Egy új élet kezdete - 35. fejezet

Harcok

Sziasztok! Meghoztam a 35. fejezetet, ami remélem tetszeni fog! Szeretném, ha sok kommentet írnátok a részhez, sokat jelentene nekem! Előre is köszönöm! És van egy új kép a szereplőknél is!:)
Jó olvasást kívánok a részhez!

- Halló? – jött a válasz a vonal túlsó végéről.
- Tom? – kérdeztem meglepetten.
- Igen! Viki te vagy az? – hallottam a szintén meglepett hangot.
- Igen Viki vagyok! Mi újság? Tudnád adni Laurát? – érdeklődtem sürgetőleg.
- Igazából… izé… szóval Laura nincs itt – felelte. De ha Laura nincs ott, akkor Ő mégis mit keres a lakásban?
- Merre van? – kérdeztem, nem titkolva döbbentségemet.
- Nos, azt én is szeretném tudni! Összevesztünk és elment… - mondta zavartan.
- És ez mikor történt? – hangomból csak úgy sütött az idegesség.
- Kb két órája és azóta nem veszi fel a telefont sem. Nem tudom elérni és ötletem sincs hova mehetett. – Tom is ideges volt, lehetett hallani.
- Megkérdezhetem mi történt? – tértem a lényegre.

- Igazából félreértés az egész! Ő azt hiszi megcsaltam, de nem. Vagyis nem volt semmi a csajjal, csak smároltunk, de ennyi. – hát ez nekem is épp elég lett volna. Gondolom, most Laura nagyon ki van borulva. Tudtam én, hogy ebből a kapcsolatból semmi jó nem fog kisülni. Tom már az elején sem volt szimpatikus, de mivel Rob barátja elfogadtam. Talán Domi – aki az egyik legjobb barátom- miatt is mérges vagyok rá.
- Szerintem ez nem ilyen egyszerű. Laura jogosan van kiakadva! Nem ismerem az értékrended, de Lauráét igen és ez megcsalásnak számít nála! Ez a ti dolgotok, de ha valami történik vele, vagy valami hülyeséget csinál, én azt sosem bocsátom meg neked Tom! – közöltem vele indulatosan.

- Én sem magamnak! – felelte szégyenkezve. Legalább szégyelli magát.
- Ha előkerül szólj neki, hogy hívjon! Szia. – csaptam le a telefont. Micsoda tapló ez az ember… Hátrafordulva Robbal találtam szemben magam. – Hallottad az egészet? – kérdeztem kissé talán keményebben a kelleténél.
- Igen! És ha jól emlékszem megbeszéltük, hogy kimaradunk ebből! – dorgált meg.
- Nem Rob, ebből nem maradok ki! Ha Lauráról van szó, nem tehetem. – feleltem idegesen.
- Felnőtt emberek. Meg tudják oldani a dolgaikat….
- Csak azért mondod ezt, mert Tomról is szó van! Ha másik pasi csinálta volna, akihez nincs közöd, akkor nem ezt mondanád! – gyanúsítottam meg.

- Nem, Tom is hibát követett el ez így van, de akkor sem kell beleszólni! – rázta meg a fejét, teljesen nyugodtan.
- Ez nem hiba, hanem megcsalás! – érveltem az igazam mellett.
- Akkor te is megcsaltál engem Balázzsal! – váltott Ő is idegesebb hangnemre. Megdöbbenve álltam a szoba közepén és nem hittem el, hogy a fejemhez vágja.
- Ahogy gondolod! – néztem rá idegesen, majd otthagytam. Leviharzottam a lépcsőn és kimentem a kertbe, hogy egy cigivel lenyugtassam magam. Anyu utánam jött és kedvesen érdeklődött, hogy minden rendben van-e. Kicsit talán túl idegesen mondtam neki, hogy egyedül akarok lenni. Rossz volt hallani, ezt Robtól, hiszen igaza van.
Egész nap levegőnek néztük egymást, mind a ketten túl sértettek voltunk , hogy a másik elé álljunk. Aztán ő tette meg az első lépést:

- Viki! – hallottam meg a bűnbánó hangját. Úgy tettem, mintha nem hallanám, továbbra is az ajtónak háttal álltam és figyeltem valamit a kertben. – Sajnálom, ez nem volt fair. Ezt már megbeszéltük, ahogy azt is, hogy többet nem hozom fel. De tudod, milyen vagyok ha rám jön az öt perc. Eléggé meggondolatlanul tudok viselkedni! – mondta a védőbeszédet. Rájöttem, hogy nem játszhatom a sértett, így megfordultam.
- Nem neked kell bocsánatot kérned, hanem nekem. Hülyén viselkedtem, sajnálom! – léptem elé bűnbánóan.
- Akkor felejtsük el az egészet! – javasolta és közelebb húzott magához. Miután bólintottam ajkai az enyémre simultak és engem megint átjárt a jóleső nyugalom.
- Annyira utálom, hogy mások hülyesége miatt vitázunk! – sóhajtottam, miközben hozzábújtam.
- Akkor nem szóljunk bele, ez tényleg az Ő dolguk! – folytatta és féltem, hogy megint vita lesz.
- Majd meglátjuk…de nem kezdjük újra! – néztem rá boci szemekkel. Elmosolyodott és bólintott.

Nem élvezhettük sokáig egymás társaságát, mert hamarosan megérkezett Mike és Viola, így ideje volt elindulni vacsorázni.
Violának és nekem volt egy kedvenc mexikói éttermünk a belváros egy eldugott részén, amit feltétlenül szerettünk volna megmutatni a fiúknak.
Vacsora közben kitértünk a Laura-Tom témára is, amit mind a ketten meglepetten hallgattak. Mike szerint, már hetek óta olyanok, mint két tojás, ezért biztos hamar megoldják a problémát.

Legalább tizenegy óra volt, mire hazaértünk. De nem is ez volt a meglepő, hanem aki a kanapén várakozott ránk.
- Laura? – kérdeztem meglepetten, mire tudatosult bennem, ki van ott. – Hála istennek! – rohantam hozzá és megöleltem. – Mit csinálsz itt?
- Tommal volt egy kis vitánk és úgy döntöttem haza jövök egy kicsit! – ült vissza a kanapéra.
- Annyira aggódtam érted. Reggel beszélni akartam veled, de Tom vette fel és elmondott mindent. – ültem le mellé.
- Akkor tudsz mindent! Hülyeség, hogy minden szó nélkül haza jöttem, de nagyon kiborultam. Szeretem őt és fáj, hogy ezt tette! – mondta lehajtott fejjel. Közelebb húzódtam hozzá és megöleltem, miközben Robra néztem. Megdöbbenve figyelte a jelenetet, talán nem gondolta, hogy Laurának ennyit jelent Tom. Bevallom én sem! Majd csak ennyit tátogott felém: „megölöm” és eltűnt a lépcsőn. Gondolom, most telefonon jól kiosztja a barátját.

- Anyukádék tudják, hogy itt vagy? – kérdeztem, terelve a témát.
- Nem és Stellát is megkértem, hogy ne szóljon nekik és ma este, had maradjak itt. Holnap majd átmegyek hozzájuk, de ma nem volt kedvem! – vont vállat.
- Rendben! Gyere, felkísérlek a vendégszobába, hogy pihenhess egy kicsit! – fogtam kézen és felhúztam a kanapéról.
- Viki? – állt meg egy pillanatra. – Szerinted rosszul döntöttem? Úgy értem, hogy gondolkodás nélkül haza jöttem? – kérdezte kétségbeesetten.
- Nem tudom megmondani, szívem. Azt hiszem a helyedben én is hasonlóképp cselekedtem volna. De ez nem biztos, hogy a helyes! – mosolyogtam rá.

- Ennél jobb nem jutott eszembe! – csóválta a fejét csalódottan. – Nem hittem volna, hogy ezt teszi velem. Sosem bocsátok meg neki!
- Inkább aludj rá egyet, holnap lehet, hogy egész máshogy látod majd a helyzetet! – javasoltam.
- Nem hiszem, hogy ezt másképp gondolnám! – vont vállat és követett a lépcső felé.

Miután Laurát bekísértem a szobába, az enyém felé indultam, ahol Rob feküdt az ágyban.
- Beszéltél vele? – kíváncsiskodtam.
- Kicsit! Laura hogy van? – kérdezte.
- Nem túl jól… még nem láttam ilyennek! – bújtam be mellé.
- Nem hittem, hogy ezek ketten ennyire oda vannak egymásért! – mondta teljesen meglepetten.
- Én sem! Azt hittem ez egy futókaland lesz! – helyeseltem.
- Én is! – bólintott. Az este tovább részében hanyagoltuk a témát, akadt jobb elfoglaltságunk is. Mégpedig egymás kényeztetése.

Reggel viszonylag korán ébredtem és mire lementem az ebédlőbe Laura már a kávét szürcsölgette.
Nem volt jókedvű, elmondta, hogy alig aludta az éjjel. Szerettem volna neki segíteni, de nem tudtam hogyan. Aztán Rob is előkerült, aki látványosan rosszul érezte magát a helyzetben. Tom a legjobb barátja, de ezzel szemben itt van Laura, aki nekem olyan, mintha a testvérem lenne. Engem meg sosem bántana meg. Nem tudta kinek az oldalán álljon. Talán Ő szerette volna a legjobban, hogy helyrejöjjenek a dolgok.

Laura fél napnyi zombiskodás után, úgy döntött átmegy a szüleihez ebédre és majd csak este felé jön vissza. Anyáék nem voltak itthon. Apának egy konferenciára kellett mennie Bécsbe, ahova anya mindig elkíséri. Bár felajánlotta, hogy most itthon marad, de mondtam, hogy menjen nyugodtan, így egyedül voltunk a házban.

Mivel jó idő volt, úgy döntöttünk, kicsit kimegyünk a kertbe és használatba vesszük a medencét is. Rob kicsit fintorogva álldogált a medence szélén, amit kezdtem megelégelni, így fogtam és berántottam. Ennek persze nem örült.
- Na megállj csak! – jött föl a víz alól és vészjóslóan nézett a szembe. Elkezdtem sebesen úszni, de még így sem voltam elég gyors és már utol is ért. Kétszer lenyomott a víz alá, míg nem visítva könyörögtem:
- Ne, Rob kérlek! – könyörögtem nevetve, de még harmadszorra is lenyomott. Aztán rájöttem ez így nem fog menni, ezért bevettem a tuti fegyvert.

Lábaimat a dereka köré fontam, mikor egy pillanatra megállt és ekkor már valahogy nem is volt olyan sürgős a bosszú! Hirtelen az ajkaim után kapott és csak azt vettem észre, hogy eszeveszett csókba kezdünk. Szorosabbra fogtam lábaimat és egész testemmel neki nyomódtam. Szájával a nyakamra vándorolt, és onnan egyre lejjebb haladt, míg nem el érte a bikinifelsővel takart melleimet. Gyorsan kikötötte és ajkaival finoman kényeztetni kezdett, mire felnyögtem. Kezeimmel simogattam meztelen felsőtestét és csak egy valamire vágytam: rá!

Hamar a lényegre tértünk, amit valahogy most nem bántam, annyira akartam. Letoltam a fürdőnadrágját, miközben a falhoz közelített velem. Gyors mozdulattal félrehúzta a bugyimat az útból, hogy testünk egyé válhasson. Mosolyogva nyögtünk fel mind a ketten és kezdett testünk egy ritmusra mozogni. Hol a medence peremébe, hol pedig Rob vállába kapaszkodtam, miközben éreztem, hogy közeledik a megsemmisítő gyönyör. Ajkamból elfúló sikoly szakad fel, ahogy elért a gyönyör. Éreztem, ahogy Rob még kettőt lök rajtam, majd az Ő teste is megfeszült és hangos üvöltéssel temette arcát a nyakamba. Zihálva kapaszkodtam belé, miközben ajkai a nyakamat kényeztették.

Aztán furcsa hangokra lettünk figyelmesek. Egymásra néztünk és egyszerre rémülten mondtuk ki: „a francba”.
- Hol van a felsőm? – kérdeztem idegesen, miközben lemásztam Rob öléből.
- Nem tudom! – zihálta és közben felhúzta a nadrágját. Kétségbeesetten néztem körül a medencében, majd végre megelletem a víz tetején úszkálni, valahol középtáj. Robbal a sarkamban odaúsztam, de az a francos anyag nem akart megfelelően állni. Ide-oda igazgattam, mire végre felismertem, hogyan kell felvenni.

- Sziasztok! Hát ti? – lépett ki az ajtón Mike és a sarkában Viola. Rob egyetlen mozdulattal lökött a háta mögé, remélem még időben.
- Öhm, mi csak úsztunk egy kicsit! – dadogta Rob, miközben még mindig a felsővel szenvedtem. Most éppen a bekötés nem ment. Éreztem, ha nem találok ki valamit csúnya lebukás lesz a vége.
- Viki, miért bujkálsz? – kérdezte Viola. A fenébe…
- Jah, csak kikötődött a felsőm! Rob bekötnéd? – érdeklődtem zavart nevetéssel kísérve.
- Persze! – fordult hátra és bekötötte. Viola és Mike csak egy mindentudó pillantást váltottak, majd elmosolyodtak.

- Ha zavarunk, akkor majd visszajövünk! – vigyorogott Mike.
- Nem dehogy! – vágtam rá és elkezdtem kifelé úszni. – Üljetek le! – mutattam a napozóágyak felé.
Mint kiderült, ők is hoztak fürdőruhát. A délután további részében igyekeztem nem arra figyelni, mennyire kívánom Robot még mindig. Ő sem könnyítette meg a helyzetemet - ugyan nem szándékosan –, de sokszor hozzám ért, ezzel újra és újra felkorbácsolva a bennem lévő tüzet.

Viola és Mike társaságában mindig jól éreztük magunkat. Sokat nevetünk a sörök társaságában és a napozást, meg az úszást sem hanyagoltuk. Aztán velük is vacsoráztak, majd elindultak haza, így Robbal ismét ketten maradtunk. Anyáék csak holnap este érkeznek haza, csak Laura fog befutni valamikor.
Aztán megszólalt a csengő, amin kicsit meglepődtem, mert van kulcsa. Ezek szerint itthon hagyta. Ám mikor ajtót nyitottam majdnem leesett az állam. Tom állt velem szemben.

- Szia! - köszönt udvariasan.
- Szia! – feleltem, mikor végre felfogtam. – Rob! – kiáltottam, van egy olyan érzésem, hogy erről Ő többet tud, mint én. Mosolyogva sétált ki, de mikor meglátta Tomot, majd az én kérdő arcomat, leolvadta a mosolya.
- Sajnálom! – mondta bűnbánó képel. – Meg kell beszélniük és ez volt a legjobb megoldás!
- Lehet… de Laura ki fog nyírni! El tudod képzelni mit fog gondolni, ha meglátja itt? Azt fogja hinni, hogy elárultam! – mondtam két oktávval magasabb hangon.
- Majd meglátjuk! – vont vállat Rob és megölelte Tomot. Úgy döntöttem nem kezdet hisztizni, még az is lehet, hogy Robnak lesz igaza. Mivel Laura szenved, én képes vagyok mindenre, még ha az Tommal kapcsolatos is.

Betessékeltük a nappaliba és én mint jó házigazda kimentem a konyhába egy kis rágcsálnivalóért meg üdítőért.
- Te viszed el a balhét, Rob! – mondtam, mikor hallottam az ajtó nyílását.
- Tom vagyok! – jött a hang a hátam mögül, mire megfordultam.
- Sajnálom, azt hittem Rob! – vontam vállat és kivettem egy tálat, hogy beletöltsek egy kis csipszet.
- Tudom, hogy nem kedvelsz engem! – mondta ki nyíltan, amivel nem nagyon tudtam vitatkozni.
- Laura nagyon fontos nekem és féltem! – tereltem a témát.

- Tudom! De hidd el nekem is! – erre felszisszentem. – Hiába hiszed, hogy nem, ez így van. Gondolod, akkor itt lennék, vállalva a kockázatot, hogy a következő géppel repülhetek vissza Londonba? Nem! De itt vagyok, mert nem akarom elveszíteni! – megfordultam és a szemébe néztem.
- Talán erre akkor kellett volna gondolnod, mikor mással csókolóztál! – feleltem gúnyosan.
- Ebben igazad van, de nem ismersz engem! Laura előtt egy komoly barátnőm volt, aki megcsalt és azóta csak egy éjszakás kalandokkal élek! De most, hogy megismertem az unokatestvéred megrémültem. – folytatta és lehajtott a fejét. Őszintének tűnt, és én őszinte kíváncsisággal vártam a folytatást.

- Megijedtél az elkötelezettségtől? – kérdeztem, mert úgy láttam elakadt.
- Nem! Attól ijedtem meg amit érzek! Rájöttem, hogy teljes mértékben belezúgtam Laurába és ez megrémisztett. Volt Marcus koncertjén az a csaj és rám mászott, én meg engedtem. De tényleg csak csók volt. De ez a csók sokat segített, rájöttem, hogy nekem tényleg nem kell rajta kívül más és nem szabad félnem attól, amit érzek. Ezért el is mondtam Laurának, aki mindent félre értett, azt hittem nekem ez nem komoly és elrohant, miután a fejemhez vágta, hogy többet látni sem akar! – fejezte be a történetet és közben idegesen dobolt a lábával.

Ebben a pillanatban rájöttem valamire. Alábecsültem Tomot és pont úgy viselkedtem, ahogy gyűlölöm, ha valaki viselkedik. Úgy ítéltem meg, hogy nem is ismertem. Kialakítottam róla egy képet és nem is foglalkoztam azzal, hogy megismerjem. Pedig úgy tűnik Ő egy nagyon is értékes ember.
- Tudod Tom, bocsánatkéréssel tartozom neked! – kezdtem mosolyogva.
- Miért? – nézett rám meglepette.
- Mert nem szántam rá időt, hogy megismerjelek és úgy ítéltelek meg! Persze tévesen. – vallottam be a hibám. – Pedig azt hiszem nagyon is kedvelnélek! – vallottam meg.

- Akkor tiszta lap? – kérdezte mosolyogva, mire bólintottam. – Amúgy én az elejétől fogva kedvellek! Már akkor kedveltelek, mikor még nem is ismertelek, mert csodát műveltél a mi Pattynkkel! Szóval örülök, hogy már szeretsz!– mondta boldogan.
- Én is! – nevettem vele. – Te meg ne aggódj… Laura azt hiszem nagyon szeret téged, szóval biztos megbocsát neked! Én meg mindenben melletted állok! – biztosítottam, mire hálásan rám mosolygott. Egy öleléssel megpecsételtük a dolgot, majd visszaindultunk a nappaliba.

Most már biztos voltam abban, hogy Laurának nem is lehetne jobb barátja, mint Tom. Minden el fogok követni, hogy ezek ketten újra boldogok legyenek.
Rob mosolyogva fogadott minket a nappaliban.
- Mi ez a nagy vigyor? – kérdezte végigmérve minket.
- Viki kedvel engem! – húzta ki magát Tom, mire Rob arca elkomorult. – Nem úgy te barom, hanem, mint barátot és a tesója pasiját! – magyarázta gyorsan nevetve.
- Szóval benyalta magát? – kérdezte Rob most már felszabadultan nevetve.
- Tomnak nem lehet ellenállni! – böktem oldalba játékosan. Aztán mindenkinek az arcára fagyott a mosoly, mert nyílt az ajtó.

- Te meg mit keresel itt? – kérdezte Laura meglepetten, mikor belépett a nappaliba.
- Beszélni szeretnék veled! – találta meg a hangját Tom.
- Nekünk nincs miről beszélnünk! – felelte karba font kézzel a durcás Laura.
- Kérlek, én ezt nem bírom! – nézett rá Tom könyörgően. Ezt már én nem bírtam…
- Laura csak hallgasd meg kérlek! – odasétáltam a kanapén ülő Rob mellé és kézen fogtam, hogy magukra hagyjuk őket.
- Öt perced van! – közölte Laura kimérten, mire én és Rob kisiettünk a konyhába.
- Szerinted? – kérdezte Rob.
- Nem tudom, de most, hogy rájöttem Tom is mennyire szereti Laurát remélem meg tudják oldani! – sóhajtottam, mire Rob is helyeslően bólogatott.

Már legalább húsz perce ültünk a konyhában, ami szerintem jót jelentett, de Rob már nem volt ennyire biztos a dologban. Aztán a húszon ötödik percben, az én javaslatomra halkan kisomfordáltunk, hogy meglessük, mi a helyzet. Meglepődve konstatáltuk a nappaliban látottakat.