Egy új élet kezdete - 24. fejezet

Vita...és egyéb dolgok

Meghoztam a 24. fejezetet! Remélem tetszeni fog és kicsit aktívabbak lesztek, mint az előző fejezetnél. Szóval szeretnélek titeket megkérni, hogy írjatok, mert így olyan, mintha nem is olvasnátok! Ha meg nem olvassátok, akkor nincs értelme írni!!
Jó olvasást a fejezethez! :)


- Szóval van sör meg bor és rágcsálnivaló! Kell még valami? – fordultam Rob felé.
- Nem, ez már bőven sok! – nyomott egy csókot a számra. Ebben a pillanatban kopogtak.
- Sziasztok! – nyitott ajtót Rob. Mindenki bejött és helyet foglaltak.

- Én mondtam, hogy nem kell semmit hozni. Látjátok, Viki mindenről gondoskodott. – vigyorgott Taylor. Kicsit értetlenül néztem ezért Jackson átvette a szót:
- Míg Rob egyedül volt, ha átjöttünk és inni meg enni is akartunk, mindig nekünk kellett hozni. Soha nem volt semmit. – magyarázta Jackson.
- Te vendégeket hívtál és nem láttad el őket? – fordultam csodálkozva Rob felé.
- Nem vagyok egy vendéglátó típus! – vont vállat. Nem egy vendéglátó típus? Milyen szöveg már ez?

- Még jó, hogy Viki itt van! Nem is engedünk haza! – szólalt meg Ashley mosolyogva.
- Tényleg maradsz a forgatás végéig, ugye? – kérdezte Taylor.
- Nem, sajnos nem! Pénteken vissza kell mennem Londonba. – feleltem szomorúan.
- Oh, az nagy kár. Akkor nem jövünk többet Robhoz! – viccelődött Taylor. Erre mindenki nevetett. Rob mögém lépett és átölelt.

- Pedig én itt tartanám! – belecsókolt a nyakamba és maga felé fordított. Egy pillanatig a szemébe néztem, majd megcsókoltam. A keze lecsúszott a fenekemre, teljesen megfeledkezve arról, hogy nem egyedül vagyunk. Ez sokszor előfordult. Hogy a külvilág megszűnt létezni számomra, mikor Rob ajkai az enyémen voltak. A többiek halk kuncogására szétrebbentünk és zavartan elmosolyodtunk.
- Zavarunk? – kérdezte Jackson vigyorogva.
- Ami azt illeti …
- Persze, hogy nem! – vágtam oldalba Robot. Leültünk a többiek közé, persze életem értelme szorosan mellém és a kezét körém fonta.

- Nikki! – suttogtam – Nem tudod mi van Michaellel? – kérdeztem.
- Nem, nem veszi fel a telefont. Kezdek aggódni miatta. – suttogott vissza.
- Én is. Próbáltam hívni tegnap, de ki volt kapcsolva. – ráztam a fejem. Aggódtam miatta, mióta Kristen nemet mondott semmit nem tudunk róla.
A többiek beszélgettek, így én észrevétlenül el tudtam somfordálni. Előhalásztam a mobilom és kimentem a hálószobából nyíló erkélyre.

- Gyerünk, vedd fel! – suttogtam.
- Halló? – vette fel Michael.
- Michael, Viki vagyok! De jó, hogy végre felveszed, már aggódtam, hogy mi lehet veled! – zúdítottam rá az aggodalmamat.
- Oh, sajnálom. Csak kicsit egyedül akartam lenni. – felelte.
- Tudom és nem is akarlak zavarni, csak aggódtam miattad. Hol vagy? – kérdtem.
- Visszajöttem Los Angelesbe. – mondta.
- Értem, nos, ha bármire szükséged van, tudod a számom! – mondtam.
- Köszönöm! – suttogta. Éreztem rajta, hogy nincs jól. Ha most itt lenne, könnyebben tudnék neki segíteni.

- Michael, mit tudnék tenni? Szeretnéd, hogy oda utazzak hozzád? – próbáltam ki találni mivel tudnék a legjobban segíteni neki.
- Megtennéd? – kérdezte meglepetten.
- Természetesen. Bármit, amitől jobban érzed magad! – jelentettem ki.
- Igazából az nagyon jó lenne. – felelte.
- Rendben, akkor holnap nézek egy gépet és odamegyek! – mondtam. Nem tudom Rob mit fog szólni, de ha szüksége van valakire, akkor rám számíthat.
- Várj. Rob mit fog szólni? – szólalt meg hirtelen.
- Azzal te ne foglalkozz! – vágtam rá.
- Nem. Olyan keveset találkoztok, ezt nem teheted.
- Szeretnék segíteni! – folytattam.

- Tudom, és nagyon jó lenne, ha itt lennél, de nem akarok köztetek gondot. Márpedig ebből az lenne. – helyesen látta dolgot.
- És te? – kérdeztem.
- Én elmegyek Floridába. Van ott pár jó barátom és kérdezték, hogy nem mennék-e el hozzájuk. Jó kikapcsolódás lesz! – mondta. Talán a barátaival tényleg jobb lesz. Elterelik a gondolatait.
- Vigyázz magadra! Hívj, ha kellek, és ott vagyok! – biztosítottam.
- Köszönöm. Tudod, nagyon megkedveltelek te csaj! – mosolygott a telefonba. Elnevettem magam.
- Én is téged! – feleltem mosolyogva. – Szia.
- Szia. – letettük a telefon és, ahogy megfordultam, hogy visszamenjek nagyot ugrottam ijedtemben. Rob ott állt az ajtónak támaszkodva összefont kézzel. Nyilván végighallgatta a beszélgetést.

- Rob, nem tudtam, hogy itt vagy! – kezdtem.
- Igen, arra rájöttem. – felelte közömbösen.
- Tessék? – csodálkoztam a hanghordozáson.
- Kivel beszéltél?– kérdezte keményen.
- Michaellel. De mi a bajod? – kérdeztem.
- Miért nem utazol most rögtön hozzá? – folytatta.
- Igaz! Miért is nem? – kérdeztem idegesen.
- Én is ezt kérdezem! – látszott rajta, hogy nagyon ideges.
- Ez nem fair! Nem lehetsz féltékeny. Ő egy barát, aki most teljesen maga alatt van. – közöltem színtelen hangon.

- Te pedig kész vagy megvigasztalni! – horkant fel.
- Ebből elég. Ide figyelj Robert Pattinson! Ne merészelj féltékeny lenni, megértetted? Én egy szót sem szóltam azért, hogy Kristen odáig van érted. Egy árva kukkot sem. És tudod miért? Mert bízom benned. És el sem tudod képzelni milyen érzés, hogy te nem bízol bennem. Szóval vagy változtatsz ezen vagy… - elharaptam a mondat végét.

- Vagy? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.
- Ne akard, hogy kimondjam, amire gondolok! – kikerültem és ott hagytam. Visszaültem a többiek közé, aki néma csendben voltak. Kicsit kínos volt a csend. Valószínűleg végighallgatták az előbbi vitánkat. Rob is visszajött. Elkínzott arccal leült ő is. De most nem érdekelt. Én feltétel nélkül bízom benne. Miért nem képes ő is erre?

Az este további részében mi ketten duzzogtunk a többiek pedig próbálták valamennyire feldobni a hangulatot. Aztán tizenegy körül elmentek, én pedig elkezdtem összeszedni az üvegeket és a poharakat.
Amint az egyiket vittem a kukához Rob elkapta a karomat.
- Viki! – kezdte.
- Ezt most ne! – kihúztam a kezem az övéből és folytattam a pakolást. Nem voltam most alkalmas erre. Sóhajtva ugyan, de elfogadta. Nem is szóltunk többet egymáshoz. Rob leült és bekapcsolta a tv-t.

Elmentem zuhanyozni és utána bebújtam az ágyba. Hallottam, amint lekapcsolja a tv-t és megéreztem, hogy az ágy besüpped mellettem. Hosszú ujjaival végigsimított a karomon, fejét az enyémhez támasztotta és suttogni kezdett:

- Kérlek, bocsáss meg, hogy megint hülye voltam! – suttogott. Tudtam, hogy ez jön. Mindig ez van.
- Persze. Most jön, az, hogy én azt mondom, felejtsük el. Te megígéred, hogy nem leszel ilyen többet. – felé fordultam és láttam rajta, hogy meglepődik. Biztos azt várta, hogy a nyakába borulok és elfelejtjük az egészet.

- Mit akarsz, mit mondjak? – kérdezte.
- Hát nem érted? Nem az a lényeg, hogy mit mondasz. Hanem az, hogy komolyan gondolod-e. – feleltem idegesen.
- Én komolyan gondolom. – állította nagyon komolyan.
- Igen, most! – egy pillanatig csak bámultuk egymást – De nem bízol bennem és ez nekem nagyon fáj. – felnéztem a plafonra és vártam, hogy mit fog mondani.

- Én bízom benned, csak egyszerűen félek, hogy majd találkozol valakivel és rájössz, hogy én kevés vagyok neked. Kevés az, amit én nyújthatok. – hitetlenkedve ráztam a fejem. Nem hiszem el, hogy még mindig itt tartunk. Felültem és a két kezem közé fogtam az arcát.
- Nem bizonyítottam még neked elégszer, hogy csak te kellesz, és csak téged szeretlek? Mond meg, hogy mit tegyek, amitől végre hiszel nekem! Mond meg és én bármit megteszek! Bármit! – lassan hangsúlyozva ejtettem ki a szavakat.

- Én hiszek neked, csak…
- Az istenért Rob! Bízz már kicsit jobban magadban és bennem. – kértem.
- Nem ígérek semmit, de megpróbálom. – sóhajtotta.
- Ennyi nekem elég. – elengedtem és visszadőltem az ágyra.
- Szeretlek, gyenge mentség a hülyeségeimre, de igaz! – hajolt fölém.
- Én is téged és ez a te nagy szerencséd. – hagytam, hogy megcsókoljon.

Eltűrte a hajamat, hogy hozzáférjen a nyakamhoz. Gyengéd volt, mint mindig a viták után. Szerettem, de tudnia kellett, hogy mindent én sem viselek el. Lefejtette rólam a pólót, amit felvettem az alváshoz. Hagytam, hogy végigcsókoljon mindenhol és én is ezt tettem vele, miután kihámoztam a ruháiból.

Kedves szavakat suttogott a fülembe, mialatt magévá tett. Nem tudtam rá haragudni, bár a tudat megőrjített, hogy nem bízik bennem. De leginkább magában nem bízott. Pedig nekem olyan volt, mint a levegő, nem tudtam nélküle létezni. Óvatosan maga fölé fordított és szenvedélyes csókok közepette öntött el minket a gyönyör. Nem gondoltam ezen az estén többet a vitánkra. Csak Vele foglalkoztam.


- Legalább azt mond meg, mit vegyek fel! – kiabáltam ki a nappaliba.
- Bármiben tökéletes vagy! – suttogta a fülembe, mire összerezzentem. Észre sem vettem, hogy mikor lopakodott mögém.
- Rendben! – kivettem egy farmert és egy fehér blúzt a szekrényből és felvettem hozzá egy farmer mellényt is. – Mehetünk! – közöltem. Rob sem öltözött túl, ezért gondoltam, hogy jó lesz ez így.

- Gyere, bemutatok neked valakit! – húzott a szórakozó helyen lévő színpad mögé.
- Rob! – intett felén egy magas barna hajú férfi, aki nagyon ismerős volt. – Nahát, végre megismerhetem a barátnőd? – mosolygott rám. Robbal megölelték egymást, majd felém fordultak és Rob már épp készűlt bemutatni, mikor a srác ismét megszólalt: – Várj csak, én ismerlek! – akkor ezért volt olyan ismerős. De honnan?

- Az hogy lehet? – kérdezte Rob meglepetten.
- Te vagy Mike barátnőjének, Violának a legjobb barátnője, nem? – kérdezte.
- De! – feleltem, de még mindig nem jutott eszembe honnan ismerem.
- Novemberben találkoztunk Londonban, mikor Mike Halloween bulit tartott. – mosolygott.
- Persze, Drakula gróf! - jutott eszembe.
- Igen! Mindenki kiröhögött, az is miattad volt! – bökte oldalba Robot.
- Miattam? – horkant fel Rob.
- Igen, akkor volt a Twilight bemutatója és kedvet kaptam a vámpír jelmezhez! – nevetett. Nem is figyelt Samre.

- És te mi voltál? – nézett rám Rob.
- Zombi! – közöltem.
- Te voltál a legjobb, nagyon király volt a jelmezed. – mosolygott. Hát igen, és akkor a szakítás után, amúgy is olyan voltam, mint egy zombi. Nagyon találó volt. Emlékszem Viola a végén már térden állva könyörgött, hogy menjek el a buliba, mozduljak ki.
- Na, arra nem számítottam, hogy ti ketten ismeritek egymást! – látszott Robon, hogy nagyon meglepte a dolog.

- Meg mondom őszintén, én sem gondoltam, hogy legközelebb Rob barátnőjeként látlak viszont. Jó kis meglepetés! – csóválta a fejét. – Na, de gyertek srácok. Ide üljetek le – intett egy kanapé felé -, innen nyugodtan tudjátok nézni a koncertet és utána majd beszélünk. – mikor felért a színpadra óriási örömujjongás tört ki és elkezdte a koncertet.

- Örülök, hogy megismerhettem egy barátodat! – bújtam oda hozzá.
- Ez nem számít, már ismerted! – mondta és megcsókolt.
- De nem tudtam, hogy a barátod! Úgy is számít? – kérdeztem ártatlanul. Ezen egy pillanatig elgondolkodott.
- Nem tudom, de mindegy is. Nemsokára a többieknek is bemutatlak! – mosolygott mindent tudóan.
- Többieknek? – csodálkoztam.

- Igen, van még pár ember, akinek feltétlenül be akarlak mutatni! – felelte.
- Kinek? – kíváncsiskodtam.
- Majd megtudod. Még a végén kiderül, hogy őket is ismered! – nevette és én is vele nevettem.
- Miért ismerhetem őket? – faggattam tovább.
- Bármi lehetséges! Légy türelmes. – nevetett megint.
- Rendben, türelmesen fogok várni! – mosolyogtam rá és egy újra csókolózni kezdtünk.

Sam koncertje nagyon érdekes volt, tetszett a zene, amit játszott. Mikor befejezte a koncertet, csatlakozott hozzánk és ott beszélgettünk. Sokat meséltek a gyerekkorukról, hogy miket csináltak együtt. Végre többet megtudtam Rob gyerekkoráról is.
Éjjel egyig voltunk ott, aztán elbúcsúztunk és visszamentünk a szállodába.


- Szeretlek! – suttogtam a fülébe a búcsúölelésnél. Ez már legalább a századik ölelés volt.
- Én is téged és hívj, ha megérkeztél. – kérte. Megcsókoltam még egyszer, hosszan és gyengéden, majd kiléptem az ajtón. Nem akartam, hogy kikísérjen a reptérre. Nincs szükség paparazzikra, akik végigasszisztálják a búcsút. Egy utolsó csókot küldtem felé és beszálltam a liftbe.

Az utolsó napok nagyon jól teltek Vancouverben. Rob keveset forgatott, ezért sok időt tudtunk együtt tölteni. Nikkivel is többször elmentünk kettesben. Nagyon jóban lettünk.

Már csak azt vettem észre, hogy bemondják a landolást Londonban. Leszálltam a gépről és beleszagoltam a levegőbe. Hiányzott London. De Rob nélkül nem az igaz, semmi sem az nélküle. Teljesen mindegy hol vagyok, ha Ő velem van. Írtam neki, hogy megérkeztem és, hogy holnap hívom.

A lakásba érve Viola a nyakamba ugrott.
- Jaj Viki végre itthon vagy! Annyira, de annyira hiányoztál! – ölelgetett.
- Ne is mond, te is nekem! – mosolyogtam.
- Mesélj, mindenre kíváncsi vagyok! – kivette a csomagot a kezemből és a fal mellé tolta, engem pedig a nappali felé. Olyan fáradt voltam, hogy állva is képes lettem volna elaludni, de Viola túl kíváncsi volt.

Kezdtem a jó dolgokkal, hogy megismertem Rob kollégáit, hogy találkoztam Dáviddal. Elmeséltem milyen szép Vancouver. Aztán rátértem a problémákra. Elmeséltem neki mindent Kristenről, arról, hogy elmondtam a Balásszal történt csókot és a legutolsó vitánk részleteibe is beavattam. Minden kis részletet hiánytalanul tudott.

- Ez egy mozgalmas kirándulás volt! – sóhajtotta.
- Az! – mosolyogtam.
- Viki, végre itthon? – hallottam meg Mike hangját a hátam mögül.
- Szia! – odarohantam és megöleltem.
- Hiányoztál ám, bár az újságban sokat láttuk a képedet! – vigyorgott.
- Tudom, valahogy ott nagyon érdekli a sajtót Rob magánélete! – fintorogtam.

- De mi legalább tudtuk, hol jársz és kivel! – folytatta. - Izgi volt, mint egy napló! – viccelődött. És igaza van, ez elég vicces.
- Képzeljétek Rob bemutatott Samnek! Bár már ismertem a Hallowen bulidról! – újságoltam.
- Rob meglepődött? – kérdezte Mike.
- Eléggé. – feleltem. Mikenak is meséltem még pár dolgot, aztán visszavonultam aludni.
Nagyon rossz volt egyedül feküdni az ágyban, iszonyúan hiányzott mellőlem Rob.


Elég nehezen ment a visszaállás az otthoni időre. Mikor Vancouverbe mentem nem volt gond, de most… Még vasárnap is a kanapén fetrengtem, mint egy másnapos. Viola éppen, csak leült mellém beszélgetni, mikor kopogtak.
- Majd én! – felkelt és kiballagott. Alig, hogy hallottam az ajtót kinyílni, meghallottam Via örömujjongását, amit valaki viszonzott.
- Ki az? – kiabáltam ki, mert nagyon kíváncsi voltam kinek örül ennyire Viola.

Csend lett és a váratlan vendég belépett a nappali ajtaján. Te jó ég! Ez hogy lehetséges? Azt hiszem Ő az utolsó, akire számítottam…


The Media Club (Sam itt lépett fel)
http://i49.tinypic.com/2yy386t.jpg
http://i50.tinypic.com/120teuu.jpg

Viki így nézett ki este a koncerten:
http://i45.tinypic.com/358nofl.jpg