Egy új élet kezdete - 26. fejezet

A nagy találkozás

Sziasztok! Előszöri is ne haragudjatok a késésért, de az ünnepek, és a vizsgák együtt gyilkosak tudnak lenni! :) Na, de itt a 26. fejezet. Remélem érdemes volt rá várni! :D
Szeretnék véleményeket, mert kíváncsi vagyok mit gondoltok! Én is megosztom veletek a gondolataim, kélek tegyétek ti is ezt! :D
Puszi és jó olvasást!

- Hogy kerültök ide?.... Értem….Este?.... Igen… Várj, melyik szállodában vagytok?... Igen, azt hiszem tudom!... De miért nem a Hiltonban, nem ott szoktatok?.... Jó, akkor 8-kor? …. Gondolom, jön velem… Termesztésen… Várj, apa milyen hangulatban van?... aha, értem…Én is téged, szia. – tettem le sóhajtva a telefont. Robra néztem, aki kíváncsian fürkészett.

- Minden rendben? – kérdezte kicsit aggódva.
- Anyáék itt vannak! – mondtam félénken.
- Hol? – csodálkozott.
- Itt. Londonban. – feleltem.
- Az jó, nem? – puhatolózott tovább.

- Nem is tudom. – fintorogtam – Ma este velünk akarnak vacsorázni. A hoteljukban várnak minket 8-kor.- sóhajtottam és indítottam a kocsit. Még el is kell készülni.
- Ez nem hangzik olyan rosszul, mint, amennyire furán reagáltál. – folytatta.
- Csak meglepett a dolog. Nem számítottam rájuk, egyáltalán nem. És apám is itt van, főleg miatta aggódom. – mondtam ki a félelmem.
- Tudom, félsz, hogy nem fog kedvelni. De nem érdekel, ha nem. – rántott vállat. Tényleg ennyire nem érdekli. Csak mert nem ismeri Alexet, az apámat.

- Ha, ez ilyen egyszerű lenn…- sóhajtottam.
- Tényleg ennyire utálja a pasikat az életedben? – kérdezte hirtelen.
- Általában igen. – feleltem. – Egyetlen lánya vagyok, és valami kiborítóan tud viselkedni, ha valaki nem szimpatikus neki. Főleg, ha az a valaki, az én barátom.– vázoltam a valódi helyzetet.

- Volt olyan, akit kedvelt? – kérdezte. Nem válaszoltam, csak összeszorítottam az ajkam. Rob észrevette és nem hagyta annyiban. – Ki? – kérdezte újra.
- Balázs. – nyögtem halkan. Rob tekintete megváltozott, előreszegezte az útra és csak ennyit mondott:
- Sejthettem volna.
- De biztos vagyok benne, hogy csak azért, mert Balázs apja, gyerekkori barátja volt. Sokat jártak össze, ismerte a családját. – soroltam az érveket.
- Talán csak te fújod fel a dolgot és a végén nem lesz semmi gond. - sóhajtotta.
- Remélem. – próbáltam egy bíztató mosolyt csalni az arcomra, de nem tudom, mennyire sikerült.


Közben hazaértünk. Alig találtam bele a kulcslyukba, olyan ideges voltam a közelgő esemény miatt.
Mikor beléptem Laura vetődött a nyakamba.
- Viki, képzeld kaptam munkát! – sikítozott.
- Ez nagyszerű! – öleltem vissza. Legalább egy jó hír mára. Arra már nem futotta az erőm, hogy tovább érdeklődje az állást illetően. Nem baj, majd holnap kifaggatom. Laura gyorsan elengedett és végigmérte a mellettem zavartan ácsorgó férfit.

- Szóval, Ő az? – mosolyogva Rob felé bökött.
- Oh, igen. Laura, Ő itt a barátom, Rob! – nyúltam utána és magam elé toltam. – Ő pedig az unokatestvérem, Laura. – mutattam a lányra.
- Szia! Nagyon örülök, hogy megismerhetlek. – mosolygott Rob és kezet nyújtott. Laura elnevette magát és átölelte. Figyeltem Robot, de úgy láttam, nem zavarja a közvetlenség.
- Én is! – mosolygott Laura.

- Haver! – jelent meg Mike, a sarkában Violával. Gyorsan megölelgették egymást, majd Viola is a nyakába ugrott.
- Akkor főzök valami vacsit. Laura van kedved segíteni? – érdeklődött Via.
- Azt hiszem, ezt el kell halasztani. – fintorogtam
- Azért fél órát még csak kibírtok! – kacsintott Mike egy kaján vigyor kíséretében.
- Nem erről van szó Mike! – szólalt meg végre Rob is.
- Valami baj van? – kérdezte Viola.
- Anyáék itt vannak, és velünk akarnak vacsorázni. – feleltem.

- Stella és Alex itt van? Ajaj, de mégis mit keresnek itt? – aggodalmaskodott Laura. Igen, Ő jól ismerte apát.
- Apu üzleti ügyek miatt van itt és anya meg jött vele. Főleg azért, hogy lásson. – magyaráztam.
- Akkor én haza megyek átöltözni. Fél nyolcra itt vagyok érted! – mondta Rob.
- Rendben. – bólintottam. Egy gyors búcsúcsókot követően elindult.

- Nem lesz gond. – lépett mellém Laura.
- Ismered az apám. – emlékeztettem.
- Rob nagyon jó srác. Azt hiszem Alexet is simán el fogja bűvölni. – mosolygott bíztatóan.
- Neked legyen igazad. – reméltem, hogy neki lesz.
- Nekem lesz! – mondta magabiztosan. – Viszont, akkor áthívod a cuki szőke Domi barátod! – nevetett.
- Mindenképpen. – nevettem vele.


Mike leült a tévé elé, míg én, Via és Laura társaságában bezárkózta a szobámba. Már egy ideje a szekrény előtt álltunk és válogattuk, hogy mégis mit vegyek fel.

Tudtuk, hogy valami elegáns kell. Egyrészt azért, mert apa és anya is elegánsan lesznek felöltözve és ezt általában tőlem is megkövetelték. Másrészt, mert a világ egyik legelegánsabb szállodaláncának, Londoni hoteljében szálltak meg.

Vannak még emlékeim erről a hotelláncról. Egyszer pont aput kísértem egy útra, Párizsba, ahol a Four Season hotelben szálltunk meg. Mindig ez jut az eszembe róla: egyszerűen elegáns.

- Viki, menj és zuhanyozz le! Addig Laurával kitesszük, amiket beszéltünk és, ha kész vagy felpróbálod. – utasított a legjobb barátnőm. Engedelmesen bólintottam és bementem a fürdőszobába. Hamar lezuhanyoztam és egy gyors hajszárítás után, a kezemben csavarókkal visszamentem a szobába.
- Laura kérlek, csavard be a hajam. – kértem tőle. Leültem egy székre és türelmesen vártam, míg Laura elkészült a hajammal.

Aztán felpróbálgattam a ruhákat. Igazán egyikkel sem voltam megelégedve. Végül, nagy nehezen sikerült kiválasztani a megfelelőt. Addigra a hajam is jó volt, így Laura kicsit megigazította és kész volt.
Kisminkeltem magam és úgy éreztem kész vagyok. Pont jó volt az időzítés, mert mikor felvettem a magas sarkú cipőmet már Rob is megérkezett.

Kisétáltam a szobámból és majdnem leesett az állam. Rob hihetetlenül jól nézett ki. Odamentem hozzá és megcsókoltam.
- Gyönyörű vagy! – suttogta a fülembe, olyan hangon, amitől úgy éreztem ott helyben elolvadok.
- Te is remekül nézel ki! – biztosítottam. Elnevette magát és kézen fogott. Elköszöntünk a többiektől és elindultunk arra a találkozóra, amitől a legjobban tartottam.


A taxi a ház előtt várt minket. Elég volt a hotel nevét bemondani és alig negyed óra alatt ott voltunk.

Ahogy a szálloda felé lépkedtünk, úgy éreztem, mintha a lábaimon ólomsúly lenne. Nagyon nehezemre esett a járás. Rob nem tűnt idegesnek, inkább csak feszültnek.
A halba lépve már ott tartottam, hogy inkább sikítva haza rohanok. Az étterem előtt szembe fordultam Robbal és megcsókoltam. Elmosolyodott és intette a pincérnek, hogy nyithatja az ajtót.

Beléptünk és sóhajtva körbe néztem. Rögtön megakadta a szemem anyán, aki felpattan és integetett.
- Gyere. –súgtam Robnak és elindultunk az asztal felé. Várjunk csak, ez csak anya. Hol van apa? Nem volt időm mélyebben átgondolni, mert mikor már elég közel voltunk, anya elém szaladt.
- Drágám! – ölelt meg. Olyan jó volt, nem is fogtam fel, hogy mennyire hiányzott.
- Szia, anyu! – vagy egy percig csak álltunk ott és öleltük egymást.

- Anya, Ő itt Robert Pattinson, a barátom! – húztam oda életem szerelmét. – Rob, Ő itt az anyukám.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetem! – mondta illedelmesen.
- Stella Steiner. És kérlek, tegezz! – mondta anya mosolyogva és megölelte Robot. Úgy látszik ma mindenki nagyon közvetlen. Mondjuk nem is anya gond…
- Örömmel. – felelte Rob szényenlősen.
- Apa? – kérdezte félénken.

- Kicsit elhúzódott a tárgyalás, de már úton van. – mosolygott anya. Milyen felszabadult. És természetesen gyönyörű volt, mint mindig. Egy nagyon csinos piros, hosszú ujjú ruha volt rajta, kötővel a derekán. A vörös fürtjei kifogástalanul álltak. Az elmaradhatatlan ékszerek is ott díszelegtek az ujján, a karján és a nyakán. Én inkább rá hasonlítottam. Főleg az orrom és a szemem. A szemem ugyan olyan barna volt, mint az övé.
- Ne izgulj. – átnyúlta az asztalon és megfogta a kezem. Hálásan rámosolyogtam.

Anya épp elkezdett mesélni valamit a nagybátyámékról, mikor megláttam a jólöltözött üzletembert az ajtóban. Épp a pincérnek mondott valamit, majd elindult felénk. Egy pillanatra a tüdőmben akadta a levegő, de rám nézett és az arca felcsillant. Megjelent rajta az imádat és egy mosoly, azonnal felpattantam és egy ötévest is megszégyenítő módón a nyakába vetettem magam.

- Jaj, apa! – temettem arcom a nyakába.
- Egyetlen kislányom! – szorongatott és akármennyire is feszült voltam az imént, egy perc alatt szertefoszlott. Hiszen itt van apu. Elengedett, de a kezeim még mindig fogta. – Gyönyörű vagy, drágám! – mosolygott. Szégyenlősen lesütöttem a szemem és közben eszembe jutott Rob, akiről egy pillanatra megfeledkeztem.

- Apa! Ő itt a barátom! – megfogtam Rob kezét és magam mellé húztam. A félelem megint otthonra talált bennem.
- Jó estét. Robert Pattinson vagyok, és nagyon örülök, hogy megismerhetem! – udvariasan kezet nyújtott apunak. Lélegzetvisszafojtva vártam, mi fog most történni. Apa Robra nézett majd rám. És újra. Én pedig majdnem megkattantam.

- Én is. Alex Steiner vagyok. – egy torokköszörülés kíséretében megrázta a kezét, kicsit mereven, de ez már jelent valamit, legalább köszöntötte rendesen.
- Talán itt lenne az ideje, hogy rendeljünk valamit! – törte meg a csendet anyu. Hálásan rámosolyogtam, mire csak rám kacsintott. – Szervusz, szívem. – szájon puszilta aput.
- Igazad van. – felelte apa végszóként és helyet foglaltunk, akár a jól nevelt kiskutyák. A pincér felvette az ital és ételrendelésünket és mikor ismét egyedül voltunk, apa belekezdett.

- Szóval azt hallottam színész vagy, Robert! – kezdet kimérten.
- Igen, uram. – felelte Rob félénken. Jól érzi, sosem lehet tudni mi jó, és mi nem, mikor valaki Alex Steinerrel beszél.
- Láthattalak valamiben? – kérdezte apa. Tudtam, hogy csak udvariasságból kérdezi, mert fogalma nincs, ki ül vele szemben. Igen, udvariasságból, mert bármit is gondolt éppen, a modora mindig kifogástalan volt.
- Tudod drágám, Robert játszik abban a könyvből készült, vámpíros filmben. – szólt közbe anyám.

- Valóban? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, mire Rob finoman bólintott – Soha nem hallottam róla! – mondta és belekortyolt az idő közben megérkezett Skót Whisky-be. – Persze, ez nem jelent semmit. – tette hozzá végül.
- Igazából nagyon sikeres film! – mondtam.
- Remek. Gratulálok! – mosolygott apa. Mosolygott, tényleg mosolygott?
- Köszönöm. De nem hiszem, hogy ez csak az én érdemem. Nem vagyok olyan jó! – mondta Rob. Bár jobb lett volna, ha nem mondja.

- Esetleg van más, amiben jobb vagy? – kérdezte és a mosoly már sehol nem volt.
- Zenélni jobban szeretek. Azt hiszem többet jelent nekem. – felelte. Apa letette a poharat és komolyan Robra nézett.
- Te zenélsz? – kérdezte csodálkozva.
- Igen. Énekelek, meg zongorán és gitáron játszom. – felelte félénken.
- Van bandád, vagy egyedül játszol? – úgy tűnt, mint akit tényleg érdekel.
- Régen játszottam zenekarban, de mostanában már csak barátokkal. Néha fellépek pubokban, ilyen nyitott estéken. Most a színészet mellett, nem nagyon van időm. – válaszolta neki.
- Pedig milyen jó dolog is a zene. – sóhajtotta apa és elmosolyodott.

- Az. Engem mindig megnyugtat és, ha magam alatt vagyok, segít. – mondta Rob már valamivel bátrabban.
- Akárcsak engem. – sóhajtott ismét apa. Ezt nem hiszem el, Rob megtörte az apámat. – Tudod, régen én is játszottam, mikor fiatal voltam. A barátaimmal volt egy zenekarunk, én voltam a basszusgitáros. Imádtam csinálni, azt terveztük, hogy Európában próbálunk szerencsét, de a szüleim egyetemre kényszerítettek. Természetesen ma már hálás vagyok nekik ezért, de még fáj, hogy nem valósult meg az igazi álmom. A zene volt a fény az életemben. – merengett. – Ma már persze te vagy az kislányom. – nézett rám mosolyogva, amit viszonoztam.

- Nekem ezt sosem mesélted. – mondtam meglepetten.
- Nem voltam rá büszke, hogy hagytam az álmaimat elszállni. Meg, amúgy is régi történet már. – legyintett. – Szóval szívesen megnéznélek egyszer egy ilyen pubban, Robert! – mosolygott rá apa.
- Megtisztelne. – mondta udvariasan Rob. Megszorítottam a kezét az asztal alatt. Nem gondoltam, hogy a zene lesz a segítségünkre ma este. De úgy tűnik, apa szívébe a zenén át vezet az út, és Rob véglegesen belopta magát oda. Legalábbis nagyon úgy fest.

- Anyádat is egy koncertnek köszönhetem. – folytatta.
- Hogy? Azt hittem egy közös barátotok buliján ismerkedtetek meg. – csodálkoztam. Nekem mindig ezt mesélték.
- Ez így igaz. De a közös barátunk éppenséggel a banda dobosa volt. – mosolygott mindent tudóan és anyára sandított. – Csak azért mentem el arra a bulira, mert előző héten kiszúrtam anyádat a koncerten. Ott állt a tömegben és csukott szemmel ringatta magát a zenére. Első látásra beleszerettem. – láttam, hogy tisztán látja maga előtt azt az estét.

- Alex, ezt én sem tudtam. Sosem mondtad, hogy észrevettél a koncerten. – nézett rá anya korholóan.
- Igen, eddig ez az én titkom volt. – apa csibészesen rámosolygott és adott egy puszit a szájára. Anya persze azonnal elfelejtette, hogy éppen morcos.

Ahogy elnéztem őket 20 évnyi házasság után, akaratlanul is arra gondoltam, hogy vajon Rob és Én is házasok leszünk egyszer? Vajon Ő az, akivel leélem majd az életem? Jelen pillanatban csak vele tudtam elképzelni. Anyáék ennyi év után is, ugyan úgy néznek egymásra. Mi ez, ha nem csoda? Talán ez nekem is megadatik.

Ránéztem Robra, aki szintén a szüleimet figyelte. Vajon Ő is szokott ilyeneken gondolkodni?
A vacsora remek hangulatban telt. Apa viccelődött is és látszott rajta, hogy tényleg kedveli a barátom.

Vacsora után az ötlet az volt, hogy menjünk át a szálloda bárjába és ott igyunk még valamit.
- Én felmennék a szobába egy pillanatra, hogy megigazítsam a sminkem. Viki, velem tartasz? – kérdezte anya, mikor a halba értünk. Bólintottam.

- Gyere fiam, mi addig menjünk a bárba. A nőknél ez sokáig szokott tartani. – nevetett apa és megveregette Rob hátát. Semmi kétség. Robnak sikerült a lehetetlen. Odaszökkentem Robhoz és egy puszit nyomtam a szájára, majd gyorsan apára pillantottam, de úgy láttam nem zavarja a dolog.


- Én ezt el sem hiszem! – ugrándoztam boldogan, mikor felértünk a szobába. – Láttad ezt? Levette a lábáról! – mosolyogtam.
- Teljes mértékben. – nevetett anya. – Meg kell hagyni, remek fiú és ezt apád is látja. – simított végig a karomon anya.
- Köszönöm. – megöleltem.
- Na, ne várassuk meg őket. – anya pár perc alatt végzett a fürdőben, addig én az ablakon néztem kifelé. Csodaszép volt az esti fényekbe öltöztetett város.

A bárba érve megint csak meglepődtem. Apa és Rob nevetgélve ültek az asztalnál és egy-egy kubai szivart szívtak, apa féltve őrzött készletéből.

Leültem Rob mellé és megfogtam a kezét, olyan boldog voltam. Életem két legfontosabb férfija, jól kijönnek. Ennél több nem is kellett. A hónapok óta a vállamat nyomó súly, hogy apa nem fogja kedveli, most már nem volt sehol.

Néha csak figyeltem őket, amint komolyan beszélgetnek, valami fontos témáról, vagy csak nevetnek valamelyikük által elsütött poénon. Néha csak az arcukat néztem, vagy ahogy apa karja anya körül volt, vagy éppen elégedetten lenéztem a Robbal összekulcsolódó ujjainkra.
Egyben biztos voltam. Ez a legjobb, ami mostanában történ velem. A kapcsolatunk hivatalosan is zöld utat kapott.


Így nézett ki Viki a vacsorán:
http://i46.tinypic.com/szzhwl.jpg
És így nézett ki Rob:
http://i45.tinypic.com/34e9jkw.jpg

Four Season Hotel Canary Wharf:
http://i50.tinypic.com/15ex006.jpg
Hal:
http://i48.tinypic.com/w2huuq.jpg
A szálloda étterme:
http://i45.tinypic.com/5b5mok.jpg
A bár:
http://i45.tinypic.com/so0ljt.jpg
Szülők szobája:
http://i49.tinypic.com/14c8rkj.jpg

Egy új élet kezdete - 25. fejezet

Rokon

Sziasztok! Itt a 25. fejezet, amiből kiderül, ki volt a váratlan vendég. Kíváncsi vagyok, hogy kire tippeltetek! Kérlek, írjátok meg! :)
Remélem tetszeni fog a fejezet! Szeretném, ha sok véleményt írnátok! :)
Jó olvasást!


Szia, húgi! – vigyorgott a nappali közepén. Annyira meglepődtem, hogy mozdulni sem tudtam. Ő pedig csak ott állt, velem szemben és a barna szemeiben az értetlenséget véltem felfedezni. Istenem mit gondolhat most? Hogy nem örülök neki? Valószínűleg, mivel úgy viselkedem. Viola is érdekesen méregetett, talán azon gondolkozott, hogy megörültem-e.

Aztán végre megtaláltam a hangom:
- La…Laura? – nyögtem ki. Egy értelmes mondat sem jutott az eszembe. Mikor végre felfogtam, hogy tényleg az áll velem szemben, akit látok a meglepettség helyét, hamar átvettem az öröm. A viszontlátás öröme.
Felpattantam a kanapéról, Ő eldobta a csomagot, mialatt visítva rohantam felé és körém fonta karjait.

- Azt hittem már nem is örülsz nekem! – méltatlankodott.
- Dehogynem! – elhúzódtam tőle, hogy lássam az arcát. – Mit csinálsz itt? – kérdeztem mosolyogva.
- Gondoltam meglátogatlak! – rántott vállat és kikerült. Leültem mellé a kanapéra és folytattam:
- Nem, ismerlek! Oka van annak, hogy itt vagy! – ráztam a fejem.
- Nem elég ok, hogy hiányoztál? – terelte a témát. Meg kell hagyni ügyes, de ismerem, mint a rossz pénzt!

- Szóval? – kérdeztem. Nagyot sóhajtott és láttam, hogy feladta.
- El kellett jönnöm, én nem bírtam tovább otthon. Én…nekem elegem van. Nem tudtam hova mehetnék, aztán eszembe jutott, hogy talán nálad maradhatok! – dőlt belőle a szöveg. Én pedig meglepetten hallgattam, nem értem mi lehet a gond! Kicsit be is sokkoltam, megijedtem.
- Természetesen itt bármeddig maradhatsz! – biztosította Viola.
- Persze. De érdekelne, hogy pontosan mi az, ami egész Londonig üldözött! – akadékoskodtam.
- Anyuék! – felelete egyszerűen. Mégis mi baja lehet a szüleivel?

Érdemes tudni, hogy Laura édesapja, az én apukám bátyja. Tehát, Laura az unokatestvérem. Bár olyan, mintha a testvérem lenne. Együtt nőttünk fel és tényleg testvérként szeretjük egymást. Ha valaki kérdezni, testvéreknek hívjuk magunkat. Ő is egyke, és én is az vagyok, talán ezért is állunk ilyen közel egymáshoz.

Mindenesetre tényleg nem tudtam elképzelni, mit követhettek el ellene a szülei.
- Lehetne kicsit részletesebben? – kérdeztem tovább.
- Folyamatosan beleszólnak a dolgaimba és elegem lett. Azt hiszik, hogy ők mindent jobban tudnak, főleg, hogy mi a jó nekem. – fakadt ki.
- Laura, tudod, hogy csak jót akarnak. A legjobbat neked. – próbáltam nyugtatni, látszott, hogy nagyon kiborítja ez a téma.
- Tudom, és eddig nem is szóltam semmit, de elég volt! Betelt a pohár. – mondta idegesen.
- Tudják, hogy itt vagy? – érdeklődtem.

- Igen! Megmondtam nekik, hogy eljövök hozzád és nem tudom mikor megyek vissza! – felelte határozottan. Mégis meddig akar itt maradni?
- Mit szóltak?
- Nem örültek, mert szerintük nem ez a helyes dolog. Ők azt akarják, hogy jövőre kezdjem el az egyetemet végre. Közöltem velük, hogy nem. – sóhajtotta.
- Mi? Én azt hittem te is ezt akarod, egyetemre menni! – lepődtem meg.
- Változott a terv. – vigyorgott. Hát persze, nála sosem lehet tudni. Lehet, hogy holnap megint egyetemre akar majd menni.

- És pontosan mi az új terv? – tapogatóztam finoman.
- Nos, igazából arra gondoltam, hogy itt maradnék! – mosolygott angyalian.
- Mármint hol itt? – kérdeztem, mert nem értettem pontosan.
- Londonban! Keresnék egy albérletet, meg valami munkát. Szükségem van a változásra, nem akarok haza menni. – ecsetelte a terveit. Nem kicsit lepődtem meg rajtuk. Szóval ide akar költözni. Ahogy bele gondoltam, egyre jobban tetszett az ötlet. Itt lenne a közelemben, megint, mint régen. Nagyon hiányzott és a gondolat, hogy visszakaphatom felderített. Ekkor támadt a nagyszerű ötletem.

- Nem kell albérlet! Nekünk van még egy szobánk, ami üresen áll. Lakhatnál velünk! – vetettem fel. Ez remek lenne, pont, mint gyerekkorunkban.
- Nem szeretnék zavarni és a terhetekre lenni! – visszakozott.
- Ne beszélj már hülyeségeket! Ez remek ötlet! – vette át a szót Via.
- Igen, Laura! Miért mennél máshova, ha itt van hely? – erősködtem.
- Ebben az esetben köszönöm! Holnap keresek is munkát! – mosolygott és megölelt.
- Gyere, megmutatjuk a szobád! – ragadtam karon és húztam a szoba felé.

Nagyon tetszett neki, ahogy nekem is az ötletem. Annyira örültem, hogy itt van.
Este még sokáig beszélgettünk. Mesélt arról, hogy mi a helyet otthon, ki hogy van. Persze, azt is mondta, hogy mennyire nagyon hiányoztam neki. Tudtam miről beszél, hiszen Ő is nekem. Egész éjszaka beszélgettünk, csak valamikor hajnalban aludtunk el. Régen is sokat csináltuk ezt.

Természetesen reggel alig bírtam felkelni, de várt az egyetem. Két hete nem voltam és délután már a gyerekekhez is kell mennem.
- Már ébren is vagy? – kérdeztem kómásan Laurától, aki már a netet böngészte a konyhában.
- Olyan izgatott vagyok! Van egy csomó remek munkalehetősség! – felelte és tényleg nagyon lelkes volt.

- Például? – érdeklődtem.
- Öm, keresnek bébiszittert, kávézóba felszolgálót és találtam titkárnői állást is párat. – sorolta. – Ma el is megyek pár interjúra, aztán meglátjuk, melyik jön össze. – mondta, de közben le sem vette a szemét a képernyőről.

Elkészültem és indulás előtt még szerencsét kívántam neki:
- Ügyes legyél! Én csak estefelé jövök, de Viola már kettő felé itthon lesz, bár te is rohangálsz egész nap! – jutott eszembe.
- Jó, akkor este találkozunk! Remélem, sikerrel járok! – mosolygott.
- Biztos vagyok benne! Bárhova is mész, elég csak rájuk mosolyognod és már is téren állva fognak könyörögni, hogy dolgozz náluk. – nevettem és adtam egy puszit az arcára búcsúzóul. Bár igaz volt. Laura különösen szép lány. Olyan szépség, akit nem könnyű figyelmen kívűl hagyni.

A suliban, mint kiderült nem maradtam le semmiről. Ráadásul jövő héttől már nem is kell bejárnunk, mert lassan kezdődik a vizsgaidőszak. Már csak az a dolgom, hogy tanuljak.
A gyerekek nagyon örültek nekem, mikor megláttak a sulijuknál. Nekem is nagyon hiányoztak. Egész délután az utazásomról faggattak és persze tudni akarták, hogy voltam-e a forgatáson is. Nagyon kíváncsiak, hogy miként zajlik egy ilyen. Elég csalódottak voltak, hogy azt nem néztem meg.

Mikor Adam hazaért Ő is kifaggatott. Így csak hétre értem haza.
- Hogy sikerült? – kérdeztem Laurát a munkát illetően.
- A kávézóban már betöltötték az állást és a gyerekekre vigyázás sem fog összejönni, mert nincs elég tapasztalatom! – fintorgott.

- Nem baj, majd lesz más! – vigasztaltam, mert eléggé el volt kámpicsorodva.
- Remélem, holnap megyek újabb interjúkra! – sóhajtotta.
Szépen lassan megvacsoráztunk és lefeküdtünk, mert a tegnapi éjszakázás után nagyon fáradtak voltunk. Viola, Mikenál aludt, így csak Laura és én voltunk otthon.

Kedden reggel a világ legcsodálatosabb hangja ébresztett.
- Haló? – szóltam bele fáradtan.
- Jó reggelt, életem szerelme! – Rob hangja nagyon boldog volt és ez az életem szerelme…nem szokott ilyeneket mondani. Jó nem is kell, mert tudom, hogy abban a szerencsében van részem, hogy az vagyok, de így hallani mégis más.

- Szia, édes! Mi a helyzet? – ásítottam.
- Csak tudni akartam, hogy van- e programod a hétvégére? – kérdezte még mindig boldogan.
- Nincs. Miért? – érdeklődtem.
- Akkor már van! – jelentette ki.
- Ezt nem egészen értem! – betudtam a reggelnek.
- Velem leszel, még hozzá Londonban! – felelte.

- Mi? Jössz Londonba? – a számat valami visítás féle hagyta el. Rob nevetett is rajta.
- Igen! Nem kell forgatnom és gondoltam meglátogatlak! – folytatta.
- Oh, Rob ez csodás! – tapsikoltam. Most, hogy Laura is itt van és Rob is jön, ennél boldogabb nem is lehetnék. Ráadásul végre megismerik egymást. Laurának még nem is említettem Robot.
- Pénteken négykor száll le a gépem…

- Kimegyek eléd! – vágtam rá. Megint nevetett a gyors reakciómon.
- Azt megköszönöm! – felelt. Én meg már pörgettem is az agyamban a programot. Elhozom a kocsit Adamtől, aztán felveszem Robot a reptéren és végül Laurával vacsorázunk, hogy megismerjék egymást, majd….
- Szóval pénteken végre látlak. Már nagyon hiányzol! – a tervkidolgozásban Rob szakított meg.
- Ne is mond! Csodás lesz! – ez volt a legjobb hír a napban. Vagy egy órát beszéltünk még, de aztán le kellett tenni, mert kénytelen voltam indulni a suliba.

Mikor haza értem, Laura óriási vigyorral a képén fogadott.
- Te minek örülsz ennyire? – érdeklődtem, miközben levetkőztem. – Csak nem kaptál munkát?
- Még nem. – fintorgott - Egy cuki szőke pasi keresett! – a fintorból rögtön vigyor lett és beleivott a kávéjába.
- Cuki szőke pasi? Tudnál valami konkrétabbat mondani? – fintorogtam.
- Miért, olyan sok cuki szőke pasit ismersz? Mert akkor nagyon jó helyre jöttem! – nevetett.
- Ismerek pár szőkét! És nem tudom neked ki számíthat cukinak közülük! – mosolyogtam.
Laura sóhajtott és válaszolt:

- Domi! És azt mondta majd hív! – felelte.
- Áh, szóval Domi a cuki szőke! – nevettem.
- Ugye csak a barátod? – kérdezte izgatottan.
- Igen, de ne is álmod róla! – figyelmeztettem és elindultam a konyhába, hogy egyek valamit.
- De miért? – rohant utánam.
- Domi rendes srác! – mondtam és elővettem a kaját.

- És én nem vagyok rendes lány? – kérdezte meghökkenve.
- Pasik terén nem! – jelentettem ki.
- Ez fájt! – mondta sértetten.
- Mármint nem veled van a baj, de Domi már sokat csalódott a lányokban! És mind ketten tudjuk, hogy te nem vagy egy kapcsolat centrikus ember! – próbáltam menteni a menthetőt.
- Lehet! De Domi nagyon helyes és kedves. Lehet, hogy a kedvéért megváltoznék! – mosolygott és tudtam bármit mondok Ő már döntött. Azt hiszem, nem tudom megvédeni tőle Domit!

- Beszéltetek? – kérdeztem.
- Csak egy percig. Meglepődött, hogy ki vagyok. Aztán felvilágosítottam, hogy az unokatestvéred és, hogy már én is itt lakom! – elvigyorodott – Ha esetleg meg akarna keresni, tudja, hogy itt talál! – igen, Laura kiveti a hálóját Domira.

Most, hogy Laura itt volt nagyon gyorsan repültek a napok és máris péntek volt. Éppen indultam a reptérre, mikor Mike szólt ki a nappaliból.
- Hová mész, Viki? – kérdezte.
- A reptérre! – feleltem és furcsán néztem rá. A bökkenő csak az volt, hogy Ő is furcsán nézett rám.

- Minek? – folytatta a kíváncsiskodást. Jézusom, de idióta vagyok. Elfelejtettem nekik szólani. Laura érkezése miatt teljesen kiment a fejemből, hogy szóljak nekik jön Rob. Csak Laurának szóltam, hogy bemutatom neki a barátomat. De Ő is csak ennyit tudott.
- Rob jön! – mosolyogtam.
- Csak nem? Mr. „túl nagy sztár vagyok Londonhoz” Pattinson haza látogat? – kérdezte nevetve. Tudtam, hogy csak viccel, mindig szívatják egymást.
- Várjunk csak! – kelt fel Laura a kanapéról – Rob és Pattinson? Vagyis Robert Pattinson? – kérdezte döbbenten bámulva rám.
- Igen, de mi van Laura? – csodálkoztam rá. Mike csak mosolygott és Via is olyan értetlenül nézett, mint én.

- Te Robert Pattinsonnal jársz? Azzal a Robert Pattinsonnal, aki játszik az Alkonyatban és akiért nők ezrei vannak oda? – még mindig döbbent volt. Tényleg, Ő nem is tudta, hogy vele járok. Csak annyit, hogy egy Londoni sráccal.
- Igen! – feleltem mosolyogva.
- És ma őt akarod nekem bemutatni? – kérdezte izgatottan.
- Mivel vele járok… igen! – feleltem.
- Jézusom, a húgom Robert Pattinsonnal jár, és ma bemutatja nekem! Te jó ég, ezt nem hiszem el! – visította és ugrándozott is mellé. Még nem láttam ilyennek. Döbbenten bámultam rá, ahogy ott sikítozott és nagyon elgondolkoztam rajta, hogy biztos akarom-e hogy Rob megismerje. Még a végén megijed. – Jézus, Robert Pattinson! – visította megint.

- Ezt nem csinálhatod előtte! – böktem rá az ujjammal.
- Mit? – erre végre abba hagyta.
- Nem visítozhatsz, mint egy hülye! Eleget hallgatja ezt, itt nyugalmat akarok neki! – mondtam ellentmondást nem tűrően. Engedelmesen bólintott. – Egyébként nem is tudtam, hogy ismered, mármint, hogy láttad a filmet. – mosolyogtam.
- Én meg nem tudtam, hogy vele jársz! – nyújtotta ki a nyelvét.
- Majd kiírom magamra! – nyújtottam ki én is a nyelvem. – Megyek, mert elkésem! – elköszöntem és végre elindultam a reptérre.

Gyorsan kiértem és besétáltam az érkező repülők termináljára. Már ki volt írva, hogy leszállt. Alig öt percet álldogáltam ott, mikor Rob kilépett az ajtón.

Amint meglátott egy angyali mosoly terült el az arcán és a lépteit szaporázta. Elindultam fel én is és mikor összetalálkoztunk, hosszú és forró csókban forrtunk össze. Nézőközönségünk is volt, így jobbnak láttuk a kocsiban folytatni.

- Hiányoztál! – suttogta a fülembe két csók között.
- Ne is mond! És van egy meglepetésem neked! – mosolyogtam. Felcsillant a szeme.
- Micsoda? – kérdezte. Inkább nem mondom meg, hogy be akarom mutatni a sikítozó unokatesómnak.
- Otthon vár! – nyomtam egy puszit a szájára és elindultam. Rob a kezét a sebességváltón lévő kezemen tartotta, vagy a combomon. De mindig hozzámért valahogy. Szerencsére, mert már nagyon hiányzott az érintése.

Épp mondani akartam valamit, mikor megszólalt a telefonom.
- Oh, kicsim kérlek vedd fel, a táskámban van! – kértem, mert nem akartam vezetés közben turkálni a táskámban. Mosolygott és elővette. Meg sem nézte ki az, csak beleszólt:

- Itt a világ legszerencsésebb pasija, aki ennek a telefonnak a gyönyörű tulajdonosával járhat! – rám sandított, de én csak a fejemet rázva mosolyogtam. Hírtelen leolvadt az arcáról a mosoly. – Igen, én vagyok! Egy pillanat és adom! – kínosan elmosolyodott és felém nyújtotta a telefont.
- Ki az? – kérdeztem halkan, miközben átvettem a készüléket.

- Anyukád! – tátogta. Hangosan felkacagtam, mert olyan zavarban volt. – Szia, anya! – szóltam bele. Anya hangján is hallottam, hogy nevet. – Jó kis titkárom van, igaz? – és Robra kacsintottam, aki megint kínosan elmosolyodott. – De mi újság? …. Tessék? – kérdeztem vissza, csak hogy biztos jól értettem-e és közben beletapostam a fékbe.

Kicsim, az út közepén vagy! – figyelmeztetett kedvesen Rob, de látszott, hogy ideges. Nem tudta mire vélni a reakcióm. Gyorsan lehúzódtam az út szélére és újra a telefonra figyeltem. És akkor már tudtam, hogy teljesen jól értettem, amit anya az előbb mondott.

De a rossz hír igaz volt. Az utolsó reményem is szertefoszlott, hogy esetleg csak félrehallottam….

Laura szobája:
http://i49.tinypic.com/x0whub.jpg

Egy új élet kezdete - 24. fejezet

Vita...és egyéb dolgok

Meghoztam a 24. fejezetet! Remélem tetszeni fog és kicsit aktívabbak lesztek, mint az előző fejezetnél. Szóval szeretnélek titeket megkérni, hogy írjatok, mert így olyan, mintha nem is olvasnátok! Ha meg nem olvassátok, akkor nincs értelme írni!!
Jó olvasást a fejezethez! :)


- Szóval van sör meg bor és rágcsálnivaló! Kell még valami? – fordultam Rob felé.
- Nem, ez már bőven sok! – nyomott egy csókot a számra. Ebben a pillanatban kopogtak.
- Sziasztok! – nyitott ajtót Rob. Mindenki bejött és helyet foglaltak.

- Én mondtam, hogy nem kell semmit hozni. Látjátok, Viki mindenről gondoskodott. – vigyorgott Taylor. Kicsit értetlenül néztem ezért Jackson átvette a szót:
- Míg Rob egyedül volt, ha átjöttünk és inni meg enni is akartunk, mindig nekünk kellett hozni. Soha nem volt semmit. – magyarázta Jackson.
- Te vendégeket hívtál és nem láttad el őket? – fordultam csodálkozva Rob felé.
- Nem vagyok egy vendéglátó típus! – vont vállat. Nem egy vendéglátó típus? Milyen szöveg már ez?

- Még jó, hogy Viki itt van! Nem is engedünk haza! – szólalt meg Ashley mosolyogva.
- Tényleg maradsz a forgatás végéig, ugye? – kérdezte Taylor.
- Nem, sajnos nem! Pénteken vissza kell mennem Londonba. – feleltem szomorúan.
- Oh, az nagy kár. Akkor nem jövünk többet Robhoz! – viccelődött Taylor. Erre mindenki nevetett. Rob mögém lépett és átölelt.

- Pedig én itt tartanám! – belecsókolt a nyakamba és maga felé fordított. Egy pillanatig a szemébe néztem, majd megcsókoltam. A keze lecsúszott a fenekemre, teljesen megfeledkezve arról, hogy nem egyedül vagyunk. Ez sokszor előfordult. Hogy a külvilág megszűnt létezni számomra, mikor Rob ajkai az enyémen voltak. A többiek halk kuncogására szétrebbentünk és zavartan elmosolyodtunk.
- Zavarunk? – kérdezte Jackson vigyorogva.
- Ami azt illeti …
- Persze, hogy nem! – vágtam oldalba Robot. Leültünk a többiek közé, persze életem értelme szorosan mellém és a kezét körém fonta.

- Nikki! – suttogtam – Nem tudod mi van Michaellel? – kérdeztem.
- Nem, nem veszi fel a telefont. Kezdek aggódni miatta. – suttogott vissza.
- Én is. Próbáltam hívni tegnap, de ki volt kapcsolva. – ráztam a fejem. Aggódtam miatta, mióta Kristen nemet mondott semmit nem tudunk róla.
A többiek beszélgettek, így én észrevétlenül el tudtam somfordálni. Előhalásztam a mobilom és kimentem a hálószobából nyíló erkélyre.

- Gyerünk, vedd fel! – suttogtam.
- Halló? – vette fel Michael.
- Michael, Viki vagyok! De jó, hogy végre felveszed, már aggódtam, hogy mi lehet veled! – zúdítottam rá az aggodalmamat.
- Oh, sajnálom. Csak kicsit egyedül akartam lenni. – felelte.
- Tudom és nem is akarlak zavarni, csak aggódtam miattad. Hol vagy? – kérdtem.
- Visszajöttem Los Angelesbe. – mondta.
- Értem, nos, ha bármire szükséged van, tudod a számom! – mondtam.
- Köszönöm! – suttogta. Éreztem rajta, hogy nincs jól. Ha most itt lenne, könnyebben tudnék neki segíteni.

- Michael, mit tudnék tenni? Szeretnéd, hogy oda utazzak hozzád? – próbáltam ki találni mivel tudnék a legjobban segíteni neki.
- Megtennéd? – kérdezte meglepetten.
- Természetesen. Bármit, amitől jobban érzed magad! – jelentettem ki.
- Igazából az nagyon jó lenne. – felelte.
- Rendben, akkor holnap nézek egy gépet és odamegyek! – mondtam. Nem tudom Rob mit fog szólni, de ha szüksége van valakire, akkor rám számíthat.
- Várj. Rob mit fog szólni? – szólalt meg hirtelen.
- Azzal te ne foglalkozz! – vágtam rá.
- Nem. Olyan keveset találkoztok, ezt nem teheted.
- Szeretnék segíteni! – folytattam.

- Tudom, és nagyon jó lenne, ha itt lennél, de nem akarok köztetek gondot. Márpedig ebből az lenne. – helyesen látta dolgot.
- És te? – kérdeztem.
- Én elmegyek Floridába. Van ott pár jó barátom és kérdezték, hogy nem mennék-e el hozzájuk. Jó kikapcsolódás lesz! – mondta. Talán a barátaival tényleg jobb lesz. Elterelik a gondolatait.
- Vigyázz magadra! Hívj, ha kellek, és ott vagyok! – biztosítottam.
- Köszönöm. Tudod, nagyon megkedveltelek te csaj! – mosolygott a telefonba. Elnevettem magam.
- Én is téged! – feleltem mosolyogva. – Szia.
- Szia. – letettük a telefon és, ahogy megfordultam, hogy visszamenjek nagyot ugrottam ijedtemben. Rob ott állt az ajtónak támaszkodva összefont kézzel. Nyilván végighallgatta a beszélgetést.

- Rob, nem tudtam, hogy itt vagy! – kezdtem.
- Igen, arra rájöttem. – felelte közömbösen.
- Tessék? – csodálkoztam a hanghordozáson.
- Kivel beszéltél?– kérdezte keményen.
- Michaellel. De mi a bajod? – kérdeztem.
- Miért nem utazol most rögtön hozzá? – folytatta.
- Igaz! Miért is nem? – kérdeztem idegesen.
- Én is ezt kérdezem! – látszott rajta, hogy nagyon ideges.
- Ez nem fair! Nem lehetsz féltékeny. Ő egy barát, aki most teljesen maga alatt van. – közöltem színtelen hangon.

- Te pedig kész vagy megvigasztalni! – horkant fel.
- Ebből elég. Ide figyelj Robert Pattinson! Ne merészelj féltékeny lenni, megértetted? Én egy szót sem szóltam azért, hogy Kristen odáig van érted. Egy árva kukkot sem. És tudod miért? Mert bízom benned. És el sem tudod képzelni milyen érzés, hogy te nem bízol bennem. Szóval vagy változtatsz ezen vagy… - elharaptam a mondat végét.

- Vagy? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.
- Ne akard, hogy kimondjam, amire gondolok! – kikerültem és ott hagytam. Visszaültem a többiek közé, aki néma csendben voltak. Kicsit kínos volt a csend. Valószínűleg végighallgatták az előbbi vitánkat. Rob is visszajött. Elkínzott arccal leült ő is. De most nem érdekelt. Én feltétel nélkül bízom benne. Miért nem képes ő is erre?

Az este további részében mi ketten duzzogtunk a többiek pedig próbálták valamennyire feldobni a hangulatot. Aztán tizenegy körül elmentek, én pedig elkezdtem összeszedni az üvegeket és a poharakat.
Amint az egyiket vittem a kukához Rob elkapta a karomat.
- Viki! – kezdte.
- Ezt most ne! – kihúztam a kezem az övéből és folytattam a pakolást. Nem voltam most alkalmas erre. Sóhajtva ugyan, de elfogadta. Nem is szóltunk többet egymáshoz. Rob leült és bekapcsolta a tv-t.

Elmentem zuhanyozni és utána bebújtam az ágyba. Hallottam, amint lekapcsolja a tv-t és megéreztem, hogy az ágy besüpped mellettem. Hosszú ujjaival végigsimított a karomon, fejét az enyémhez támasztotta és suttogni kezdett:

- Kérlek, bocsáss meg, hogy megint hülye voltam! – suttogott. Tudtam, hogy ez jön. Mindig ez van.
- Persze. Most jön, az, hogy én azt mondom, felejtsük el. Te megígéred, hogy nem leszel ilyen többet. – felé fordultam és láttam rajta, hogy meglepődik. Biztos azt várta, hogy a nyakába borulok és elfelejtjük az egészet.

- Mit akarsz, mit mondjak? – kérdezte.
- Hát nem érted? Nem az a lényeg, hogy mit mondasz. Hanem az, hogy komolyan gondolod-e. – feleltem idegesen.
- Én komolyan gondolom. – állította nagyon komolyan.
- Igen, most! – egy pillanatig csak bámultuk egymást – De nem bízol bennem és ez nekem nagyon fáj. – felnéztem a plafonra és vártam, hogy mit fog mondani.

- Én bízom benned, csak egyszerűen félek, hogy majd találkozol valakivel és rájössz, hogy én kevés vagyok neked. Kevés az, amit én nyújthatok. – hitetlenkedve ráztam a fejem. Nem hiszem el, hogy még mindig itt tartunk. Felültem és a két kezem közé fogtam az arcát.
- Nem bizonyítottam még neked elégszer, hogy csak te kellesz, és csak téged szeretlek? Mond meg, hogy mit tegyek, amitől végre hiszel nekem! Mond meg és én bármit megteszek! Bármit! – lassan hangsúlyozva ejtettem ki a szavakat.

- Én hiszek neked, csak…
- Az istenért Rob! Bízz már kicsit jobban magadban és bennem. – kértem.
- Nem ígérek semmit, de megpróbálom. – sóhajtotta.
- Ennyi nekem elég. – elengedtem és visszadőltem az ágyra.
- Szeretlek, gyenge mentség a hülyeségeimre, de igaz! – hajolt fölém.
- Én is téged és ez a te nagy szerencséd. – hagytam, hogy megcsókoljon.

Eltűrte a hajamat, hogy hozzáférjen a nyakamhoz. Gyengéd volt, mint mindig a viták után. Szerettem, de tudnia kellett, hogy mindent én sem viselek el. Lefejtette rólam a pólót, amit felvettem az alváshoz. Hagytam, hogy végigcsókoljon mindenhol és én is ezt tettem vele, miután kihámoztam a ruháiból.

Kedves szavakat suttogott a fülembe, mialatt magévá tett. Nem tudtam rá haragudni, bár a tudat megőrjített, hogy nem bízik bennem. De leginkább magában nem bízott. Pedig nekem olyan volt, mint a levegő, nem tudtam nélküle létezni. Óvatosan maga fölé fordított és szenvedélyes csókok közepette öntött el minket a gyönyör. Nem gondoltam ezen az estén többet a vitánkra. Csak Vele foglalkoztam.


- Legalább azt mond meg, mit vegyek fel! – kiabáltam ki a nappaliba.
- Bármiben tökéletes vagy! – suttogta a fülembe, mire összerezzentem. Észre sem vettem, hogy mikor lopakodott mögém.
- Rendben! – kivettem egy farmert és egy fehér blúzt a szekrényből és felvettem hozzá egy farmer mellényt is. – Mehetünk! – közöltem. Rob sem öltözött túl, ezért gondoltam, hogy jó lesz ez így.

- Gyere, bemutatok neked valakit! – húzott a szórakozó helyen lévő színpad mögé.
- Rob! – intett felén egy magas barna hajú férfi, aki nagyon ismerős volt. – Nahát, végre megismerhetem a barátnőd? – mosolygott rám. Robbal megölelték egymást, majd felém fordultak és Rob már épp készűlt bemutatni, mikor a srác ismét megszólalt: – Várj csak, én ismerlek! – akkor ezért volt olyan ismerős. De honnan?

- Az hogy lehet? – kérdezte Rob meglepetten.
- Te vagy Mike barátnőjének, Violának a legjobb barátnője, nem? – kérdezte.
- De! – feleltem, de még mindig nem jutott eszembe honnan ismerem.
- Novemberben találkoztunk Londonban, mikor Mike Halloween bulit tartott. – mosolygott.
- Persze, Drakula gróf! - jutott eszembe.
- Igen! Mindenki kiröhögött, az is miattad volt! – bökte oldalba Robot.
- Miattam? – horkant fel Rob.
- Igen, akkor volt a Twilight bemutatója és kedvet kaptam a vámpír jelmezhez! – nevetett. Nem is figyelt Samre.

- És te mi voltál? – nézett rám Rob.
- Zombi! – közöltem.
- Te voltál a legjobb, nagyon király volt a jelmezed. – mosolygott. Hát igen, és akkor a szakítás után, amúgy is olyan voltam, mint egy zombi. Nagyon találó volt. Emlékszem Viola a végén már térden állva könyörgött, hogy menjek el a buliba, mozduljak ki.
- Na, arra nem számítottam, hogy ti ketten ismeritek egymást! – látszott Robon, hogy nagyon meglepte a dolog.

- Meg mondom őszintén, én sem gondoltam, hogy legközelebb Rob barátnőjeként látlak viszont. Jó kis meglepetés! – csóválta a fejét. – Na, de gyertek srácok. Ide üljetek le – intett egy kanapé felé -, innen nyugodtan tudjátok nézni a koncertet és utána majd beszélünk. – mikor felért a színpadra óriási örömujjongás tört ki és elkezdte a koncertet.

- Örülök, hogy megismerhettem egy barátodat! – bújtam oda hozzá.
- Ez nem számít, már ismerted! – mondta és megcsókolt.
- De nem tudtam, hogy a barátod! Úgy is számít? – kérdeztem ártatlanul. Ezen egy pillanatig elgondolkodott.
- Nem tudom, de mindegy is. Nemsokára a többieknek is bemutatlak! – mosolygott mindent tudóan.
- Többieknek? – csodálkoztam.

- Igen, van még pár ember, akinek feltétlenül be akarlak mutatni! – felelte.
- Kinek? – kíváncsiskodtam.
- Majd megtudod. Még a végén kiderül, hogy őket is ismered! – nevette és én is vele nevettem.
- Miért ismerhetem őket? – faggattam tovább.
- Bármi lehetséges! Légy türelmes. – nevetett megint.
- Rendben, türelmesen fogok várni! – mosolyogtam rá és egy újra csókolózni kezdtünk.

Sam koncertje nagyon érdekes volt, tetszett a zene, amit játszott. Mikor befejezte a koncertet, csatlakozott hozzánk és ott beszélgettünk. Sokat meséltek a gyerekkorukról, hogy miket csináltak együtt. Végre többet megtudtam Rob gyerekkoráról is.
Éjjel egyig voltunk ott, aztán elbúcsúztunk és visszamentünk a szállodába.


- Szeretlek! – suttogtam a fülébe a búcsúölelésnél. Ez már legalább a századik ölelés volt.
- Én is téged és hívj, ha megérkeztél. – kérte. Megcsókoltam még egyszer, hosszan és gyengéden, majd kiléptem az ajtón. Nem akartam, hogy kikísérjen a reptérre. Nincs szükség paparazzikra, akik végigasszisztálják a búcsút. Egy utolsó csókot küldtem felé és beszálltam a liftbe.

Az utolsó napok nagyon jól teltek Vancouverben. Rob keveset forgatott, ezért sok időt tudtunk együtt tölteni. Nikkivel is többször elmentünk kettesben. Nagyon jóban lettünk.

Már csak azt vettem észre, hogy bemondják a landolást Londonban. Leszálltam a gépről és beleszagoltam a levegőbe. Hiányzott London. De Rob nélkül nem az igaz, semmi sem az nélküle. Teljesen mindegy hol vagyok, ha Ő velem van. Írtam neki, hogy megérkeztem és, hogy holnap hívom.

A lakásba érve Viola a nyakamba ugrott.
- Jaj Viki végre itthon vagy! Annyira, de annyira hiányoztál! – ölelgetett.
- Ne is mond, te is nekem! – mosolyogtam.
- Mesélj, mindenre kíváncsi vagyok! – kivette a csomagot a kezemből és a fal mellé tolta, engem pedig a nappali felé. Olyan fáradt voltam, hogy állva is képes lettem volna elaludni, de Viola túl kíváncsi volt.

Kezdtem a jó dolgokkal, hogy megismertem Rob kollégáit, hogy találkoztam Dáviddal. Elmeséltem milyen szép Vancouver. Aztán rátértem a problémákra. Elmeséltem neki mindent Kristenről, arról, hogy elmondtam a Balásszal történt csókot és a legutolsó vitánk részleteibe is beavattam. Minden kis részletet hiánytalanul tudott.

- Ez egy mozgalmas kirándulás volt! – sóhajtotta.
- Az! – mosolyogtam.
- Viki, végre itthon? – hallottam meg Mike hangját a hátam mögül.
- Szia! – odarohantam és megöleltem.
- Hiányoztál ám, bár az újságban sokat láttuk a képedet! – vigyorgott.
- Tudom, valahogy ott nagyon érdekli a sajtót Rob magánélete! – fintorogtam.

- De mi legalább tudtuk, hol jársz és kivel! – folytatta. - Izgi volt, mint egy napló! – viccelődött. És igaza van, ez elég vicces.
- Képzeljétek Rob bemutatott Samnek! Bár már ismertem a Hallowen bulidról! – újságoltam.
- Rob meglepődött? – kérdezte Mike.
- Eléggé. – feleltem. Mikenak is meséltem még pár dolgot, aztán visszavonultam aludni.
Nagyon rossz volt egyedül feküdni az ágyban, iszonyúan hiányzott mellőlem Rob.


Elég nehezen ment a visszaállás az otthoni időre. Mikor Vancouverbe mentem nem volt gond, de most… Még vasárnap is a kanapén fetrengtem, mint egy másnapos. Viola éppen, csak leült mellém beszélgetni, mikor kopogtak.
- Majd én! – felkelt és kiballagott. Alig, hogy hallottam az ajtót kinyílni, meghallottam Via örömujjongását, amit valaki viszonzott.
- Ki az? – kiabáltam ki, mert nagyon kíváncsi voltam kinek örül ennyire Viola.

Csend lett és a váratlan vendég belépett a nappali ajtaján. Te jó ég! Ez hogy lehetséges? Azt hiszem Ő az utolsó, akire számítottam…


The Media Club (Sam itt lépett fel)
http://i49.tinypic.com/2yy386t.jpg
http://i50.tinypic.com/120teuu.jpg

Viki így nézett ki este a koncerten:
http://i45.tinypic.com/358nofl.jpg

Egy új élet kezdete - 23. fejezet

Taylor

Sziasztok!

Meghoztam a 23. fejezetet, ami nem lett egy nagyon mozgalmas rész! De megismerhetitek Taylor (amilyen szerintem) egy kicsit.
Képzeljétek már tegnap fel akartam nektek rakni, de nem volt jó az internet! Izgultam is, hogy ma mi lesz, de szerencsére rendben van!
Szóval jó olvasást és kérek sok-sok véleményét!:)
Puszi

Rob még aludt mikor felébredtem. Bevonultam a fürdőszobába, hogy megfürödjek. Éppen, hogy csak elmerültem a finom habok közt, mikor belépett kócosan, álmos fejel.
- Hé, ki akartál hagyni? – méltatlankodott a fürdőszoba közepéről.
- Olyan édesen szuszogtál! – feleltem. – De ha már itt vagy nem akarsz bemászni mellém? – kérdeztem kacéran.

- Mást nem is akarok! – ledobta az alsónadrágját és beült velem szembe és rögtön egy csókért hajolt felém. Megragadtam a tarkóját és szenvedélyesen megcsókoltam, amire vadul válaszolt. Megragadta a csípőmet és az ölébe húzott, mialatt hanyatt dőlt a kádban. Lágy csókokat lehelt az ajkaimra.
- Még jó, hogy ilyen nagy ez a kád! – jegyeztem meg mosolyogva.

- De még milyen jó! – sóhajtotta a melleim közé. Hírtelen lenyomtam a víz alá és nevetve vártam, hogy mikor dugja ki a fejét. Mikor ez megtörtént megrázta csurom vizes haját, amire azonnal lecsaptam, beletúrtam és összekócoltam. – Na megállj csak, ezt visszakapod. – fenyegetett és összehabozta elsőként az orromat, majd így haladt tovább.
- Így jobban tetszem? – kérdeztem, mikor már mindenhol hab borított.

- Nem! – felelte és galád módon lenyomott a víz alá. – Így már jobb. – magamra húztam és elkezdtem csókolni, először a mellkasát – már amennyire értem -, majd a nyakát. Apró csókokkal hintettem be az arcát és végül a száját. Vadul kapott ajkaim után. Nem is kellett sokáig várnom, hogy testünk újból egybeolvadjon.

Elégedett mosollyal az arcomon másztam ki a kádból és a törölköző után kutattam.
- Hm, olyan gyönyörű vagy! – Rob kimászott a kádból és leakasztotta a törölközőt, amit kerestem. Odajött, de nem adta a kezembe, hanem elkezdte leitatni rólam a vizet. Egy-egy területre apró csókokat lehelt.

- Köszi! – feleltem, bár nem tudom mire, hogy megtörölgetett, vagy, hogy közben kényeztetet. Végigsimított újaival a kipirult arcomon és elmosolyodott.
- Szeretem ezt a színt rajtad! – mondta könnyedén.
- Miért is? – kérdeztem. Vállat vont és úgy felelt:
- Mert ez annak a jele, hogy jól teljesítettem! Legalábbis remélem. - elmosolyodott.

- Te mindig jól teljesítesz. – biztosítottam és kacéran végighúztam mutatóujjam a mellkasán egészen a hasa aljáig.
- Biztos? Úgy értem neked mindig jó? – először azt hittem csak viccel, de a fejét elnézve teljesen komolyan kérdezte.
- Igen! Eddig még soha senkivel nem volt ilyen jó! – lehajtottam a fejem zavaromban. Megfogtam az állam és felemelte a fejem.
- Csak biztosan tudni akartam, hogy mindent jól csinálok-e! – mondta.
- Persze! Még annál is jobban! De talán neked…- elhallgattam.

- Nekem mindig jó, ha ezt akartad kérdezni. – elmosolyodott. Én pedig aprót bólintottam. – El sem tudom mondani mennyire, soha nem éltem át ilyet senkivel, mint amit veled szoktam! – apró csókot nyomott a számra. Én pedig fellélegeztem, sosem beszéltünk arról, hogy kinek milyen. Bár azt hiszem mind a kettőnk tudta legbelül a választ. Mi sem bizonyítja jobban, hogy ha egymás közelében vagyunk, egy napot is nehezen bírunk ki szex nélkül.

- Lemegyünk ebédelni a hotelba, az jó? – kérdezte, miután felöltöztünk.
- Jó! És aztán mész dolgozni? – fordultam felé.
- Jaj, nem mondtam, hogy ma nem megyek forgatni? – nézett rám meglepetten.
- Nem, ezt elfelejtetted közölni! – keresztbe fontam a karjaimat a mellkasom előtt és durcásan próbáltam nézni. Úgy látszik nem sikerült, mert Rob elmosolyodott.
- Bocsi, úgy emlékeztem, hogy mondtam. – odajött és megpuszilta a homlokomat.
- Ezek szerint ma szabad vagy? – felcsillant a szemem.

- Fogjuk rá! Délután el kell mennem edzeni, mert folyton nyaggatnak, de egyébként igen. – mondta.
- Remek! – mosolyogtam.
- Esetleg eljöhetnél velem, persze csak ha van kedved! – vetette fel.
- Persze, a lényeg, hogy veled legyek. – megöleltem.
- Ha nagyon unod haza is jöhetsz! – ígérte, de én tudtam, hogy akár unom akár nem, ott leszek. Végre nem forgat.

Megebédeltünk a hotel éttermében, majd visszamentünk a szobába, hogy Rob összeszedje ez edző cuccát. Én is elkezdtem bepakolni egy táskába.
- Mit csinálsz? – csodálkozott rám.
- Edzeni megyünk, nem? – vállat vontam és belenyomtam egy pólót a táskába.
- Neked nem kell! – mosolygott.
- De, ha akarok? – kérdeztem meghökkenve.
- Akkor természetesen csináld. De miért is akarod? – húzta fel a szemöldökét. Nagy levegőt vettem és úgy suttogtam:

- Nem árt mozogni. Nem akarok elhízni. – motyogtam. Rob elkezdett nevetni. Szúrósan néztem rá, majd sértetten elindultam kifelé a szobából. Két erős kezével elkapta a derekamat és visszafordított maga felé.
- Ezt nem mondod komolyan!? – próbálta visszatartani a nevetést, de elég nehezére esett.
- De igen! – erősködtem.
- Kicsim, miért híznál el? Mármint eddig sem híztál! – hátrasimított egy előre lógó hajtincset és várta, hogy mit válaszolok.

- Igen, mert otthon, a csajokkal mozgunk. Viszont már nem voltunk egy ideje és most meg itt vagyok és csak eszem… ennek nem lesz jó vége. Te meg kövéren nem fogsz szeretni. – piszkáltam a pólója nyakát. Erre még jobban elkezdett nevetni, megütöttem a vállát, hogy hagyja már abba.

- Ne legyél már buta, nem azért szeretlek, mert vékony vagy! – mosolygott. – Nekem teljesen mindegy, hogy 52 vagy 60 kiló vagy, mert attól még ugyan olyan gyönyörű, okos és kedves leszel! – közelebb hajolt és megcsókolt.
- Akkor jó, de azért ha már ott vagyok én is csinálnék valamit! – ellenkeztem.
- Ahogy akarod! – bepakoltuk még a hiányzó dolgokat és elindultunk edzeni.

A szálloda előcsarnokában Taylorba botlottunk, mint kiderült nem véletlenül.
- Sziasztok! De jó, Viki te is jössz? – mosolygott.
- Igen, szia! – válaszoltam. Beültünk egy taxiba és elindultunk. – Nem tudtam, hogy együtt jártok edzeni! – csodálkoztam.
- Ugyan az az edzőnk, de nem mindig tudunk együtt menni, csak ha mind a ketten, ugyan akkor vagyunk szabadok! – magyarázta Taylor.
Közben megérkeztünk az edzőterembe. Én elmentem a női öltözőbe, ők pedig a férfibe. Gyorsan átöltöztem, de még akkor is később értem oda, mint ők. Már ott vártak rám az előcsarnokban.

- Mehetünk! – megfogtam Rob kezét és bementünk a terembe. Természetesen óriási volt tele gépekkel. Minden gépből volt vagy 6 darab. Nem sűrűn járok edzőterembe, bár volt rá példa hogy ellátogattam, főleg Violával.
- Helló srácok! – egy nagydarab, eléggé kigyúrt fickó jött szembe mosolyogva.
- Szia! – köszöntek egyszerre a fiúk.
- Joe, ő itt Viktória a barátnőm. – mutatott rám. - Ő pedig Joe, az edzőnk! – kezet fogtunk Joeval, majd összecsapta a tenyerét és a futógép felé terelte a fiúkat. Én is felmásztam egyre, de körülbelül tíz perc után feladtam. Joe mosolyogva oda jött hozzám, amíg a fiúk tovább futottak.

- Elég volt? – kérdezte.
- Azt hiszem! – lihegtem.
- Sportolsz valami? – végig nézett rajtam.
- Röplabdázni szoktam, de nem olyan rendszeresen. Mikor gimnazista voltam, akkor rendszeresen, heti kétszer volt edzésem. De mióta főiskolára járok nem igazán csinálom. – feleltem.
- Miért? – csodálkozott.
- Nem sokan vannak, akik tudnak és akarnak is. Ezért heti egyszer szoktunk csak menni. De van, hogy az is kimarad! – mondtam.
- Igazából azért kérdeztem, mert látszott, hogy van valamilyen sportos múltad! – közben ránézett a fiúkra, hogy csinálják-e rendesen.
- Tényleg? – kicsit furcsálltam.

- Igen, a mozgásodból. Meg abból, hogy egész jól használtad a futógépet. Mások ne tud meg hányszor szoktak leesni, mire rájönnek hogy kell vele bánni! – vigyorgott.
- Igen, bár mostanában eléggé kijöttem a gyakorlatból. Láttad, hogy tíz perc után hogy lihegtem! – ittam is egy korty vizet. Erre csak mosolygott.
- Rob nem az a sportember. A futást szereti, de a többi gyakorlatért nincs oda. – váltott témát.
- Igen, tudom hogy nem ez a kedvenc időtöltése. – feleletem.
- Pedig jól megy neki. De tavaly abba kellett hagynia az edzést, mert olyam vékony lett tőle, hogy megijedtünk, hogy elfogy! – nevetette fel.
- Ezt nem is mesélte. - lepődtem meg.

- Igen, de azóta kidolgoztam neki egy másik edzés tervet, ami viszont jó. Sokat erősödött. – folytatta. – Oké, srácok elég lesz! – kiabált és odament a fiúkhoz.
A következő gyakorlat súlyokkal volt. Olyanok voltak, mint az ötévesek, azon versenyeztek, hogy ki tud többet felemelni és nagyon jól szórakoztak. Én is bepróbálkoztam egy láberősítő géppel, de az sem ment túl jól, így véglegesen feladtam a dolgot. Leültem egy hasizom padra és onnan figyeltem a srácokat. Jól szórakoztam, minden gyakorlatnál megtalálták a szórakozást, és, hogy hogyan lehet versenyezni. Közben pedig az erőlködéstől nagyon vicces fejeket vágtak.

- Viki! – integetett Taylor, hogy menjek oda. Felkeltem és odasiettem hozzá. – Tudnál nekem segíteni? – kérdezte.
- Én? Miben? – csodálkoztam. Leült a szőnyegre.
- Hasizmot kell csinálnom és fogni kéne a lábamat, hogy ne lendüljön fel. – magyarázta.
- Persze! – elhelyezkedett, én pedig a bokájára támaszkodtam és nyomtam lefelé. Jó erősen kellett tartanom, hogy nem mozduljon, miközben a felüléseket végezte. Nekem egy kis karmunka, gondoltam, ha már úgysem csinálok semmit.

Elég sokáig bírta, addig az edző Robbal foglalkozott.
- Látom van segítséged Taylor! – jött oda Joe.
- De még milyen! – mosolygott Taylor.
- Remek, akkor adok nektek egy másik feladatot. Ezt nők szokták csinálni, de hasznos, mert nagyon jól erősíti a hasfalat. – leguggolt és úgy magyarázott tovább. – Viktória, kérlek állj Taylor feje fölé. – intette, én pedig engedelmeskedtem. – Tay fogd meg Viktória bokáját és emeld fel a lábad. Te pedig erőből lökd le. – mondta nekem. – Taylor, neked a talaj felett három centivel kell megtartanod, nem teheted le, majd emeld vissza, hogy Viktória megint le tudja lökni. – elvégeztük egyszer, hogy lássa jól csináljuk-e. – Ez az! Folytassátok! – utasított minket és visszament Robhoz.

- Bírod még? – kérdeztem a sokadik ismétlés után.
- Persze! – mondta és tényleg nem úgy tűnt, mint aki elfáradt. – Kemény vagyok! – vigyorgott. Egy idő múlva az edző oda kiáltott, hogy elég lesz. – Ezt fogd meg! – bekeményítette a bicepszét és oda tartotta. Megfogtam és eltátottam a szám.
- Nem semmi! – csóváltam a fejem elismerően. – Sok időbe telet? – kérdeztem.
- Annyira nem. Tudod, ez mind a film miatt kellett. – mondta.
- Miért? – csodálkoztam.

- Vérfarkast játszom és póló nélkül kell rohangálnom. – mosolygott. – Meg az első film után le akartak cserélni, de én felpakoltam magamra 14 kiló izmot, így meg kellett tartaniuk, nem volt kifogás. – vigyorgott.
- Értem! Le akartak cserélni, mert nem voltál elég izmos? – mosolyogtam.
- Így is mondhatjuk. De legfőképp, azért, mert a könyvben Jacob elég nagy átalakuláson megy keresztül, mikor átváltozik. Aztán gondolom nem hitték el, hogy képes vagyok erre. De akartam ezt a filmet, így elkövettem mindent. – felelte őszintén.

- Minden elismerésem a tiéd, Taylor! – veregettem meg a vállát. Elnevette magát. – Mi az?
- Bírlak téged, nagyon jó fej vagy! – vigyorgott.
- Öhm, köszi! Én is téged! – tényleg így volt, kedveltem, tetszett ez a gyermeki őszinteség, ami még benne volt. De amellett látszott rajta hogy egy kiforrott személyiség.
- És Robbal is csodákat műveltél. Mindig is bírtam őt, de mióta veled van egész más. Azt hiszem most az igazi Rob! – mosolygott. – Most már értem miért van oda érted ennyire, tényleg csodás vagy! – bókolt. Kicsit zavarba is jöttem.
- Ez kedves tőled. – lehajtottam a fejem.
- Nem akartalak zavarba hozni! – vigyorgott. Ami a szívén az a száján, gondoltam, de pont ez volt szimpatikus benne.

- Éppen a barátnőmet próbálod lenyúlni, Taylor? – halottam meg Rob hangját magam mellől. Felnéztem és ott mosolygott mellettem.
- Igyekszem, de nem igazán járok sikerrel! Túlzottan magadba bolondítottad. – felelte Taylor mosolyogva és fejcsóválva.
- Hm, ezt öröm hallani! – átkarolta a derekamat és megcsókolt.
- Figyi, van kedvetek este eljönni vacsizni? – kérdezte Taylor.
- Persze! – vágtam rá azonnal.
- Hova? – érdeklődött Rob. – Csak hármasban? – folytatta vigyorogva, mintha tudna, vagy sejtene valamit.

- Igazából négyesben! Van egy csaj aki eléggé bejön, aztán most hajtok rá. – mosolygott.
- Ki? – Rob nagyon kíváncsi volt.
- Selena! – mondta Taylor szégyenlősen.
- Ő az a lány, akivel a múltkor voltál a bárban, mikor összefutottunk, igaz? – kérdeztem rá, mert úgy rémlett őt Selenának hívták.
- Igen, tényleg te már ismered! – mosolyodott el. – Mi a véleményed róla? – kérdezte.
- Hu, hát mivel egy szót sem váltottunk a bemutatkozáson kívül nem tudom, de aranyosnak tűnik! – mondtam.

- Ezek szerint csak én nem ismerem! – vonta le a helyes következtetést Rob.
- Meg még egy jó páran! – nevetett Taylor, mire mi is rákezdtünk. – De szeretném, ha megismernéd te is, Rob!
- Szívesen! – látszott Robon, hogy örül neki.
- Elmegyek Selenáért és találkozzunk 8-kor az étteremben! – vetette fel Taylor. Rábólintottunk. Még volt pár feladatuk, aztán a két óra hosszú edzés után visszaöltözünk és elindultunk hotelba.

- Akkor este! – intette Taylor és kiszállt a második emeleten.
- Fél öt van, még tudunk kicsit pihenni, aztán kezdhetünk öltözni! – mondta Rob és leroskadt az ágyra.
- Pihenj csak, én addig olvasok! – nyomtam egy puszit a szájára és elindultam a nappali felé, de elkapta a karomat.
- Olvass itt! – nyögte és lerántott maga mellé az ágyra.
- Megvárom még elalszol, aztán elkezdek olvasni! – ajánlottam. Bólintott, a mellkasára húzott és közben a lábával feltornázta a pokrócot, hogy ránk húzza. Aztán nem tudom mi történt.

Úgy látszik én is elaludtam egy picit, gondoltam, mikor konyítottam a szemem. Vagy mégsem picit? A szoba már sötét volt, így gyorsan az óra felé pillantotta.
- Atya ég! – kiáltottam és lerúgtam a takarót, hogy kimásszak Rob karjából.
- Mi az? – hunyorogva nyitotta ki a szemét.
- Fél hét múlt, Rob! El kell kezdenünk készülődni. – felpattantam mellőle, de azt sem tudtam mivel kezdjem.
- Oké, amíg te lezuhanyozol elszívok egy cigit, aztán én is megyek a fürdőszobába. – felült az ágyon és a szemét dörzsölgette.

- Jó! – berohantam a fürdőbe és nagyon igyekeztem. – Mehetsz! – vágtattam ki a szobába. Rob elindult, de megállt mellettem és megcsókolt. Aztán bevonult zuhanyozni. Gyorsan kiválasztottam, hogy mit vegyek fel és kész is voltam, mire Rob kijött. Újra a fürdőbe mentem sminkelni.

Rekordidő alatt készültünk el, így szerencsére oda értünk a megbeszélt időpontra.
Belépve az étterembe azonnal kiszúrtuk Taylor, aki a kezével hadonászva jelezte, hogy hova menjünk.
- Sziasztok! – az arcán boldog mosollyal fogadott bennünket. – Selena, Vikit már ismered! És ő Rob! – bemutatkoztak egymásnak, majd leültünk velük szemben. Amint elhelyezkedtünk a pincér jött is, hogy felvegye az italrendeléseket.
- Hogy ismerkedtetek meg? – tettem fel a kérdést, ami a leginkább izgatott.
- Selena is itt forgat Vancouverben, aztán egyik este összefutottunk és elkezdünk beszélgetni! – felelte Taylor.
- Ezek szerint te is színész vagy? – csodálkoztam, nem emlékszem, hogy hallottam volna a nevét, de még csak az arca sem ismerős.

- Igen! – mosolygott.
- Oh, láthattalak valamiben? – érdeklődtem udvariasan.
- Esetleg! Talán a legismertebb, amiben játszottam az egy sorozat. A címe, Varázslók a Waverly Helyről. – mondta szerényen.
- Igen, erről már hallottam! – mosolyogtam, bár nem úgy tűnt, mint akit zavarja, hogy nem ismerem fel.
- Tényleg? – nézett rám meghökkenve Rob.
- Persze, az unokahúgom egyik kedvence. Szokott róla mesélni! – feleltem természetesen. – De a Hannah Montana-ról többet tudnék mondani! – viccelődtem.

- Abban is játszottam, persze csak vendégszereplő voltam. – na ezzel megfogott nem gondoltam, hogy volt benne. Bár annak legalább láttam egy- két részét - hiszen az unokahúgom őt éves és imádja ezeket-, de ő nem hinném, hogy abban benne volt.
- Nah, ezt én sem tudtam! – csodálkozott Taylor. Aztán szerencsére más témára terelődött a beszélgetés. Igen kínosan éreztem volna magam, ha még megemlítek pár ehhez hasonló gyerekműsort és közli, hogy azokban is játszott, nekem meg fogalmam sincs kicsoda. Különben is jobban érdekelt, hogy milyen ember, nem pedig az, hogy fel tud-e még sorolni pár sorozatot, amiket én úgysem ismerek.

Az, hogy megérdemli-e Taylor figyelmét. Igazán megkedveltem a srácot, őszinte és tiszta lelkű, csak egy hozzá hasonlót érdemel. Amint értelmesebb irányt vett a beszélgetés, már tudtam, hogy Taylor teljesen oda van érte. Látszott rajta, csak úgy itta a szavait. A lányon is látszott, hogy kedveli, de koránt sem annyira, mint Taylor. Viszont kedves volt és értelmesnek tűnik. És nem utolsó szempont, hogy Taylorral nagyon jól mutatnak együtt.
Fél tizenegykor aztán elbúcsúztunk tőlük. Taylor hazakísérte Selenát, mi pedig Robbal elindultunk vissza a szállodába.

Út közben megosztottuk egymással a véleményünket Selenáról, majdnem teljesen ugyan azokat gondolta, mint én. Kivéve azt, az ici-pici eltérést, hogy neki nem igazán volt szimpatikus a lány, mint ember.
- Holnap Jackson, Nikki, Ashley és Taylor átjönnek hozzánk. Nem baj? – kérdezte, miközben beterelt a szobaajtón.
- Viccelsz? Örülök neki! – a nyaka köré fontam a karjaimat és egy csókért ácsingóztam, de nem adta meg.

- Hétfő este elviszlek valahová, hogy bemutassalak valakinek.– mosolygott titokzatosan.
- Hova? És kinek? – gondoltam hátha elárulja.
- Az meglepetés! – vigyorgott. Morcosan néztem. – Rendben. Van egy gyerekkori barátom, aki egy ideje itt él. De csak ennyit!- Gondoltam, hogy úgysem árul el többet, már ennek is örülhetek. De nem is érdekelt, mert ajkát az enyémre nyomta és a szoba felé kezdett hátrálni velem.

Itt vacsoráztak este(Cru):

http://i47.tinypic.com/2n2080j.jpg

http://i45.tinypic.com/10gms6c.jpg