Egy új élet kezdete - 20. fejezet

Béke?

Sziasztok!:) Huha, nagyon-nagyon ügyesek voltatok lányok! Két nap alatt összegyűlt a 25 komment, amiért nagyon hálás vagyok! És ti pedig kaptok egy új fejezetet!:) Még egyszer nagyon köszönöm, hogy ilyen aranyosak voltatok! Fogunk majd még ilyet csinálni, hogy össze kell gyűlnie egy bizonyos számú kommentnek! Ilyenkor ti irányíthatjátok, hogy mikor kerüljön fel a következő!:)
Szóval itt a 20.fejezet! Olvassátok, remélem tetszeni fog!
Puszi

Kilenckor úgy döntöttem, hogy elkezdem magam összeszedni, nem akartam Nikkit megvárakoztatni. Lezuhanyoztam, rendbe szedtem a hajam, kisminkeltem magam és három perc alatt felkaptam a ruhámat.

A táskámba pakolgattam, mikor hallottam, hogy nyílik az ajtó. Kirohantam a nappaliba és Rob fáradt arával találtam szemben magam.
- Hol voltál? Aggódtam miattad! – kértem számon. Rám nézett és csak ennyit felelt:
- Jacksonnál!
- Jó, de a telefonod miért volt kikapcsolva? – próbálkoztam tovább.
- Lemerült. – megrándította a vállát és a fürdőszobába ment.

Ha a szűkszavúság versenyszám lenne, Ő tuti az elsők közt végezne. Ebből is látszik, hogy semmivel sem áll jobban a helyzet, mint tegnap. Leültem az ágyra és vártam, hogy előbújjon. Jó sokáig nem jött ki a fürdőszobából, majd megjelent egy szál törölközőben. Azonnal felpattantam és elé álltam, elállva az útját.

- Rob, én ezt… - a mondókámat megzavarta a kopogás. Rob faarccal kikerült és az ajtóhoz sietett. Remek, már megint megúszta.

- Szia! Beszélnünk kéne … - kezdett bele a váratlan vendég, amint meghallottam a hangját kimentem én is a nappaliba. Félbe is hagyta a mondatot, mikor meglátott. Már csak Kristen hiányzott, gondoltam. Mégis mit akar beszélni Robbal? – Oh, azt hittem egyedül vagy! – mondta Robnak sejtelmesen, miután végigmért.

Rob csak hátra fordult, realizálta, hogy ott vagyok, majd visszanézett Kristenre, aki egy gúnyos mosolyt megeresztve felém, továbbra sem mozdult. Kénytelen voltam belátni, hogy nem ő lesz az, aki innen most elmegy.

- Ugyan, én már itt sem vagyok! Beszéljetek csak, biztos fontos! – mondtam ironikusan, majd felkaptam a cuccaimat a kanapéról és kiviharzottam, otthagyva őket. Miért pont most kellett jönnie és egyáltalán mit akar, mi az, hogy beszélniük kell? Mégis miről, amihez egyedül akar lenni vele? Csak olyan dolgok ugrottak be, amik nem igazán voltak ínyemre, így próbáltam nem erre gondolni.

Nagy levegőt vettem, majd kiszálltam a liftből. Nikki már a recepciós pult előtt állt és széles mosoly jelent meg az arcán, mikor meglátott. Odaballagtam hozzá:
- Szia! – próbáltam mosolyogni. Megölelt és csak utána szólalt meg:
- Nem sikerült megbeszélni, igaz? – érdeklődött.

- Nem! – ráztam a fejem. – Az éjszakát nem töltötte a szobában, majd mikor reggel haza jött sem volt beszédes! – fintorogtam. – És mikor odaálltam elé, akkor Kristen beállított és közölte, hogy beszélniük kell! Én pedig fogtam magam és eljöttem.
- Hihetetlen ez a pasi! Nagyon jó barátom, de ez már túlzás, amit művel. Kibírhatatlan! – sopánkodott Nikki.
- Sziasztok! – hallottam egy hangot mögülem. Megfordulva Michaelel találtam szemben magam. Két puszit adott, majd Nikkihez lépett.

- Ugye nem gond, ha ő is velünk tart? – érdeklődött Nikki.
- Már mért lenne az? – mosolyogtam rá.
- Remek! Akkor menjünk igyunk meg egy kávét, aztán közben meglátjuk mihez van kedvünk. – ajánlotta Nikki és az ajtó felé kezdett minket terelni.

Egy taxi várt minket a kijáratnál, amibe be is szálltunk. Őt perc múlva már a Robson Streeten, egy Starbucks-ba sétáltunk be. Leültünk egy csendes kis sarokba és mindenki a kávéját kezdet szürcsölgetni.

Nikki szólalt meg először:
- Nem tudom mit találjak ki, amitől ti ketten kicsit jobban éreznétek magatokat! – sóhajtotta. Ti ketten? Csodálkoztam. Ránéztem a mellettem ülő Michaelra, aki szintén engem pásztázott. Csak most tűnt fel, hogy milyen gondterhelt arca van.

- Történt valami? – kérdezte aggódva. Sóhajtottam és elmeséltem neki a dolgokat. Ő is azt javasolta, hogy most már mindenképpen beszéljek Robbal, mert egy csók nem a világ vége.
- Most te jössz Mike, én nem is tudom mi a baj! – fordult felé Nikki.
- Kristennel nem mennek túl jól a dolgok! – kezdete.
- De mégis miért? – faggatózott tovább Nikki.

- Már nem olyan mint régen, alig beszélünk és… és eltávolodtunk egymástól. – hajtotta le a fejét, látszott, hogy nagyon bántja a dolog.
- Próbáltál vele beszélni? – érdeklődtem.
- Persze, de olyankor mindig veszekedés lesz a vége! – sóhajtott.

Úgy látszik nincs könnyű dolga Kristennel. Sajnáltam szegényt, mert láttam milyen rossz neki, nagyon szereti Kristent. De most már egyre biztosabb vagyok benne, hogy a kedves barátnőjének az én barátomra fáj a foga. Nikkivel próbáltunk neki tanácsokat adni.

Mint kiderült nem véletlenül jöttünk pont ebbe a Starbucksba, ugyanis a Robson Street az egyik legfelkapottabb vásárló utca Vancouverben. Így hát a kávézóból vásárolgatni mentünk, mert Nikki akart venni pár dolgot. Boltról boltra játunk, Nikki –mint a legtöbb dologban- a vásárlásban is fáradhatatlannak tűnt. Ha nem a boltokban nézelődtünk, akkor az utcán sétálgattunk.

Nikkit fel is ismerte néhány rajongó, akik rögtön oda jöttek. Ő kedvesen pózolt mindannyijukkal egy-egy kép erejéig, majd ismét belevetette magát a vásárlásba.

Már tudom hogy értette Rob, hogy nem tudtam mire vállalkozom, mikor megígértem Nikkinek, hogy eljövök vele vásárolni. Nálam rosszabbul csak Michael viselte és közölte, hogy most már mehetnénk végre.

Így három óra után már valamivel célirányosabban indultunk ki az utolsó boltból. Célként, pedig egy étterem volt kitűzve, ahol ehetünk végre.

A kijárat felé indulva, megint megtorpantam egy pillanatra. Négy fotós állt lesben az ajtó másik oldalán.
- Remek! – fintorgott Michael. Nikki valami után nagyon kutatott a táskájában. Majd kihúzott egy napszemüveget és felvette.
- Csak gyere velem, és ne mondj nekik semmit! – súgta oda Nikki, majd belém karolt és kilépett az utcára.

A gépek csak kattogtak és közben folyton kérdésekkel bombázták Nikkit. Majd valamelyik paparazzi elkiáltotta magát, hogy ez az a titokzatos lány, akit Robert Pattinsonnal láttak és rám mutatott.

Ekkor egy csomó kérdést címeztek nekem. Leginkább arra voltak kíváncsiak, hogy honnan ismerem Robot, együtt vagyunk-e és ha igen mióta. Nikki tanácsát megfogadva figyelmen kívül hagytam az összes kérdést, nem mintha meg tudtam volna szólalni.

Nikki továbbra is tartotta a tempót, hogy minél hamarabb lehagyjuk a paparazzikat. De azok folyamatosan ott ugráltak körülöttünk és fotóztak, elég idegesítő volt így sétálni, ezért Michael leintett egy taxit. Addig kattogtatták a gépeket, míg a taxi el nem indult.

- Ezt sosem fogom megszokni! - sóhajtott Nikki. Michael és én csak megértően bólintottunk. Bár nekem még elég új volt a dolog, de jobban teszem, ha minél előbb hozzá szokom! Hiszen a „tinibálvány” barátnőjeként hasonló sors vár rám, már ha Rob hajlandó lesz megbocsátani nekem.

Útközben Nikki és Michael megvitatták, hogy melyik étteremben ebédeljünk – ha lehet még ebédnek nevezni, mivel így fél négy tájt már nem igazán számít annak -, és végül Nikki ötlete lett a nyerő. Így a Hamilton Street Grill éterembe mentünk, ami – ahogy a neve is mutatja – a Hamilton Streeten volt.

Megint csak nem voltunk messze a hoteltól, mivel a helyek, pontosabban az utcák, ahol ma jártunk mind Yaletown-ban vannak.

Nikki kipattant a taxiból és előre sietett, hogy asztalt kérjen. Érdekes étterem volt, igen elegáns, de ugyan akkor barátságos is. Az „ebéd” jó hangulatban telt, ma én voltam a soros. Nikki és Michael folyamatos kérdésekkel bombáztak, nekem alig hagyva lehetőséget, hogy még jobban megismerjem őket.

Az életem minden részletére kíváncsiak voltak, mivel –hogy Nikki szavaival éljek – egy barátnak mindent tudni kell. Igen, kicsit meg is lepődtem, de nem bántam. Már én is barátként tekintettem Nikkire, sőt Michaelre is.

Aztán közöltem velük, hogy legközelebb én kérdezek. Csak nevettek, de aztán beleegyeztek. Sokat nevettünk és szerencsére Robra sem gondoltam annyit, és ezt a két új barátomnak köszönhettem.

Fél hét körül Michael mondta, hogy neki mennie kéne, mert egy barátja Vancouverben van és találkozik vele. Hívott minket is, hogy menjünk velük sörözni, de Nikkivel úgy döntöttünk, hogy inkább a szálloda bárjában innánk meg egy pohár bort.

A fizetés körül volt egy kis gond, mert mind a hármunk úgy gondolta, hogy ő szeretne fizetni. Végül Michael fizetett, mert az ő érve volt a legmeggyőzőbb. Azt mondta, hogy milyen lenne már, ha hagyná a lányokat fizetni! Nikki és én csak nevettünk, de végül engedtük neki.

Az utcán elbúcsúztunk Michaeltől és Nikkivel beszálltunk egy taxiba. A hotelbe érve azonnal a bár felé vettük az irányt és elfoglaltunk egy asztalt. Rendeltünk egy üveg bort, és csak miután kihozták jutott eszünkbe, hogy ez sok lesz kettőnknek.

A probléma hamar megoldódott, mivel csatlakozott hozzánk Kellan is. Az első kérdése az volt, hogy megoldódott-e már a dolog köztem és Rob közt, mert ha nem hozzá nyugodtan költözhetek. Nikki jól fejbe kólintotta.

- Áu – dörzsölgette a fejét – Látom nem vagytok vevők a humorra! Nem értem! – fintorgott. – Tegnap Rob is úgy felhúzta az orrát, mikor mondtam neki, hogy most már befejezhetné a durcit, mert a végén valaki lecsapja a kezéről a szépséget! – kacsintotta rám vigyorogva. Ezek szerint Rob tegnap mesélt nekik.

- Nem is értem miért! – mondta Nikki ironikusan. Aztán Kellan formába lendült és elkezdte ontani a poénokat, mi meg majd megszakadtunk a nevetéstől.
- Hé, a kis szívtiprónak új barátnője van? – pislogott Kellan az ajtó felé. Odakaptuk a fejünket és megláttuk Taylort belépni egy lány társaságában. Taylor is észrevett minket, ezért mosolyogva elindult felénk a lánnyal.

- Hello, srácok! – vigyorgott úgy, hogy mind a harminckét foga látszott. A lányka is szégyenlősen oda köszönt.
- Sziasztok! - válaszoltunk egyszerre.
- Oh, had mutassam be Selena Gomezt! – mosolygott. – És Selena – fordult a lány felé – ők a kollégáim Nikki és Kellan.
- Szia Selena, nagyon örülök! – nyújtott kezet Nikki, majd Kellan is bemutatkozott. Aztán Taylor felém fordult.

- Ő pedig Viktória, Rob barátnője. – mosolygott rám. Tetszett a jelző, de nem voltam biztos benne, hogy az vagyok- e még. Én is kezet fogtam Selenával, aki mosolyogva ugyan, de azért végigmért.

Kellan felajánlotta, hogy üljenek le mellénk, de Taylor mondta, hogy most inkább kettesben lennének. Valamiért úgy éreztem, hogy Kellanak van valami köze ahhoz, hogy inkább másik asztalhoz ülnek. Jó, a fő ok nyilván az, hogy kettesben akarnak lenni, de Taylor ismeri Kellant, és valószínűleg nem akarja, hogy rajtuk szórakozzon. Mert ez történt volna, ha leülnek.

Tíz felé úgy döntöttünk, hogy elmegyünk aludni. A lift felé Nikkivel megbeszéltem, hogy holnap fél egykor találkozunk a recepción, mert holnap sem forgat és elmegyünk ebédelni. Kellanal kiszálltak a másodikon, én pedig benyomtam a hármast. A gyomrom görcsbe rándult, hogy a szoba felé sétáltam.

Amint beléptem tudtam, hogy nincs itt. Nem égett a villany, csak az utcai fények világítottak be az ablakon, ezzel biztosítva kis fényt a szobának. Felakasztottam a táskám és a kabátom, majd beljebb léptem. Ahogy a szoba üres volt, úgy én is üres voltam legbelül.

Tudtam, hogy nem bírnám ki ha elveszíteném Őt. Viszont olyan reménytelennek éreztem a helyzetemet, mint még soha. Úgy éreztem, ezzel mindennek vége. Ott álltam az előszobafalnak dőlve, és csak egy dologra tudtam gondolni. Arra, hogy miért vagyok ilyen szerencsétlen, hogy tudok így elrontani valamit, ami jó, ami a legjobb. Gyűlöltem magam, mert fájdalmat okoztam neki.

A szememből előtörtek a könnyek, a kétségbeesés könnyei. Összerogytam, a lábaimat felhúztam a mellkasom elé és így sírtam tovább. Egyszer csak kinyílt az ajtó, majd abban a pillanatban be is csukódott.

- Kicsim, mi a baj? – felnéztem rá. Ott térdelt előttem és az arcán nyoma sem volt a sértettségnek vagy a dühnek. Hiába haragudott rám, láttam rajta, hogy abban a percben egy dolog érdekli, hogy mi van velem.
- Hogy mi a baj? – néztem rá kisírt szemekkel. – Az, hogy egy idióta vagyok, aki mindent tönkretesz! Teljesen megértem, ha eleged van belőlem. – és a hangom ismét elcsuklott a sírástól.

Nem szólt semmit, csak felállt mellőlem és a karjaimnál fogva felhúzott és magához ölelt. A mellkasára hajtottam a fejem, hallgatva a szívverését és úgy folytak tovább a könnyeim.
- Sajnálom! – mondta halkan. Felnéztem rá és láttam, hogy komolyan mondja. – Túlreagáltam és a saját sértettségemtől nem vettem észre, hogy mennyire kikészítelek a viselkedésemmel! – nem hittem a fülemnek.

- Nehogy még te kérj bocsánatot! – bámultam rá kikerekedett szemekkel. - Ez mind az én hibám, én csókoltam meg egy másik férfit! Megérdemeltem! – és megint sírni kezdtem. Rob a karjaimat a nyaka köré fonta, majd pár centire elemelt a talajtól. Lábaim automatikusan kapaszkodó után kutatva, Rob csípője körül állapodtak meg. Fejemet a nyakába fúrtam, ahogy elindult velem a kanapé felé.

Az ölében tartva leült rá, szorosan ölelt magához, ahogy én is őt. Ki akartam élvezni a pillanatot. Néhány percre szükségem volt, hogy ismét rá tudjak nézni.
- Kérlek, bocsáss meg! – néztem a két gyönyörű szempárba.
- Nincs mit megbocsátanom! – simított végig az arcomon.

- De van! – akadékoskodtam. – Megbántottalak, és fájdalmat okoztam neked, azzal, amit tettem! – összepréseltem ajkaimat és lehajtottam a fejem, nem akartam kimondani, amit tettem, mert szégyelltem. Rob várt egy pár pillanatig, majd az állam alá nyúlva kényszerített, hogy ránézzek.
- Nem az bánt, hogy megcsókoltad, hanem, hogy nem mondtad el azonnal! Hogy nem bíztál bennem és abban, amit irántad érzek! – fúrta tekintetét az enyémbe, amiben nem láttam mást csak fájdalmat és azt hiszem szerelmet.

- Sajnálom! – szipogtam, miközben elvesztem gyönyörű szemeiben.
- Én is! – felelte. Nem voltam benne biztos, hogy mire is érti, de nem is akartam azzal foglalkozni. Még mindig a szemébe néztem és nem bírtam uralkodni magamon, meg kellett csókolnom! Rövid csók volt, de arra pont elég, hogy újra felélessze, a tűzet, amit az elmúlt két napban nem volt lehetőségem megtapasztalni.

Nem hosszú idő, de nekem mégis egy örökkévalóságnak tűnt. A csók végén a szám elé kaptam a kezem.
- Bocsánat! – kezdetem, mert nem voltam biztos benne, hogy most akkor, hogy is állunk.
- Ezért soha ne kérj bocsánatot! – mondta és az arcán megjelent egy féloldalas mosoly. Ekkor már tudtam, hogy tényleg megbocsájtott.

- Sajnálom! – suttogtam.
- Elég! – szolt rám. – Nem akarok több „sajnálomot” és „bocsánatot” hallani! – majd homlokát az enyémnek támasztotta és úgy fúrta tekintetét az enyémbe.
- Oké. – leheltem. Már csak ennyire futotta, mert ismét belenéztem a szemébe. Homlokunk elvált, már csak tekintettünk láncolt össze minket.

Újra éreztem, hogy a levegő megtelik feszültséggel, de ez nem az a feszültség volt. A szikrák a szó szoros értelmében elkezdtek pattogni köztünk. Lassan az ajkaim felé hajolt, majd mikor elérte azokat szenvedélyes csókban forrtunk össze. A boldogság elárasztott. Ismét teljesnek éreztem magam és be kellet látnom, hogy Rob nélkül már nem bírok létezni. Fontos, a legfontosabb része az életemnek. Szorosan öleltem magamhoz és ott csókoltam, ahol értem.

Még jobban szorított magához és ismét találkozott tekintetünk. Anélkül, hogy a szemkontaktus megszakította volna ált fel a kanapéról és sétált karjaiban velem a hálóba. Végigdőlt velem az ágyon és egy ideig csak nézett és simogatott. Majd megszólalt:

- Soha nem éreztem még így senki iránt! Te vagy nekem a legfontosabb, nincs senki másra szükségem, csak rád! El sem hiszed, mennyire szeretlek! – suttogta mélyen a szemembe nézve. Egy könnycsepp gördült le az arcomon, ami már nem a szomorúságom jele volt, hanem a boldogságomé.

- Köszönöm, hogy kimondtad! Én is ezt érzem irántad! Annyira szeretlek! – Rob letörölte a könnycseppet az arcomról, majd megcsókolt.

Egy elégedett sóhaj kíséretében próbáltam magamra, húzni, de ahelyett, hogy engedte volna még a csókot is megszakította. Fintorogva konstatáltam, hogy átvette az irányítást. Finom csókokat lehet a nyakamra, majd egyre lejjebb és mikor a kardigánom megakadályozta a tovább haladásban, őrjítően lassan elkezdte kigombolni. Kibújtatott belőle és szabaddá vált karomat csókolta végig. Eleinte még halk sóhajaim egyre csak erősödtek, ahogy az Ő lélegzése is szaporábbá vált.

Finom lehelete nyomán a bőröm libabőrőssé vált. Visszahajolt az ajkaimhoz, de a csók helyett – ami után sóvárogtam- mélyen a szembe nézett. Tekintete ismét rabul ejtett, vas bilincsel rögzítve magához. Szemében láttam megcsillant azt, ami az enyémben is felfedezhető volt: vágy, a másik iránt.

Forró csókban forrtunk össze és végre én is esélyt kaptam. Letoltam ingjét, mire Ő válaszként megszabadított a felsőmtől. Ajkaimtól elszakadva a hasamat hintette be csókokkal, és amint elérte nadrágom szegéjét könnyedén kigombolta és lehúzta rólam. Kapva kaptam az alkalmon és mikor visszatér egy újabb szenvedélyes csókra megszabadítottam pólójától. Kezeim tökéletes felsőtestén kalandoztak, kitapogatva minden izmát, majd a hátán jártak végig, lecsúszva egészen a fenekéig. Belemarkoltam feszes testrészébe, mire arcát a vállamba temetve felnyögött.

Egyre erősebben vágytam rá, szorosan öleltem magamhoz. Lassú játékunknak köszönhetően, mind a kettőnk egyre követelőzőbb lett. A csókok és az érintések egyre vadabbak lettek. Rob kikapcsolta a melltartómat és a földre ejtette. Végre nekem is sikerült megszabadítanom őt feleslegesé vált nadrágjától. A játék tovább folytatódott. Egyre sűrűbben törtek fel nyögések a torkomból, főleg mikor ismét a hasamat kényeztette csókokkal, ám nem szándékozott megállni, mikor a bugyim útját állta.

Megszabadított a vékony anyagtól és tovább halad, olyan örömet okozva ezzel, amit mással lehetetlen lenne átélnem. Az én kezem is hasonló tájékon kalandozott, vad nyögéseket előcsalva belőle. Egyre hangosabban ziháltunk és a csókok is még vadabbak lettek. Végignézett testemen, a tekintete perzselte bőrömet. Szemei csillogtak és vágyat tükröztek. Ebben a pillanatban csak arra vágytam, hogy ismét magamban érezhessem. Mintha megérezte volna mit szeretnék, mert egy vad lökéssel egybeolvadt testünk.

Egyre gyorsabb tempót diktált, amit én készségesen követtem, mialatt vadul csókolt, én pedig erősen öleltem magamhoz. Hirtelen váltott és maga fölé húzott, átadva nekem az irányítást. A mozdulatok egyre vadabbak voltak, amit hangos nyögések kísértek. Majd mozgásunk lassult, ezzel érve el a gyönyört.

Zihálva dőltem Rob mellkasára, aki rögtön szorosan fonta körém a karjait. Boldog voltam, amit csak fokozott az, mikor Rob rekedten a fülembe suttogta, hogy szeret. Ismét az a Rob ölelt át, akinek arcáról sugárzik a boldogság. Fáradtan gördültem mellé, hogy fejemet ismét mellkasára helyezve egyenletes szívverésére aludjak el.

Starbucks a Robson Streeten:

http://i36.tinypic.com/118qdkx.jpg

Robson Street, ahol vásároltak:

http://i36.tinypic.com/118qdkx.jpg

Hamilton Street Grill(itt ebédeltek):

http://i35.tinypic.com/29ngo7k.jpg