Egy új élet kezdete - 13. fejezet

Búcsú





Sziasztok!
Megérkezett a 13.fejezet, amely kicsit szomorúra sikerült, legalábbis szerintem! De kell néha ilyen is!:) Remélem azért élvezni fogjátok!
Ebben a fejezetben egy fontos lavina indul majd el, ami majd csak a következő részben okoz bonyodalmakat!:)
Nagyon szeretnék véleményeket! Sokat!:) Please... Kíváncsi vagyok mi a véleményetek erről a részről!:)
Meglepik a fejezet végén!:)
Jó olvasgatást! Puszi





- Szia, anya!
- Na, mesélj, miért hanyagolsz minket? Vagy inkább kiért? – kérdezte anyám.
- Ennyire egyértelmű? – kérdeztem mosolyogva.
- Az anyád vagyok, drágám! Na, ki vele! - nevetett fel.
- Emlékszel meséltem neked Robról, aki Mike barátja! – mondtam izgatottan.
- Igen! – felelte ő is izgatottan.


- Várja, apa ott van? – kérdeztem gyorsan, addig van békesség, míg apám nem tud róla.
- Nincs itthon! – felelte.
- Szóval találkozgattunk és… és most együtt járunk! – foglaltam neki össze igen röviden.
- Jaj, kicsim, ez remek! Nagyon örülök neki, hogy újra boldog vagy! Biztos aranyos fiú. – örvendezett anyám, de tőle nem is vártam mást! Nem ő a nehéz dió a családban.
- Igen, az! Ma elvitt a szüleihez! – dicsekedtem tovább.


- Meg kell mondjam, irigy vagyok! Mi mikor ismerhetjük meg? – érdeklődött.
- Nem tudom, talán nyárom! Elég szoros az időbeosztása. – mondtam. Gyorsan elmeséltem neki összefoglalva a dolgokat, többek közt, hogy mit dolgozik Rob.
- Értem, de nem csak ez a gond, igaz? – hihetetlen milyen jól ismert, vagy lehet, hogy csak ő is pontosan tudja ki az, akivel gondok lehetnek, ha az én hazaviszem a barátomat.


- Apa! – mondtam, ki a nevét, akár egy káromkodást. Anyu pedig megértően sóhajtott.
- Emiatt nem aggódj, biztos kedvelni fogja! – egy pillanatra azt hittem csak szórakozik.
- Anya! Biztos ugyan arról az emberről beszélünk? – imádtam az apámat, de ilyen téren kegyetlen volt. – Eddig még egy barátom sem felelt meg neki! – válaszoltam idegesen.
- Ugyan, őt is meg lehet érteni! Te vagy az egyetlen gyermekünk és ráadásul lány! Ez pedig tudod mit jelent egy apa szemszögéből! – persze, hogy tudtam, nagyon is jól. Már majdnem 20 éve volt az apám. – De ne aggódj emiatt, majd beszélek vele! – próbált nyugtatni anya.


- Mintha az eddig működött volna! – sóhajtottam.
- Na, majd megoldom, ne foglalkozz most ezzel! – mintha az olyan könnyű lenne. – Viszont felvet bennem egy kérdést, az, hogy ő, ha jól értettem, nem Londonban él! Kész vagy egy távkapcsolatra megint? Úgy érzed ez működni fog? – kérdezte aggódva. Nem is tudja milyen jóba kérdezett már megint bele.
- Persze, tartok tőle, de remélem működni fog! Biztos vagyok az érzéseimben és ez ad némi biztosítékot! – feleltem.


- És az övében? – érdeklődött.
- Abban is! Csak az aggaszt, hogy… - de nem tudtam befejezni, mert anya közbe vágott.
- hogy elég erős-e már a kapcsolatotok és mennyire bírjátok majd, hogy keveset találkozhattok…
- Anya! – szakítottam félbe. – Ne analizálj, tudod, hogy útálom! – mondtam idegesen.
- Ne haragudj kicsim! Szakmai ártalom! – sajnálkozott.
- Mindegy, ez az ára, ha pszichológus az anyád! – mondtam gúnyosan.
- Jól van na! Akkor váltsunk témát! – sóhajtott.
- Rendben!
- Képzeld Erik májusban Amerikába megy valami munka kapcsán. Meglátogat, mert Londonban fog átszállni. – folytatta egészen más témával.
- Tényleg? Úr isten ez remek! – örvendeztem.



Erik, anyu öccse. Gyerekkorom óta remek a kapcsolatom vele! Imád engem és én is őt. Plusz neki köszönhetek két csodás unokatestvért is, akik mintha a testvéreim lennének. Míg Magyarországon éltem minden nap találkoztam velük. Mikor mindenki befejezte a napját, ki a munka helyén, ki az iskolában, sokszor mind a nagymamámhoz mentünk kicsit. Ilyenkor ott volt az egész család, anya részéről.


Csak reméltem, hogy mikor Erik jön, esetleg Rob Londonban lesz, remek lenne, ha megismerhetnék egymást! Nem utolsó szempont, az sem, hogy talán apa megpuhításában is segíthetne.


- Mindenki puszil!
- Én is őket! Jó éjt!
- Neked is. Szeretlek kicsim!
- Én is téged.
Lassan elindultam lefeküdni.

A hétfő gyorsan eltelt. Suli, Adamék és végül haza értem. Aztán már 7 óra volt és lefelé tartottam a lépcsőn, hogy moziba menjünk Robbal, Viával és Mike-al. Életem értelme a kocsijában ülve várt rám. Csókkal üdvözöltünk egymást. Meg akartam szólalni, de Rob megelőzött.
- Hiányoztál tegnap este! – mondta.
- Pont ezt akartam mondani!- mosolyogtam.



Megérkeztünk a mozi elé, ami szerencsére közel volt. A Marble Arch-hoz kellett elmenni. Onnan nyílt az Edgware Road, ahol Violáék már ott voltak a mozi előtt, és épp egy moziműsort nézegettek. Köszöntünk és Mike vette magához a szót:
- Mit szólnátok a Benjamin Button különös életéhez? - érdeklődött.
- Én benne vagyok!- lelkesedett Rob.
- Vagy megnézhetnénk a Twilight-ot? – ajánlottam. Robert kérdő arccal tekintett rám.
- Az is jó! Bár azt csak egy óra múlva játsszák. – nézte a műsort Via.


- Nem hinné, hogy az jó ötlet lenne! – akadékoskodott Rob. Most én néztem rá kérdően. – Gondolj bele, egy csomó rajongó lesz ott és különben is milyen már, hogy beülök a saját filmemre! – győzködött. Végülis igaza volt, a rajongók engem is elriasztottak. Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni!
- Rendben, akkor nézzük, amit Mike mondott! – egyeztem bele.


Amíg Mike megvette a jegyeket, addig Viola a kukoricákat és kólákat. Robbal egy félreeső sarokban várakoztunk. Szerencsére nem volt sok ember a moziban, így nem volt, akkora veszély, hogy Robot felismerik.



De egyszer csak éreztem, hogy valaki figyel, felkaptam a fejem, két tini lány állt a jegypénztárnál és éppen elkerekedett szemekkel minket bámultak. Ekkor valaki kitakarta a képet, szerencsére Violáék érkeztek meg.
- Mehetünk? – kérdezte Mike.
- Igen! – válaszoltam gyorsan és Rob kezét megragadva a jegykezelő felé indultunk.



Nem szóltam neki, nem akartam, hogy idegeskedjen, hogy felismerték. Csak el akartam tűnni onnan minél hamarabb még mielőtt a két lány kedvet kap egy kis autogramgyűjtéshez.


A filmre elég nehéz volt odafigyelni. Ennek oka a kedvenc három betűm volt: Rob, aki mellettem ült és azok a bizonyos szikrák csak úgy pattogtak köztünk. Ő sem könnyítette meg a helyzetet, folyamatosan simogatott valahol és, mikor már nagyon nem bírt magával megcsókolta a nyakamat vagy egy szenvedélyes csókra hajolt hozzám.

Ha megkérdeztek volna, hogy miről szólt a film nem valószínű, hogy el tudtam volna mondani. Sok értelme volt megnézni.


- Na, hogy tetszett? – kérdezte Mike, miközben kifelé sétáltunk a moziból.
- Szerintem nagyon jó film volt! – mondta Robert egy sejtelmes mosollyal az arcán. Amiből arra következtettem, hogy neki legalább annyira nincsen fogalma arról, hogy miről szólt a film, mint nekem. Közben már a mozi előtt álltunk. Aztán hozzám fordul. – Lenne kedved nálam aludni, vagy inkább vigyelek haza? – érdeklődött, miközben végig simított az arcomon és megfogta a kezem.


- Veled akarok lenni! – vágtam rá gondolkodás nélkül. Talán kicsit túl hírtelen is. Rob elmosolyodott és lehajolt, hogy egy csókot nyomjon a számra, majd folytatta:
- Reméltem, hogy ez lesz a válasz! – vigyorgott, amitől hírtelen kalapálásba kezdett a szívem. Hogyan is reagálhattam volna másképp, mikor olyan szívdöglesztően festette azzal a mosollyal az arcán…
- Viki! – a gyönyörködésből Via hangja zökkentett ki.
- Hm? – fordultam felé. Viola a fejével jobbra intett.


Követtem a tekintetemmel és egy középkorú férfit láttam meg Via oldalán. Egy nő is volt mellette, aki egyidős lehetett a férfivel. Biztosan a felesége volt. Nem volt időm túl sokat mélázni ezen, mert a férfi rögtön megszólított:
- Verzeihen Sie! Sprechen Sie deutsch? – nézett rám a férfi reménykedve.
- Ja, bitte. – válaszoltam.
- Könnten Sie uns dann vielleicht helfen?- tett felém egy lépést az idős ember.


-Hoffentlich! Womit kann ich Ichnen dienen? – és gondolkoztam, hogy ugyan miben segíthetnék nekik.
- Wir suchen das Grand hotel, aber bisher noch nicht gefunden, obwhol die adresse haben wir! Wissen Sie vielleicht wo finden wir das? –lengetett meg egy papírt és oda nyújtotta nekem.
- Ja, ich weiss. Sie müssen geradeaus weitergehen und in das zweite guerstrasse links hineingehen, dann in die erste möglichkeit links abbiegen und dort finden Sie das hotel. – magyaráztam el az útvonalat, ahogy el tudnak jutni a hotelba.


- Vielen dank! Wissen Sie die manche leute spechen nicht englisch. So ist das schwer! – mosolyodott el.
- Das glaube ich!– mondtam mosolyogva.
- Auf widersehen! – hálálkodott és elköszönt.
- Auf wiedersehen!- köszöntem el végül én is.


A pár hálásan nézett rám, majd elmentek. Rob pedig kikerekedett szemekkel bámult engem.
- Mi az? – érdeklődtem.

- Semmi csak meglepődtem! Nem tudtam, hogy beszélsz németül! Ráadásul így… – mosolygott elismerően.
- Hát, sok mindent nem tudsz még! – vigyorogtam rá.


Elköszöntünk Violától és Miketól. Hazafelé a kocsiban még Rob kicsit érdeklődött a német tudásom felöl.
- Mióta beszélsz németül? – kérdezte.
- Körülbelül 13 éves korom óta. A szüleim fontosnak tartották, hogy minél előbb megtanuljak egy nyelvet. Ráadásul apám anyanyelvi szinten beszél németül, de ezt már mondtam! Így addig tanított, míg meg nem tanultam németül. Aztán mikor nagyobb voltam két nyarat is Berlinben töltöttem és tökéletesítettem a nyelvtudásomat. Nagyon hálás vagyok nekik ezért. Ennek köszönhetem az angolt is! – mosolyogtam rá.


- Ezt hogy érted? – nézett rám.
- Azt mondják, ha valaki beszél németül, utána sokkal-sokkal hamarabb tanul meg angolul. Ezt tapasztaltam is! – mondtam.
- Igen, erről én is hallottam! – bólintott Rob.
Miután haza értünk még sokáig beszélgettünk és az éjszakát sem igazán alvással töltöttük…







Két héttel később…

Már csak arra eszméltem, hogy Robert nappalijában állok a falnak dőlve és azt nézem, ahogy a szeretett férfi pakol! A könnyeimmel küszködtem, amik égették a szememet, de nem akartam sírni. Nem azért, mert szégyelltem, hanem, mert tudtam, hogy így is éppen elég nehéz neki is. Nincs szükség arra, hogy még jobban megnehezítsem a búcsút.


Számomra az utolsó pár nap maga volt a pokol! Tudtam, hogy néhány nap és elmegy, ráadásul ki tudja, mennyi idő múlva láthatom újra. Ki akartam élvezni minden egyes percet, amit még vele tölthetek, de a tudat, hogy olyan kevés időnk van már csak, kicsit beárnyékolta számomra a boldog perceket.


Az utolsó két hétben kivétel nélkül minden éjszakát együtt töltöttünk. Vagy Ő aludt nálam vagy én nála. Mikor nem dolgoztam és nem voltam suliban, akkor vele töltöttem minden időmet. Ebben a két hétben voltunk kétszer a szüleinél is, vacsorázni, de volt hogy csak otthon beszélgettünk. De ez az idő olyan hamar elrepült, hogy alig vettem észre, hogy már szombat délután két óra van és Ő mindjárt indul.


- Azt hiszem indulnom, kell! – fordult felém és kimondta a mondatot, amibe a szívem belesajdult, miközben behúzta a zsákjának a cipzárját.



Kinyújtotta felém a kezét, elrugaszkodtam a faltól és hozzá léptem.


Átölelt. Azonnal haza akartam menni, bedőlni az ágyamba és sírni. Ahogy gyengéden, de mégis határozottan ölelt magához, éreztem, hogy ő is nagyon tartja magát.



De én nem voltam elég erős, ennyi, eddig bírtam! Hírtelen az eddig elfojtott könnyek patakokban kezdtek folyni a szememből. Éreztem, hogy egész testem rázza a sírás. Robert még erősebben szorított magához és a hajamat simogatta.


- Sss – próbált nyugtatni – Amint lehetséges visszajövök! Ha rajtam múlik már jövő héten! – suttogta. De én tudtam, hogy ez nem csak rajta múlik.
- Elfoglalt leszel! – a hangom remegett.
- Megtalálom a módját, hogy találkozhassunk! – ígérte. Eltolt magától, hogy a szembe nézhessen. – Legszívesebben hagynám ezt az egészet a francba és itt maradnék veled! – szeméből csak úgy sütött a fájdalom.


Rájöttem, hogy most azonnal össze kell szednem magam, nem tehetem ezt vele. Így is eléggé szenved. Nagy levegőt vettem, letöröltem a könnyeimet és végig simítottam gyötrelem fedte arcán.
- Menned kell! – suttogtam. Felsóhajtott.
- Kitalálok valamit! – mondta.


- Tudom! – lábujjhegyre álltam és megcsókoltam. Ez egy igazán hosszú csók volt, de egyben fájdalmas is. Egy búcsúcsók, amit beoszthatunk, mert ki tudja, mennyi ideig kell nélkülöznünk ezt, egymást! Hosszú percekig álltunk és csak csókoltuk egymást. Ezt egy dudaszó szakította meg.

Elváltak ajkaink és Rob szólalt meg:
- Ez a taxi. – sóhajtott. Bólintottam, elengedtük egymást, csak a kezemet fogta meg, a zsákjáért nyúlt és elindultunk lefelé.


Lent berakta a taxiba a táskáját, de ő még nem ült be. Visszalépett hozzám, hogy még egy hosszú percig a karjában tarthasson.
- Amint megérkeztél hívjál! – kértem.
- Úgy lesz! Vigyázz magadra, kérlek! – mondta. Erre csak bólintottam. Majd megcsókolt. A csók végén nem nyitotta kis a szemét, homlokát az enyémnek nyomta.


- Szeretlek! - a hangom nagyon gyenge volt. A gombóc a torkomban egyre csak növekedett.
- Én is szeretlek, nagyon! – nyitotta ki a szemét. Egy utolsó puszit nyomott a számra, majd bepattant a taxiba.


Csak álltam ott és néztem, amit elhajt a taxi és kifordul az utcán, a hátsó ülésen azzal az emberrel, aki már a legfontosabb nekem a világon.
Néhány percig mozdulni sem bírtam, csak sírtam. Aztán összeszedtem magam, mondván az nem segít, ha itt állok egész nap.


Így hát elindultam haza. Szerencsére elhoztam a kocsit a gyerekektől, így nem kell taxiznom, se buszoznom.
Ahogy mentem az úton elhaladtam egy mozi előtt.


„Miért ne?” – gondoltam. Leparkoltam, kicsit rendbe szedtem magam és bementem a moziba. A jegypénztárhoz siettem.


- Egy jegyet szeretnék a Twilight-ra. – mondtam a pénztárosnak.
- Most kezdődik egy 3-kor, még pont beér! Az jó lesz? – kérdezte a nő kedvesen.
- Igen! – vágtam rá. Kifizettem, vettem egy kólát és beültem a terembe.



Szerencsére nem voltak sokan és a jegyem is egy eldugott sarokba szólt, így nem ült a környékemen senki.
Egy csomó előzetes után végre elkezdték. Az eleje nem nagyon kötött le, mivel én nem erre voltam kíváncsi. Az egyetlen ok, amiért beültem erre a filmre az Rob volt! Már most hiányzott! Gondoltam, ha megnézem valamelyik filmét, attól jobb lesz. Kézenfekvő volt, hogy a Twilight-ot nézzem.


És végre feltűnt ő is, de nem éppen azt a hatást értem el, amit akartam. Ahogy megláttam megint sírni kezdtem. Semmivel sem lett jobb, sőt ha lehet, talán még rosszabb lett. Hiszen az a férfi, akit a képernyőn láttam nem az én Robertem volt. Nem azért, mert fehér volt fekete szemmel, nem a külseje volt a hibás, hiszen az annyira nem is volt más. Nem. Hanem azért, mert ez egy szerep volt, aminek semmi köze a férfihez, akit szeretek.



„ Elég volt!”- parancsoltam magamra. „ Legalább láthatod, ne legyél már hülye!”- befejeztem a sírást és próbáltam a filmre koncentrálni. Egész jól sikerült egészen a csókjelenetig. „ Jaj, nem! Már csak ez hiányzott!”- gondoltam. Próbáltam elvonatkoztatni, hogy ez csak színészet, ez a dolguk, de akkor is fájt. De valahogy túléltem!



A végén megvártam, míg mindenki elhagyja a termet. Lassan kiballagtam a kocsimig és közben végig gondoltam, hogy kellet-e ez nekem? Arra jutottam, hogy se jobb, se rosszabb nem lett tőle. Viszont legalább láttam és hallottam a hangját, ezért megérte. A kocsimban ülve azon törtem a fejem, hogy hova menjek, mert nem volt kedvem haza menni! Ekkor jött a remek ötlet…

Felcsöngettem a kaputelefonnal és az ajtót már nyitották is! Felrohantam az első emeletre és bekopogtam.

Domi széles mosollyal nyitott ajtót, ami azonnal lehervadt arcáról, mikor meglátott.
- Jézusom, mi van veled? – ajaj, ezek szerint elég rosszul nézek ki, gondoltam.
- Bemehetek? – kérdeztem.


- Persze! – Domi arrébb állt, hogy be tudjak lépni az előszobába. Ekkor a szemem megakadt egy lányon.
- Ha rosszkor jöttem… inkább visszajövök máskor! – hajtottam le a fejem és indultam volna az ajtó felé. De Domi elkapta a karom!
- Ne butáskodj, nem jöttél rosszkor! – nyugtatott Domi, de láttam, hogy a lány egy szigorú pillantást intézett felé. De Domi nem úgy nézett ki, mint, aki kis figyelmet is szentel a dolognak. – Jaj, bemutatlak titeket! Jessica, ez itt Viktória! – kezet fogtuk, de a lány nem volt túl kedves. Megértem, gondolom az érkezésem félbe szakított valamit!


- Látom, hogy készültök valahová, majd holnap…
- Semmi baj! Csak enni akartunk valamit, de majd máskor bepótoljuk! – nézett Domi Jessicára, aki keresztbe fonta a kezeit a mellkasán és igencsak mérgesen meredt rám.
- Domi, én tényleg nem… - kezdtem, de megint nem tudtam befejezni.
- A vak is látja, hogy nem vagy jól, Viki! Nem gondolhatod, hogy így elengedlek! Menj be a szobába, én is mindjárt utánad megyek!– bólintottam és elindultam.


A szobában eszembe jutott, hogy nem lehetek ilyen. Tényleg el kell mennem és hagynom, hogy ők szórakozzanak, nem kell, hogy más estéjét is tönkre tegyem. Így elindultam kifelé.
- Jessica! Ő a barátom és szüksége van rám. Ez fontosabb, mint egy vacsora, amit máskor is be lehet pótolni. – hallottam meg Domi hangját.
- Talán nálam is fontosabb? – szólalt meg Jessica kérdő hangon.
- Én nem ezt mondtam! – válaszolta Domi. Ekkor oda értem hozzájuk.


- Domi! – próbálkoztam.
- Menj vissza a szobába Viki! – mondta Domi olyan határozottan, hogy csak azt vettem észre, hogy engedelmesen visszaslattyogok. Csak egy ajtó csapódást hallottam és Domi jelent meg az ajtóban.


- Annyira sajnálom! Telefonálnom kellett volna. Most a te dolgaidat is összezavartam, annyira figyelmetlen vagyok! – temettem arcomat a kezembe.
- Ne okold magad! Jess-nek meg kell értenie, hogy szükséged van rám. És ha erre nem képes…- jelentőségteljesen elhallgatott.
- Nehogy…


- Sss, hagyjuk most ezt, nem ezért jöttél! Mi történet? – érdeklődött. Kicsit gondolkodtam.
- Robert elment! – nyögtem ki.
- Szakítottatok? – lepődött meg Domi.
- Nem, nem, csak tudod a munkája… el kellett mennie forgatni és ki tudja mikor látom megint! És ez annyira… - hadartam és közben a könnyeim megint előtűntek.


- Csak attól tartasz, hogy mikor láthatod megint? – tapintott rá a lényegre. Tudta, hogy nem ettől félek, ijesztő, hogy Domi milyen jól ismert.
- Nem! – vallottam be. Egy pillanatig haboztam. – Félek a távkapcsolattól! Hiszen tudod, hogy legutóbb milyen vége lett. – néztem fel Domira.


- Az más volt. Biztos vagyok benne, hogy ez nem végződhet úgy! Nem tudom miért, csak érzem! Már most sokkal erősebb a kötelék köztetek, mint Balázzsal valaha is volt! – nyugtatott Domi. Valamiért kicsit meg is nyugodtam. Mivel igaza volt, sokkal többet jelentett nekem, mint Balázs bármikor is és sokkal erősebben ragaszkodtam hozzá.


Domi főzött nekem egy teát. Enni is akart adni, de egyáltalán nem voltam éhes.
- Biztos nem kérsz semmi mást? – hitetlenkedett.
- De! Kérnék egy szívességet! – néztem rá.
- Mit? – vonta fel a szemöldökét.
- Nem akarok haza menni! Itt maradhatnék éjszakára? – hajtottam le a fejem, mert kicsit kellemetlenül éreztem magam, nem akartam zavarni. Viszont tényleg nem volt kedvem haza menni.


- Persze, ez nem is kérdés! – vágta rá.
- Biztos? Nem akarok zavarni! – erőltettem mosolyt az arcomra.
- Ne hülyéskedj. Sosem zavarsz! – simította meg az arcomat. Én pedig hálásan néztem rá.



Domi olyan volt nekem, mint fuldoklónak a mentőmellény! Annak idején is ő húzott ki a gödörből. Bármiről is legyen szó, hozzá mindig fordulhatok. Talán azért is szerettem vele lenni, mert a természetességével, a laza felfogásával és humorával mindig elfeledtette velem a dolgokat, még ha csak átmenetileg is, de azért sikerült.



Ő volt az egyetlen ember, aki erre képes volt. Sokkal tartoztam neki és csak reméltem, hogy egyszer majd meghálálhatom.


Még beszélgettünk, de én olyan kimerült voltam, hogy nem bírtam sokáig nyitva tartani a szememet.

A telefonom csörgése ébresztett…

Mozi az Edgware Road-on:

http://i37.tinypic.com/11j13z5.jpg

Így nézett ki Viktória, mikor moziba mentek:

http://i33.tinypic.com/axjxc7.jpg

Hozzá a cipő:

http://i34.tinypic.com/zyj90y.jpg

És a kabát:

http://i34.tinypic.com/11ig8lh.jpg