Egy új élet kezdete - 27. fejezet

Londoni séta

Sziasztok! Itt a 27. fejezet, ami remélem tetszeni fog!:)
Kicsit elgondolkoztam a történet jövőjét illetően. Az előző részhez is csak öt kommentet kaptam, ami nagyon kevés (köszönöm azoknak, akik írtak). Ebből azt szűröm le, hogy már nem érdekel titeket a történet. Szóval elgondolkodtam, hogy érdemes-e egyáltalán írnom még! Jelezzetek, hogy mit gondoltok! Azt is, ha esetleg nem vagytok megelégedve a dolgokkal, mert úgy tudok változatni!
Jó olvasást, annak, aki olvassa! :)


Alig tudtam kinyitni a bejárati ajtót, Rob nagyon profi volt a figyelmem elterelésében. Éppen a nyakamat csókolgatta teljes átéléssel.

Mikor beléptünk és kész voltam átadni magam neki, hangos kuncogás zavart meg minket.
- Ezek szerint jól ment a találka. – vihogott Mike. Laura és Via kíváncsian fürkésztek minket.
- Rob levette a lábáról! - mosolyogtam és Via Laurával együtt a nyakamba ugrott.
- Látod, Én megmondtam, hogy minden rendben lesz! – húzta ki magát Laura.

- Nem haragszotok, ha holnap folytatjuk. Eléggé elfáradtunk! – ásítottam színpadiasan. Csak vihogást kaptam válaszul, és persze Mike nem hagyhatta ki a maga beszólását.
- Dehogy, pihenjetek csak! – kacsintott Robra, aki egy vigyorral felelt. Na tessék, rá is lehet számítani.
- Jó Éjt! – húztam Robot a hálóba és, ahogy az ajtó becsukódott, azonnal az ajkaira tapadtam.

- Szeretlek!- sóhajtotta a csókunkba, miközben kezével lehúzta a ruhám cipzárját.
- Én is szeretlek, Te hős! – mosolyogtam. Elég jól bírta a hisztimet és a találkozást is.
- Nem is tudom, mitől féltél! – nevetett.
- Jobb is. – szedtem le róla az inget. Immár fehérneműben dőltem az ágyra, és közben még Robot megszabadítottam a nadrágjától.

- Kedvelem az apádat! – suttogta a nyakamba.
- Ő is téged. – ziháltam. – És anyát, már az első másodpercben az ujjad köré csavartad. – nevettem elégedetten. Erre csak egy elégedett mosolyt kaptam és innentől kezdve nem igazán beszéltünk.

Rob hamar megszabadított a már igazán feleslegessé vált utolsó ruhadaraboktól, és én is leszedtem az alsónadrágját.

Hosszan elidőzött minden apró résznél a testemen, Én pedig átadva magamat az élvezetnek nyögdécseltem. Egy hét nem hosszú idő, de nekünk ez is egy örökkévalóságnak tűnt. Rob karjaiban ismét önmagam voltam, semmi nem hiányzott. Úsztunk a boldogságban, mert újra együtt vagyunk, és, hogy immáron semmi nem állhat a boldogságunk útjába. Mindkettőnk szülei áldását adták a kapcsolatunkra.

Lassan testünk ismét eggyé olvadt, és hangos nyögések közepette szerettük egymást. Testünk egy ritmusra mozgott és mikor a robbanás bekövetkezett, zihálva dőltünk vissza az ágyra. Rob magához húzott és így, a karjaiban aludtam el.

Reggel előbb ébredtem, mint Ő, így gyorsan kimentem a konyhába. Laura és Via már ott ültek, egy-egy kávéval a kezükben.
- Jó reggelt! – köszöntek egyszerre.
- Nektek is! – mosolyogtam rájuk. – Mike? – néztem körbe.
- Még alszik! Úgy látom Rob is. – vonta le a következtetés Viola. Csak bólintottam és töltöttem magamnak is a kávéból, majd leültem hozzájuk.

- Viola épp azon gondolkozik, mi legyen a reggeli. – mondta Laura.
- Mi lenne, ha megvárnánk, még felkelnek a fiúk, aztán meg elmennék reggelizni valahova? – ajánlottam.
- Az remek lenne! – örült Via.
- Látom, ti már elkészültetek. Én is összeszedem magam, aztán felkeltjük a lusta szekciót is! – mondtam és elindultam a fürdőbe.

Gyorsan lezuhanyoztam, aztán bementem a szobába felöltözni. Rob még aludt. Nem baj, majd hozok neki kávét, ha felöltöztem és azzal ébresztem. Éppen a nadrágot szedtem ki, mikor valaki lehúzta rólam a törölközőt. Két kéz simult a meztelen csípőmre és egy elégedett sóhajjal magához húzott.

- Jó reggelt! – mosolyogtam az akcióján.
- Neked is. – búgta a nyakamba. A keze elkalandozott és már húzott is hátra az ágy elé. – Reggelizni megyünk! – mondtam gyorsan.
- Nem vagyok éhes! – felelte és ledőlt velem az ágyra. Már én is úgy voltam vele, hogy nem akarok reggelizni, mikor kopogtak.

- Pillanat! – kiáltottam ki. Egy utolsó csókot változottunk, majd gyorsan magamra tekertem a törölközőt és ajtót nyitottam.
- Mike felébredt. Öt perc múlva szabad a fürdő. – hadarta Viola.
- Köszi. – mondtam és becsuktam az ajtót. Rob csalódottan meredt rám az ágyból.
- Akkor tényleg reggelizni megyünk, ugye? – kérdezte cseppet sem lelkesen.

- Úgy tűnik. – sóhajtottam és elkezdtem öltözni. Végig éreztem, hogy Rob figyel. – Élvezed? – nevettem.
- Jobban élvezném, ha vetkőznél! – sóhajtotta és kimászott az ágyból. Nyomott a számra egy puszit, majd kiment a fürdőbe.

Már teljesen kész voltam, mikor visszajött felöltözve. Kimentünk hát a többiekhez. Laura még a szobájában volt, és Viola is szöszmötölt még valamit magán. Így leültünk Mikehoz a nappaliba. De nem ülhettem sokáig, mert megszólalt a csengő, így elindultam kinyitni. Igencsak elkerekedett a szemem, mikor megláttam kik jöttek.

- Hát, ti? – nyögtem meglepetten.
- Hoztunk reggelit és amúgy is kíváncsiak voltunk, hol laksz! – mosolygott anyu és megölelt, majd apa is. – De ha zavarunk – kezdte.
- Dehogy zavartok! – jött a válasz mögülem. – Stella, Alex, jó titeket látni!
- Viola Drágám. – anya és a barátnőm rögtön egy nagy ölelésbe bocsátkoztak.
- Szervusz, szívem! – lépett oda apa is, hogy megölelje. Erre már Rob és Mike is kijöttek.
- Mike! Ők itt Viki szülei. – nyújtotta a kezét Mike felé. – Ő pedig a barátom, Mike. – mosolygott Viola.

Szépen bemutatkoztak egymásnak, majd Rob következett az üdvözlésben. Anya rögtön mosolyogva átölte és apával is baráti ölelésbe bocsátkoztak. Betereltünk mindenkit a nappaliba és anyuék lerakták a temérdeksokk péksüteményt, amit hoztak. Violának köszönhetően már a tányérok is ott sorakoztak az asztalon.

- Akkor minden megvan! – mosolyogtam.
- Hol van az unokahúgom? – szólalt meg apa fél perc múlva. Bennem meghűlt a vér, és nem nagyon tudtam felelni semmit. Laurára most szép kis hegyi beszéd vár. Apa továbbra is kérdően nézett rám.

- A szobájában. – nyögtem ki.
- Beszélni akarok vele! – jelentette ki.
- Odakísérlek. – mondtam és elindultunk. – Ez az! – böktem az ajtóra és otthagytam. – Szegény Laura. – ráztam a fejem, mikor visszatértem a nappaliba. Míg vártunk rájuk beszélgettünk.

- Jaj, kicsim! – pattant fel egyszer csak a kanapéról anyu. Odanéztem és láttam, hogy apa és Laura megérkeztek.
- Stella! – bújt hozzá Laura.
- Nagyon aggódtam ám érted. – szorongatta anya. Miután tisztázták, hogy felesleges volt aggódnia elkezdtük a reggelit, így tizenegy óra tájban.

Apa elmesélte, hogy örül, hogy Laura jó állást kapott. Ugyanis az Én testvérkém titkárnő lesz egy rendezvényszervező cégnél.

Reggeli után körbevezettem anyuékat a lakásban és nagyon tetszett nekik. Végre teljesen megnyugodtak, hogy látták a lakást és a környéket, hogy jó helyen lakom.
Szerették volna a napot velem és Robbal tölteni, így az az ötletük támadt, hogy menjünk és nézzünk körbe Londonban.

- Nem is tudom. Tudjátok Robnak nehéz feltűnés nélkül mászkálnia. – akadékoskodtam.
- Nem lesz gond, kicsim. – szólalt meg az érintett. Ha Ő mondja, akkor felőlem rendben így beleegyeztem a dologba.
Elköszöntünk Viáéktól és elindultunk. Bár apa és anya sem először van Londonban, szerettek volna minél több helyre elmenni ismét.

Apa bérelt egy kocsit, így azzal indultunk útnak. Én vezettem, mert szerintük jobban eligazodom, ami igaz is volt. Másrészt meg ebédelni is akartak, és apa olyankor szeret inni valami finom italt, úgy meg nem vezethet. Rob mondta, ha gondolom, vezet Ő, és nem iszik, de apa közölte, hogy szeretné, ha inna vele. Így tényleg már csak én jöhettem számításba.

Elsőként leraktuk a kocsit és sétálni mentünk az Oxford Street-re. A fiúk nem élvezték annyira, hogy anyával minél több boltba szerettünk volna bemenni. Anya vett is magának egy nagyon szép Chanel táskát, mert azt mondta innen nem megy el üres kézzel.

Igazán fellélegeztek a kis csapatunk hím nemű tagjai, amikor az irányt a British múzeum felé vettük. Sosem szerettem Londonban parkolni, főleg egy ilyen helyen, hol alig lehet parkolót találni, ezért megegyeztünk Robbal, hogy míg nem iszik, Ő vezet.

Természetesen az egész múzeumot nem tudtuk volna bejárni, mert ahhoz egy nap sem lenne elég. Így két órával később és az egyiptomi, meg görög kiállítással a hátunk mögött, ebédelni indultunk. Mondtam Robnak, hogy a Tower Bridge-hez menjünk, és ott keressünk egy éttermet.

Találtunk is egyet, és amit leparkoltunk, anyáék mondták, hogy még az ebéd előtt szeretnének átsétálni a hídon. Hiába próbálkoztam, hogy átmegyünk kocsival, Ők ragaszkodtak a sétához.
Nem is volt rossz ötlet, végülis így májusban már annyira hideg sem volt, és nagyon élveztem a kéz a kézben andalgást Robbal.
Néha megálltunk és néztük Londont, vagy csak a Temzét, miközben rövid csókokban forrtam össze Robbal.

Miután visszasétáltunk, beültünk enni a kedves kis étterembe. Ebéd közben Rob beszélt a szüleivel, akik amint megtudták, hogy az én szüleim itt vannak, szerették volna megismerni őket.

Anyuék nagyon örültek a meghívásnak, így este a Pattinson családhoz megyünk vacsorázni. Én is rég találkoztam már Rob szüleivel, ezért örültem a vacsora tervnek.
Így ebédre nem is ettünk olyan sokat.

Megint kocsiba szálltunk és elfuvaroztam kis családomat a parlamenthez. Nem is emlékeztem, hogy anyuék ennyire szeretnek fotózni. Szerintem mire haza megyek, egy Londoni album fog rám várni.

Örültem a képeknek, hiszen Robbal nem sok közös fotónak van, persze a paparazzi képeket kivéve. Abból van néhány, amit Via már egy albumban őrizget és mindig nagyon nevet, mikor megnézni. Valamiért szórakoztatja a helyzet, engem már kevésbé, de az albumhoz ragaszkodik.

Természeten a parlament melletti, igazi kedvelt turisztikai látványosságot, a Big Ben-t sem hagytuk ki. A szemben lévő szoborcsoport is igen tetszett, főleg apunak, így a Churchill szobor előtti fényképet nem hagyhatta ki.

A következő állomásunk, nem igazán nekem kedvezett, ugyanis nem szeretem túlzottan a magasságot. Nincs tériszonyom, de nem érzem jól magam, ha túl magasan vagyok.
Bepróbálkoztam, hogy Én inkább itt lent várok rájuk, míg mennek egy kört a London Eye-al, de apa ragaszkodott a jelenlétemhez, így kénytelen voltam leküzdeni a félelmem és felülni, az óriásra.

A másik, ami idegesített, hogy véleményem szerint nagyon lassan megy, élvezhetetlenül lassan. Biztos ennek is megvan a miértje, de engem kiakaszt.
Bár a várost kétségkívül így látni, semmihez sem fogható élményt nyújtott. Az idő közben sötétsége burkolózott London, ilyen magasságból gyönyörű. A város fényei elvarázsoltak.
Rob mögöttem állt, engem ölelve, álla a vállamon pihent.

Anyuék mellettünk álltak, összeölelkezve és úgy tűnt őket is elvarázsolja a látvány.
- Itt kértem meg anyád kezét! – szólalt meg apa. Nagyokat pislogva néztem rá és közben szégyelltem magam, hogy ilyeneket nem tudok. Igazából tudtam, hogy Londonban történt, de arról fogalmam sem volt, hogy itt.

- Hogy? – kérdeztem.
- Már egy ideje tervezgettem, hogy megteszem, de elég bátortalan voltam. – mosolygott anyura. – Aztán ide utaztunk és tudtam, hogy London az a város, ahol szeretném, ha igent mondana. Sehogy sem találtam a megfelelő alkalmat, valami különlegeset akartam, hogy mindig emlékezzen rá. Négy napja pihent a gyűrű a zsebemben és már kezdtem feladni a megfelelő hely kivárását, mikor eljöttünk ide. Ugyan így este volt, a város ilyen csodálatos fényárban úszott és akkor letérdeltem elé és megkértem, hogy legyen a feleségem! – fejezte be.
Anya az emlék hatására, kicsit meg is hatódott. És apró csókkal emlékeztette apát, hogy még mindig ugyan úgy szereti, mint azon az estén, mikor igent mondott.

- Én csak reméltem, hogy azért hoz Londonba, hogy végre megkérje a kezem. Már éppen kezdtem feladni, mivel négy napja voltunk itt és semmi. És mikor megtörtént, hálát adtam, hogy eddig halogatta, mert ennél csodálatosabb és romantikusabb nem is lehetett volna. – mesélt kicsit anya is.

-Igen, biztosan emlékezetes este volt! – mosolyogtam. Anya és apa csak viszonozták és újra kimeredtünk az üvegen, és a várost néztük.

Megint eszembe jutott, hogy Rob vajon gondol-e házasságra. Tudom, hogy még korai lenne, nem csak azért, mert csak három és fél hónapja vagyunk együtt, hanem, mert még mind a ketten nagyon fiatalok vagyunk. Túl fiatalok a házassághoz. Bár anya húsz és apa huszonkét éves volt, mikor összeházasodtak, de akkor még más volt a világ. Akkor ez volt a normális.
Furcsa, de úgy érzem, nekem Rob lesz a férjem és a gyermekeim apja. De persze, ez még a jövő zenéje.

Most csak azzal foglalkoztam, hogy hátrafordítsam a fejem és megcsókoljam, az imádott férfit. Készséggel viszonozta a csókot.

Ideje volt indulni Rob szüleihez. Mikor visszatértünk a földre London szemével, visszaindultunk a kocsihoz. A Westminster híd közepén megálltunk, és vetettünk még egy pillantást, a szépen kivilágított London Eye-ra.

Ismét elindulva, a fényárban pompázó Big Ben-en és a parlamenten akadt meg a szemünk. Világosban is érdekesek, de így este lélegzetelállítóak.

Visszasétáltunk a kocsihoz és elindultunk a vacsorára, ahol Rob és az én szüleim megismerik egymást.

Szerencsére Rob végig irányított, hogy merre menjek, mert egyedült biztos eltévedtem volna. Aztán a külvárosba érve, bekanyarodtunk az utcába és megpillantottam az ismerős házat.

Leparkoltam előtte és kiszálltunk az autóból. Míg anya apába karolt, én Rob keze után nyúltam és elindultunk a kedves családi ház felé.


Viki szülei által bérelt kocsi:
http://i47.tinypic.com/ae40ue.jpg
Oxford Street:
http://i50.tinypic.com/2lliuzd.jpg
British múzeum:
http://i45.tinypic.com/raq8uq.jpg
Tower Bridge:
http://i48.tinypic.com/6ie060.jpg
Étterem:
http://i46.tinypic.com/10r1gdv.jpg
Parlament, Big Ben és Westminster Bridge:
http://i48.tinypic.com/2nkozgy.jpg
London Eye:
http://i48.tinypic.com/288tok0.jpg