba volt. A tulajdonos kedvesen elmondott mindent majd magunkra hagyott minket, hogy megbeszélhessük.
- Nos? – kérdezte Rob.
- Beleszerettem ebbe a házba. Csodás és a környék is remek! – mondtam teljesen elájúlva.
- Nekem is nagyon tetszik. Gondolod? – kérdezte reménykedve.
- Igen, tökéletes lenne! – mondtam mosolyogva és megöleltem. Néhány percig csöndben álltunk így.
- Ez lehetne a mi szobánk! – mondta a szobára, amiben álltunk. – Van külön fürdő és óriási, mondjuk a többi is nagy. – lelkesedett. Az emeleten volt még egy fürdő, de ebben volt egy külön is.
- Akkor megvesszük? – kérdeztem boldogan.
- Szerintem megtaláltuk a tökéletes. Mind a ketten beleszerettünk elsőre – örvendezett és szinte sugárzott.
- Akkor közöljük velük! – húztam kifelé. Lerohantunk a lépcsőn, aminek az alján mosolyogva vártak minket.
- Megvesszük! – mondta Rob és magához húzott.
- Örülünk, hogy maguknak adhatjuk el! Reméljük boldog életük lesz itt – mosolygott a tulaj és a felesége.
Megbeszéltük velük, hogy holnap találkozunk és elintézzük a papírokat.
Hazafelé Rob boldogan hívta Claret, én pedig az én anyukámat. Mind a két szülő teljesen el volt ájulva a dologtól, ahogy Rob és én is két méterrel a föld fölött lebegtünk.
Másnap siettünk a házhoz, hogy aláírva a papírokat és átadva a pénzt végre a miénk legyen ez az álomház. Nagy meglepetésemre hamar végeztünk mindennel és a kulcsokat átvéve már kijelenthettük: van egy házunk. Boldogságban úszva meséltük a dolgokat Violáéknak, akik mindenben segítséget ígértek. Igazság szerint nem tudom miben tudtak volna a segítségünkre lenni, hiszen nincs miben. A ház teljesen új és csak a berendezéseket kell megvenni, meg a falakat kifesteni és ehhez hasonló dolgok. Ezek pedig a mi ízlésünk szerint lesznek kiválasztva, nem fog senki beleszólni, hiszen a mi házunk! Olyan furcsa ezt kimondani, még most is alig hiszem el.
Nem nagyon késlekedhettünk a munkálatok megkezdésével, mert szorított az idő bennünket. Felfogadtunk még másnap egy lakberendezőt, hogy a mi kívánságaink, leírásunk alapján rendezze be a házat. Szegénynek nem volt egyszerű dolga, mivel nekem és Robnak elég konkrét elképzelésünk volt a dolgokról és a házról. Ráadásul ideje sem volt sok, mivel Rob a forgatáshoz volt kötve, így nem késlekedhetett sokat vele. Két nap múlva már kész is volt a terv, ami minden igényünket kielégítette.
A bútorokat együtt mentünk el megvenni vele és az elhelyezésüket is a mi kívánságunk szerint történt, amit még a terv elkészítése előtt egyeztettünk, ami alapján dolgozott.
Kedves volt és leste minden óhajunkat és hülyeségünket. Soha egy rossz szava nem volt és a legfontosabb – ami a mi esetünkben aranyat érő tulajdonsága volt -, hogy gyors volt.
A napjaink a házzal teltek, minden apró részletnek meg kellett lenni, mire Rob utazik.
Talán ilyen gyorsan még nem készült el ház… vagyis nem lett berendezve kész ház. Két hét alatt – a megvételtől számítva – teljes pompában állt.
Robbal elégedetten hordtuk be a dolgainkat a harmadik héten. És mikor bepakoltunk csak végigjártuk a házat, hogy gyönyörködjünk benne.
A konyhában kezdtük, amiben a színek tökéletesen passzoltak egymáshoz. A csempe, a fal és a konyhabútor teljes összhangban voltak egymással. A közepén lévő kis sziget az én kérésem volt, mindig is imádtam az otthonit.
Az ebédlő színei is mentek a konyháéhoz, még ha más térben is volt. Lány színek jellemezték ezt is, hiszen sem Rob, sem én nem szeretjük a hivalkodó dolgokat.
A földszintem csak egy aprócska fürdőszoba volt, amiben egy wc és egy mosdó található.
Azt hiszem a nappali az egyik legközelebb álló helyiség a szívemhez. A színkompozíció tökéletes volt.
A kis kandalló, ami kikandikált a terméskővel borított oldalfalból nagy kedvencem, különleges hangulatot ad a szobának. A fekete kanapé és a vajszínű szőnyeg különleges harmóniában álltak egymással. És a hatalmas üvegfal, amely egyben a kertre nyíló „ajtó” is volt, különösen világossá tette a szobát. A zöld növények is sokat dobtak a barátságos környezeten.
Aztán a felső szintre mentünk, ahol a négy szoba volt. Ebből kettő még üresen állt, talán a közeljövőben már valaki használatba veszi, de egyenlőre itt még nem tartunk.
Beléptünk a vendégszobába, amit főleg az én szüleimnek készítettünk, de természetesen már idelátogató ismerős is használhatja. A falak halvány sárgák voltak, míg a bútorok fehérek. Világos szoba volt.
Itt a fenti szinten is volt egy, a folyosóról nyíló fürdő. Ezzel is teljesen elégedettek voltunk, egy zuhany, kád, wc és mosdó kapott benne helyet.
Aztán a ház legfontosabb része következett, legalábbis számunkra ez volt az. A közös hálónkba lépve elárasztott még jobban az elégedettség. Tökéletes lett. Fehér falak, óriási ablak és ehhez a világossághoz remekül illett a barna bútorzat. Pont ilyennek álmodtuk meg és ez meg is valósult.
Ebben az aprócska birodalomban volt még valami. Egy külön fürdő nekünk. Rob azt szerette volna, ha ezt én választom ki, milyen legyen. Azt mondta, mindent úgy akar benne, ahogy én. Én azért igyekeztem olyanra álmodni, ami neki is megfelel.
Elégedetten álltunk a hálószoba közepén és bámultunk egymásra.
- Tökéletes, ennél boldogabb nem is lehetnék! – szólalt meg Rob.
- Én is ezt érzem! – sóhajtottam és hozzábújtam.
- Azt hiszem ideje lenne…
- Minek? – vágtam közbe türelmetlenül.
- Felavatni az ágyat! – mosolygott huncut bájjal, amitől teljesen el voltam varázsolva.
- Mélységesen egyet értek! – néztem rá kihívóan. Neki sem kellett több, felkapott és végigdöntött az ágyon, heves csókokkal elhalmozva.
A ház:
http://i43.tinypic.com/2hi2q6d.jpg
Konyha:
http://i40.tinypic.com/11gtv14.jpg
Étkező:
http://i40.tinypic.com/s31u7o.jpg
Nappali:
http://i41.tinypic.com/3444jo4.jpg
Vendégszoba:
http://i44.tinypic.com/2u433g8.jpg
Fenti fürdőszoba:
http://i43.tinypic.com/6xyob6.jpg
Viki és Rob szobája:
http://i42.tinypic.com/2n8dl5e.jpg
Viki és Rob fürdőszobája:
http://i43.tinypic.com/11vjyqa.jpg
2010. március 24., szerda
Egy új élet kezdete - 36. fejezet
Otthon, édes otthon
2010. március 18., csütörtök
Kérés/kérdés!
Kedves olvasók!
Most kevésbé jó hírrel-kinek milyen- jöttem hozzátok és egy kéréssel, vagyis inkább kérdéssel!
Az elején kezdeném! A hír az lenne, hogy a 40. fejezettel szeretném lezárni Viki és Rob történetét! Kerek számmal szeretném befejezni, de ha nem sikerül akkor max. még egy két plusz fejezet várható!
És akkor most jönne a kérés/kérdés része a dolognak. Arra gondoltam, ti is beleszólhatnátok a történet végébe. Tudom, hogy sokan Happy Endet szeretnétek a történetnek… én is mindenképpen azt tervezek, de most több dolog is jutott eszembe. Szóval, van egy A verzió, miszerint Rob és Viki együtt élik le az életüket stb, a szokásos befejezés. Nos, nem tudom… nekem van más ötletem is! Én is szeretem a Happy Endeket, de mi lenne ha ez valami más lenne? Ez a két szereplő olyan más… nekik más való! Ezért van egy B verzióm, ami szintén Happy End lenne, de kicsit másképp! Nem tudom, mennyit árulhatok el belőle, mert nem szeretném lelőni a poént, hátha ezt választanátok. Annyit mondok, hogy Viki és Rob ebben a verzióban is boldog lenne, de nem feltétlenül együtt… vagyis egy ideig együtt-szerelmük pecsétjével-, de aztán a végső boldogságot más mellett találnák meg! Tudom, hogy ez kicsit furcsa, de nekem tetszik. Őszintén szólva, nekem ez a befejezés lenne a kedvencem! Ne kérdezzétek miért, egyszerűen úgy érzem, így kéne lennie…így lenne kerek!
Örülnék, sőt nyomatékosan(!)kérek mindenkit, hogy írja le kommentben mit gondol erről! Örülnék neki, ha segítenétek a döntésben, hiszen ez nem könnyű!
Előre is köszönöm a segítséget és remélem sikerül helyesen döntenünk!:)
Üdv.: Lili
Most kevésbé jó hírrel-kinek milyen- jöttem hozzátok és egy kéréssel, vagyis inkább kérdéssel!
Az elején kezdeném! A hír az lenne, hogy a 40. fejezettel szeretném lezárni Viki és Rob történetét! Kerek számmal szeretném befejezni, de ha nem sikerül akkor max. még egy két plusz fejezet várható!
És akkor most jönne a kérés/kérdés része a dolognak. Arra gondoltam, ti is beleszólhatnátok a történet végébe. Tudom, hogy sokan Happy Endet szeretnétek a történetnek… én is mindenképpen azt tervezek, de most több dolog is jutott eszembe. Szóval, van egy A verzió, miszerint Rob és Viki együtt élik le az életüket stb, a szokásos befejezés. Nos, nem tudom… nekem van más ötletem is! Én is szeretem a Happy Endeket, de mi lenne ha ez valami más lenne? Ez a két szereplő olyan más… nekik más való! Ezért van egy B verzióm, ami szintén Happy End lenne, de kicsit másképp! Nem tudom, mennyit árulhatok el belőle, mert nem szeretném lelőni a poént, hátha ezt választanátok. Annyit mondok, hogy Viki és Rob ebben a verzióban is boldog lenne, de nem feltétlenül együtt… vagyis egy ideig együtt-szerelmük pecsétjével-, de aztán a végső boldogságot más mellett találnák meg! Tudom, hogy ez kicsit furcsa, de nekem tetszik. Őszintén szólva, nekem ez a befejezés lenne a kedvencem! Ne kérdezzétek miért, egyszerűen úgy érzem, így kéne lennie…így lenne kerek!
Örülnék, sőt nyomatékosan(!)kérek mindenkit, hogy írja le kommentben mit gondol erről! Örülnék neki, ha segítenétek a döntésben, hiszen ez nem könnyű!
Előre is köszönöm a segítséget és remélem sikerül helyesen döntenünk!:)
Üdv.: Lili
2010. március 16., kedd
Egy új élet kezdete - 35. fejezet
Harcok
Sziasztok! Meghoztam a 35. fejezetet, ami remélem tetszeni fog! Szeretném, ha sok kommentet írnátok a részhez, sokat jelentene nekem! Előre is köszönöm! És van egy új kép a szereplőknél is!:)
Jó olvasást kívánok a részhez!
- Halló? – jött a válasz a vonal túlsó végéről.
- Tom? – kérdeztem meglepetten.
- Igen! Viki te vagy az? – hallottam a szintén meglepett hangot.
- Igen Viki vagyok! Mi újság? Tudnád adni Laurát? – érdeklődtem sürgetőleg.
- Igazából… izé… szóval Laura nincs itt – felelte. De ha Laura nincs ott, akkor Ő mégis mit keres a lakásban?
- Merre van? – kérdeztem, nem titkolva döbbentségemet.
- Nos, azt én is szeretném tudni! Összevesztünk és elment… - mondta zavartan.
- És ez mikor történt? – hangomból csak úgy sütött az idegesség.
- Kb két órája és azóta nem veszi fel a telefont sem. Nem tudom elérni és ötletem sincs hova mehetett. – Tom is ideges volt, lehetett hallani.
- Megkérdezhetem mi történt? – tértem a lényegre.
- Igazából félreértés az egész! Ő azt hiszi megcsaltam, de nem. Vagyis nem volt semmi a csajjal, csak smároltunk, de ennyi. – hát ez nekem is épp elég lett volna. Gondolom, most Laura nagyon ki van borulva. Tudtam én, hogy ebből a kapcsolatból semmi jó nem fog kisülni. Tom már az elején sem volt szimpatikus, de mivel Rob barátja elfogadtam. Talán Domi – aki az egyik legjobb barátom- miatt is mérges vagyok rá.
- Szerintem ez nem ilyen egyszerű. Laura jogosan van kiakadva! Nem ismerem az értékrended, de Lauráét igen és ez megcsalásnak számít nála! Ez a ti dolgotok, de ha valami történik vele, vagy valami hülyeséget csinál, én azt sosem bocsátom meg neked Tom! – közöltem vele indulatosan.
- Én sem magamnak! – felelte szégyenkezve. Legalább szégyelli magát.
- Ha előkerül szólj neki, hogy hívjon! Szia. – csaptam le a telefont. Micsoda tapló ez az ember… Hátrafordulva Robbal találtam szemben magam. – Hallottad az egészet? – kérdeztem kissé talán keményebben a kelleténél.
- Igen! És ha jól emlékszem megbeszéltük, hogy kimaradunk ebből! – dorgált meg.
- Nem Rob, ebből nem maradok ki! Ha Lauráról van szó, nem tehetem. – feleltem idegesen.
- Felnőtt emberek. Meg tudják oldani a dolgaikat….
- Csak azért mondod ezt, mert Tomról is szó van! Ha másik pasi csinálta volna, akihez nincs közöd, akkor nem ezt mondanád! – gyanúsítottam meg.
- Nem, Tom is hibát követett el ez így van, de akkor sem kell beleszólni! – rázta meg a fejét, teljesen nyugodtan.
- Ez nem hiba, hanem megcsalás! – érveltem az igazam mellett.
- Akkor te is megcsaltál engem Balázzsal! – váltott Ő is idegesebb hangnemre. Megdöbbenve álltam a szoba közepén és nem hittem el, hogy a fejemhez vágja.
- Ahogy gondolod! – néztem rá idegesen, majd otthagytam. Leviharzottam a lépcsőn és kimentem a kertbe, hogy egy cigivel lenyugtassam magam. Anyu utánam jött és kedvesen érdeklődött, hogy minden rendben van-e. Kicsit talán túl idegesen mondtam neki, hogy egyedül akarok lenni. Rossz volt hallani, ezt Robtól, hiszen igaza van.
Egész nap levegőnek néztük egymást, mind a ketten túl sértettek voltunk , hogy a másik elé álljunk. Aztán ő tette meg az első lépést:
- Viki! – hallottam meg a bűnbánó hangját. Úgy tettem, mintha nem hallanám, továbbra is az ajtónak háttal álltam és figyeltem valamit a kertben. – Sajnálom, ez nem volt fair. Ezt már megbeszéltük, ahogy azt is, hogy többet nem hozom fel. De tudod, milyen vagyok ha rám jön az öt perc. Eléggé meggondolatlanul tudok viselkedni! – mondta a védőbeszédet. Rájöttem, hogy nem játszhatom a sértett, így megfordultam.
- Nem neked kell bocsánatot kérned, hanem nekem. Hülyén viselkedtem, sajnálom! – léptem elé bűnbánóan.
- Akkor felejtsük el az egészet! – javasolta és közelebb húzott magához. Miután bólintottam ajkai az enyémre simultak és engem megint átjárt a jóleső nyugalom.
- Annyira utálom, hogy mások hülyesége miatt vitázunk! – sóhajtottam, miközben hozzábújtam.
- Akkor nem szóljunk bele, ez tényleg az Ő dolguk! – folytatta és féltem, hogy megint vita lesz.
- Majd meglátjuk…de nem kezdjük újra! – néztem rá boci szemekkel. Elmosolyodott és bólintott.
Nem élvezhettük sokáig egymás társaságát, mert hamarosan megérkezett Mike és Viola, így ideje volt elindulni vacsorázni.
Violának és nekem volt egy kedvenc mexikói éttermünk a belváros egy eldugott részén, amit feltétlenül szerettünk volna megmutatni a fiúknak.
Vacsora közben kitértünk a Laura-Tom témára is, amit mind a ketten meglepetten hallgattak. Mike szerint, már hetek óta olyanok, mint két tojás, ezért biztos hamar megoldják a problémát.
Legalább tizenegy óra volt, mire hazaértünk. De nem is ez volt a meglepő, hanem aki a kanapén várakozott ránk.
- Laura? – kérdeztem meglepetten, mire tudatosult bennem, ki van ott. – Hála istennek! – rohantam hozzá és megöleltem. – Mit csinálsz itt?
- Tommal volt egy kis vitánk és úgy döntöttem haza jövök egy kicsit! – ült vissza a kanapéra.
- Annyira aggódtam érted. Reggel beszélni akartam veled, de Tom vette fel és elmondott mindent. – ültem le mellé.
- Akkor tudsz mindent! Hülyeség, hogy minden szó nélkül haza jöttem, de nagyon kiborultam. Szeretem őt és fáj, hogy ezt tette! – mondta lehajtott fejjel. Közelebb húzódtam hozzá és megöleltem, miközben Robra néztem. Megdöbbenve figyelte a jelenetet, talán nem gondolta, hogy Laurának ennyit jelent Tom. Bevallom én sem! Majd csak ennyit tátogott felém: „megölöm” és eltűnt a lépcsőn. Gondolom, most telefonon jól kiosztja a barátját.
- Anyukádék tudják, hogy itt vagy? – kérdeztem, terelve a témát.
- Nem és Stellát is megkértem, hogy ne szóljon nekik és ma este, had maradjak itt. Holnap majd átmegyek hozzájuk, de ma nem volt kedvem! – vont vállat.
- Rendben! Gyere, felkísérlek a vendégszobába, hogy pihenhess egy kicsit! – fogtam kézen és felhúztam a kanapéról.
- Viki? – állt meg egy pillanatra. – Szerinted rosszul döntöttem? Úgy értem, hogy gondolkodás nélkül haza jöttem? – kérdezte kétségbeesetten.
- Nem tudom megmondani, szívem. Azt hiszem a helyedben én is hasonlóképp cselekedtem volna. De ez nem biztos, hogy a helyes! – mosolyogtam rá.
- Ennél jobb nem jutott eszembe! – csóválta a fejét csalódottan. – Nem hittem volna, hogy ezt teszi velem. Sosem bocsátok meg neki!
- Inkább aludj rá egyet, holnap lehet, hogy egész máshogy látod majd a helyzetet! – javasoltam.
- Nem hiszem, hogy ezt másképp gondolnám! – vont vállat és követett a lépcső felé.
Miután Laurát bekísértem a szobába, az enyém felé indultam, ahol Rob feküdt az ágyban.
- Beszéltél vele? – kíváncsiskodtam.
- Kicsit! Laura hogy van? – kérdezte.
- Nem túl jól… még nem láttam ilyennek! – bújtam be mellé.
- Nem hittem, hogy ezek ketten ennyire oda vannak egymásért! – mondta teljesen meglepetten.
- Én sem! Azt hittem ez egy futókaland lesz! – helyeseltem.
- Én is! – bólintott. Az este tovább részében hanyagoltuk a témát, akadt jobb elfoglaltságunk is. Mégpedig egymás kényeztetése.
Reggel viszonylag korán ébredtem és mire lementem az ebédlőbe Laura már a kávét szürcsölgette.
Nem volt jókedvű, elmondta, hogy alig aludta az éjjel. Szerettem volna neki segíteni, de nem tudtam hogyan. Aztán Rob is előkerült, aki látványosan rosszul érezte magát a helyzetben. Tom a legjobb barátja, de ezzel szemben itt van Laura, aki nekem olyan, mintha a testvérem lenne. Engem meg sosem bántana meg. Nem tudta kinek az oldalán álljon. Talán Ő szerette volna a legjobban, hogy helyrejöjjenek a dolgok.
Laura fél napnyi zombiskodás után, úgy döntött átmegy a szüleihez ebédre és majd csak este felé jön vissza. Anyáék nem voltak itthon. Apának egy konferenciára kellett mennie Bécsbe, ahova anya mindig elkíséri. Bár felajánlotta, hogy most itthon marad, de mondtam, hogy menjen nyugodtan, így egyedül voltunk a házban.
Mivel jó idő volt, úgy döntöttünk, kicsit kimegyünk a kertbe és használatba vesszük a medencét is. Rob kicsit fintorogva álldogált a medence szélén, amit kezdtem megelégelni, így fogtam és berántottam. Ennek persze nem örült.
- Na megállj csak! – jött föl a víz alól és vészjóslóan nézett a szembe. Elkezdtem sebesen úszni, de még így sem voltam elég gyors és már utol is ért. Kétszer lenyomott a víz alá, míg nem visítva könyörögtem:
- Ne, Rob kérlek! – könyörögtem nevetve, de még harmadszorra is lenyomott. Aztán rájöttem ez így nem fog menni, ezért bevettem a tuti fegyvert.
Lábaimat a dereka köré fontam, mikor egy pillanatra megállt és ekkor már valahogy nem is volt olyan sürgős a bosszú! Hirtelen az ajkaim után kapott és csak azt vettem észre, hogy eszeveszett csókba kezdünk. Szorosabbra fogtam lábaimat és egész testemmel neki nyomódtam. Szájával a nyakamra vándorolt, és onnan egyre lejjebb haladt, míg nem el érte a bikinifelsővel takart melleimet. Gyorsan kikötötte és ajkaival finoman kényeztetni kezdett, mire felnyögtem. Kezeimmel simogattam meztelen felsőtestét és csak egy valamire vágytam: rá!
Hamar a lényegre tértünk, amit valahogy most nem bántam, annyira akartam. Letoltam a fürdőnadrágját, miközben a falhoz közelített velem. Gyors mozdulattal félrehúzta a bugyimat az útból, hogy testünk egyé válhasson. Mosolyogva nyögtünk fel mind a ketten és kezdett testünk egy ritmusra mozogni. Hol a medence peremébe, hol pedig Rob vállába kapaszkodtam, miközben éreztem, hogy közeledik a megsemmisítő gyönyör. Ajkamból elfúló sikoly szakad fel, ahogy elért a gyönyör. Éreztem, ahogy Rob még kettőt lök rajtam, majd az Ő teste is megfeszült és hangos üvöltéssel temette arcát a nyakamba. Zihálva kapaszkodtam belé, miközben ajkai a nyakamat kényeztették.
Aztán furcsa hangokra lettünk figyelmesek. Egymásra néztünk és egyszerre rémülten mondtuk ki: „a francba”.
- Hol van a felsőm? – kérdeztem idegesen, miközben lemásztam Rob öléből.
- Nem tudom! – zihálta és közben felhúzta a nadrágját. Kétségbeesetten néztem körül a medencében, majd végre megelletem a víz tetején úszkálni, valahol középtáj. Robbal a sarkamban odaúsztam, de az a francos anyag nem akart megfelelően állni. Ide-oda igazgattam, mire végre felismertem, hogyan kell felvenni.
- Sziasztok! Hát ti? – lépett ki az ajtón Mike és a sarkában Viola. Rob egyetlen mozdulattal lökött a háta mögé, remélem még időben.
- Öhm, mi csak úsztunk egy kicsit! – dadogta Rob, miközben még mindig a felsővel szenvedtem. Most éppen a bekötés nem ment. Éreztem, ha nem találok ki valamit csúnya lebukás lesz a vége.
- Viki, miért bujkálsz? – kérdezte Viola. A fenébe…
- Jah, csak kikötődött a felsőm! Rob bekötnéd? – érdeklődtem zavart nevetéssel kísérve.
- Persze! – fordult hátra és bekötötte. Viola és Mike csak egy mindentudó pillantást váltottak, majd elmosolyodtak.
- Ha zavarunk, akkor majd visszajövünk! – vigyorogott Mike.
- Nem dehogy! – vágtam rá és elkezdtem kifelé úszni. – Üljetek le! – mutattam a napozóágyak felé.
Mint kiderült, ők is hoztak fürdőruhát. A délután további részében igyekeztem nem arra figyelni, mennyire kívánom Robot még mindig. Ő sem könnyítette meg a helyzetemet - ugyan nem szándékosan –, de sokszor hozzám ért, ezzel újra és újra felkorbácsolva a bennem lévő tüzet.
Viola és Mike társaságában mindig jól éreztük magunkat. Sokat nevetünk a sörök társaságában és a napozást, meg az úszást sem hanyagoltuk. Aztán velük is vacsoráztak, majd elindultak haza, így Robbal ismét ketten maradtunk. Anyáék csak holnap este érkeznek haza, csak Laura fog befutni valamikor.
Aztán megszólalt a csengő, amin kicsit meglepődtem, mert van kulcsa. Ezek szerint itthon hagyta. Ám mikor ajtót nyitottam majdnem leesett az állam. Tom állt velem szemben.
- Szia! - köszönt udvariasan.
- Szia! – feleltem, mikor végre felfogtam. – Rob! – kiáltottam, van egy olyan érzésem, hogy erről Ő többet tud, mint én. Mosolyogva sétált ki, de mikor meglátta Tomot, majd az én kérdő arcomat, leolvadta a mosolya.
- Sajnálom! – mondta bűnbánó képel. – Meg kell beszélniük és ez volt a legjobb megoldás!
- Lehet… de Laura ki fog nyírni! El tudod képzelni mit fog gondolni, ha meglátja itt? Azt fogja hinni, hogy elárultam! – mondtam két oktávval magasabb hangon.
- Majd meglátjuk! – vont vállat Rob és megölelte Tomot. Úgy döntöttem nem kezdet hisztizni, még az is lehet, hogy Robnak lesz igaza. Mivel Laura szenved, én képes vagyok mindenre, még ha az Tommal kapcsolatos is.
Betessékeltük a nappaliba és én mint jó házigazda kimentem a konyhába egy kis rágcsálnivalóért meg üdítőért.
- Te viszed el a balhét, Rob! – mondtam, mikor hallottam az ajtó nyílását.
- Tom vagyok! – jött a hang a hátam mögül, mire megfordultam.
- Sajnálom, azt hittem Rob! – vontam vállat és kivettem egy tálat, hogy beletöltsek egy kis csipszet.
- Tudom, hogy nem kedvelsz engem! – mondta ki nyíltan, amivel nem nagyon tudtam vitatkozni.
- Laura nagyon fontos nekem és féltem! – tereltem a témát.
- Tudom! De hidd el nekem is! – erre felszisszentem. – Hiába hiszed, hogy nem, ez így van. Gondolod, akkor itt lennék, vállalva a kockázatot, hogy a következő géppel repülhetek vissza Londonba? Nem! De itt vagyok, mert nem akarom elveszíteni! – megfordultam és a szemébe néztem.
- Talán erre akkor kellett volna gondolnod, mikor mással csókolóztál! – feleltem gúnyosan.
- Ebben igazad van, de nem ismersz engem! Laura előtt egy komoly barátnőm volt, aki megcsalt és azóta csak egy éjszakás kalandokkal élek! De most, hogy megismertem az unokatestvéred megrémültem. – folytatta és lehajtott a fejét. Őszintének tűnt, és én őszinte kíváncsisággal vártam a folytatást.
- Megijedtél az elkötelezettségtől? – kérdeztem, mert úgy láttam elakadt.
- Nem! Attól ijedtem meg amit érzek! Rájöttem, hogy teljes mértékben belezúgtam Laurába és ez megrémisztett. Volt Marcus koncertjén az a csaj és rám mászott, én meg engedtem. De tényleg csak csók volt. De ez a csók sokat segített, rájöttem, hogy nekem tényleg nem kell rajta kívül más és nem szabad félnem attól, amit érzek. Ezért el is mondtam Laurának, aki mindent félre értett, azt hittem nekem ez nem komoly és elrohant, miután a fejemhez vágta, hogy többet látni sem akar! – fejezte be a történetet és közben idegesen dobolt a lábával.
Ebben a pillanatban rájöttem valamire. Alábecsültem Tomot és pont úgy viselkedtem, ahogy gyűlölöm, ha valaki viselkedik. Úgy ítéltem meg, hogy nem is ismertem. Kialakítottam róla egy képet és nem is foglalkoztam azzal, hogy megismerjem. Pedig úgy tűnik Ő egy nagyon is értékes ember.
- Tudod Tom, bocsánatkéréssel tartozom neked! – kezdtem mosolyogva.
- Miért? – nézett rám meglepette.
- Mert nem szántam rá időt, hogy megismerjelek és úgy ítéltelek meg! Persze tévesen. – vallottam be a hibám. – Pedig azt hiszem nagyon is kedvelnélek! – vallottam meg.
- Akkor tiszta lap? – kérdezte mosolyogva, mire bólintottam. – Amúgy én az elejétől fogva kedvellek! Már akkor kedveltelek, mikor még nem is ismertelek, mert csodát műveltél a mi Pattynkkel! Szóval örülök, hogy már szeretsz!– mondta boldogan.
- Én is! – nevettem vele. – Te meg ne aggódj… Laura azt hiszem nagyon szeret téged, szóval biztos megbocsát neked! Én meg mindenben melletted állok! – biztosítottam, mire hálásan rám mosolygott. Egy öleléssel megpecsételtük a dolgot, majd visszaindultunk a nappaliba.
Most már biztos voltam abban, hogy Laurának nem is lehetne jobb barátja, mint Tom. Minden el fogok követni, hogy ezek ketten újra boldogok legyenek.
Rob mosolyogva fogadott minket a nappaliban.
- Mi ez a nagy vigyor? – kérdezte végigmérve minket.
- Viki kedvel engem! – húzta ki magát Tom, mire Rob arca elkomorult. – Nem úgy te barom, hanem, mint barátot és a tesója pasiját! – magyarázta gyorsan nevetve.
- Szóval benyalta magát? – kérdezte Rob most már felszabadultan nevetve.
- Tomnak nem lehet ellenállni! – böktem oldalba játékosan. Aztán mindenkinek az arcára fagyott a mosoly, mert nyílt az ajtó.
- Te meg mit keresel itt? – kérdezte Laura meglepetten, mikor belépett a nappaliba.
- Beszélni szeretnék veled! – találta meg a hangját Tom.
- Nekünk nincs miről beszélnünk! – felelte karba font kézzel a durcás Laura.
- Kérlek, én ezt nem bírom! – nézett rá Tom könyörgően. Ezt már én nem bírtam…
- Laura csak hallgasd meg kérlek! – odasétáltam a kanapén ülő Rob mellé és kézen fogtam, hogy magukra hagyjuk őket.
- Öt perced van! – közölte Laura kimérten, mire én és Rob kisiettünk a konyhába.
- Szerinted? – kérdezte Rob.
- Nem tudom, de most, hogy rájöttem Tom is mennyire szereti Laurát remélem meg tudják oldani! – sóhajtottam, mire Rob is helyeslően bólogatott.
Már legalább húsz perce ültünk a konyhában, ami szerintem jót jelentett, de Rob már nem volt ennyire biztos a dologban. Aztán a húszon ötödik percben, az én javaslatomra halkan kisomfordáltunk, hogy meglessük, mi a helyzet. Meglepődve konstatáltuk a nappaliban látottakat.
Sziasztok! Meghoztam a 35. fejezetet, ami remélem tetszeni fog! Szeretném, ha sok kommentet írnátok a részhez, sokat jelentene nekem! Előre is köszönöm! És van egy új kép a szereplőknél is!:)
Jó olvasást kívánok a részhez!
- Halló? – jött a válasz a vonal túlsó végéről.
- Tom? – kérdeztem meglepetten.
- Igen! Viki te vagy az? – hallottam a szintén meglepett hangot.
- Igen Viki vagyok! Mi újság? Tudnád adni Laurát? – érdeklődtem sürgetőleg.
- Igazából… izé… szóval Laura nincs itt – felelte. De ha Laura nincs ott, akkor Ő mégis mit keres a lakásban?
- Merre van? – kérdeztem, nem titkolva döbbentségemet.
- Nos, azt én is szeretném tudni! Összevesztünk és elment… - mondta zavartan.
- És ez mikor történt? – hangomból csak úgy sütött az idegesség.
- Kb két órája és azóta nem veszi fel a telefont sem. Nem tudom elérni és ötletem sincs hova mehetett. – Tom is ideges volt, lehetett hallani.
- Megkérdezhetem mi történt? – tértem a lényegre.
- Igazából félreértés az egész! Ő azt hiszi megcsaltam, de nem. Vagyis nem volt semmi a csajjal, csak smároltunk, de ennyi. – hát ez nekem is épp elég lett volna. Gondolom, most Laura nagyon ki van borulva. Tudtam én, hogy ebből a kapcsolatból semmi jó nem fog kisülni. Tom már az elején sem volt szimpatikus, de mivel Rob barátja elfogadtam. Talán Domi – aki az egyik legjobb barátom- miatt is mérges vagyok rá.
- Szerintem ez nem ilyen egyszerű. Laura jogosan van kiakadva! Nem ismerem az értékrended, de Lauráét igen és ez megcsalásnak számít nála! Ez a ti dolgotok, de ha valami történik vele, vagy valami hülyeséget csinál, én azt sosem bocsátom meg neked Tom! – közöltem vele indulatosan.
- Én sem magamnak! – felelte szégyenkezve. Legalább szégyelli magát.
- Ha előkerül szólj neki, hogy hívjon! Szia. – csaptam le a telefont. Micsoda tapló ez az ember… Hátrafordulva Robbal találtam szemben magam. – Hallottad az egészet? – kérdeztem kissé talán keményebben a kelleténél.
- Igen! És ha jól emlékszem megbeszéltük, hogy kimaradunk ebből! – dorgált meg.
- Nem Rob, ebből nem maradok ki! Ha Lauráról van szó, nem tehetem. – feleltem idegesen.
- Felnőtt emberek. Meg tudják oldani a dolgaikat….
- Csak azért mondod ezt, mert Tomról is szó van! Ha másik pasi csinálta volna, akihez nincs közöd, akkor nem ezt mondanád! – gyanúsítottam meg.
- Nem, Tom is hibát követett el ez így van, de akkor sem kell beleszólni! – rázta meg a fejét, teljesen nyugodtan.
- Ez nem hiba, hanem megcsalás! – érveltem az igazam mellett.
- Akkor te is megcsaltál engem Balázzsal! – váltott Ő is idegesebb hangnemre. Megdöbbenve álltam a szoba közepén és nem hittem el, hogy a fejemhez vágja.
- Ahogy gondolod! – néztem rá idegesen, majd otthagytam. Leviharzottam a lépcsőn és kimentem a kertbe, hogy egy cigivel lenyugtassam magam. Anyu utánam jött és kedvesen érdeklődött, hogy minden rendben van-e. Kicsit talán túl idegesen mondtam neki, hogy egyedül akarok lenni. Rossz volt hallani, ezt Robtól, hiszen igaza van.
Egész nap levegőnek néztük egymást, mind a ketten túl sértettek voltunk , hogy a másik elé álljunk. Aztán ő tette meg az első lépést:
- Viki! – hallottam meg a bűnbánó hangját. Úgy tettem, mintha nem hallanám, továbbra is az ajtónak háttal álltam és figyeltem valamit a kertben. – Sajnálom, ez nem volt fair. Ezt már megbeszéltük, ahogy azt is, hogy többet nem hozom fel. De tudod, milyen vagyok ha rám jön az öt perc. Eléggé meggondolatlanul tudok viselkedni! – mondta a védőbeszédet. Rájöttem, hogy nem játszhatom a sértett, így megfordultam.
- Nem neked kell bocsánatot kérned, hanem nekem. Hülyén viselkedtem, sajnálom! – léptem elé bűnbánóan.
- Akkor felejtsük el az egészet! – javasolta és közelebb húzott magához. Miután bólintottam ajkai az enyémre simultak és engem megint átjárt a jóleső nyugalom.
- Annyira utálom, hogy mások hülyesége miatt vitázunk! – sóhajtottam, miközben hozzábújtam.
- Akkor nem szóljunk bele, ez tényleg az Ő dolguk! – folytatta és féltem, hogy megint vita lesz.
- Majd meglátjuk…de nem kezdjük újra! – néztem rá boci szemekkel. Elmosolyodott és bólintott.
Nem élvezhettük sokáig egymás társaságát, mert hamarosan megérkezett Mike és Viola, így ideje volt elindulni vacsorázni.
Violának és nekem volt egy kedvenc mexikói éttermünk a belváros egy eldugott részén, amit feltétlenül szerettünk volna megmutatni a fiúknak.
Vacsora közben kitértünk a Laura-Tom témára is, amit mind a ketten meglepetten hallgattak. Mike szerint, már hetek óta olyanok, mint két tojás, ezért biztos hamar megoldják a problémát.
Legalább tizenegy óra volt, mire hazaértünk. De nem is ez volt a meglepő, hanem aki a kanapén várakozott ránk.
- Laura? – kérdeztem meglepetten, mire tudatosult bennem, ki van ott. – Hála istennek! – rohantam hozzá és megöleltem. – Mit csinálsz itt?
- Tommal volt egy kis vitánk és úgy döntöttem haza jövök egy kicsit! – ült vissza a kanapéra.
- Annyira aggódtam érted. Reggel beszélni akartam veled, de Tom vette fel és elmondott mindent. – ültem le mellé.
- Akkor tudsz mindent! Hülyeség, hogy minden szó nélkül haza jöttem, de nagyon kiborultam. Szeretem őt és fáj, hogy ezt tette! – mondta lehajtott fejjel. Közelebb húzódtam hozzá és megöleltem, miközben Robra néztem. Megdöbbenve figyelte a jelenetet, talán nem gondolta, hogy Laurának ennyit jelent Tom. Bevallom én sem! Majd csak ennyit tátogott felém: „megölöm” és eltűnt a lépcsőn. Gondolom, most telefonon jól kiosztja a barátját.
- Anyukádék tudják, hogy itt vagy? – kérdeztem, terelve a témát.
- Nem és Stellát is megkértem, hogy ne szóljon nekik és ma este, had maradjak itt. Holnap majd átmegyek hozzájuk, de ma nem volt kedvem! – vont vállat.
- Rendben! Gyere, felkísérlek a vendégszobába, hogy pihenhess egy kicsit! – fogtam kézen és felhúztam a kanapéról.
- Viki? – állt meg egy pillanatra. – Szerinted rosszul döntöttem? Úgy értem, hogy gondolkodás nélkül haza jöttem? – kérdezte kétségbeesetten.
- Nem tudom megmondani, szívem. Azt hiszem a helyedben én is hasonlóképp cselekedtem volna. De ez nem biztos, hogy a helyes! – mosolyogtam rá.
- Ennél jobb nem jutott eszembe! – csóválta a fejét csalódottan. – Nem hittem volna, hogy ezt teszi velem. Sosem bocsátok meg neki!
- Inkább aludj rá egyet, holnap lehet, hogy egész máshogy látod majd a helyzetet! – javasoltam.
- Nem hiszem, hogy ezt másképp gondolnám! – vont vállat és követett a lépcső felé.
Miután Laurát bekísértem a szobába, az enyém felé indultam, ahol Rob feküdt az ágyban.
- Beszéltél vele? – kíváncsiskodtam.
- Kicsit! Laura hogy van? – kérdezte.
- Nem túl jól… még nem láttam ilyennek! – bújtam be mellé.
- Nem hittem, hogy ezek ketten ennyire oda vannak egymásért! – mondta teljesen meglepetten.
- Én sem! Azt hittem ez egy futókaland lesz! – helyeseltem.
- Én is! – bólintott. Az este tovább részében hanyagoltuk a témát, akadt jobb elfoglaltságunk is. Mégpedig egymás kényeztetése.
Reggel viszonylag korán ébredtem és mire lementem az ebédlőbe Laura már a kávét szürcsölgette.
Nem volt jókedvű, elmondta, hogy alig aludta az éjjel. Szerettem volna neki segíteni, de nem tudtam hogyan. Aztán Rob is előkerült, aki látványosan rosszul érezte magát a helyzetben. Tom a legjobb barátja, de ezzel szemben itt van Laura, aki nekem olyan, mintha a testvérem lenne. Engem meg sosem bántana meg. Nem tudta kinek az oldalán álljon. Talán Ő szerette volna a legjobban, hogy helyrejöjjenek a dolgok.
Laura fél napnyi zombiskodás után, úgy döntött átmegy a szüleihez ebédre és majd csak este felé jön vissza. Anyáék nem voltak itthon. Apának egy konferenciára kellett mennie Bécsbe, ahova anya mindig elkíséri. Bár felajánlotta, hogy most itthon marad, de mondtam, hogy menjen nyugodtan, így egyedül voltunk a házban.
Mivel jó idő volt, úgy döntöttünk, kicsit kimegyünk a kertbe és használatba vesszük a medencét is. Rob kicsit fintorogva álldogált a medence szélén, amit kezdtem megelégelni, így fogtam és berántottam. Ennek persze nem örült.
- Na megállj csak! – jött föl a víz alól és vészjóslóan nézett a szembe. Elkezdtem sebesen úszni, de még így sem voltam elég gyors és már utol is ért. Kétszer lenyomott a víz alá, míg nem visítva könyörögtem:
- Ne, Rob kérlek! – könyörögtem nevetve, de még harmadszorra is lenyomott. Aztán rájöttem ez így nem fog menni, ezért bevettem a tuti fegyvert.
Lábaimat a dereka köré fontam, mikor egy pillanatra megállt és ekkor már valahogy nem is volt olyan sürgős a bosszú! Hirtelen az ajkaim után kapott és csak azt vettem észre, hogy eszeveszett csókba kezdünk. Szorosabbra fogtam lábaimat és egész testemmel neki nyomódtam. Szájával a nyakamra vándorolt, és onnan egyre lejjebb haladt, míg nem el érte a bikinifelsővel takart melleimet. Gyorsan kikötötte és ajkaival finoman kényeztetni kezdett, mire felnyögtem. Kezeimmel simogattam meztelen felsőtestét és csak egy valamire vágytam: rá!
Hamar a lényegre tértünk, amit valahogy most nem bántam, annyira akartam. Letoltam a fürdőnadrágját, miközben a falhoz közelített velem. Gyors mozdulattal félrehúzta a bugyimat az útból, hogy testünk egyé válhasson. Mosolyogva nyögtünk fel mind a ketten és kezdett testünk egy ritmusra mozogni. Hol a medence peremébe, hol pedig Rob vállába kapaszkodtam, miközben éreztem, hogy közeledik a megsemmisítő gyönyör. Ajkamból elfúló sikoly szakad fel, ahogy elért a gyönyör. Éreztem, ahogy Rob még kettőt lök rajtam, majd az Ő teste is megfeszült és hangos üvöltéssel temette arcát a nyakamba. Zihálva kapaszkodtam belé, miközben ajkai a nyakamat kényeztették.
Aztán furcsa hangokra lettünk figyelmesek. Egymásra néztünk és egyszerre rémülten mondtuk ki: „a francba”.
- Hol van a felsőm? – kérdeztem idegesen, miközben lemásztam Rob öléből.
- Nem tudom! – zihálta és közben felhúzta a nadrágját. Kétségbeesetten néztem körül a medencében, majd végre megelletem a víz tetején úszkálni, valahol középtáj. Robbal a sarkamban odaúsztam, de az a francos anyag nem akart megfelelően állni. Ide-oda igazgattam, mire végre felismertem, hogyan kell felvenni.
- Sziasztok! Hát ti? – lépett ki az ajtón Mike és a sarkában Viola. Rob egyetlen mozdulattal lökött a háta mögé, remélem még időben.
- Öhm, mi csak úsztunk egy kicsit! – dadogta Rob, miközben még mindig a felsővel szenvedtem. Most éppen a bekötés nem ment. Éreztem, ha nem találok ki valamit csúnya lebukás lesz a vége.
- Viki, miért bujkálsz? – kérdezte Viola. A fenébe…
- Jah, csak kikötődött a felsőm! Rob bekötnéd? – érdeklődtem zavart nevetéssel kísérve.
- Persze! – fordult hátra és bekötötte. Viola és Mike csak egy mindentudó pillantást váltottak, majd elmosolyodtak.
- Ha zavarunk, akkor majd visszajövünk! – vigyorogott Mike.
- Nem dehogy! – vágtam rá és elkezdtem kifelé úszni. – Üljetek le! – mutattam a napozóágyak felé.
Mint kiderült, ők is hoztak fürdőruhát. A délután további részében igyekeztem nem arra figyelni, mennyire kívánom Robot még mindig. Ő sem könnyítette meg a helyzetemet - ugyan nem szándékosan –, de sokszor hozzám ért, ezzel újra és újra felkorbácsolva a bennem lévő tüzet.
Viola és Mike társaságában mindig jól éreztük magunkat. Sokat nevetünk a sörök társaságában és a napozást, meg az úszást sem hanyagoltuk. Aztán velük is vacsoráztak, majd elindultak haza, így Robbal ismét ketten maradtunk. Anyáék csak holnap este érkeznek haza, csak Laura fog befutni valamikor.
Aztán megszólalt a csengő, amin kicsit meglepődtem, mert van kulcsa. Ezek szerint itthon hagyta. Ám mikor ajtót nyitottam majdnem leesett az állam. Tom állt velem szemben.
- Szia! - köszönt udvariasan.
- Szia! – feleltem, mikor végre felfogtam. – Rob! – kiáltottam, van egy olyan érzésem, hogy erről Ő többet tud, mint én. Mosolyogva sétált ki, de mikor meglátta Tomot, majd az én kérdő arcomat, leolvadta a mosolya.
- Sajnálom! – mondta bűnbánó képel. – Meg kell beszélniük és ez volt a legjobb megoldás!
- Lehet… de Laura ki fog nyírni! El tudod képzelni mit fog gondolni, ha meglátja itt? Azt fogja hinni, hogy elárultam! – mondtam két oktávval magasabb hangon.
- Majd meglátjuk! – vont vállat Rob és megölelte Tomot. Úgy döntöttem nem kezdet hisztizni, még az is lehet, hogy Robnak lesz igaza. Mivel Laura szenved, én képes vagyok mindenre, még ha az Tommal kapcsolatos is.
Betessékeltük a nappaliba és én mint jó házigazda kimentem a konyhába egy kis rágcsálnivalóért meg üdítőért.
- Te viszed el a balhét, Rob! – mondtam, mikor hallottam az ajtó nyílását.
- Tom vagyok! – jött a hang a hátam mögül, mire megfordultam.
- Sajnálom, azt hittem Rob! – vontam vállat és kivettem egy tálat, hogy beletöltsek egy kis csipszet.
- Tudom, hogy nem kedvelsz engem! – mondta ki nyíltan, amivel nem nagyon tudtam vitatkozni.
- Laura nagyon fontos nekem és féltem! – tereltem a témát.
- Tudom! De hidd el nekem is! – erre felszisszentem. – Hiába hiszed, hogy nem, ez így van. Gondolod, akkor itt lennék, vállalva a kockázatot, hogy a következő géppel repülhetek vissza Londonba? Nem! De itt vagyok, mert nem akarom elveszíteni! – megfordultam és a szemébe néztem.
- Talán erre akkor kellett volna gondolnod, mikor mással csókolóztál! – feleltem gúnyosan.
- Ebben igazad van, de nem ismersz engem! Laura előtt egy komoly barátnőm volt, aki megcsalt és azóta csak egy éjszakás kalandokkal élek! De most, hogy megismertem az unokatestvéred megrémültem. – folytatta és lehajtott a fejét. Őszintének tűnt, és én őszinte kíváncsisággal vártam a folytatást.
- Megijedtél az elkötelezettségtől? – kérdeztem, mert úgy láttam elakadt.
- Nem! Attól ijedtem meg amit érzek! Rájöttem, hogy teljes mértékben belezúgtam Laurába és ez megrémisztett. Volt Marcus koncertjén az a csaj és rám mászott, én meg engedtem. De tényleg csak csók volt. De ez a csók sokat segített, rájöttem, hogy nekem tényleg nem kell rajta kívül más és nem szabad félnem attól, amit érzek. Ezért el is mondtam Laurának, aki mindent félre értett, azt hittem nekem ez nem komoly és elrohant, miután a fejemhez vágta, hogy többet látni sem akar! – fejezte be a történetet és közben idegesen dobolt a lábával.
Ebben a pillanatban rájöttem valamire. Alábecsültem Tomot és pont úgy viselkedtem, ahogy gyűlölöm, ha valaki viselkedik. Úgy ítéltem meg, hogy nem is ismertem. Kialakítottam róla egy képet és nem is foglalkoztam azzal, hogy megismerjem. Pedig úgy tűnik Ő egy nagyon is értékes ember.
- Tudod Tom, bocsánatkéréssel tartozom neked! – kezdtem mosolyogva.
- Miért? – nézett rám meglepette.
- Mert nem szántam rá időt, hogy megismerjelek és úgy ítéltelek meg! Persze tévesen. – vallottam be a hibám. – Pedig azt hiszem nagyon is kedvelnélek! – vallottam meg.
- Akkor tiszta lap? – kérdezte mosolyogva, mire bólintottam. – Amúgy én az elejétől fogva kedvellek! Már akkor kedveltelek, mikor még nem is ismertelek, mert csodát műveltél a mi Pattynkkel! Szóval örülök, hogy már szeretsz!– mondta boldogan.
- Én is! – nevettem vele. – Te meg ne aggódj… Laura azt hiszem nagyon szeret téged, szóval biztos megbocsát neked! Én meg mindenben melletted állok! – biztosítottam, mire hálásan rám mosolygott. Egy öleléssel megpecsételtük a dolgot, majd visszaindultunk a nappaliba.
Most már biztos voltam abban, hogy Laurának nem is lehetne jobb barátja, mint Tom. Minden el fogok követni, hogy ezek ketten újra boldogok legyenek.
Rob mosolyogva fogadott minket a nappaliban.
- Mi ez a nagy vigyor? – kérdezte végigmérve minket.
- Viki kedvel engem! – húzta ki magát Tom, mire Rob arca elkomorult. – Nem úgy te barom, hanem, mint barátot és a tesója pasiját! – magyarázta gyorsan nevetve.
- Szóval benyalta magát? – kérdezte Rob most már felszabadultan nevetve.
- Tomnak nem lehet ellenállni! – böktem oldalba játékosan. Aztán mindenkinek az arcára fagyott a mosoly, mert nyílt az ajtó.
- Te meg mit keresel itt? – kérdezte Laura meglepetten, mikor belépett a nappaliba.
- Beszélni szeretnék veled! – találta meg a hangját Tom.
- Nekünk nincs miről beszélnünk! – felelte karba font kézzel a durcás Laura.
- Kérlek, én ezt nem bírom! – nézett rá Tom könyörgően. Ezt már én nem bírtam…
- Laura csak hallgasd meg kérlek! – odasétáltam a kanapén ülő Rob mellé és kézen fogtam, hogy magukra hagyjuk őket.
- Öt perced van! – közölte Laura kimérten, mire én és Rob kisiettünk a konyhába.
- Szerinted? – kérdezte Rob.
- Nem tudom, de most, hogy rájöttem Tom is mennyire szereti Laurát remélem meg tudják oldani! – sóhajtottam, mire Rob is helyeslően bólogatott.
Már legalább húsz perce ültünk a konyhában, ami szerintem jót jelentett, de Rob már nem volt ennyire biztos a dologban. Aztán a húszon ötödik percben, az én javaslatomra halkan kisomfordáltunk, hogy meglessük, mi a helyzet. Meglepődve konstatáltuk a nappaliban látottakat.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)