Egy új élet kezdete - 25. fejezet

Rokon

Sziasztok! Itt a 25. fejezet, amiből kiderül, ki volt a váratlan vendég. Kíváncsi vagyok, hogy kire tippeltetek! Kérlek, írjátok meg! :)
Remélem tetszeni fog a fejezet! Szeretném, ha sok véleményt írnátok! :)
Jó olvasást!


Szia, húgi! – vigyorgott a nappali közepén. Annyira meglepődtem, hogy mozdulni sem tudtam. Ő pedig csak ott állt, velem szemben és a barna szemeiben az értetlenséget véltem felfedezni. Istenem mit gondolhat most? Hogy nem örülök neki? Valószínűleg, mivel úgy viselkedem. Viola is érdekesen méregetett, talán azon gondolkozott, hogy megörültem-e.

Aztán végre megtaláltam a hangom:
- La…Laura? – nyögtem ki. Egy értelmes mondat sem jutott az eszembe. Mikor végre felfogtam, hogy tényleg az áll velem szemben, akit látok a meglepettség helyét, hamar átvettem az öröm. A viszontlátás öröme.
Felpattantam a kanapéról, Ő eldobta a csomagot, mialatt visítva rohantam felé és körém fonta karjait.

- Azt hittem már nem is örülsz nekem! – méltatlankodott.
- Dehogynem! – elhúzódtam tőle, hogy lássam az arcát. – Mit csinálsz itt? – kérdeztem mosolyogva.
- Gondoltam meglátogatlak! – rántott vállat és kikerült. Leültem mellé a kanapéra és folytattam:
- Nem, ismerlek! Oka van annak, hogy itt vagy! – ráztam a fejem.
- Nem elég ok, hogy hiányoztál? – terelte a témát. Meg kell hagyni ügyes, de ismerem, mint a rossz pénzt!

- Szóval? – kérdeztem. Nagyot sóhajtott és láttam, hogy feladta.
- El kellett jönnöm, én nem bírtam tovább otthon. Én…nekem elegem van. Nem tudtam hova mehetnék, aztán eszembe jutott, hogy talán nálad maradhatok! – dőlt belőle a szöveg. Én pedig meglepetten hallgattam, nem értem mi lehet a gond! Kicsit be is sokkoltam, megijedtem.
- Természetesen itt bármeddig maradhatsz! – biztosította Viola.
- Persze. De érdekelne, hogy pontosan mi az, ami egész Londonig üldözött! – akadékoskodtam.
- Anyuék! – felelete egyszerűen. Mégis mi baja lehet a szüleivel?

Érdemes tudni, hogy Laura édesapja, az én apukám bátyja. Tehát, Laura az unokatestvérem. Bár olyan, mintha a testvérem lenne. Együtt nőttünk fel és tényleg testvérként szeretjük egymást. Ha valaki kérdezni, testvéreknek hívjuk magunkat. Ő is egyke, és én is az vagyok, talán ezért is állunk ilyen közel egymáshoz.

Mindenesetre tényleg nem tudtam elképzelni, mit követhettek el ellene a szülei.
- Lehetne kicsit részletesebben? – kérdeztem tovább.
- Folyamatosan beleszólnak a dolgaimba és elegem lett. Azt hiszik, hogy ők mindent jobban tudnak, főleg, hogy mi a jó nekem. – fakadt ki.
- Laura, tudod, hogy csak jót akarnak. A legjobbat neked. – próbáltam nyugtatni, látszott, hogy nagyon kiborítja ez a téma.
- Tudom, és eddig nem is szóltam semmit, de elég volt! Betelt a pohár. – mondta idegesen.
- Tudják, hogy itt vagy? – érdeklődtem.

- Igen! Megmondtam nekik, hogy eljövök hozzád és nem tudom mikor megyek vissza! – felelte határozottan. Mégis meddig akar itt maradni?
- Mit szóltak?
- Nem örültek, mert szerintük nem ez a helyes dolog. Ők azt akarják, hogy jövőre kezdjem el az egyetemet végre. Közöltem velük, hogy nem. – sóhajtotta.
- Mi? Én azt hittem te is ezt akarod, egyetemre menni! – lepődtem meg.
- Változott a terv. – vigyorgott. Hát persze, nála sosem lehet tudni. Lehet, hogy holnap megint egyetemre akar majd menni.

- És pontosan mi az új terv? – tapogatóztam finoman.
- Nos, igazából arra gondoltam, hogy itt maradnék! – mosolygott angyalian.
- Mármint hol itt? – kérdeztem, mert nem értettem pontosan.
- Londonban! Keresnék egy albérletet, meg valami munkát. Szükségem van a változásra, nem akarok haza menni. – ecsetelte a terveit. Nem kicsit lepődtem meg rajtuk. Szóval ide akar költözni. Ahogy bele gondoltam, egyre jobban tetszett az ötlet. Itt lenne a közelemben, megint, mint régen. Nagyon hiányzott és a gondolat, hogy visszakaphatom felderített. Ekkor támadt a nagyszerű ötletem.

- Nem kell albérlet! Nekünk van még egy szobánk, ami üresen áll. Lakhatnál velünk! – vetettem fel. Ez remek lenne, pont, mint gyerekkorunkban.
- Nem szeretnék zavarni és a terhetekre lenni! – visszakozott.
- Ne beszélj már hülyeségeket! Ez remek ötlet! – vette át a szót Via.
- Igen, Laura! Miért mennél máshova, ha itt van hely? – erősködtem.
- Ebben az esetben köszönöm! Holnap keresek is munkát! – mosolygott és megölelt.
- Gyere, megmutatjuk a szobád! – ragadtam karon és húztam a szoba felé.

Nagyon tetszett neki, ahogy nekem is az ötletem. Annyira örültem, hogy itt van.
Este még sokáig beszélgettünk. Mesélt arról, hogy mi a helyet otthon, ki hogy van. Persze, azt is mondta, hogy mennyire nagyon hiányoztam neki. Tudtam miről beszél, hiszen Ő is nekem. Egész éjszaka beszélgettünk, csak valamikor hajnalban aludtunk el. Régen is sokat csináltuk ezt.

Természetesen reggel alig bírtam felkelni, de várt az egyetem. Két hete nem voltam és délután már a gyerekekhez is kell mennem.
- Már ébren is vagy? – kérdeztem kómásan Laurától, aki már a netet böngészte a konyhában.
- Olyan izgatott vagyok! Van egy csomó remek munkalehetősség! – felelte és tényleg nagyon lelkes volt.

- Például? – érdeklődtem.
- Öm, keresnek bébiszittert, kávézóba felszolgálót és találtam titkárnői állást is párat. – sorolta. – Ma el is megyek pár interjúra, aztán meglátjuk, melyik jön össze. – mondta, de közben le sem vette a szemét a képernyőről.

Elkészültem és indulás előtt még szerencsét kívántam neki:
- Ügyes legyél! Én csak estefelé jövök, de Viola már kettő felé itthon lesz, bár te is rohangálsz egész nap! – jutott eszembe.
- Jó, akkor este találkozunk! Remélem, sikerrel járok! – mosolygott.
- Biztos vagyok benne! Bárhova is mész, elég csak rájuk mosolyognod és már is téren állva fognak könyörögni, hogy dolgozz náluk. – nevettem és adtam egy puszit az arcára búcsúzóul. Bár igaz volt. Laura különösen szép lány. Olyan szépség, akit nem könnyű figyelmen kívűl hagyni.

A suliban, mint kiderült nem maradtam le semmiről. Ráadásul jövő héttől már nem is kell bejárnunk, mert lassan kezdődik a vizsgaidőszak. Már csak az a dolgom, hogy tanuljak.
A gyerekek nagyon örültek nekem, mikor megláttak a sulijuknál. Nekem is nagyon hiányoztak. Egész délután az utazásomról faggattak és persze tudni akarták, hogy voltam-e a forgatáson is. Nagyon kíváncsiak, hogy miként zajlik egy ilyen. Elég csalódottak voltak, hogy azt nem néztem meg.

Mikor Adam hazaért Ő is kifaggatott. Így csak hétre értem haza.
- Hogy sikerült? – kérdeztem Laurát a munkát illetően.
- A kávézóban már betöltötték az állást és a gyerekekre vigyázás sem fog összejönni, mert nincs elég tapasztalatom! – fintorgott.

- Nem baj, majd lesz más! – vigasztaltam, mert eléggé el volt kámpicsorodva.
- Remélem, holnap megyek újabb interjúkra! – sóhajtotta.
Szépen lassan megvacsoráztunk és lefeküdtünk, mert a tegnapi éjszakázás után nagyon fáradtak voltunk. Viola, Mikenál aludt, így csak Laura és én voltunk otthon.

Kedden reggel a világ legcsodálatosabb hangja ébresztett.
- Haló? – szóltam bele fáradtan.
- Jó reggelt, életem szerelme! – Rob hangja nagyon boldog volt és ez az életem szerelme…nem szokott ilyeneket mondani. Jó nem is kell, mert tudom, hogy abban a szerencsében van részem, hogy az vagyok, de így hallani mégis más.

- Szia, édes! Mi a helyzet? – ásítottam.
- Csak tudni akartam, hogy van- e programod a hétvégére? – kérdezte még mindig boldogan.
- Nincs. Miért? – érdeklődtem.
- Akkor már van! – jelentette ki.
- Ezt nem egészen értem! – betudtam a reggelnek.
- Velem leszel, még hozzá Londonban! – felelte.

- Mi? Jössz Londonba? – a számat valami visítás féle hagyta el. Rob nevetett is rajta.
- Igen! Nem kell forgatnom és gondoltam meglátogatlak! – folytatta.
- Oh, Rob ez csodás! – tapsikoltam. Most, hogy Laura is itt van és Rob is jön, ennél boldogabb nem is lehetnék. Ráadásul végre megismerik egymást. Laurának még nem is említettem Robot.
- Pénteken négykor száll le a gépem…

- Kimegyek eléd! – vágtam rá. Megint nevetett a gyors reakciómon.
- Azt megköszönöm! – felelt. Én meg már pörgettem is az agyamban a programot. Elhozom a kocsit Adamtől, aztán felveszem Robot a reptéren és végül Laurával vacsorázunk, hogy megismerjék egymást, majd….
- Szóval pénteken végre látlak. Már nagyon hiányzol! – a tervkidolgozásban Rob szakított meg.
- Ne is mond! Csodás lesz! – ez volt a legjobb hír a napban. Vagy egy órát beszéltünk még, de aztán le kellett tenni, mert kénytelen voltam indulni a suliba.

Mikor haza értem, Laura óriási vigyorral a képén fogadott.
- Te minek örülsz ennyire? – érdeklődtem, miközben levetkőztem. – Csak nem kaptál munkát?
- Még nem. – fintorgott - Egy cuki szőke pasi keresett! – a fintorból rögtön vigyor lett és beleivott a kávéjába.
- Cuki szőke pasi? Tudnál valami konkrétabbat mondani? – fintorogtam.
- Miért, olyan sok cuki szőke pasit ismersz? Mert akkor nagyon jó helyre jöttem! – nevetett.
- Ismerek pár szőkét! És nem tudom neked ki számíthat cukinak közülük! – mosolyogtam.
Laura sóhajtott és válaszolt:

- Domi! És azt mondta majd hív! – felelte.
- Áh, szóval Domi a cuki szőke! – nevettem.
- Ugye csak a barátod? – kérdezte izgatottan.
- Igen, de ne is álmod róla! – figyelmeztettem és elindultam a konyhába, hogy egyek valamit.
- De miért? – rohant utánam.
- Domi rendes srác! – mondtam és elővettem a kaját.

- És én nem vagyok rendes lány? – kérdezte meghökkenve.
- Pasik terén nem! – jelentettem ki.
- Ez fájt! – mondta sértetten.
- Mármint nem veled van a baj, de Domi már sokat csalódott a lányokban! És mind ketten tudjuk, hogy te nem vagy egy kapcsolat centrikus ember! – próbáltam menteni a menthetőt.
- Lehet! De Domi nagyon helyes és kedves. Lehet, hogy a kedvéért megváltoznék! – mosolygott és tudtam bármit mondok Ő már döntött. Azt hiszem, nem tudom megvédeni tőle Domit!

- Beszéltetek? – kérdeztem.
- Csak egy percig. Meglepődött, hogy ki vagyok. Aztán felvilágosítottam, hogy az unokatestvéred és, hogy már én is itt lakom! – elvigyorodott – Ha esetleg meg akarna keresni, tudja, hogy itt talál! – igen, Laura kiveti a hálóját Domira.

Most, hogy Laura itt volt nagyon gyorsan repültek a napok és máris péntek volt. Éppen indultam a reptérre, mikor Mike szólt ki a nappaliból.
- Hová mész, Viki? – kérdezte.
- A reptérre! – feleltem és furcsán néztem rá. A bökkenő csak az volt, hogy Ő is furcsán nézett rám.

- Minek? – folytatta a kíváncsiskodást. Jézusom, de idióta vagyok. Elfelejtettem nekik szólani. Laura érkezése miatt teljesen kiment a fejemből, hogy szóljak nekik jön Rob. Csak Laurának szóltam, hogy bemutatom neki a barátomat. De Ő is csak ennyit tudott.
- Rob jön! – mosolyogtam.
- Csak nem? Mr. „túl nagy sztár vagyok Londonhoz” Pattinson haza látogat? – kérdezte nevetve. Tudtam, hogy csak viccel, mindig szívatják egymást.
- Várjunk csak! – kelt fel Laura a kanapéról – Rob és Pattinson? Vagyis Robert Pattinson? – kérdezte döbbenten bámulva rám.
- Igen, de mi van Laura? – csodálkoztam rá. Mike csak mosolygott és Via is olyan értetlenül nézett, mint én.

- Te Robert Pattinsonnal jársz? Azzal a Robert Pattinsonnal, aki játszik az Alkonyatban és akiért nők ezrei vannak oda? – még mindig döbbent volt. Tényleg, Ő nem is tudta, hogy vele járok. Csak annyit, hogy egy Londoni sráccal.
- Igen! – feleltem mosolyogva.
- És ma őt akarod nekem bemutatni? – kérdezte izgatottan.
- Mivel vele járok… igen! – feleltem.
- Jézusom, a húgom Robert Pattinsonnal jár, és ma bemutatja nekem! Te jó ég, ezt nem hiszem el! – visította és ugrándozott is mellé. Még nem láttam ilyennek. Döbbenten bámultam rá, ahogy ott sikítozott és nagyon elgondolkoztam rajta, hogy biztos akarom-e hogy Rob megismerje. Még a végén megijed. – Jézus, Robert Pattinson! – visította megint.

- Ezt nem csinálhatod előtte! – böktem rá az ujjammal.
- Mit? – erre végre abba hagyta.
- Nem visítozhatsz, mint egy hülye! Eleget hallgatja ezt, itt nyugalmat akarok neki! – mondtam ellentmondást nem tűrően. Engedelmesen bólintott. – Egyébként nem is tudtam, hogy ismered, mármint, hogy láttad a filmet. – mosolyogtam.
- Én meg nem tudtam, hogy vele jársz! – nyújtotta ki a nyelvét.
- Majd kiírom magamra! – nyújtottam ki én is a nyelvem. – Megyek, mert elkésem! – elköszöntem és végre elindultam a reptérre.

Gyorsan kiértem és besétáltam az érkező repülők termináljára. Már ki volt írva, hogy leszállt. Alig öt percet álldogáltam ott, mikor Rob kilépett az ajtón.

Amint meglátott egy angyali mosoly terült el az arcán és a lépteit szaporázta. Elindultam fel én is és mikor összetalálkoztunk, hosszú és forró csókban forrtunk össze. Nézőközönségünk is volt, így jobbnak láttuk a kocsiban folytatni.

- Hiányoztál! – suttogta a fülembe két csók között.
- Ne is mond! És van egy meglepetésem neked! – mosolyogtam. Felcsillant a szeme.
- Micsoda? – kérdezte. Inkább nem mondom meg, hogy be akarom mutatni a sikítozó unokatesómnak.
- Otthon vár! – nyomtam egy puszit a szájára és elindultam. Rob a kezét a sebességváltón lévő kezemen tartotta, vagy a combomon. De mindig hozzámért valahogy. Szerencsére, mert már nagyon hiányzott az érintése.

Épp mondani akartam valamit, mikor megszólalt a telefonom.
- Oh, kicsim kérlek vedd fel, a táskámban van! – kértem, mert nem akartam vezetés közben turkálni a táskámban. Mosolygott és elővette. Meg sem nézte ki az, csak beleszólt:

- Itt a világ legszerencsésebb pasija, aki ennek a telefonnak a gyönyörű tulajdonosával járhat! – rám sandított, de én csak a fejemet rázva mosolyogtam. Hírtelen leolvadt az arcáról a mosoly. – Igen, én vagyok! Egy pillanat és adom! – kínosan elmosolyodott és felém nyújtotta a telefont.
- Ki az? – kérdeztem halkan, miközben átvettem a készüléket.

- Anyukád! – tátogta. Hangosan felkacagtam, mert olyan zavarban volt. – Szia, anya! – szóltam bele. Anya hangján is hallottam, hogy nevet. – Jó kis titkárom van, igaz? – és Robra kacsintottam, aki megint kínosan elmosolyodott. – De mi újság? …. Tessék? – kérdeztem vissza, csak hogy biztos jól értettem-e és közben beletapostam a fékbe.

Kicsim, az út közepén vagy! – figyelmeztetett kedvesen Rob, de látszott, hogy ideges. Nem tudta mire vélni a reakcióm. Gyorsan lehúzódtam az út szélére és újra a telefonra figyeltem. És akkor már tudtam, hogy teljesen jól értettem, amit anya az előbb mondott.

De a rossz hír igaz volt. Az utolsó reményem is szertefoszlott, hogy esetleg csak félrehallottam….

Laura szobája:
http://i49.tinypic.com/x0whub.jpg