Egy új élet kezdete - 22. fejezet

A szülinapi buli

Sziasztok!

Ezer bocsánat a késésért!!! Remélem többet nem lesz ilyen, de most tényleg semmi időm nem volt!:(
De most itt van a 22. fejezet, amiben lesz egy két izgalmas részlet Kristenről!:) Olvassátok és kérlek sok véleményt írjatok!
Puszi

- Kicsim… Édesem…Viki – ébresztgetett Rob bársonyos hangon és közben puszikkal halmozott el.
- Nem – nyögtem.
- Ideje felébredni! – erőt vettem magamon és az arcára néztem, amiről sugárzott a boldogság. Mosolyogva megcsókolt. – Jó reggelt álomszuszék!
- Ah, még nem akarok felkelni! Fáradt vagyok aludni akarok! – nyöszörögtem. Rob felnevetett, én pedig kérdően néztem rá.
- Tegnap este nem éppen ezt mondtad! – vigyorgott.
- Mi? – néztem rá még mindig értetlenül.

- „ Nem vagyok fáradt, kérlek ne hagyd abba! Még, Rob még!” – utánzott és büszkén vigyorgott továbbra is.
- Hah – prüszköltem – mintha annyira kellett volna kérlelnem! – húztam el a szám a tegnap estére célozva. Elgondolkodott egy ideig, majd egy hamiskás félmosollyal az arcán válaszolt:
- Ezt nem állítottam! Na, de gyerünk, felkelni! – unszolt tovább.

- Nem! – nyöszörögtem tovább és a fejemre húztam a takarót, akár egy pajzsot a külvilág ellen. Már azt gondoltam, hogy Rob megunta és otthagyott, de ekkor a paplan megemelkedett és csak arra eszméltem, hogy gyöngéden csókokkal hinti be a testemet. Megnyugtatott és melegséggel árasztott el, ahogy ajkai végig járták testemet. Sóhajtva húztam magamra és felkészültem egy édes csókra, de kijátszott. Halk kuncogással lelökte a paplant és felpattant mellőlem.

- Most már felébredtél! – vigyorgott az ágy széléről. Hangosan kifújtam a levegőt és morcos képpel néztem rá, amiért ilyen gaztettet követett el ellenem. Hiszen nagyon is tisztában van a rám gyakorolt hatásával, azzal, hogy mikor a közelemben van, mindent elfelejtek. Csak ő létezik számomra és be kell vallanom, hogy nem csak akkor, ha a közelemben van, akkor is, ha nincs. Hiszen be kell ismernem magamnak: teljes mértékben beleszerettem Robert Pattinsonba. Abba a férfibe, akiért tini lányok, sőt inkább nők ezrei rajonganak, szeret a világon és bármit odaadnának egyetlen egy vele töltött percért cserébe. Én ennél szerencsésebb helyzetben voltam. Tudtam, hogy az enyém, csakis egyedül az enyém.

- Oké, ez hatásos volt! – ismét fújtam egyet és elkezdtem kikecmeregni az ágyból. Elhaladtam előtte, hogy elvegyem a telefonom az éjjeliszekrényről, mielőtt célt érhettem volna elkapott és az ölébe húzott.
- De morcosak vagyunk ma reggel! – folytatta a viccelődést.
- Te viszont nagyon elemedben vagy! – összeborzoltam a már amúgy is szanaszét álló, hajnak nevezett valamit a fején. Bár meg kell jegyeznem: a haja volt az egyik csábereje. Legalábbis nálam nyerő.
- Úgy tűnik, én jobban bírom az éjszakákat! – vigyorgott szenvtelenül. Oké, ez már több a soknál, gondoltam.

- Igaz, nem bírom túl jól! – a hajam játékosan hátra dobtam – Talán ezentúl inkább alvással töltöm az éjszakákat! – mondtam teljesen komolyan. Rob arcán a mosoly helyét átvette a rémület. Tudtam, hogy erre kapni fog. Vagy mégsem? Pillanatok alatt ismét mosoly csillogott az arcán. Egyetlen mozdulattal visszadőlt az ágyra, engem maga alá fordítva.
- Úgysem bírnád ki! – mosolygott önelégülten.

- Hogy én? – szemeim kikerekedtek – Tényleg? – végig simítottam a mellkasán egy kacér vigyor kíséretében. Beleborzongott az érintésembe és még azt állítja, hogy én nem bírnám ki.
- Te bizony! – pillanatok alatt rendezte a vonásait.
- Szeretnéd kipróbálni? – ajánlottam neki dacolva. Már megint eltűnt a mosolya és elmerengve nézett rám.
- Inkább nem! – megrázta a fejét, nekem pedig diadalittas mosoly ült ki az arcomra.
- Na, ugye! - közöltem elégedetten.

- Amilyen makacs vagy képes lennél kitartani csak, hogy bebizonyítsd, neked van igazad! – már éppen mondani akartam valamit visszavágásként. Csak, hogy nem érezze úgy, hogy neki van igaza. Bár igaza volt, csak azért tartanék ki – már, ha ki tudnék. Én ebben nem vagyok olyan biztos-, hogy nekem legyen igazam. Viszont esélyt sem hagyott a válaszra. Egy igen szenvedélyes csókkal elhallgatatott, aminek köszönhetően biztossá vált, hogy a végén én lennék aki könyörögne.

A reggeli „játékunk” után elkészültünk, hogy ki-ki elinduljon a saját dolgára. Rob a forgatásra ment és azt ígérte, hogy hét körül már itthon lesz.

Húsz perccel Rob után én is útra keltem, hogy a legjobb barátom társaságában ebédeljek ebben a csodálatos városban. Mosolyogva indultam a hal felé, de a jókedvem azonnal alább hagyott, amint észrevettem egy pár, a szálloda előtt várakozó fotóst. Valahonnan a táskám mélyéről előhalásztam a napszemüvegem – nem gondoltam, hogy nekem egyszer ilyen miatt kell felvennem – és határozott léptekkel elindultam a taxik felé.

Amint kiléptem a hotelből rögtön észrevettek és a gépek máris kattogtak. Arról nem is beszélve, hogy folyamatos kérdésekkel bombáztak. Persze az összes kérdés arra ment ki, hogy minél több dolgot megtudjanak a kapcsolatunkról. Szaporáztam a lépteimet és bepattantam egy taxiba.
- Hova lesz a …
- Mindegy csak induljon már! – szóltam ingerülten szegény taxisra. Azonnal indított és már ki is gurultunk a főútra. Amint kicsit lenyugodtam a sofőrhöz szóltam. – Sajnálom az előbbi ingerültségemet! – kértem elnézést a férfitől.
- Ugyan, nem történt semmi! – mosolygott rám a visszapillantó tükörben. – Hova szabad?
- Oh, igen! A Friday’s-ba lesz! – feleltem. Ekkor megszólalt a telefonom, a kijelzőn Dávid neve villogott. Mintha megérezné, hogy mikor nem kell hívni.

- Szia! – szóltam bele és próbáltam elrejteni az idegességet a hangomban.
- Valami baj van? – kérdezte rögtön.
- Nem, minden rendben! – próbáltam még lazább hangnemet megütni.
- Engem nem tudsz átverni, ennél jobban ismerlek! – közölte. – Mi történt?
- Volt néhány fotós a szálloda előtt és kicsit meglepődtem. Nem gondoltam, hogy Rob is érdekes vagyok a számukra! – nevettem fel zavartan.
- Jól vagy?

- Persze, nincs semmi baj! Ott vagy már? – tereltem a témát.
- Igen, azért hívtalak, hogy te merre jársz, de akkor már elindultál! - vonta le a következtetést.
- Nemsokára ott vagyok! – feleltem.
- Várlak! Szia!
- Szia.

Mire az étteremhez értem Dávid már a bejáratnál toporgott. Odaszaladtam és megöleltem őt. Nem hitte el, hogy jól vagyok, így addig nyaggatott, míg el nem meséltem neki a reggeli randimat a paparazzikkal és a Kristenes dolgokat. Szóval az ebédünk nagy része azzal telt, hogy arról panaszkodtam neki, hogy Kristen Stewart milyen gerinctelen. Annak ellenére, hogy van egy barátja, Robot akarja és az sem zavarja, hogy én ott vagyok. És még a születésnapjára is képes volt meghívni, csak azért mert tudta, hogy Rob nélkülem nem menne el.

Dávid természetesen azonnal megnyugtatott, hogy látja Rob mennyire oda van értem és senkiért sem hagyna el. Végülis igaza van, ha Rob Hófehérkével akarna lenni, akkor már elhagyott volna. Főleg azok után, hogy Kristen egyértelműen az értésére adta, hogy csak rajta múlik, hogy összejönnek-e.

Ebéd utáni sétára indultunk a városban, olyan meleg volt, hogy pólóban mászkáltunk Dáviddal. Mint kiderült a sétánk célirányos volt, ugyanis el akart vinni a Vancouver Art Gallerybe. Ott töltöttük az egész délutánt, Dávid alig bírt kirángatni a gyönyörű képek közül. Hat körül aztán elbúcsúztunk és visszamentem a szállodába. Rob még nem volt ott, így gyorsan elmentem lezuhanyozni. Épp a ruhámat válogattam, mikor belépett a szobába. Csak odaköszöntem neki, mert éppen nyakig a szekrényben voltam. Egyszer csak megéreztem két puha kezet a csípőmön, ami kihúzott a szekrényből.

- Ennyire érdekel, hogy megjöttem? – nézett rám durcásan.
- Sajnálom szívem, de fogalmam sincs mit vegyek fel! – odahajoltam és megcsókoltam.
- Hm, nekem így is jó leszel! – nézett végig rajtam elismerő mosollyal.
- Azt gondoltam, de talán mégsem fehérneműben kéne mennem! – mosolyogtam.
- Igaz, így csak én láthatlak! – húzott közelebb magához, hogy ismét egy szenvedélyes csókban forrjunk össze. - Úgy látom, megint egyedül kell zuhanyoznom! – sóhajtotta.
- Siess addig, én kitalálom, mit vegyek fel. – toltam a fürdő felé.

Elég tanácstalan voltam, de végül egy sötétszürke elöl cipzáras ruha mellett döntöttem. Felvettem egy harisnyát hozzá és magas sarkút.
Amint Rob kijött megpördültem előtte és kíváncsian vártam a véleményét.
- Tökéletes, mint mindig! – mosolygott és odajött egy csókért. A fürdőbe mentem és megigazítottam a sminkem és a hajam. Mire kimentem Rob is felöltözött, mikor megláttam szó szerint elakadt a lélegzetem.
- Mi az? – nézett rám furcsán.

- Semmi, csak mondták már, hogy észveszejtően dögös vagy öltönyben? – a zakójánál fogva húztam magamhoz közel és kacéran végignyaltam a szám szélét.
- Ha te kiöltözöl, én sem mehetek akárhogy! Még a végén megszólnak, hogy mit keres melletted egy csöves! – végigcsókolta arcomat a fülemtől egészen az államig.

- Bármit veszel fel tökéletes vagy! – megragadtam a tarkójánál és szenvedélyesen megcsókoltam. Nem is kellett több, az egyik lábam a csípője köré rántotta. Egy elégedett ’hmm-el” konstatálta, hogy a rövid ruha teljesen felcsúszott a mozdulatra.
- Menjünk! – tolt el magától. Kapkodtam a levegő után és inkább folytattam volna, de belegyezően csúsztattam felém nyújtott kezébe az enyémet, miután elrendeztem a ruhát magamon. Tudtam, ahogy Ő is, ha tovább folytatjuk, nem tudunk majd leállni.

Hamar az étteremhez értünk, már sokan ott voltak. Kristen szeme azonnal felcsillant, amint meglátta Robot, aki egy öleléssel kívánt neki boldog születésnapot. Nem tudtam nekem mégis mit kéne csinálnom, ezért csak elhebegtem én is egy köszöntést. Kristen Rám mosolygott és egy köszönöm kíséretében fél pillanatra megölelt. Meglepett, de tudtam, hogy ez csak színjáték és ugyan úgy a háta közepére kíván. Én sem voltam vele másképp.

Csatlakoztunk a többiekhez az asztalnál, leültem Michael mellé, aki nem éppen volt rózsás kedvében, Rob pedig mellém. Elvettem kezét a combjáról és bátorítóan megszorítottam. Halványan rám mosolygott és egy köszönömöt tátogott felém. Kristen visszaült az asztal másik felére, Ashley és Jackson közé – nem, nem a barátja mellett ült -, majd befutott Nikki karöltve Taylorral. Ők is köszöntötték Kristent és leültek Michael mellé. Kellan is megérkezett, ő pedig Rob másik oldalán foglalt helyet.

Rob kicsit ferde szemekkel nézte Michaellel összekulcsolódó kezünket, de tudtam, hogy Michaelt ez megnyugtatja, így nem törődtem vele. Már megrendeltük a vacsorát, mikor Rob keze a combomra simult egy torokköszörülés kíséretében. Eddig bírta, hogy a kezem Michaelében van. Michael megértően rám mosolygott és elengedte a kezem.

- Ugye tudod, hogy csak téged szeretlek! – súgtam oda neki úgy, hogy csak Ő hallja. Bólintott. – Ideges, szüksége volt erre. – nyomtam egy csókot a nyakkára.
- Attól még zavar! – suttogta.
- Sajnálom, nem csinálom többet! – mosolyogtam rá. Rám nézet és egy gyors csókot váltottunk, majd nyugalomban mindenki elfogyasztotta a vacsoráját. Evés után beszélgettünk, és mikor Kristen kiment a mosdóba, Michael felpattant és a konyhába sietett.

Az étterem sötétségbe burkolózott, csak a 19db gyertya égett a torán, amit Michael hozott ki a konyhából. Megállt az asztal mellett kezében a torával és mikor Kristen visszatért felcsendült a „Happy Birthday To You” a Twilight cast előadásában. A dal végén Kristen elfújta a gyertyákat és Michael megpuszilta a homlokát.

A villanyt visszakapcsolták, Michael letette a tortát és Kristen elé állt. Megfogta a kezét és a szemébe nézett. Mindenki értetlenül bámult rá, beleértve Kristent is. Michael egy ékszeres dobozt vett elő és felnyitotta. Mindenki csodálkozva nézte a párocskát, Kristen pedig egész testében megmerevedett, mikor megpillantotta mi van a dobozban.
- Kristen! Nagyon szeretlek már öt éve. Azt hiszem ez a megfelelő pillanat arra, hogy megkérdezzem hozzám jössz-e feleségül? – kérdezte Michael. Kristen eltátotta a száját és habozott, hogy mit is feleljen. Nagyon meglepettnek tűnt.

Egy órának tűnt az egy perc, amíg vártunk. Mindenki feszülten várta, hogy mit fog válaszolni. Nikki a fülemhez hajolt és úgy suttogott, hogy csak én halljam:
- Ajaj! – tudtam mire gondolt, nem jelent túl sok jót, hogy Kristen ennyit habozik. Rob is kővé dermedve ült mellettem, akár csak a többiek. Megfogtam a kezét, rámosolygott és úgy vártunk tovább. Ekkor Kristen végre megszólalt:

- Michale, én… én nem tudom! Ez még túl korai. Még nem vagyok kész rá. Sajnálom, de nem mehetek hozzád! – hajtotta le a fejét. Michel arcán a fájdalom vette át a helyét, becsukta a dobozkát és csak annyit felelt, hogy: „Értem.” A kínos csend tovább folytatódott, senki nem tudta, hogy most mit is kéne csinálni, vagy, hogy egyáltalán kéne-e bármit is csinálni.
- Talán menjünk ki egy pillanatra! – fogta meg Kristen Michael kezét és kihúzta a teremből.
- Szegény Michael! – szólalt meg végül Ashley.

- Én már az elején tudtam, hogy nemet fog mondani! - sóhajtotta Kellan.
- Igen, ez várható volt! – mondta Nikki és alig észrevehetően Robra pillantott. Szerintem csak én vettem észre. Rob csak bámult maga elé, és ha jól sejtem éppen azon gondolkodott, hogy ez az ő hibája. Szerettem volna megnyugtatni, hogy Ő nem tehet róla, hogy Kristen vele akar lenni és nem Michaellel, de ez nem a megfelelő pillanat volt erre.

Csak megszorítottam a kezét, mire felnézett és elhúzta a száját. Hát persze, hogy magát hibáztatja, mégis mi mást csinálna.
Nem gondoltam, hogy Michael ekkora lépésre szánja el magát, főleg, hogy a múltkor elmondta mennyire nincsenek rendben a dolgok köztük. Talán azt remélte, hogy ezzel rendbe tudja hozni a kapcsolatukat. Már egy ideje ott ültünk, mikor Ashley kiment Kristen után, hogy megnézze, mi van velük.

Már annak is egy ideje, hogy Ash kiment. A hangulat már kicsit oldottabb volt, mert Kellan átvette a szót és Taylorral együtt feldobták a hangulatot. Elindultam a mosdóba, hogy kicsit rendbe tegyem magam, mikor meghallottam Kristent és Ashleyt, amint kint beszélgetnek.
- Ha Rob miatt van, akkor …- sóhajtott Ashley.
- Nem, nem miatt van! – felelte Kristen.
- Kristne, tudom, hogy vele akarsz lenni, de neki ott van Viki és nagyon szereti őt! – folytatta Ashley.

- Mondom, hogy nem miatta van. Egyértelműen a tudtomra adta, hogy köztünk nem lehet semmi és én felfogtam! Nem ezért mondtam nemet. Egyszerűen azért, mert nem szeretem már és így nem mehetek hozzá!- mondta Kristen.
- Rendben, ha tisztában vagy azzal, hogy Robbal nem lehetsz, akkor jó!

- Ashley, én kedvelem Robot, örültem volna, ha megpróbáljuk együtt, de értem, hogy nem! Nem dőlt össze a világ. De fáj, hogy Michaelt megbántottam. Jelenleg ez az egy, ami érdekel. – folytatta Kristen. Ezek szerint Kristen nem szerelmes Robba, aminek én nagyon örülök, de attól még nem érzem magam jobban. Tetszik neki és látom rajta, hogy már csak azért is tovább fog próbálkozni. Nem is hallgattam tovább, inkább visszamentem a többiekhez. A hangulat még mindig jó volt és így is maradt, míg Kristen vissza nem tért és közölte, hogy örül, hogy eljöttünk, de ő most visszamegy a hotelba.

- Ugye nem magadat hibáztatod? – fordultam Rob felé.
- Csak sajnálom Michaelt. – felelte.
- Igen, őt én is! De eszedbe ne jusson magadat hibáztatni! Nem tehetsz róla, hogy Kristen másképp tekint rád és a fő ok, amiért nemet mondott nem is az, hogy kedvel téged! – próbáltam nyugtatni, bár már nem is tűnt feszültnek. De úgy éreztem erről beszélnünk kell.
- Honnan tudod? – húzta fel a szemöldökét.

- Michael mesélte, hogy eléggé elhidegültek egymástól! – közöltem egy vállrándítással és azt ügyesen kihagytam a történetből, hogy az előbb halottam Kristen és Ashley beszélgetésének egy részét.
- Köszönöm! – suttogta.
- Mit? – csodálkoztam.
- Azt, hogy itt vagy nekem! Szeretlek! – csókolt meg.
- Szeretlek! – ismételtem.

- Menjünk! – húzott magával – Vannak jobb ötleteim a mai estére! – vigyorgott.
- Alig várom! – mosolyogtam vissza. Elköszöntünk a többiektől, Rob megfogta a kezem és elindultunk, hogy az este további részében egymással foglalkozhassunk.

Már meg sem lepődtem azon, hogy az ajtón kilépve egy halom paparazzi várt ránk. Nagyon is elégedett képük volt, hogy végre géz a kézben kaphatnak le minket. Azonnal kattogtatni kezdték a gépeket és mialatt a taxihoz próbáltunk jutni folyamatosan kérdezgették Robot. De Ő most meglepte őket, ahogy engem is. Mosolyogva vont az oldalához és készségesen válaszolt a kérdésekre, amiket feltettek míg elértük a taxit. Többek között arra, hogy igen a barátnője vagyok. Hogy már egy ideje együtt vagyunk, de többet nem árul el, szeretné a magánéletét megóvni és engem is.

- Mi volt ez? – érdeklődtem, mikor végre beültünk a taxiba.
- Itt az ideje, hogy ne csak egy nőként emlegessenek, akivel néha lekapnak! Tudják csak meg, hogy a barátnőm vagy, akibe őrülten szerelmes vagyok! – közelebb húzódott hozzám és megcsókolt. – Ugye nem baj, hogy ezt csináltam? – kérdezte a csók után.
- Nem, engem nem zavar! Sőt örülök! – sóhajtottam és egy újabb csókért hajoltam felém. Tudtam, hogy holnap minden attól lesz hangos, hogy kicsoda Robert Pattinson barátnője. Hiszen már biztosan tudják, hogy az eddigi titokzatos lány a barátnője.

Vancouver Art Gallery:

http://i45.tinypic.com/23rokcy.gif

Chill Winston(a buli helyszíne):

http://i50.tinypic.com/znn9ja.jpg

http://i48.tinypic.com/2r26s7s.jpg

Paparazzi kép Vikiről és Robról:

http://i46.tinypic.com/2dmb3nr.jpg

Egy új élet kezdete - 21. fejezet

Barát

Sziasztok! Megérkezett a 21.fejezet! Remélem nem vagytok nagyon mérgesek, hogy csak ma sikerült felraknom, de nem voltam itthon! Ráadásul szerdán tudtam meg, hogy péntek reggel elutazunk! Szóval bocsánat, de itt van már!
Szeretnék sok-sok véleményt, fontos, hogy tudjam, mit gondoltok!
Előre is köszönöm és jó olvasást! Puszi

Reggel az ablakon beszűrődő nap sugarai ébresztettek. Magam mellé néztem, ahol Rob még csendesen szuszogott. Egy ideig még néztem, ahogy alszik, majd elkezdtem kimászni az ágyból, de ekkor egy erős kéz visszarántott, így Rob mellkasán kötöttem ki.

- Hova-hova? – érdeklődött álmos fejjel.
- Gondoltam felöltözöm! – feleltem.
- Várj, hány óra? – elengedett és felült az ágyban.
- Tizenegy múlt tíz perccel. – követtem a mozdulatban.
- Ne! Tizenkettőre a forgatáson kell lennem! – vakarta meg a fejét.

- Akkor gyorsan öltözz fel, én addig rendelek valami reggelit! – simítottam végig a karján.
- Nem, a reggeli már nem fér bele! – sóhajtotta.
- Kaja nélkül nem mehetsz! Hogy fogod bírni a munkát! – aggodalmaskodtam. Rob elmosolyodott és megcsókolt.
- Nem kell aggódnod, majd ott eszem valamit! – mosolygott még mindig.
- Mi az, miért vigyorogsz így? – néztem rá kérdően.

- Csak tatszik, hogy így törődsz velem! – mondta, miközben végigdöntött az ágyon. Elkezdett igen hevesen csókolni és keze is olyan helyekre tévedt, hogy fél perc múlva nem biztos, hogy jót tudok állni magamért.
- Persze, reggelire nincs időd, de erre igen! – mondtam viccesen.
- Ha választhatok, hogy reggeli vagy Te, hm… egyértelműen Te! – lehelt még egy apró csókot az ajkamra, majd nagy nehezen feltápászkodott az ágyból.

- Hé, nem azt mondtam, hogy bánom! – kaptam a karja után. Elmosolyodott és visszaült mellém.
- Muszáj mennem! – lehajolt hozzám egy csókért, majd eltűnt a fürdőben. Csalódottan vettem tudomásul, hogy tényleg itt hagyott.

Még akkor is az ágyban voltam, mikor Rob kisietett egy szál törölközőben a fürdőből. Izmos felsőtestét elnézve, megint előtörtek vad gondolataim, amin cseppet sem segített az, mikor ledobta azt az pici törölközőt - ami eddig valamennyit takart belőle -, hogy felöltözzön. Próbáltam másra gondolni, ami nagy nehezen sikerült csak.

- Meddig forgatsz ma? – kérdeztem, főkként, hogy eltereljem a gondolataim.
- Elég sokáig! Chris azt mondta, hogy éjfélig biztos ott leszünk! – húzta el a száját. – Miért szerettél volna menni valahova este?
- Nem, illetve igen! Szerettelek volna bemutatni valakinek! – ültem fel ismét az ágyban.
- Itt Vancouverben? Kinek? – csodálkozott.

- Dávid, az egyik legjobb barátom itt dolgozik és szerettem volna ha megismered! – gyűrögettem az ágyneműt. Leült mellém és megsimította az arcom.
- Holnap már hat körül itthon leszek. Az jó, ha holnap találkozunk vele? – fürkészte az arcomat.
- Köszönöm! Tudod, ez fontos nekem! – öleltem át.

- Tudom és örülök, hogy bemutatsz neki! – mosolygott. – De most indulok!
- Rendben, én pedig beszélek Dáviddal! – engedtem el. –Rob!- kérdően visszafordult felém és várta, hogy mit akarok. – Kérlek ne érts félre, ez nem számonkérés vagy ilyesmi, de tudni szeretném mit akart Kristen tegnap, amihez egyedül kellett lennetek!– idegesen bámultam a kezem.

- Csak beszélni velem! – felelte és nem úgy tűnt, mint aki folytatni akarja. Ez nem igazán tetszett, biztos voltam benne, hogy valamit elhallgat.
- Rendben, ha nem akarsz róla beszélni megértem! – sóhajtottam és elkezdtem kimászni az ágyból.
- Tegnap, mikor Jacksonnál aludtam átjött Kristen is! – kezdett bele hírtelen, én pedig megálltam a mozdulat közben. – Jackson elaludt, mi pedig beszélgettünk Kristennel és…

- Történt köztetek valami? – kérdeztem idegesen, nem bírtam kivárni míg kinyögi, muszáj volt tudnom!
- Mi? Nem, dehogy is! – felelte mosolyogva. – Olyannak ismersz, mint aki másnál keres vigaszt? – még mindig mosolygott, de ez már nem volt igazi mosoly!
- Persze, hogy nem! Sajnálom, de akkor mit akart? – próbáltam titkolni, hogy igen is, ideges vagyok.

- Szóval este ittunk és Kristennek jobban beütött és mondott pár olyan dolgot, amit nem biztos, hogy józanon is megtett volna! – ekkor megint habozott.
- Az istenért Rob, mond már mi történt! – szóltam rá ingerülten.

- Azt mondta, hogy Ő nem csak barátként tekint rám és, hogy velem akar lenni! – hadarta el egy szuszra, majd figyelte a reakciómat, de nem reagáltam, hiszen ez nem újdonság számomra. De legalább már Rob is felfogta, hogy Kristen másképp tekint rá. – Én persze mondtam neki, hogy sajnálom, de én csak a barátja tudok lenni. Aztán tegnap azért jött, hogy elnézést kérjen és, hogy megérti, hogy nekem itt vagy te. Neki pedig ott van a barátja, akivel megpróbálja rendbe hozni a dolgokat. – rámosolygott egy pillanatra, amit halványan viszonoztam. – És, hogy természetesen továbbra is a barátom akar maradni. – fejezte be Rob, ezt a brazil szappanoperát is megszégyenítő történetet.

- Nos, ez engem nem lep meg túlságosan! Én már az elején mondtam neked, hogy nem örül, hogy van valakit! Emlékszel? – kérdeztem, mikor megtaláltam a hangom.
- Igen! – mondta. – De engem csak te érdekelsz! – húzódott közelebb.
- Tudom! – csúsztattattam kezem az övébe. – Ebben soha nem is kételkedtem! És remélem sikerül rendeznie a dolgokat Michaellel, mert ő nagyon szereti Kristent! – elmélkedtem. Rob csak megértően bólintott.

- Akkor nem haragszol? – kérdezte tétován.
- Dehogy is! Semmi okom rá! – mosolyogtam rá és megsimogattam aggódó arcát.
- Szeretlek! – fogta meg a kezem és a szájához húzta hogy megpuszilja. – De most muszáj mennem! – mondta.
- Rendben! Én is szeretlek! - egy búcsúcsókot követően már tényleg elindult a forgatásra.

Egy gyors zuhany után felöltöztem és elővettem Rob laptopját. Előkerestem az e-mailt, amelyben Dávid elküldte az itteni mobilszámát és felhívtam. Három csörgés után fel is vette:

- Szia, Dávid! Viki vagyok! … igen, minden és veled? … akkor jó! … figyelj, igazából azért hívtalak, mert Vancouverben vagyok … nem, tudod mondtam, hogy a barátom itt dolgozik! … pontosan, szeretném ha megismernétek egymást! … ráérsz holnap estefelé? … remek… azt nem tudom, van valami ötleted? … igen, vagyis én nem, de Rob biztos tudja… oké, akkor a bár előtt 7-kor, az jó? … már alig várom! … én is téged, szia! – búcsúztam el Dávidtól.

Izgatottan vártam a holnap estét, hiszen Dávid nagyon fontos volt a számomra. Reméltem, hogy megkedvelik majd egymást.

Az órára néztem, ami 12:20-at mutatott. Gyorsan összeszedtem a maradék cuccot és elindultam a hal felé. Nikki mosolyogva várt a recepció előtt és egy gyors ölelés után elindultunk ebédelni.

- Hova megyünk? – érdeklődtem, mikor már a taxiban ültünk.
- Van, egy Brix nevű éterem, ami pici, de nagyon finoman a kaja. Szeretném megmutatni. – mosolygott Nikki
- Alig várom! –mosolyogtam. Nikki érdeklődve nézte egy ideig az arcomat, majd vagy két oktávval feljebb megszólalt:

- Csak nem? Megbeszéltétek? – és a szeme csillogott.
- Igen, tegnap este sikerült tisztázni! – mosolyogtam.
- Jaj, istenem annyira örülök, Viki! – ölelt át. – Rémes volt mindkettőtöket ilyen állapotban látni! – Időközben megérkeztünk az étterembe, amely a Homer streeten volt.

Már megint egy olyan hely, ami közel van a szállodához, úgy látszik nem szeretnek messze menni. Nikki már előre lefoglalt egy asztalt, odavezettek minket és az étlapot kezdtük tanulmányozni. Az ebéd alatt volt lehetőségem egyre jobban megismerni Nikkit, aminek nagyon örültem. Mivel legutóbb ő kérdezett rólam, most én kérdeztem róla. Sokat mesélt az életéről. Elmesélte, hogy mikor fiatalabb volt, csinált egy filmet a tinédzser koráról. Érdeklődve hallgattam őt.

Három körül aztán átmentünk egy közeli kávézóba. Ahogy beléptünk rögtön megakadt a szemem az ajtó mellett felhalmozott heti pletykalapokon és napilapokon. Az egyik pletykalap címlapján én virítottam Robbal, a következő főcímmel:

Rajta kapva: RPatz szerelmes!

Az a kép volt címlapon, amit azok a paparazzik készítettek, akik vasárnap megzavarták a sétánkat.

Nikki észrevette, hogy nem követem, így visszasétált mellém és ő is szemügyre vette a lapokat. Kivettem, az újságtartóból és Nikkivel együtt olvasni kezdtük.

A cikkben röviden az állt, hogy most már biztos hogy Robert Pattinsonnak barátnője van, aki vele jött Vancouverbe, mert nagyon szerelmesek és nem bírják egymás nélkül. Ha bele gondolok ez teljesen igaz. A továbbiakban találgattak, hogy ki lehet a lány – pont, mint a múltkori OK! Magazinban - . Nikki hangos nevetésére lettem figyelmes. Ránéztem és már egy napilap volt a kezében.

- Mi az? – kíváncsiskodtam.
- Ezt nézd! – mutatta felém a lapot. Köpni nyelni nem tudtam, ahogy megláttam Nikkit, engem és Michaelt a címlapon. – Hihetetlen milyen gyorsak, mi? – nevetett tovább.
- Mit írnak? – kérdeztem.

- Nagyjából semmit! Csak leírták, hogy együtt voltunk vásárolgatni Vancouverben hétfőn és, hogy ezt nekik sikerült megörökíteni. Megemlítik, hogy jókedvűen sétálgattunk az utcán és vásárolgattunk. Biztosak benne, hogy te vagy Rob barátnője, mivel vasárnap lekaptak titeket, amit az utcán andalogtatok karöltve. Írnak arról is, hogy rá kérdeztek, de nem válaszoltál stb. – foglalta össze Nikki a lapban olvasottakat.

- Remek! – fintorogtam és visszatettem az újságot. Nikki is így tette, majd leültünk egy asztalhoz.
- Szóval vasárnap is találkoztál paparazzikkal? Az volt az első?– érdeklődött Nikki.
- Igen! – sóhajtottam.
- Hogy viselted? – faggatott tovább.

- Rosszul, nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Aztán Rob behúzott a taxiba. A reakcióm meg is győzte, hogy nem fogom bírni. De közöltem vele, hogy ez nekem új, csak meglepett és legközelebb, már nem lesz gond, mert tudom mire számíthatok. – hadartam.
- Igen, tényleg csak a meglepettség lehetett, mert tegnap teljesen jól reagáltál. Meg is lepődtem, de örültem, hogy nem ráz meg a dolog. – értett egyet velem Nikki.

- Hozzá kell szoknom, ahogy ahhoz is, hogy sokszor leszünk címlapon! – néztem az újságtartó felé. Kérdeztem Nikkit, hogy Ő hogy bírja. Azt mondta, hogy már hozzá szokott, de vannak napok, mikor pokolba kívánja a fotósokat. Meglepett, hogy nem tudja a média, hogy van barátja. Bár azt is hozzátette, hogy még.

Öt körül aztán visszamentünk a szállodába. Nagy sajnálatomra Nikki holnap forgat, és lehet, hogy holnap után is így elbúcsúztunk egymástól. Megbeszéltük, hogy majd hív ha tudja mikor ér rá megint.
Mivel előző éjjel nem sokat aludtam – sajnáltam is Robot, aki szintén nem és most hulla fáradtan forgat -, ezért egy gyors zuhany után bedőltem az ágyba. Olvastam egy ideig, majd elaludtam.

Reggel ébredés után az ágyat tapogattam magam mellett, de Rob helyett csak egy papírt találtam ott, mint mindig, mikor nem ébredek fel ha elmegy. Ő meg persze sosem ébreszt fel. Elolvastam, amit írt:
Hat körül jövök! Szeretlek

Nagyot sóhajtottam és elhatároztam, hogy megmondom neki, ha elmegy ébresszen fel, hogy legalább egy pillanatra lássam, már azzal is beérem. Kezdett nagyon hiányozni, így is, hogy itt volt velem. Bár igazából tegnap reggel óta nem láttam.

Nem is nagyon volt kedvem ma semmihez. Azért felöltöztem és lementem inni egy kávét, hogy azért mégse egésznap a szobában gubbasszak. Aztán ismét a szobában kötöttem ki és úgy döntöttem, ha már van egy ilyen semmit tevő napon, nem ártana kicsit a főiskolára is koncentrálnom.

Átgondoltam, hogy mik azok a dolgot, amiket feltétlenül meg kéne csinálnom. Volt pár beadandó, amiket meg le kellett adni, hogy engedjenek majd vizsgázni. Úgy döntöttem ezzel ütöm el az időt.

Az egyik egy házi dolgozat volt pedagógiából, azzal elég hamar kész lettem és el is küldtem a tanárnak. Hiába a 21.század egyik nagy előnye, hogy a diákok interneten keresztül adhatják le a házi dolgozatot. A másik már nem bizonyult ilyen könnyű feladatnak. Módszertanra egy tervet kellett készíteni, amiben az áll, hogy én hogyan tartanék meg egy drámafoglalkozást. Milyen játékokat vinnék be? Mi alapján döntöm el, hogy milyeneket? Miért azokat? És azok mire jók?

Ezzel szenvedtem az idő hátralévő részében, mire össze tudtam hozni egy számomra elfogadható variációt. Igaz ez, majd csak a vizsga időszakra kell, ahol majd el kell mondanom és meg is kell csinálnom a tanár előtt, amiket leírtam, mintha tényleg egy foglalkozást tartanék. Viszont, ha bele gondolok az már nincs is olyan messze. Májusban kezdődik a vizsgaidőszak és egész június elejéig tart. Tehát nem árt elkezdenem felkészülni rá.

Én már a legtöbb vizsgára jelentkeztem is, mert az elején még lehet válogatni, hogy mikor szeretnék vizsgázni, később már erre nincs lehetőség. Kicsit görcsbe is rándult a gyomrom a gondolatra, hogy nemsokára vizsgák várnak rám, utáltam vizsgázni. Szerencsére a kötelező olvasmányokat erre a fél évre már elolvastam, ez a jó abban ha az ember barátja messze van. Figyelemelterelésként kötelezőket olvastam szabadidőmben. Amúgy is érdekesek voltak, mivel olyat tanulok ami érdekel és elég gyorsan is olvasok szóval nekem nem okoznak nagy gondot a kötelező olvasmányok.

Mire mindent elpakoltam, amit a „munkához” szétpakoltam Rob is betoppant. Felpattantam a kanapéról és a nyakába ugrottam.
- Azt akarom, hogy mindig ébressz fel, ha elmész! Ha csak egy pillanatra is de látlak! – suttogtam, mialatt kezemmel a bozontos hajában turkáltam.
- Ahogy akarod! – mosolygott.

- Remek! Most pedig készülődjünk. Dáviddal hétkor találkozunk a Bule Water Cafeban. – próbáltam kiszabadulni karjai közül, nem sok sikerrel.
- Már nincs időnek egy zuhanyra, igaz? – kérdezte és a nyakamhoz hajolt.
- Együtt? – sóhajtottam.
- Aha. – lehelte a nyakamra, amibe beleborzongtam.
- Azt hiszem nincs! – csalódottan nézett rám.

- Időt spórolnánk! – erre felnevettem. Felhúzott szemöldökkel figyelt.
- Rob! Csak gondold végig: te és én egy zuhanyban. Nem, hogy időt nem spórolnánk, de még holnap reggelre sem érnénk oda! – világosítottam fel nevetve.
- Ez igaz. – elmosolyodott és betolt a fürdőszobába, hogy kezdjem én a zuhanyzást.

Egész gyorsan elkészültünk és már csak arra személtem, hogy kiszállunk a taxiból az étterem előtt. Hirtelen nagyon izgatott lettem, hogy az étterem felé sétáltunk és nem csak azért, mert láthatom a legjobb barátom. Nem csak jó izgalom volt bennem, hanem félelem is.

Féltem, hogy jól kijönnek-e majd egymással. Dávid is kegyetlen tudott lenni, ha valakit nem kedvelt.

Ekkor megláttam egy asztalnál és melegség öntötte el a szívem, ahogy mosolyogva felém lépett. Elengedtem Rob kezét és futva szeltem át a távolságot köztünk, hogy a nyakába vessem magam.
- Viktória! – ölelgetett. Igen, ez volt Dávid, nem hívott Vikinek. Azt mondta mindenki úgy hív, ezért ő nem hajlandó. Mindig csak nevettem rajta, de neki Viktória, esetleg Vikica voltam.

- Úgy örülök, hogy itt vagy! – mosolyogtam és elengedtem, hogy ismét Rob kezébe csúsztassam az enyém. Odahúztam és Dávid mosolyogva várta, hogy mire készülök! Tudta, hogy izgulok, jól ismert és mégsem sietett a segítségemre. – Dávid, ő itt Rob, a barátom! – felnéztem Robra, aki elmosolyodott. – Ez pedig Dávid, a legjobb barátom! – mondtam nemes egyszerűséggel. Dávid kezet nyújtott fel:

- Dávid Rother vagyok, nagyon örülök, hogy végre megismerhetlek! – sandított rám.
- Robert Pattinson! Már sokat halottam rólad! – rázott kezet vele.
- Biztos nem többet, mint én rólad. – mire mind a ketten elnevették magukat.

Ez első körön túl vagyunk, gondoltam. Hamar oldott lett a hangulat. Nem is vettem észre, mikor szorultam ki a beszélgetésükből. De egyszer csak azon kaptam magam, hogy már csak asszisztálok az ő baráti csevejükhöz. Igen, úgy beszélgettek és nevetgéltek, mint akik ezer éve ismerik egymást.

Természetesen a zene sokszor előkerült a beszélgetés során, mivel valamilyen módon, mind a kettő zenész. Meg is beszélték, ha egyszer mind a ketten Londonban lesznek, elmennek egy olyan klubba, ahol nyitott estek vannak és zenélnek együtt. Akkor tudtam én is kicsit beszélni, mikor Rob elment telefonálni.

- Na, mit szólsz? – kérdeztem izgatottan Dávidot.
- Le vagyok nyűgözve! – dőlt hátra elégedetten a széken.
- Ne vicceld el, ez fontos nekem! – néztem rá szigorúan.
- Nem, tényleg nagyon kedves és értelmes srác! – átnyúlt az asztalon és megfogta a kezem- Nála jobbat nem is kívánhatnék neked! – mosolygott.
- Köszönöm! – suttogtam.

- Ne nekem köszönd, nem én választottam! – vigyorgott, amire már én is csak egy mosollyal tudtam felelni.
- Remélem mindenkit le tud majd nyűgözni a családomban is! – sóhajtottam. Dávid értetlenül meredt rám, mire én elfintorodtam.
- Oh… - nyögött fel, mikor megvilágosodott. – Még nem ismeri?
- Nem! – vágtam rá.
- Akkor a nehezén még nem vagytok túl! – nézett rám sajnálkozóan.

- Milyen nehezén? – huppant vissza mellém Rob mosolyogva. Kérdően néztem Dávidra, hogy szerinte elmondjam-e már. Ő csak aprót bólintott, végülis igaza van. Robnak joga van tudni mi vár még rá!
- Tudod…- kezdtem bele, de nem tudtam hogyan folytassam. Ezt hogy lehet beadni. Így: „jaj drágám, ne ijedj meg, de tudod az apám egy szörnyeteg, ha fiukról van szó.” Vagy inkább így: „ugyan apám még nem ismer, de biztosra veszem, hogy már most tudja nem vagy elég jó nekem!” Fogalmam sem volt, hogy is mondjam el neki.

- Mi a baj, Viki? – kérdezte kicsit feszülten.
- Csak annyi, hogy még be kell mutassalak az én családomnak is. – sóhajtottam.
- És az olyan rossz? Ha nem akarsz nem kell! – nézett rám kicsit csalódottan.
- Jaj, nem! Nem erről van szó, bárcsak erről lenne! – teljesen rossz következtetést vont le. Mosolyogtam és nyomtam egy puszit a szájára.
- Akkor már tényleg nem értem! – és tényleg teljesen értetlenül meredt rám.
- Nem is fogod, míg meg nem ismered az apám! – fintorogtam.

- Tudod, Viktória apja elég nehéz eset! – vette át a szót Dávid, mikor látta, hogy egyszerűen képtelen vagyok folytatni. – Makacs, önfejű és nem kedveli a lánya fiúit. – folytatta – Egy kezem is sok hozzá, hogy megszámoljam hány barátja felelt meg neki eddig. – Dávid próbált biztatóan mosolyogni, de Rob arca megrezzent.
- Sajnálom! Már szóltam anyunak… - Rob nem hagyta, hogy befejezzem.

- Kicsim, nem gond megbirkózóm azzal is ha nem kedvel. – simított végig az arcomon. Ha az olyan egyszerű lenne, akkor én sem aggódnék, gondoltam. Itt nem egyszerűen arról van szó, hogy ha nem kedveli, majd akkor nem fogalakozunk vele. Ez annál több, de nem akartam még jobban belefolyni a részletekbe, legalábbis egyelőre nem. – Különben is még ráér ezzel foglalkozni! – mosolygott.

- Igaz! – nem mintha később majd jobb lenne a helyzet. De nem beszéltünk erről többet. Az este további részében a beszélgetés vidámabb témára terelődött.

Sajnos hamar elrepült az idő és Rob – meg Dávid is- holnap reggel dolgozni ment. Fájó szívvel búcsúztam a legjobb barátomtól, de megbeszéltük, hogy holnap együtt ebédelünk. Rob és Dávid, mint két jó barát megölelték és hátba veregették egymást. Mosolyogva néztem, hogy a barátom és a legjobb barátom, milyen jól kijönnek. Még számot is cseréltek, mondván ha én nem leszek itt, akkor is tudjanak találkozni.

Rob a taxiban, hazafelé menet, elárulta mit tervez holnap estére:
- Kristennek holnap lesz a 19. születésnapja és meghívott minket! – kezdte. Kikerekedett szemekkel néztem rá.

- Nem hinném, hogy ez nekem is szól! – rántottam vállat.
- Már hogyne szólna! – nézett rám ingerülten. – A barátnőm vagy, Viki! Természetes, hogy téged is meghívott. – szorította meg a kezem.

- Nem kedvel – a szájára tapasztottam a kezem, mert már nyitotta, hogy ellenkezzen – ne mond, hogy nincs igazam, mert látom rajta, hogy így van! Ami érthető, mert biztos azt gondolja, ha én nem lennék, te már az ő barátja lennél! Főleg azok után, ami Decemberben történt köztetek. – húztam el a szám. Rob az arcomat fürkészte és felsóhajtott.

- Hát ez a baj. Mégiscsak haragszol, mert lefeküdtem vele. – fájdalmas arckifejezés volt az arcán.
- Én nem haragszom, Rob! – égnek emeltem a szemeim, majd ránéztem - Már mondtam, hogy nem érdekel, miért is érdekelne, hiszen nem is ismertelek! De ne várd el tőle, hogy ott üljek Kristen szülinapi buliján, amikor egyértelmű, hogy nem kívánatos vendég vagyok ott. - hadartam.

- De nem vagy az! A „várlak titeket” neked is szól. – győzködött – Hacsak Kristen nem hiszi, hogy skizofrén vagyok! – mosolyodott el csibészesen.
- Rob, én… - belém fojtotta a szót.
- Ha te nem jössz, akkor én sem megyek! – jelentette ki.

- Hé! Nem ér zsarolni! – csattantam fel. Bár tetszett az ötlet, hogy nem megy. Kristen biztos elég morci lenne. Úgy tűnik nagyon szeretné, ha Rob ott lenne. Ha képes engem is meghívni…
- Azt akarom, hogy velem gyere. Szükségem van rá, hogy ott legyél velem! – nézett mélyen a szemembe. Ennek nem tudtam ellenállni és ezt Ő pontosan tudta, ki is használta.

- Rendben! – sóhajtottam megadóan. Végülis Nikki biztos ott lesz és persze Rob is, és így már nem is hangozott annyira rosszul a „buli”.

Brix étterem:

http://i36.tinypic.com/11ln312.jpg

http://i36.tinypic.com/29q04s0.jpg

Blue Water Cafe:

http://i34.tinypic.com/22ks45.jpg

http://i38.tinypic.com/t8lwf9.jpg

Egy új élet kezdete - 20. fejezet

Béke?

Sziasztok!:) Huha, nagyon-nagyon ügyesek voltatok lányok! Két nap alatt összegyűlt a 25 komment, amiért nagyon hálás vagyok! És ti pedig kaptok egy új fejezetet!:) Még egyszer nagyon köszönöm, hogy ilyen aranyosak voltatok! Fogunk majd még ilyet csinálni, hogy össze kell gyűlnie egy bizonyos számú kommentnek! Ilyenkor ti irányíthatjátok, hogy mikor kerüljön fel a következő!:)
Szóval itt a 20.fejezet! Olvassátok, remélem tetszeni fog!
Puszi

Kilenckor úgy döntöttem, hogy elkezdem magam összeszedni, nem akartam Nikkit megvárakoztatni. Lezuhanyoztam, rendbe szedtem a hajam, kisminkeltem magam és három perc alatt felkaptam a ruhámat.

A táskámba pakolgattam, mikor hallottam, hogy nyílik az ajtó. Kirohantam a nappaliba és Rob fáradt arával találtam szemben magam.
- Hol voltál? Aggódtam miattad! – kértem számon. Rám nézett és csak ennyit felelt:
- Jacksonnál!
- Jó, de a telefonod miért volt kikapcsolva? – próbálkoztam tovább.
- Lemerült. – megrándította a vállát és a fürdőszobába ment.

Ha a szűkszavúság versenyszám lenne, Ő tuti az elsők közt végezne. Ebből is látszik, hogy semmivel sem áll jobban a helyzet, mint tegnap. Leültem az ágyra és vártam, hogy előbújjon. Jó sokáig nem jött ki a fürdőszobából, majd megjelent egy szál törölközőben. Azonnal felpattantam és elé álltam, elállva az útját.

- Rob, én ezt… - a mondókámat megzavarta a kopogás. Rob faarccal kikerült és az ajtóhoz sietett. Remek, már megint megúszta.

- Szia! Beszélnünk kéne … - kezdett bele a váratlan vendég, amint meghallottam a hangját kimentem én is a nappaliba. Félbe is hagyta a mondatot, mikor meglátott. Már csak Kristen hiányzott, gondoltam. Mégis mit akar beszélni Robbal? – Oh, azt hittem egyedül vagy! – mondta Robnak sejtelmesen, miután végigmért.

Rob csak hátra fordult, realizálta, hogy ott vagyok, majd visszanézett Kristenre, aki egy gúnyos mosolyt megeresztve felém, továbbra sem mozdult. Kénytelen voltam belátni, hogy nem ő lesz az, aki innen most elmegy.

- Ugyan, én már itt sem vagyok! Beszéljetek csak, biztos fontos! – mondtam ironikusan, majd felkaptam a cuccaimat a kanapéról és kiviharzottam, otthagyva őket. Miért pont most kellett jönnie és egyáltalán mit akar, mi az, hogy beszélniük kell? Mégis miről, amihez egyedül akar lenni vele? Csak olyan dolgok ugrottak be, amik nem igazán voltak ínyemre, így próbáltam nem erre gondolni.

Nagy levegőt vettem, majd kiszálltam a liftből. Nikki már a recepciós pult előtt állt és széles mosoly jelent meg az arcán, mikor meglátott. Odaballagtam hozzá:
- Szia! – próbáltam mosolyogni. Megölelt és csak utána szólalt meg:
- Nem sikerült megbeszélni, igaz? – érdeklődött.

- Nem! – ráztam a fejem. – Az éjszakát nem töltötte a szobában, majd mikor reggel haza jött sem volt beszédes! – fintorogtam. – És mikor odaálltam elé, akkor Kristen beállított és közölte, hogy beszélniük kell! Én pedig fogtam magam és eljöttem.
- Hihetetlen ez a pasi! Nagyon jó barátom, de ez már túlzás, amit művel. Kibírhatatlan! – sopánkodott Nikki.
- Sziasztok! – hallottam egy hangot mögülem. Megfordulva Michaelel találtam szemben magam. Két puszit adott, majd Nikkihez lépett.

- Ugye nem gond, ha ő is velünk tart? – érdeklődött Nikki.
- Már mért lenne az? – mosolyogtam rá.
- Remek! Akkor menjünk igyunk meg egy kávét, aztán közben meglátjuk mihez van kedvünk. – ajánlotta Nikki és az ajtó felé kezdett minket terelni.

Egy taxi várt minket a kijáratnál, amibe be is szálltunk. Őt perc múlva már a Robson Streeten, egy Starbucks-ba sétáltunk be. Leültünk egy csendes kis sarokba és mindenki a kávéját kezdet szürcsölgetni.

Nikki szólalt meg először:
- Nem tudom mit találjak ki, amitől ti ketten kicsit jobban éreznétek magatokat! – sóhajtotta. Ti ketten? Csodálkoztam. Ránéztem a mellettem ülő Michaelra, aki szintén engem pásztázott. Csak most tűnt fel, hogy milyen gondterhelt arca van.

- Történt valami? – kérdezte aggódva. Sóhajtottam és elmeséltem neki a dolgokat. Ő is azt javasolta, hogy most már mindenképpen beszéljek Robbal, mert egy csók nem a világ vége.
- Most te jössz Mike, én nem is tudom mi a baj! – fordult felé Nikki.
- Kristennel nem mennek túl jól a dolgok! – kezdete.
- De mégis miért? – faggatózott tovább Nikki.

- Már nem olyan mint régen, alig beszélünk és… és eltávolodtunk egymástól. – hajtotta le a fejét, látszott, hogy nagyon bántja a dolog.
- Próbáltál vele beszélni? – érdeklődtem.
- Persze, de olyankor mindig veszekedés lesz a vége! – sóhajtott.

Úgy látszik nincs könnyű dolga Kristennel. Sajnáltam szegényt, mert láttam milyen rossz neki, nagyon szereti Kristent. De most már egyre biztosabb vagyok benne, hogy a kedves barátnőjének az én barátomra fáj a foga. Nikkivel próbáltunk neki tanácsokat adni.

Mint kiderült nem véletlenül jöttünk pont ebbe a Starbucksba, ugyanis a Robson Street az egyik legfelkapottabb vásárló utca Vancouverben. Így hát a kávézóból vásárolgatni mentünk, mert Nikki akart venni pár dolgot. Boltról boltra játunk, Nikki –mint a legtöbb dologban- a vásárlásban is fáradhatatlannak tűnt. Ha nem a boltokban nézelődtünk, akkor az utcán sétálgattunk.

Nikkit fel is ismerte néhány rajongó, akik rögtön oda jöttek. Ő kedvesen pózolt mindannyijukkal egy-egy kép erejéig, majd ismét belevetette magát a vásárlásba.

Már tudom hogy értette Rob, hogy nem tudtam mire vállalkozom, mikor megígértem Nikkinek, hogy eljövök vele vásárolni. Nálam rosszabbul csak Michael viselte és közölte, hogy most már mehetnénk végre.

Így három óra után már valamivel célirányosabban indultunk ki az utolsó boltból. Célként, pedig egy étterem volt kitűzve, ahol ehetünk végre.

A kijárat felé indulva, megint megtorpantam egy pillanatra. Négy fotós állt lesben az ajtó másik oldalán.
- Remek! – fintorgott Michael. Nikki valami után nagyon kutatott a táskájában. Majd kihúzott egy napszemüveget és felvette.
- Csak gyere velem, és ne mondj nekik semmit! – súgta oda Nikki, majd belém karolt és kilépett az utcára.

A gépek csak kattogtak és közben folyton kérdésekkel bombázták Nikkit. Majd valamelyik paparazzi elkiáltotta magát, hogy ez az a titokzatos lány, akit Robert Pattinsonnal láttak és rám mutatott.

Ekkor egy csomó kérdést címeztek nekem. Leginkább arra voltak kíváncsiak, hogy honnan ismerem Robot, együtt vagyunk-e és ha igen mióta. Nikki tanácsát megfogadva figyelmen kívül hagytam az összes kérdést, nem mintha meg tudtam volna szólalni.

Nikki továbbra is tartotta a tempót, hogy minél hamarabb lehagyjuk a paparazzikat. De azok folyamatosan ott ugráltak körülöttünk és fotóztak, elég idegesítő volt így sétálni, ezért Michael leintett egy taxit. Addig kattogtatták a gépeket, míg a taxi el nem indult.

- Ezt sosem fogom megszokni! - sóhajtott Nikki. Michael és én csak megértően bólintottunk. Bár nekem még elég új volt a dolog, de jobban teszem, ha minél előbb hozzá szokom! Hiszen a „tinibálvány” barátnőjeként hasonló sors vár rám, már ha Rob hajlandó lesz megbocsátani nekem.

Útközben Nikki és Michael megvitatták, hogy melyik étteremben ebédeljünk – ha lehet még ebédnek nevezni, mivel így fél négy tájt már nem igazán számít annak -, és végül Nikki ötlete lett a nyerő. Így a Hamilton Street Grill éterembe mentünk, ami – ahogy a neve is mutatja – a Hamilton Streeten volt.

Megint csak nem voltunk messze a hoteltól, mivel a helyek, pontosabban az utcák, ahol ma jártunk mind Yaletown-ban vannak.

Nikki kipattant a taxiból és előre sietett, hogy asztalt kérjen. Érdekes étterem volt, igen elegáns, de ugyan akkor barátságos is. Az „ebéd” jó hangulatban telt, ma én voltam a soros. Nikki és Michael folyamatos kérdésekkel bombáztak, nekem alig hagyva lehetőséget, hogy még jobban megismerjem őket.

Az életem minden részletére kíváncsiak voltak, mivel –hogy Nikki szavaival éljek – egy barátnak mindent tudni kell. Igen, kicsit meg is lepődtem, de nem bántam. Már én is barátként tekintettem Nikkire, sőt Michaelre is.

Aztán közöltem velük, hogy legközelebb én kérdezek. Csak nevettek, de aztán beleegyeztek. Sokat nevettünk és szerencsére Robra sem gondoltam annyit, és ezt a két új barátomnak köszönhettem.

Fél hét körül Michael mondta, hogy neki mennie kéne, mert egy barátja Vancouverben van és találkozik vele. Hívott minket is, hogy menjünk velük sörözni, de Nikkivel úgy döntöttünk, hogy inkább a szálloda bárjában innánk meg egy pohár bort.

A fizetés körül volt egy kis gond, mert mind a hármunk úgy gondolta, hogy ő szeretne fizetni. Végül Michael fizetett, mert az ő érve volt a legmeggyőzőbb. Azt mondta, hogy milyen lenne már, ha hagyná a lányokat fizetni! Nikki és én csak nevettünk, de végül engedtük neki.

Az utcán elbúcsúztunk Michaeltől és Nikkivel beszálltunk egy taxiba. A hotelbe érve azonnal a bár felé vettük az irányt és elfoglaltunk egy asztalt. Rendeltünk egy üveg bort, és csak miután kihozták jutott eszünkbe, hogy ez sok lesz kettőnknek.

A probléma hamar megoldódott, mivel csatlakozott hozzánk Kellan is. Az első kérdése az volt, hogy megoldódott-e már a dolog köztem és Rob közt, mert ha nem hozzá nyugodtan költözhetek. Nikki jól fejbe kólintotta.

- Áu – dörzsölgette a fejét – Látom nem vagytok vevők a humorra! Nem értem! – fintorgott. – Tegnap Rob is úgy felhúzta az orrát, mikor mondtam neki, hogy most már befejezhetné a durcit, mert a végén valaki lecsapja a kezéről a szépséget! – kacsintotta rám vigyorogva. Ezek szerint Rob tegnap mesélt nekik.

- Nem is értem miért! – mondta Nikki ironikusan. Aztán Kellan formába lendült és elkezdte ontani a poénokat, mi meg majd megszakadtunk a nevetéstől.
- Hé, a kis szívtiprónak új barátnője van? – pislogott Kellan az ajtó felé. Odakaptuk a fejünket és megláttuk Taylort belépni egy lány társaságában. Taylor is észrevett minket, ezért mosolyogva elindult felénk a lánnyal.

- Hello, srácok! – vigyorgott úgy, hogy mind a harminckét foga látszott. A lányka is szégyenlősen oda köszönt.
- Sziasztok! - válaszoltunk egyszerre.
- Oh, had mutassam be Selena Gomezt! – mosolygott. – És Selena – fordult a lány felé – ők a kollégáim Nikki és Kellan.
- Szia Selena, nagyon örülök! – nyújtott kezet Nikki, majd Kellan is bemutatkozott. Aztán Taylor felém fordult.

- Ő pedig Viktória, Rob barátnője. – mosolygott rám. Tetszett a jelző, de nem voltam biztos benne, hogy az vagyok- e még. Én is kezet fogtam Selenával, aki mosolyogva ugyan, de azért végigmért.

Kellan felajánlotta, hogy üljenek le mellénk, de Taylor mondta, hogy most inkább kettesben lennének. Valamiért úgy éreztem, hogy Kellanak van valami köze ahhoz, hogy inkább másik asztalhoz ülnek. Jó, a fő ok nyilván az, hogy kettesben akarnak lenni, de Taylor ismeri Kellant, és valószínűleg nem akarja, hogy rajtuk szórakozzon. Mert ez történt volna, ha leülnek.

Tíz felé úgy döntöttünk, hogy elmegyünk aludni. A lift felé Nikkivel megbeszéltem, hogy holnap fél egykor találkozunk a recepción, mert holnap sem forgat és elmegyünk ebédelni. Kellanal kiszálltak a másodikon, én pedig benyomtam a hármast. A gyomrom görcsbe rándult, hogy a szoba felé sétáltam.

Amint beléptem tudtam, hogy nincs itt. Nem égett a villany, csak az utcai fények világítottak be az ablakon, ezzel biztosítva kis fényt a szobának. Felakasztottam a táskám és a kabátom, majd beljebb léptem. Ahogy a szoba üres volt, úgy én is üres voltam legbelül.

Tudtam, hogy nem bírnám ki ha elveszíteném Őt. Viszont olyan reménytelennek éreztem a helyzetemet, mint még soha. Úgy éreztem, ezzel mindennek vége. Ott álltam az előszobafalnak dőlve, és csak egy dologra tudtam gondolni. Arra, hogy miért vagyok ilyen szerencsétlen, hogy tudok így elrontani valamit, ami jó, ami a legjobb. Gyűlöltem magam, mert fájdalmat okoztam neki.

A szememből előtörtek a könnyek, a kétségbeesés könnyei. Összerogytam, a lábaimat felhúztam a mellkasom elé és így sírtam tovább. Egyszer csak kinyílt az ajtó, majd abban a pillanatban be is csukódott.

- Kicsim, mi a baj? – felnéztem rá. Ott térdelt előttem és az arcán nyoma sem volt a sértettségnek vagy a dühnek. Hiába haragudott rám, láttam rajta, hogy abban a percben egy dolog érdekli, hogy mi van velem.
- Hogy mi a baj? – néztem rá kisírt szemekkel. – Az, hogy egy idióta vagyok, aki mindent tönkretesz! Teljesen megértem, ha eleged van belőlem. – és a hangom ismét elcsuklott a sírástól.

Nem szólt semmit, csak felállt mellőlem és a karjaimnál fogva felhúzott és magához ölelt. A mellkasára hajtottam a fejem, hallgatva a szívverését és úgy folytak tovább a könnyeim.
- Sajnálom! – mondta halkan. Felnéztem rá és láttam, hogy komolyan mondja. – Túlreagáltam és a saját sértettségemtől nem vettem észre, hogy mennyire kikészítelek a viselkedésemmel! – nem hittem a fülemnek.

- Nehogy még te kérj bocsánatot! – bámultam rá kikerekedett szemekkel. - Ez mind az én hibám, én csókoltam meg egy másik férfit! Megérdemeltem! – és megint sírni kezdtem. Rob a karjaimat a nyaka köré fonta, majd pár centire elemelt a talajtól. Lábaim automatikusan kapaszkodó után kutatva, Rob csípője körül állapodtak meg. Fejemet a nyakába fúrtam, ahogy elindult velem a kanapé felé.

Az ölében tartva leült rá, szorosan ölelt magához, ahogy én is őt. Ki akartam élvezni a pillanatot. Néhány percre szükségem volt, hogy ismét rá tudjak nézni.
- Kérlek, bocsáss meg! – néztem a két gyönyörű szempárba.
- Nincs mit megbocsátanom! – simított végig az arcomon.

- De van! – akadékoskodtam. – Megbántottalak, és fájdalmat okoztam neked, azzal, amit tettem! – összepréseltem ajkaimat és lehajtottam a fejem, nem akartam kimondani, amit tettem, mert szégyelltem. Rob várt egy pár pillanatig, majd az állam alá nyúlva kényszerített, hogy ránézzek.
- Nem az bánt, hogy megcsókoltad, hanem, hogy nem mondtad el azonnal! Hogy nem bíztál bennem és abban, amit irántad érzek! – fúrta tekintetét az enyémbe, amiben nem láttam mást csak fájdalmat és azt hiszem szerelmet.

- Sajnálom! – szipogtam, miközben elvesztem gyönyörű szemeiben.
- Én is! – felelte. Nem voltam benne biztos, hogy mire is érti, de nem is akartam azzal foglalkozni. Még mindig a szemébe néztem és nem bírtam uralkodni magamon, meg kellett csókolnom! Rövid csók volt, de arra pont elég, hogy újra felélessze, a tűzet, amit az elmúlt két napban nem volt lehetőségem megtapasztalni.

Nem hosszú idő, de nekem mégis egy örökkévalóságnak tűnt. A csók végén a szám elé kaptam a kezem.
- Bocsánat! – kezdetem, mert nem voltam biztos benne, hogy most akkor, hogy is állunk.
- Ezért soha ne kérj bocsánatot! – mondta és az arcán megjelent egy féloldalas mosoly. Ekkor már tudtam, hogy tényleg megbocsájtott.

- Sajnálom! – suttogtam.
- Elég! – szolt rám. – Nem akarok több „sajnálomot” és „bocsánatot” hallani! – majd homlokát az enyémnek támasztotta és úgy fúrta tekintetét az enyémbe.
- Oké. – leheltem. Már csak ennyire futotta, mert ismét belenéztem a szemébe. Homlokunk elvált, már csak tekintettünk láncolt össze minket.

Újra éreztem, hogy a levegő megtelik feszültséggel, de ez nem az a feszültség volt. A szikrák a szó szoros értelmében elkezdtek pattogni köztünk. Lassan az ajkaim felé hajolt, majd mikor elérte azokat szenvedélyes csókban forrtunk össze. A boldogság elárasztott. Ismét teljesnek éreztem magam és be kellet látnom, hogy Rob nélkül már nem bírok létezni. Fontos, a legfontosabb része az életemnek. Szorosan öleltem magamhoz és ott csókoltam, ahol értem.

Még jobban szorított magához és ismét találkozott tekintetünk. Anélkül, hogy a szemkontaktus megszakította volna ált fel a kanapéról és sétált karjaiban velem a hálóba. Végigdőlt velem az ágyon és egy ideig csak nézett és simogatott. Majd megszólalt:

- Soha nem éreztem még így senki iránt! Te vagy nekem a legfontosabb, nincs senki másra szükségem, csak rád! El sem hiszed, mennyire szeretlek! – suttogta mélyen a szemembe nézve. Egy könnycsepp gördült le az arcomon, ami már nem a szomorúságom jele volt, hanem a boldogságomé.

- Köszönöm, hogy kimondtad! Én is ezt érzem irántad! Annyira szeretlek! – Rob letörölte a könnycseppet az arcomról, majd megcsókolt.

Egy elégedett sóhaj kíséretében próbáltam magamra, húzni, de ahelyett, hogy engedte volna még a csókot is megszakította. Fintorogva konstatáltam, hogy átvette az irányítást. Finom csókokat lehet a nyakamra, majd egyre lejjebb és mikor a kardigánom megakadályozta a tovább haladásban, őrjítően lassan elkezdte kigombolni. Kibújtatott belőle és szabaddá vált karomat csókolta végig. Eleinte még halk sóhajaim egyre csak erősödtek, ahogy az Ő lélegzése is szaporábbá vált.

Finom lehelete nyomán a bőröm libabőrőssé vált. Visszahajolt az ajkaimhoz, de a csók helyett – ami után sóvárogtam- mélyen a szembe nézett. Tekintete ismét rabul ejtett, vas bilincsel rögzítve magához. Szemében láttam megcsillant azt, ami az enyémben is felfedezhető volt: vágy, a másik iránt.

Forró csókban forrtunk össze és végre én is esélyt kaptam. Letoltam ingjét, mire Ő válaszként megszabadított a felsőmtől. Ajkaimtól elszakadva a hasamat hintette be csókokkal, és amint elérte nadrágom szegéjét könnyedén kigombolta és lehúzta rólam. Kapva kaptam az alkalmon és mikor visszatér egy újabb szenvedélyes csókra megszabadítottam pólójától. Kezeim tökéletes felsőtestén kalandoztak, kitapogatva minden izmát, majd a hátán jártak végig, lecsúszva egészen a fenekéig. Belemarkoltam feszes testrészébe, mire arcát a vállamba temetve felnyögött.

Egyre erősebben vágytam rá, szorosan öleltem magamhoz. Lassú játékunknak köszönhetően, mind a kettőnk egyre követelőzőbb lett. A csókok és az érintések egyre vadabbak lettek. Rob kikapcsolta a melltartómat és a földre ejtette. Végre nekem is sikerült megszabadítanom őt feleslegesé vált nadrágjától. A játék tovább folytatódott. Egyre sűrűbben törtek fel nyögések a torkomból, főleg mikor ismét a hasamat kényeztette csókokkal, ám nem szándékozott megállni, mikor a bugyim útját állta.

Megszabadított a vékony anyagtól és tovább halad, olyan örömet okozva ezzel, amit mással lehetetlen lenne átélnem. Az én kezem is hasonló tájékon kalandozott, vad nyögéseket előcsalva belőle. Egyre hangosabban ziháltunk és a csókok is még vadabbak lettek. Végignézett testemen, a tekintete perzselte bőrömet. Szemei csillogtak és vágyat tükröztek. Ebben a pillanatban csak arra vágytam, hogy ismét magamban érezhessem. Mintha megérezte volna mit szeretnék, mert egy vad lökéssel egybeolvadt testünk.

Egyre gyorsabb tempót diktált, amit én készségesen követtem, mialatt vadul csókolt, én pedig erősen öleltem magamhoz. Hirtelen váltott és maga fölé húzott, átadva nekem az irányítást. A mozdulatok egyre vadabbak voltak, amit hangos nyögések kísértek. Majd mozgásunk lassult, ezzel érve el a gyönyört.

Zihálva dőltem Rob mellkasára, aki rögtön szorosan fonta körém a karjait. Boldog voltam, amit csak fokozott az, mikor Rob rekedten a fülembe suttogta, hogy szeret. Ismét az a Rob ölelt át, akinek arcáról sugárzik a boldogság. Fáradtan gördültem mellé, hogy fejemet ismét mellkasára helyezve egyenletes szívverésére aludjak el.

Starbucks a Robson Streeten:

http://i36.tinypic.com/118qdkx.jpg

Robson Street, ahol vásároltak:

http://i36.tinypic.com/118qdkx.jpg

Hamilton Street Grill(itt ebédeltek):

http://i35.tinypic.com/29ngo7k.jpg

Egy új élet kezdete - 19.fejezet

Balszerencsés nap

Sziasztok!

Ahogy ígértem, itt a 19.fejezet. Szegény Vikire elég sok megpróbáltatás vár ebben a részben…
Mint mindig a rész végén megint vannak képek.
Van egy ötletem! Mindig szeretnétek hamar olvasni az új részt! Nos, van egy ajánlatom, amivel teljes mértékben ti döntitek el, hogy mikor legyen új fejezet! Amint összegyűlik, 25 vélemény a fejezethez már teszem is fel a következőt! Mit szóltok? Ti döntötök!:)
Jó olvasást! Puszi

- Azt hiszem, mégis jobb lenne egy taxi! – mondta gyorsan. Nem bírtam megmozdulni, ott álltam ledermedve. Robert gyorsan cselekedett, látszik, hogy ő már rutinos a dologban. Leintett egy taxit és elindult felé.



Én még mindig dermedten álltam, nem bírtam megmozdulni, azt gondoltam, hogy tudom majd kezelni a dolgot, végig bizonygattam Robnak, hogy nem fog zavarni, de abban a pillanatban, ahogy a fotós a szemembe villogott a géppel nem ment. Szerencsére Rob észrevette, hogy nem tudok mit kezdeni a dologgal. Megragadta a kezem és behúzott a taxiba. Még akkor sem bírtam megszólalni, mikor már a taxiban ültünk.


- Minden rendben? – szorította meg a kezem. Ekkor tértem kicsit magamhoz.
- Igen! – próbáltam bíztatóan mosolyogni, de Rob arckifejezését látva ez nem nagyon jött össze. Őt nem tudom becsapni, ennél már jobban ismer.
- Sajnálom, tudhattam volna, hogy nem tudunk nyugodtan sétálni. – dőlt hátra az ülésben.
- Mi? Eddig is tudtunk! Londonban…


- London más! Ott nem foglalkoznak annyira az emberek, sem a paparazzik ezzel. Nem ilyen elvetemültek. – rázta a fejét.
- Nem baj, majd megszokom! – vontam vállat.
- De nem akarom, hogy megszokd! – mondta erélyesen.
- Tessék?- néztem rá meghökkenve. – Mégis mi más választásom van? Ezen kívül egy, de azt te sem akarod! Vagy igen? – néztem rá kérdően.


- Mi? Nem, persze, hogy nem. – felelte idegesen - De láttam, hogy reagáltál, ami normális is. – nézett maga elé és a kezét kezdte babrálni.
- Sajnálom, hogy így reagáltam, nem fordul elő többször! Csak ez volt az első alkalom, de most már tudom mire számítsak.– bizonygattam, de nem voltam benne teljesen biztos, hogy következőleg nem ugyan így fogok-e reagálni. Tényleg új nekem ez a dolog. Viszont Rob mindent megér, tudom, hogy nélküle nem bírnám. Inkább a paparazzik, minthogy nélküle éljek.


- Nehogy még magadat hibáztasd! – fordult végre felém.
- Az én hibám, ha jól reagálok, akkor nem kezded megint ezt a „miattam van minden, elrontom az életed” dolgot! – mondtam nem éppen higgadt hangnemben.


- Nem érted? – nézett mélyen a szemembe. – Én is szenvedek ettől az egésztől, ami körülvesz. De ez még rendben van, hiszen én vállaltam. Viszont az, hogy már te is része vagy az őrületnek megijeszt! Nem bírnám elviselni, ha szenvednél! – az arca elgyötört volt, amit nem bírtam nézni. A reakcióm bizonyíték volt számára, hogy jó a gondolata, hogy nem fogom bírni. De már nem is ez érdekelt, hanem csak az, hogy eltűnjön az arcáról a fájdalom és visszakapjam azt a Robot, akibe beleszerettem. Nem bírtam, ha marcangolja magát.


- Úgy látszik te sem érted! – simítottam végig az arcán és hihetetlenül higgadtan kezdtem bele. – Nem számít ez az egész! – már nyitotta volna a száját, de rátapasztottam a mutatóujjam. – Had fejezzem be! – bólintott, így elvettem a kezem és az övébe helyeztem. – Lehet, hogy szokatlan és esetleg idegesítő a dolog, de mindez nem zavar annyira, hogy ne vállaljam érted, értünk! Mert akkor, csakis akkor szenvednék, ha nem lehetnék veled! – mikor befejeztem a szájához emelte összekulcsolt kezeinket és megcsókolta az enyémet.


- Nem értem, hogy vagy képes ezt vállalni! – rázta a fejét. Erre mosolyognom kellet.
- Emlékszel mit mondtál nekem reggel? – kérdeztem.
- Mit? – nézett rám kíváncsian.
- „Mert kis buta vagy és még mindig nem érted, hogy mennyire szeretlek! És, hogy nem bírom nélküled.” – idéztem őt. Erre már ő is elmosolyodott.


- Remélem egy hónap múlva is ezt fogod gondolni! – sóhajtott.
- Biztos lehetsz benne! – odahajoltam hozzá és megcsókoltam, hosszan és szenvedélyesen.


Közben megérkeztünk az étteremhez. Igaza volt, tényleg nem volt messze. Gyalog is hamar ideérhettünk volna, ha az a kis „akadály” nem jön közbe. Az étterem nagyon szép volt, most már azt is tudtam, hogy Rob kedvenc étterme Vancouverben a, Glowbal Grill.


Elindultam az étterem felé, de mielőtt az ajtóhoz értem volna Rob elkapta a kezem és visszafordított maga felé.
- Mi az? – érdeklődtem, miközben két keze a derekam köré fonódott.
- Valamit még mondani akartam! – nézett rám sejtelmesen.
- Tényleg? – simítottam végig a karján és a kezeim a nyaka körül állapodtak meg. – Mit? – fürkésztem türelmetlenül az arcát. Tekintetét mélyen az enyémbe fúrta és csak utána kezdett bele:


- Szeretlek! – ahogy kimondta nagyot dobbant a szívem. Eddig is tudtam, hogy így van, de most valahogy mégis másképp hangzott a szájából.
- Én is szeretlek! – húztam közelebb magamhoz az arcát, hogy szavaimnak nyomatékot adjak egy csókkal.

Nagy nehezen elengedtük egymást és bementünk az étterembe. Egy kedves úr fogadott minket:
- Jó napot! Segíthetek? – érdeklődött kedvesen.
- Jó napot! Pattinson néven van egy foglalásom két személyre. – mosolygott Rob. A férfi valamit nézett a listáján majd kedvesen intett.
- Kövessenek, kérem. – így tettünk. Átmentünk egy termen, majd egy aranyos sarokhoz vezetett minket. – Ez megfelel? – mosolygott.


- Tökéletesen! – felelte Rob. Kihúzta nekem a széket majd helyet foglalt velem szemben. Mikor jött a pincér rendelt italt mindkettőnknek, majd az étlapot kezdtük el nézegetni. Mikor visszatért a pincér az italokkal, leadtuk az étel rendelést is.
- Hogy ízlik? – érdeklődött Rob, mikor hozzáfogtunk az evéshez.
- Nagyon finom! – feleltem, miközben felszúrtam még egy falat húst a villámra és bekaptam.
- És a helyről mit gondolsz? – érdeklődött tovább.


- Nagyon kellemes és nyugodt hely! Tetszik! – mosolyogtam. – Hogy találtál rá?
- Még tavaly, mikor a Twilightot forgattuk, eljöttünk ide vacsorázni. – mondta, mikor lenyelte a krumplit és közben egy újabb húsgolyót szúrt a villájára.
- Sokat jártok el együtt? – kíváncsiskodtam.
- Igen, itt csak mi vagyunk egymásnak! – mosolygott, nekem is mosolyognom kellett az „itt csak mi vagyunk egymásnak” kijelentésén.


- De mégis kikkel vagy igazán jóban? – próbálkoztam tovább.
- Hát, azt már tudod, hogy Nikkivel nagyon jó barátok lettünk. Rajta kívül Jacksonnal és Kellannel vagyok még elég jóban. Meg Kristennel – ekkor egy kis fintor ült ki az arcomra, hiába Kristen nálam gyenge pont volt. Hiába tudtam, hogy Robert nem érez iránta semmit, tudtam, vagyis sejtettem, hogy Kristen nem így van a dologgal. – és Peterrel.


- Peter? – érdeklődtem, hiszen róla még nem hallottam.
- Igen Peter! Őt még nem ismered, most Los Angelesben van, majd ha visszajön neki is bemutatlak. Ő játssza Carlislet. – mondta. Kíváncsian várom, minél több barátját szeretném megismerni. Ahogy elnéztem őket, tényleg egy elég jól összeszokott csapatról van szó.


Ebéd után ismét taxiba szálltunk és a tengerpart felé indultunk. Egy igazán hangulatos sétányon szálltunk ki.
- Megint megkockáztatjuk a sétát? – mosolyogtam rá, mikor kiszálltunk a taxiból.
- Még egy próbát megér! – villantott egy elragadó mosolyt és kézen fogva elindultunk.



Rob szeretett volna meginni egy kávét, így beültünk egy csendes kis kávézóba a part mentén. Megittunk egy-egy cappuccino-t, elszívtunk hozzá néhány szál cigit, majd ismét útra keltünk.
Már naplemente volt, mikor a egy mólóhoz értünk, ami kivezetett hosszan a víz fölé. Robbal egészen a végéig sétáltunk.



Csendesen, Rob karjaiban figyeltem a naplementét. Láttam már párat, de ez valahogy mégis más volt. Figyeltem, ahogy messze a várost sárga fénybe öltöztették a lemenő nap sugarai. Olyan boldog voltam ebben a pillanatban és azt éreztem, hogy ezt az értést soha senki nem veheti el tőlem. Robbal itt, ebben a gyönyörű naplementében ölelkezni és forró csókokban összeforrni volt, az egyetlen dolog a világon, amire most vágytam, és ez megvolt nekem.


- Van itt neked valami! – kezdett kutatni a táskájában.
- Mi? – csillant fel a szemem.


- Ez! – egy plüssből készült kék ékszeres dobozt nyújtott felém, amire fehér betűkkel Swarovski volt írva. Elvettem és kinyitottam. A szám tátva maradt, ahogy megláttam egy vékonyka arany láncon függeni, egy csodaszép szív alakú, Swarovski kristályokkal kirakott medált. Rob elmosolyodott a tátva marad szám láttán.


- Látom eltaláltam! – és arca derűsen csillogott.
- Rob ez gyönyörű! De miért? Nem kellett vo… - nem hagyta, hogy befejezzem. Nem hagyott tiltakozni. Mutató ujját a számra tette, majd mikor látta, hogy feladtam letekerte a sálat a nyakamból és megfordított. Felrakta a láncot és visszafordított maga felé, hogy szemügyre vehessen.


- Tökéletes! – sóhajtotta és egy elégedett mosoly terült el az arcán.
- Hogy ne lenne az! Köszönöm! – suttogtam, miközben a kis medált forgattam az újaim közt. Majd megcsókoltam.
- Nincs mit köszönnöd! – simított végig kézfejével az arcomon. – Ez semmi ahhoz képest, amit tőled kaptam! – mosolygott.
- Miért mit kaptál tőlem? – értetlenkedtem. Felnevetett.


- Téged és ez nekem mindennél többet ér! – nem tudtam, hogy sírjak vagy mosolyogjak. Bár a sírás most jobban ment volna, teljesen meghatódtam, azon, amit mondott. Soha senkitől nem hallottam még ilyen szépeket. Balázs is… Ekkor az előbb még beárnyékolhatatlanak vélt boldogságom megrengett. Ahogy eszembe jutott Balázs és az, ami a múltkor történt, nagyon rosszul éreztem magam. Ugyan meggyőztem magam, hogy jobb ha Rob nem tudja, mert úgy sem jelent semmit, most mégis úgy éreztem, hogy tudnia kell. A kapcsolatunk komolyra fordult és nem tehetem meg, hogy egy ilyen dolgot elhallgatok előle. Ő is megérezte a hangulatváltozásomat.


- Édesem, minden rendben? – fürkészte az arcomat. Most vagy soha Viki, légy erős, el kell neki mondanod!
- Igen vagyis nem! Én… nekem el kell mondanom valamit! – hajtottam le a fejem.
- Mit? – kényszerített Rob az állam alá nyúlva, hogy a szemébe nézzek.
- Tudnod kell, hogy semmiség, nekem nem jelentett semmit! – mikor ez kimondtam Rob teste megfeszült.


- Viki! Mond már mi van, megijesztesz! - arca aggódó volt.
- Rendben! Balázs meglátogatott múlt héten. Azért jött, hogy meggyőzzön , mert velem akar lenni…- haboztam egy pillanatig.
- És? – kérdezte, de arcán már semmilyen érzelem nem volt.


- Megcsókolt és én visszacsókoltam. – suttogtam szégyenkezve, abban a pillanatban, ahogy ezt kimondtam Rob kezei lehullottak rólam, arca elgyötört volt és szeméből csak úgy sütött a csalódottság és a fájdalom.


- Én esküszöm hogy nem jelentett semmit! Nem éreztem semmit, nem is tudom miért csókoltam vissza csak… csak hiányoztál és nem is bírtam, ellöktem egy pillanat volt az egész! Sajnálom! – hadartam. Rob nem szólt semmit, csak üveges tekintettel bámulta a tengert. – Rob! Kérlek, mondanál valamit? – néztem rá esdeklően. Felém fordította a fejét, de nem nézett a szemembe.


- Induljunk! – mondta érzelmektől mentes hangon és elindult visszafelé. Nem tudom mire számítottam, ismertem már annyira, hogy tudjam nem fog kiabálni velem, de mégis számítottam valami reakcióra.



Csöndesen lehajtott fejjel kullogtam utána. A gombóc egyre csak nőtt a torkomban és a szememben égtek a könnyek, de nem engedtem kibuggyanni. A taxiban néma csendben ültünk egymás mellett, teljesen az ajtó mellé húzódott és kifelé bámult az ablakon, minden fajta kommunikációt megtagadva.



Már éppen azon voltam, hogy megkérem, hogy kiabáljon velem, hogy adja jelét, hogy ideges, hogy fájdalmat okoztam neki és, hogy nem akar többé látni. Mikor megcsörrent a telefonja.


- Igen? – szólt bele halkan, olyan halkan, hogy tudtam nagy a baj. – Nem… nemsokára… végülis rá… rendben, akkor ott! – és letette. Nem mertem hozzászólni. Odadobta a pénzt a taxisnak, majd bevágta az ajtót és elindult a hotel felé.



Nekem megint csak az utána kullogás maradt. A hotel közepén lefékezett, olyan hirtelen, hogy majdnem nekimentem. Felém fordult, de ahelyett, hogy rám nézett volna a falat bámulta és úgy kezdett bele:
- Jacksonék várnak a bárban. – mondta komoran.
- Jó és … mikor jössz fel? – motyogtam a végét már csak magamnak, mert a mondat elején hátat fordított és faképnél hagyott.


Nagy levegőt vettem és elindultam a kulcsért. Érthető jelét adta, hogy nem kíváncsi rám többet, a hazautazást latolgattam. A recepciónál Nikkibe botlottam:
- Szia, Viki! A bárba tartasz? – érdeklődött berűsen.
- Nem, én a szobába. – motyogtam.
- Minden rendben? Nem nézel ki túl jól! Történt valami? – zúdította rám a kérdéseit aggódó arccal.


- Csak Robbal összevesztünk! – sóhajtottam.
- Mi? Jaj, nem, szemét volt? Majd megkapja a magáét! – mondta eltökélten.
- Nem, nem az ő hibája volt! – ellenkeztem.
- Várj, feljössz a szobámba és elmesélsz mindent! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.



Felkapta a kulcsot és közölte a recepcióssal, hogy most mégsem adná le, majd a lift felé kezdett húzni.
- De nem akarsz a többiekkel menni? – kérdeztem a liftre várva.
- Nem! Ha most találkoznék Robbal, az senkinek sem lenne jó! – kezdete.
- Mondtam, hogy nem az ő hibája! – ráztam a fejem, mialatt beszálltunk a liftbe. Niki benyomta a kettes gombot, majd felém fordult.


- Bármi is történt látszik, hogy téged bánt a dolog. És gondolom, Mr. hagyjanak szenvedni – miközben ezt mondta fintorogva macskakörmöket rajzolt a levegőbe. - meg elzárkózik a probléma megoldásától. Szóval, ha most találkoznék vele, nem bírnám ki, hogy ne osszam ki! – Nikki olyan határozott volt, hogy már csak arra eszméltem, hogy nyitja a szobája ajtaját és betessékel rajta.



Hasonlított Rob szobájához, de csak az elrendezésben. Ebben sokkal vidámabb színek voltak, mit Robéban. Illett is Nikkihez, benne egy igazán életvidám és laza csajt ismertem meg! Olyat, aki a nap 24 órájából 24-et, ezer százalékon képes pörögni. Leültem a kanapéra, majd Nikki is csatlakozott hozzám két üveg sörrel a kezében. Letette az asztalra, majd kérdő arccal hozzám fordult:
- Most pedig mesélj! – utasított.


- Ez elég bonyolult! – sóhajtottam, de Nikki csak türelmesen várt. – Szóval volt egy barátom Magyarországon, akivel majd 8 hónapig együtt voltam. Aztán, mikor Londonba költöztem, a kapcsolatunk nem bírta tovább. Kb. egy hónapja, kaptam tőle egy levelet, hogy újra akarja kezdeni, én persze írtam neki, hogy felejtse el. Úgy tűnt megértette, de múlt héten beállított és kérte, hogy kezdjük újra. Mondtam, hogy nem. De megcsókolt és nem tudom miért, én visszacsókoltam! – foglaltam össze, amilyen röviden csak tudtam a történteket.


- És? – húzta fel a szemöldökét.
- És ma elmeséltem Robnak a dolgot és azóta nem szól hozzám! – sóhajtottam.
- Ahogy elmesélted nekem úgy tűnik, hogy már nem érzel a volt barátod iránt semmit! – fejtette ki nézetét, miközben belekortyolt a kezében lévő sörbe.
- Persze, hogy nem és ezt Robnak is mondtam, de miután meghallotta a csók szót süketté vált az összes többire! – panaszkodtam.


- Elhiszem, nem könnyű eset! Mindig megnehezíti a saját helyzetét! – rázta a fejét. Nikki tényleg nagyon jól ismerte Robot.
- Tudod, én tényleg nem értem, hogy egyáltalán miért csókoltam vissze, de arról teljesen megbizonyosodtam, hogy nem érzek már iránta semmit! – folytattam.


- Pillanatnyi gyengeség! Sokat jelentette neked, esetleg abban a pillanatban rád törtek a régi érzések és ez vezényelt. – rántott vállat.
- Bárcsak Rob is ilyen könnyen megértené! – sóhajtottam és ittam egy kortyot a sörből. Nikki habozott egy pillanatig, majd belekezdett:


- Nagyon szeret téged, Viki! Mióta veled van, mintha kicserélték volna, rá sem ismerek. A régi magába forduló, magányos Robnak, akit megismertem, már nyoma sincs mióta találkozott veled! – egy pillanatra megállt és vette egy mély levegőt. – Biztos észrevetted, hogy mennyire nincs tisztában a saját értékeivel. Mondta is nekem, hogy nem érti miért vagy vele. Azt hiszem, most úgy érzi, hogy bebizonyosodott az a hülye elmélete, hogy rá fogsz jönni, hogy nem neked való! – húzta a száját. Abszolút értettem miről beszél, én is így éreztem és ötletem sem volt hogyan győzzem meg Robot, hogy nem jól gondolja, hiszen nem áll velem szóba.


- Zavar, hogy ezt gondolja! Nem akarja megérteni, hogy mennyire szeretem és, hogy ami köztünk van, az engem legalább annyira, ha nem jobban megváltoztatott, mint őt. – ahogy ezt kimondtam nem bírtam tartani magam és kicsordult egy könnycsepp a szememből. Ahogy Nikki észrevette közelebb jött és megölelt.


- Ne aggódj, most kifújja magát, iszik egy kicsit a srácokkal és utána, úgy sem fogja tovább bírni, túlságosan fontos vagy neki! – nyugtatott. - Ráadásul Jacksonék észhez térítik abban biztos lehetsz! – mosolygott.
- Sajnálom, nem akartam így kiborulni, de nagyon bánt, hogy így megbántottam! – szipogtam. Nikki egy zsebkendőt nyújtott felém.


- Nehogy mentegetőzz emiatt. Láttál volna engem, mikor Parissal összevesztünk egyszer. Két napig csak sírtam! – nevetett fel. – Tudod hamar nagyon fontos lett a számomra és nem tudtam elképzelni nélküle az életemet! Teljesen kétségbe voltam esve, hogy mi lesz velem nélküle! Aztán persze megoldódott, de az a két nap gyötrelem volt. – sóhajtott.
- Azt hiszem tudom miről beszélsz! – mosolyodtam el. – Mennem kéne! – vettem egy nagy levegőt.


- Helyes! – csapott Nikki a combjára. – Jaj, ne érts félre örülök, hogy itt vagy, de most fontosabb dolgod is van! – mosolygott rám.
- Tudom és köszönöm, hogy meghallgattál! – néztem rá hálásan.
- Ugyan, ez csak természetes! És ne hagyd magad, értesd meg vele, hogy hülye volt! – kacsintott rám. – Holnap pedig jó, ha 10-kor találkozunk a recepción? – kérdezte, miközben az ajtóhoz értünk.


- Holnap? – néztem rá értetlenül.
- Holnapra beszéltük meg, hogy elmegyünk együtt kicsit mászkálni! Vagy nem jó mégsem? – görbült le a szája.
- Jaj, persze ne haragudj, csak kiment a fejemből. Az remek lesz! – erőltettem mosolyt az arcomra.
- Rendben! – arca ismét vidám volt. – Akkor holnap, szia!
- Szia! – megölelt az ajtóban, majd elindultam a lift felé.



A szobába érve az várt, amire számítottam. Az üresség. Rob sehol sem volt. Leültem a kanapéra, hogy megvárjam. Hajnali kettőig ültem egy helyben, de Ő nem jött! Próbáltam hívni, de a telefonja ki volt kapcsolva.



Magamra húztam egy pokrócot és lehajtottam a fejem. Az éjszaka rémesen telt, ötpercenként felébredtem, de Rob nem jött haza.

A fotósok által készített kép a szerelmesekről:

http://i34.tinypic.com/2ijm9lv.jpg

Glowbal Grill:

http://i36.tinypic.com/xogndz.jpg

A sétány(látszik a móló is!)

http://i33.tinypic.com/2qjd8ow.jpg

És a nyaklánc, amit Robtól kapott:

http://i37.tinypic.com/ji2ic1.jpg

Egy új élet kezdete - 18. fejezet

Új ismerős

Szaisztok!
Hoztam az új fejezetet! Ebben a részben szerelmespárunk, egy nyugisnak induló sétára indul Vancouverben…
Remélem tetszeni fog, bár nem egy pörgős fejezet! Majd a következő…:) Szeretnék kérni véleményeket!:D
Puszi és jó olvasást!

- Jézusom! Rosszul vagy? – kiáltottam, amit megláttam Robot. Odaléptem elé és a homlokát kezdtem nézegetni, hogy nem túl meleg-e.
- Kicsim nyugi! Ez csak smink! – mosolygott és elvette kezemet fal fehér arcáról, hogy megcsókolhassa.
- Persze! De hülye vagyok! – csaptam a homlokomra. Hogy is felejthettem el, hogy neki a munkájához fal fehérré kell válnia.

- Igazából nagyon is csábító vagy, ahogy aggódsz! – tolt befelé. – Olyan kis cuki ráncok lesznek a homlokodon! – mosolygott.
- Ez nem vicces! – kaptam a homlokomra a kezem. Erre csak még jobban elmosolyodott és válaszként megcsókolt.

Nem telet bele két percbe és már leszedtem róla a zakót, majd az ingjének gombjaival kezdtem szenvedni. Egyre agresszívabban próbáltam szétnyitni, mire lefogta a kezem. Kérdő arccal néztem rá, nem szokott ilyet csinálni! Talán nem akarja?

- Szívem, óvatosan! Ezek Edward ruhái! – vigyorgott.
- Hupzz! Bocsi! – próbáltam elfojtani egy mosolyt. A szemébe néztem és tüntetőleg nagyon lassan folytattam a kihámozását az ingből. Amint az is a földre került, elkapta a kezem és a fürdőszoba irányába húzott.

- Gyere, mossuk le rólam ezt a nevetséges maszkot! – mondta, mikor beértünk a fürdőbe.
- Pedig nagyon szexi vagy így! – simítottam végig mellkasán egy kacér vigyor kíséretében.
- Akkor ezentúl így fogok járni! – hámozott ki a köntösből.
-Hm, nagyon szexi vagy így, de jobban tetszel, ha nem úgy nézel ki, mint akire mindjárt rátalál az örök békesség! – mondtam, mialatt leszedtem róla a gatyát.

Erre csak halkan felkuncogott. Bementem a zuhany fülkébe, kidobtam a bikini felsőm meg a bugyiját és vártam, hogy kövessen. Halk puffanással földedért az ő alsónadrágja is, majd belépett mellém. Nevetve fröcsköltem arcába a vizet. Mosolygott és egy, „ezt visszakapod” után elvette a zuhanyrozsát és ő fröcskölt le.

Habbal borított arcáról dörzsöltem le a festéket és nem álltam meg, hanem végig mostam egész testét, lassan simogatva. Fordult a kocka és most Ő simogatott végig gyengéden a tusfürdővel. Miután leöblítettük egymás habos testét, vad csókban forrtak össze ajkaink.

Elindultam lefelé haladva és számmal kényeztettem végig nedves testét. Legérzékenyebb pontját érintve, fantáziámnak szabad utat engedtem, és nyelvem segítségével okoztam neki örömet. Halk nyögések hagyták el a száját és zihálva rántotta vissza ajkamat az övéhez egy újabb vad csókra.

Testével szorosan a zuhanykabin falának nyomott, kezeimet a fejem fölé emelte és most az Ő szája indult felfedezőútra. Minden érintésébe beleremegtem. A tüzet a testemben csak fokozta, mikor tekintetünk találkozott és szeméből ugyan az volt kiolvasható, amit én is éreztem: mindent elsöprő vágy a másik iránt.

Bizonyítékként megéreztem nekem feszülő férfiasságát is, mire egy halk sóvárgó nyögés hagyta el a számat. Megérezte, tudta mire vágyom most, megemelt és belémcsúszott. Felnyögtem, ahogy ő is és nyakamba temette a fejét.

Türelmetlenül mozdítottam meg a csípőmet, mire lassan mozogni kezdett. Körmeimet a hátába mélyesztettem, mikor lassú mozgása, heves lökésekbe ment át. Ő irányított, amit én egy cseppet sem bántam.

Örömet akartam Neki, Nekünk. Olyanok voltunk, mint egy puzzle darab: tökéletesen összeillet testünk. A másik nyakát, vállát és ajkait kényeztettük, intenzív nyögések közepette. A ritmus gyorsult, a nyögések még inkább, mi pedig egyszerre léptük át a gyönyör kapuját.

Szorosan ölelve és folyamatosan csókolva egymást próbáltunk visszatérni a földre.
- Szeretlek! – suttogta a fülembe. - Soha, senkitől nem kaptam még ennyit mint tőled! És ezt nem csak az előbb átéltekre értem! – mosolygott és újra megcsókolt.
- Azt hiszem tudom, mit érzel! – sóhajtottam.

Senkinek nem volt több a világon, mint nekem. Ő volt számomra minden. Nem volt szükségem másra, csak rá és Ő az enyém volt.

Nagy nehezen kimásztunk a zuhanyból és kicsoszogtunk a nappaliba. Felvettem egy hosszú pólót, Rob is csak egy pólót vett az alsónadrágja fölé.
- Milyen napod volt? – érdeklődött, miközben felvette a pólóját.
- Jó! – feleltem. – Neked?
- Hosszúnak tűnt! – mosolygott.

- Miért? – néztem rá kérdően.
- Egész nap Kristennel közös jeleneteket vettünk fel és elég lassan haladtunk. – vont vállat.
- Ezek szerint egyszerre végeztetek! – gondolkodtam hangosan.
- Igen! Miért? – vonta fel a szemöldökét.
- Mikor Michaelel beszélt telefonon, hogy végzett azt mondta neki, nem tudja, hogy végeztél- e már! – folytattam.

- Tényleg? – nézett rám csodálkozva. – Pedig egy kocsival jöttünk haza! – láttam rajta, hogy ő is ugyan annyira furcsállja a dolgot, mint én.
- Érdekes! – jegyeztem meg.
- Nem tudom miért csinálta! – vont vállat és úgy nézett ki, mint, aki ezzel lezárta az ügyet. Én persze tudtam, hogy miért állította Kristen, hogy nem tudja Rob végzett- e már, de nem akartam felhozni. – De te honnan tudod ezt? – rángatott vissza a merengésből.

- Mit? – értetlenkedtem, nem értettem mire gondol.
- Hogy mit mondott Michaelnek! – forgatta a szemeit.
- Összefutottam a recepción vele és ő sem tudott mit kezdeni magával, így együtt ebédeltünk, utána pedig lementünk úszni! – meséltem el neki.

- Helyes! Legalább nem unatkoztál! Aggódtam, hogy mit fogsz csinálni, de látom feltaláltad magad!– mosolygott. – Mit gondolsz Michaelről? – kérdezte hirtelen.
- Nagyon kedves srác. Jól éreztem vele magam. – feleltem.

- Megtaláltad a hitelkártyám? – váltott témát.
- Erről akartam veled beszélni! – léptem hozzá közelebb.
- Miről? – kíváncsiskodott.
- A hitelkártyáról! – sóhajtottam.

- Arról nincs mit beszélni! Tudod hol van, használd nyugodtan! – nézett mélyen a szemembe.
- Pont ez az! – csattantam fel, meglepődött a reakciómon. - Nem fogom használni, nincs rá szükség. Nem a pénzed miatt szeretlek! – simítottam meg az arcát.

- Tudom! De ha van miért ne élvezhetnénk? – vigyorgott csibészen. - Ki másra költeném?! - ölelt át szorosan. Már azt hihette, hogy ő nyert, mikor felé fordultam:
- Édes vagy, de nem fogom használni! – nyomtam egy csókot a szájára, mire csak felsóhajtott.

Mikor megjött a vacsora, fintorogva néztem a tálcára amin csak hamburgert és sült krumplit láttam. De gondoltam nem baj, az Ő kedvéért még ezt is hajlandó vagyok megenni.

- Ne vágj ilyen képet! Neked ezt rendeltem. - emelt fel egy fedőt, ami alatt saláta volt és csirke. Észre sem vettem, hogy van ott más is, annyira lekötötte a figyelmemet a hamburger és a krumpli, meg az, hogy nekem ezt most meg kell ennem. Néha persze ettem azt is, de nem tartoztak a kedvenceim közé.

- Köszönöm! – nyomtam egy puszit a szájára. Hogy is gondolhattam, hogy nem gondolt nekem is valami olyanra, amit szeretek. A kanapén láttunk neki az evésnek. Mosolyogva figyeltem, ahogy Rob eszik. Hozzá képest egy kismalac gyönyörűen evett. Arról nem is beszélve, hogy az étlap megtalálható volt a ruháján.

Hangos nevetésben törtem ki, mikor a ketchup a szájától végig folyt egészen a nyaka közepéig. Kérdően nézett rám, majd mikor nevetésem nem csillapodott megszólalt:
- Mi az? – vonta fel a szemöldökét.
- Édes, hogy tudsz így enni? Mindenhol tiszta kaja vagy! – nevettem tovább és egy szalvétáért nyúltam, hogy letöröljem róla a ketchupot.

- Sajnálom, ne nézz ide ha nem tetszik! – nézett rám sértetten. Eldobtam a szalvétát és közelebb kúsztam hozzá, de még mindig mosolyogtam.
- Olyan édes vagy! – simítottam meg a karját.

- Édes? Azt hittem disznó! – húzódott el. Tudtam, hogy gonoszság, de tényleg mulatatott a reakciója. Nem törődve azzal, hogy elhúzódott tőlem, ismét közelebb araszoltam. A nyakától indulva lenyaltam róla a ketchupot, és mikor a szájához értem egy csókot nyomtam rá. Majd az arcára néztem, hogy lássam kiengeszteltem-e.

Az arcán még mindég a duzzogás látszott, majd letette a hamburgert a kezéből és az ölébe rántott.
- Nem gondolod, hogy ennyivel kiengeszteltél, ugye? – nézett rám morcosan.
- Nem? – görbült le a szám, miközben legszívesebben vigyorogtam volna.

- Nem! – vágta rá.
- Sajnálom, hogy megsértettelek! – néztem rá boci szemekkel.
- Nem jó! – rázta a fejét.

Közelebb hajoltam hozzá és mikor már ő is dőlt felém egy csók reményében, elfordítottam a fejem és a nyakát kezdtem csókolgatni. Kezem a pólója alá csúsztattam, és miközben simogattam, a nyakát is tovább kényeztettem.
- Nos? – húztam végig a nyelvem a nyakán.

- Már nem haragszom annyira! – sóhajtotta és a fenekemnél közelebb rántott magához. Vad csókban forrtunk össze, amit a telefonja szakított félbe. Csak akkor szakította meg a csókot, mikor beleszólt:
- Halló? – vette fel, én pedig visszatértem a nyakához. – Miért?...Most?...Rendben…- csapta le.

- Mi történt? – néztem rá kérdően.
- Chris, a rendező megbeszélést tart! – fintorgott.
- Most? – kérdeztem kétségbeesett hangon.
- Nála sosem lehet tudni! – vonta meg a vállát.

- Akkor a kiengesztelés elmarad! – sóhajtottam és lemásztam róla.
- Igazából nem is voltam mérges! – vigyorgott és megcsókolt.
- Ezt még visszakapod! – vágtam vállba.
- Hm, alig várom! - nevetve kivonult és felöltözött, hogy elindulhasson a megbeszélésre.

- Mennyi ideig szokott tartani, egy ilyen megbeszélés? – érdeklődtem.
- Nem tudom, remélem nem tart sokáig! Ha fáradt vagy nyugodtan feküdj le! – ölelt át az ajtóban, majd elindult.

Egy ideig néztem a tv-t, volt egy film, de nem igazán kötött le. Majdnem el is aludtam, így úgy döntöttem, hogy bemegyek a hálóba és lefekszem. Ha Rob hazaér biztos felébreszt majd, gondoltam. Nem tartott sokáig, amint lehajtottam a fejem el is aludtam.

Kettőkor riadtam fel, magam mellé néztem, de Rob nem volt ott. Ilyen sokáig tartana a megbeszélés? Egy ideig forgolódtam, majd úgy döntöttem iszom egy kis vizet.

Kilépve a nappaliba meglepetten néztem, hogy Rob a kanapén alszik. Nem értettem miért nem jött be mellé, talán valami baj van? Odamentem és bemásztam mellé a takaró alá.

Félig kinyitotta a szemét és csak egy „hmm”- öt motyogott, majd magához ölelt és nyugodtan szuszogott tovább. Így, hogy mellettem volt már én is vissza tudtam aludni.

Arra ébredtem, hogy Rob a nyakamat csókolgatja. Mosolyogva fordultam felé.
- Jó reggelt! – fontam karjaim a nyaka köré.
- Neked is! – hajolt a számhoz egy rövid csókért.
- Miért nem a hálóba jöttél este? – fúrtam arcom a nyakába.

- Oda mentem, de keresztbe feküdtél az ágyon és olyan édesen szuszogtál, hogy nem akartalak felébreszteni! – simított végig a hajamon.
- Így is felébredtem! – durcáskodtam.
- Igen, azt látom! – nevetett fel és megpuszilt. – Mikor jöttél ide?
- Kettőkor kijöttem és akkor láttam, hogy itt fekszel! Meg is ijedtem, hogy azért, mert nem akarsz velem aludni! – öleltem át szorosabban.

- Mert kis buta vagy és még mindig nem érted, hogy mennyire szeretlek! És, hogy nem bírom nélküled. – mondta panaszosan.
- Szeretlek! – csókoltam meg. Jó pár percig csak egymást ölelve feküdtünk a kanapén, majd Rob szólalt meg:
- Mivel ma nem kell forgatnom, arra gondoltam, hogy elmehetnénk ebédelni! Van kedved hozzá? – fürkészett kíváncsian.

- Persze, hogy van! Hova me…– izgatottságomban fel akartam ülni, de elfelejtettem, hogy annyira azért nem széles az a kanapé, így a hírtelen mozdulattól a földön találtam magam. – Au. – nyögtem.
- Istenem, Viki?! – ugrott fel Rob. – Jól vagy, kicsim? –aggódó arccal térdelt mellém.
- Azt… azt hiszem igen! Hogy lehetek ilyen béna? – görbült lefelé a szám, miközben felültem. Rob magához ölelt.

- Nem vagy az, csak nem figyeltél. Fáj valamid? – kérdezte még mindig aggódva.
- Nem! – ráztam a fejem, mire felsóhajtott.
- Gyere öltözzünk fel és menjünk! – javasolta, mire csak bólintottam.

Felsegített a földről és miután megkérdezte, hogy biztos minden rendben van- e elkezdtünk készülődni. Hiába kérdeztem, nem árulta el, hogy hova visz. Azt mondta, hogy meglepetés lesz és, hogy nagyon szereti azt az éttermet.

Egy ruhát választottam és hozzá harisnyát. Felvettem a kockás kabátomat, egy sálat és elindultunk ebédelni.

Amint becsukódott a liftajtó, azonnal egy csókban forrtunk össze, és csak akkor rebbentünk szét, mikor a következő emeletnél egy idős bácsi szállt be a feleségével.

Mikor megláttak minket kedvesen mosolyogtak és a bácsi egy kacsintás kíséretében csak ennyit fűzött hozzá a látottakhoz: „Lassan a testel fiatalok!”. Erre mind a kettőnk arca egyre jobban kezdett hasonlítani egy érett paradicsomra.

- Legalább annyit árulj el, hogy közel van, ahova megyünk? – nyaggattam miközben a halból sétáltunk kifelé.
- Nincsen messze, taxival 5 perc se lesz! – mondta mialatt kiértünk a szállodából. A taxik ott sorakoztak a bejáratnál és Rob el is indult az egyik fele, mikor elkaptam a karját.

- Nem mehetnénk gyalog? – mosolyogtam rá.
- Gyalog? – nézett rám kikerekedett szemekkel.
- Igen, szeretnék sétálni! Van kedved hozzá? – néztem rá ártatlan arccal.
- Bármihez, amit szeretnél! – simított végig az arcomon, megfogta a kezem és elindultunk gyalog.

Menet közben meg tudtam állapítani, hogy Vancouver nagyon is barátságos város, nincs olyan érzésem, hogy elveszek benne. Pedig ez is egy nagyváros, de valahogy mégis nyugodt.

Már sétáltunk egy tíz perce - éppen a Nelson Streeten -, mikor tovább kezdtem faggatni:
- Az utca nevét is elárulod? – mosolyogtam rá.
- Miért számít? – kérdezte.
- Csak tudni szeretném! – pislogtam rá.

- Mainland Street. De ennyi, nincs több kérdés! – mosolygott rám.
- Miért? – ismét elővettem a legártatlanabb arckifejezésemet és úgy fordultam felé.
- Mert nem tudok neked ellenállni! – mondta úgy, mint aki valamilyen szégyenletes gyengeséget vall be. Erre széles vigyor jelent meg az arcomon, amire ő is elkezdett mosolyogni.

Elengedte a kezem, hogy átkarolhasson és ekkor olyan dolog történt, amire nem számítottam…

Nelson Street:

http://i33.tinypic.com/xkpqa1.jpg

Ez a ruha van Vikin:

http://i34.tinypic.com/xbak5j.jpg