Egy új élet kezdete - 36. fejezet

Otthon, édes otthon

Sziasztok! Meghoztam az újabb részt, ami szám szerint a 36. fejezet. Köszönöm azoknak, akik írtak véleményt az előző részhez, akik elég kevesen vannak! Nem tudom…ennyire nem tetszik mostanában? Igaz már csak pár rész van hátra és éppen ezért kérlek titeket, hogy írjatok véleményt! Köszönöm!
A másik dolog meg pont arra vonatkozik, hogy nemsokára vége a történetnek. Köszönöm, azoknak, akik szavaztak és kifejtették a véleményüket miért tetszene neki az egyik, illetve a másik befejezés. Mint mondtam, én nagyon sablonosnak tartom a „boldogan éltek még meg nem haltak…” befejezéseket, de ha ti ezt szeretnétek, természetesen ez lesz! Én nem így fejezném be, de ez a történet elsősorban értetek van, ezért is kértem a véleményeteket!:) Azért örültem, hogy néhányan választanák a másik verziót is!!!;)
Ha szeretnétek, megírom azt is és így két vége lesz a történetnek!:P Majd a kommentben írjátok le, mit szeretnétek! Nem is magyarázok tovább!:)
Jó olvasást! Lili


Tom a kanapén ült és akárhogy kutattam tekintetemmel, Laurát sehol sem láttam.
- Laura hol van? – kérdeztem kissé ijedten, mert rossz előérzetem volt.
- Telefonon hívták! – felelte Tom.
- És sikerült megbeszélni? – kérdezte Rob reménykedve.
- Igen! – hallottuk meg Laura hangját, amire mind a hárman az erkélyajtó felé kaptuk a tekintetünket. – Minden rendben – mosolygott kedvesen, majd fogta magát és leült Tom mellé a kanapéra, kezüket összekulcsolta.
- Laura megbocsátott! – mondta Tom elvarázsolva. Robbal felsóhajtottunk, ez egy amolyan elégedett és „hála Istennek” sóhaj volt.

- Viszont a munkahelyéhemről hívtak, azt mondták hétfőn már vissza kell mennem! – mondta szomorúan.
- Az még egy hét! Több, mint a semmi! – bíztattam.
- Igen. Addig maradsz velem Tom, ugye? – kérdezte reménykedve Laura.
- Persze! – vágta rá Tom.
- Remek! Holnap bemutatlak anyuéknak és Viki szüleit is megismerheted – gondolkozott Laura boldogan. – Stelláék holnap jönnek haza? – kérdezte tőlem.
- Igen, estefelé! – bólintottam.

Miután megbeszéltük a dolgokat, egy gyors vacsora után mindenki visszavonult a szobájába.
Másnap Laura és Tom a szülőkkel ebédeltek, mint később elmesélték a szülei nagyon megkedvelték Tomot, így miután az én szüleimnek is bemutatta, át is költöztek hozzájuk.
A következő hetet még jócskán kihasználtuk, mielőtt Lauráék visszautaztak volna. Sok helyre elmentünk a fővárosban, amit feltétlenül meg akartunk mutatni a fiúknak. Nagy sajnálatomra az egyik ilyen alkalommal Rob kapott egy telefont, aminek nem örültünk.

- Kicsim, most hívott a menedzserem. Muszáj ott lennem a díjátadón – közölte szomorúan.
Tudtam ez mit jelent, nem csak Lauráék utaznak hétfőn, hanem Rob is, csak Ő Los Angelesbe.
- Oh, ez tényleg nem jó hír! – mondtam csalódottan. Tudtam, hogy úgyis ez lesz, de Rob ragaszkodott hozzá, hogy azért megpróbálja, hátha nem kell mennie. Volt egy B terv is, miszerint vele megyek, de nem sok kedvem volt. Olyan ritkán van alkalmam itthon lenni, nem szerettem volna egy nappal kevesebbet sem itthon tölteni. Ezt Rob megértette, nem is erőltetett.

Miután Rob és Lauráék is elutaztak, minden időmet a családommal töltöttem. Anyuék kivettek pár nap szabadságot, amíg otthon voltam.
Aztán az én utazásom napja is eljött. Nehéz szívvel búcsút vettem a családom minden tagjától és visszaindultam Angliába. Be kell valljam, hiányzott London. Szerettem ott élni, szerettem a levegőt, mindent ami Londonhoz tartozott. Talán főleg Rob miatt, hiszen vele is itt hozott össze a sors.

A csajokkal közös lakásunkban már Rob várt rám, ahogy a többiek is ott voltak. Robnak végre gratuláltam személyesen is a rengeteg bezsebelt díjhoz, amit a Teen Choice Awardson ítéltek neki.
Este neki álltunk a legfontosabb dolognak, amiért végülis ilyen hamar visszajöttünk Londonba. Rob a nyár elején felvetette az összeköltözést és eljött az ideje, hogy közös otthon után nézzünk magunknak!

Elsőként az interneten néztünk házakat. Igen, házakat, mert Rob azt mondta Ő nem akar egy lakásban lakni. És különben is, ha megtaláljuk a megfelelőt, akkor azt nem két évre vesszük, hanem az közös életünkre. Ott fogjuk felnevelni a gyerekeinket is.
De nem jártunk túl nagy sikerrel. Egyik ház sem volt az igazi. Aztán Robnak eszébe jutott hogy felhívja Claret, akinek van egy kedves ingatlanügynök barátnője.

Clare repesett az örömtől és azonnal hívta is a barátnőjét, aki holnap örömmel segít nekünk.
Izgatottan feküdtünk le és reméltük, hogy holnap megtaláljuk álmaink házát.
Reggel egy gyors evést követően már indultunk is a megbeszélt találkozóhelyre. Clare is elkísért minket, aminek örültem.

- Nos, van nálam pár ház képe, amit megmutatok és így ki tudják választani, melyik az amelyik tetszik és megnézzük! – mondta mosolygósan Lynette, az ingatlanügynök. Nagyon kedves nőnek tűnt és nagyon oda volt, hogy jó házat találjon nekünk.
A kávézó asztalára kiterített vagy két tucat képet, amin szebbnél szebb házak voltak. Ránézésre bármelyik jó lett volna, de mikor a részletekbe belementünk, rájöttünk, hogy majdnem mindegyikkel van valami problémánk. Ekkor más sejtettem, hogy ez nem lesz olyan egyszerű, mint gondoltuk.

Végül maradt öt ház, ami nagyjából jónak tűnt.
- Akkor menjünk és nézzük meg őket! – javasolta Lynette, mire felkerekedtünk. Az első négy ház megnézése után kezdtem feladni a dolgot. Vagy a környék nem volt megfelelő, vagy maga a ház, esetleg az elrendezés. Az ötödik megtekintésével minden reményem elvesztettem és úgy éreztem, nekünk nem lesz házunk.
- Nem! – mondtuk ma már sokadszorra, mire Lynette arcán lemondó mosoly jelent meg.
- Ezzel mi a baj? – kérdezte kedvesen.
- Túl messze van a központtól és Rob szüleitől is! – feleltem elkeseredetten.

- Értem! Nos, akkor holnapra utána nézek még pár lehetséges háznak, rendben? – kérdezte reménykedve.
- Köszönjük és elnézést, hogy ennyi gond van velünk! – rázott vele kezet Rob.
- Ugyan, nehéz megtalálni a tökéletes házat tudom én! – fogott kezet velem is, majd elmenet.
- Sajnálom gyerekek. – ölelt meg minket Clare. – De ne aggódjatok, úgyis meglesz! – bíztatott minket.
- Reméljük! – sóhajtottam.

Hazavittük Claret és este már hívott is minket Lynette, hogy van még két ház, amit talált. Az egyiket már holnap meg tudjuk nézni, de a másiknak a tulajdonosai külföldön tartózkodnak és csak hétvégére lesznek itthon, azt meg nem engedik, hogy Lynette egyedül mutassa meg. Ezt kicsit furcsálltam, de nem szóltam semmit. Örültem, hogy talált még és ismét reménykedni kezdtem.

Másnap Clare már nem tartott velünk, csak hármasban mentünk. Számíthattam volna rá, hogy ez sem lesz az igazi. Lynette bíztatott minket, hogy ne legyünk elkeseredve, szerinte amit hétvégén mutat tetszeni fog.
Reméltem, hogy igaza lesz.
Hazaérve Laurának és Tomnak volt egy bejelentenivalója.
- Összeköltözünk! Vagyis Laura hozzám költözik! – mondta Tom boldogan és átölelte Laurát. Remek, nekik bezzeg összejön három hónap után!
- Ez remek srácok! – feleltem bágyadtan, de azért megölelgettem őket.

- Ne legyetek elkeseredve, nemsokára nektek is meglesz az álomházatok! – mosolygott Laura.
- Reméljük! Mike tudja már? – kérdezte Rob.
- Igen, ma felhívtuk őket és akkor ők meg ebben a lakásban fognak lakni! – mondta Laura. Szuper, Ők is! Egyre jobban kezdtem szomorkodni, de ugyan akkor örültem ennek a két gerlepárnak, legalább nekik összejön.
- Mikor jönnek haza? – kérdeztem, mivel ők még Magyarországon vannak.
- Azt hiszem egy hét múlva! – gondolkozott Laura.

Elmentünk vacsorázni velük egy kellemes kis étterembe. Még most is nehéz volt felfogni, hogy ezek mennyire oda vannak egymásért. Ismerve Laurát főleg meglepett a dolog. Ő mindig csak szórakozott a pasikkal, de úgy tűnik Tom megváltozatta. Talán Tom előtt egyszer volt igazán szerelmes, de az sem tartott fél évnél tovább. De egy biztos: még sosem lát így nézni senkire, mint Tomra és sosem láttam ennyire boldognak és elégedettnek. És hogy Tomon is ezt láttam, csak még jobban megerősített abban, hogy ők tényleg egymásnak valóak.

A hét további napja izgatottan teltek. Rob és köztem állandó téma volt a ház. Reméltük, hogy ez lesz az utolsó, amit meg kell néznünk.
És végre eljött a nagy nap. Tízkor találkoztunk Lynettel és együtt mentünk a házig.
Egyszer csak leparkolt egy utcában, nagyon ismerős volt a környék és meg is kérdeztem Robot, hogy nem ismeire-e. Elmosolyodott:
- Itt nőttem fel! – közölte elégedetten. – Két utcányira laknak a szüleim! – nevetett, én meg a fejem fogtam. Aztán megnyugtatott, hogy csak másfelől közelítettünk meg, ezért nem ismertem fel a környéket. De ez már eleve jó jel volt. Közel van a belvároshoz és Rob szülei is itt vannak egy köpésre tőlünk.

Aztán más dolog is történt. Ahogy megláttam a házat kívülről, azonnal beleszerettem. Robnak is hasonló elragadottság tükröződött az arcáról. Egy nem túl hivalkodó, igazán melegséges kis ház volt, az előkertjében csodaszép zöld fűvel, bokrokkal és virágokkal, valamit nagy fákkal, ami az utcában is sok volt. Az ajtóig kis betonozott út vezetett. Mesébe illő ház volt.

- Ők a tulajdonosok! – mondta Lynette, majd bemutatott nekik. Elég új háznak tűnt, amire rá is kérdeztünk.
- Igen, egy éve építettük, azt terveztük, hogy ide költözünk, de máshol kaptam állást, így el kell adnunk! – mondta a férfi. Maximum harminc éves lehetett ő is és a felesége is. Nagyon kedves párnak tűntek. – Eddig tetszik? – kérdezte kedvesen.
- Abszolút! – feleltük egyszerre Robbal.
- Akkor menjünk beljebb! – javasolta mosolyogva.

Követtük a kis kikövezett, ház felé vezető úton. Benyitott és mesélni kezdett. Először az előszobába léptünk be, amiből nyílt a konyha, abból az ebédlő és a nappali is az előszobából nyílt. Minden üres volt, ami különösen tetszett, hiszen a saját ízlése szerint rendezheti be az ember. Nagy volt a nappali egy üvegfallal volt elválasztva a kerttől, a nap csodásan megvilágította a szobát.
Aztán visszatértünk az előtérbe, ahonnan egy lépcső vitt fel az emeletre. Itt négy szoba volt. A tulajdonos kedvesen elmondott mindent majd magunkra hagyott minket, hogy megbeszélhessük.

- Nos? – kérdezte Rob.
- Beleszerettem ebbe a házba. Csodás és a környék is remek! – mondtam teljesen elájúlva.
- Nekem is nagyon tetszik. Gondolod? – kérdezte reménykedve.
- Igen, tökéletes lenne! – mondtam mosolyogva és megöleltem. Néhány percig csöndben álltunk így.

- Ez lehetne a mi szobánk! – mondta a szobára, amiben álltunk. – Van külön fürdő és óriási, mondjuk a többi is nagy. – lelkesedett. Az emeleten volt még egy fürdő, de ebben volt egy külön is.
- Akkor megvesszük? – kérdeztem boldogan.
- Szerintem megtaláltuk a tökéletes. Mind a ketten beleszerettünk elsőre – örvendezett és szinte sugárzott.
- Akkor közöljük velük! – húztam kifelé. Lerohantunk a lépcsőn, aminek az alján mosolyogva vártak minket.

- Megvesszük! – mondta Rob és magához húzott.
- Örülünk, hogy maguknak adhatjuk el! Reméljük boldog életük lesz itt – mosolygott a tulaj és a felesége.
Megbeszéltük velük, hogy holnap találkozunk és elintézzük a papírokat.
Hazafelé Rob boldogan hívta Claret, én pedig az én anyukámat. Mind a két szülő teljesen el volt ájulva a dologtól, ahogy Rob és én is két méterrel a föld fölött lebegtünk.

Másnap siettünk a házhoz, hogy aláírva a papírokat és átadva a pénzt végre a miénk legyen ez az álomház. Nagy meglepetésemre hamar végeztünk mindennel és a kulcsokat átvéve már kijelenthettük: van egy házunk. Boldogságban úszva meséltük a dolgokat Violáéknak, akik mindenben segítséget ígértek. Igazság szerint nem tudom miben tudtak volna a segítségünkre lenni, hiszen nincs miben. A ház teljesen új és csak a berendezéseket kell megvenni, meg a falakat kifesteni és ehhez hasonló dolgok. Ezek pedig a mi ízlésünk szerint lesznek kiválasztva, nem fog senki beleszólni, hiszen a mi házunk! Olyan furcsa ezt kimondani, még most is alig hiszem el.

Nem nagyon késlekedhettünk a munkálatok megkezdésével, mert szorított az idő bennünket. Felfogadtunk még másnap egy lakberendezőt, hogy a mi kívánságaink, leírásunk alapján rendezze be a házat. Szegénynek nem volt egyszerű dolga, mivel nekem és Robnak elég konkrét elképzelésünk volt a dolgokról és a házról. Ráadásul ideje sem volt sok, mivel Rob a forgatáshoz volt kötve, így nem késlekedhetett sokat vele. Két nap múlva már kész is volt a terv, ami minden igényünket kielégítette.

A bútorokat együtt mentünk el megvenni vele és az elhelyezésüket is a mi kívánságunk szerint történt, amit még a terv elkészítése előtt egyeztettünk, ami alapján dolgozott.
Kedves volt és leste minden óhajunkat és hülyeségünket. Soha egy rossz szava nem volt és a legfontosabb – ami a mi esetünkben aranyat érő tulajdonsága volt -, hogy gyors volt.
A napjaink a házzal teltek, minden apró részletnek meg kellett lenni, mire Rob utazik.
Talán ilyen gyorsan még nem készült el ház… vagyis nem lett berendezve kész ház. Két hét alatt – a megvételtől számítva – teljes pompában állt.

Robbal elégedetten hordtuk be a dolgainkat a harmadik héten. És mikor bepakoltunk csak végigjártuk a házat, hogy gyönyörködjünk benne.
A konyhában kezdtük, amiben a színek tökéletesen passzoltak egymáshoz. A csempe, a fal és a konyhabútor teljes összhangban voltak egymással. A közepén lévő kis sziget az én kérésem volt, mindig is imádtam az otthonit.

Az ebédlő színei is mentek a konyháéhoz, még ha más térben is volt. Lány színek jellemezték ezt is, hiszen sem Rob, sem én nem szeretjük a hivalkodó dolgokat.
A földszintem csak egy aprócska fürdőszoba volt, amiben egy wc és egy mosdó található.
Azt hiszem a nappali az egyik legközelebb álló helyiség a szívemhez. A színkompozíció tökéletes volt.

A kis kandalló, ami kikandikált a terméskővel borított oldalfalból nagy kedvencem, különleges hangulatot ad a szobának. A fekete kanapé és a vajszínű szőnyeg különleges harmóniában álltak egymással. És a hatalmas üvegfal, amely egyben a kertre nyíló „ajtó” is volt, különösen világossá tette a szobát. A zöld növények is sokat dobtak a barátságos környezeten.

Aztán a felső szintre mentünk, ahol a négy szoba volt. Ebből kettő még üresen állt, talán a közeljövőben már valaki használatba veszi, de egyenlőre itt még nem tartunk.
Beléptünk a vendégszobába, amit főleg az én szüleimnek készítettünk, de természetesen már idelátogató ismerős is használhatja. A falak halvány sárgák voltak, míg a bútorok fehérek. Világos szoba volt.

Itt a fenti szinten is volt egy, a folyosóról nyíló fürdő. Ezzel is teljesen elégedettek voltunk, egy zuhany, kád, wc és mosdó kapott benne helyet.
Aztán a ház legfontosabb része következett, legalábbis számunkra ez volt az. A közös hálónkba lépve elárasztott még jobban az elégedettség. Tökéletes lett. Fehér falak, óriási ablak és ehhez a világossághoz remekül illett a barna bútorzat. Pont ilyennek álmodtuk meg és ez meg is valósult.

Ebben az aprócska birodalomban volt még valami. Egy külön fürdő nekünk. Rob azt szerette volna, ha ezt én választom ki, milyen legyen. Azt mondta, mindent úgy akar benne, ahogy én. Én azért igyekeztem olyanra álmodni, ami neki is megfelel.
Elégedetten álltunk a hálószoba közepén és bámultunk egymásra.

- Tökéletes, ennél boldogabb nem is lehetnék! – szólalt meg Rob.
- Én is ezt érzem! – sóhajtottam és hozzábújtam.
- Azt hiszem ideje lenne…
- Minek? – vágtam közbe türelmetlenül.
- Felavatni az ágyat! – mosolygott huncut bájjal, amitől teljesen el voltam varázsolva.
- Mélységesen egyet értek! – néztem rá kihívóan. Neki sem kellett több, felkapott és végigdöntött az ágyon, heves csókokkal elhalmozva.

A ház:
http://i43.tinypic.com/2hi2q6d.jpg

Konyha:
http://i40.tinypic.com/11gtv14.jpg

Étkező:
http://i40.tinypic.com/s31u7o.jpg

Nappali:
http://i41.tinypic.com/3444jo4.jpg

Vendégszoba:
http://i44.tinypic.com/2u433g8.jpg

Fenti fürdőszoba:
http://i43.tinypic.com/6xyob6.jpg

Viki és Rob szobája:
http://i42.tinypic.com/2n8dl5e.jpg

Viki és Rob fürdőszobája:
http://i43.tinypic.com/11vjyqa.jpg