Egy új élet kezdete - 28. fejezet

A két család

Itt a 28. fejezet, amiben a két család együtt vacsorázik! :) Jó olvasgatást hozzá!
Még mindig várok sok kommentet! :D


Rob szülei már az ajtó előtt vártak minket. Megölelgették Robot és engem is.
A szülők bemutatkoztak egymásnak, majd betessékeltek minket a házba. A nappaliban foglaltunk helyet és Richard azonnal itallal kínálta aput, aki örömmel elfogadta.

Anya imádja a házakat és mikor Clare felajánlotta neki, hogy szívesen körbemutatja neki, örömmel követte.
Rob is bekapcsolódott az iszogatásba és férfitémára terelődött a beszélgetés, úgy éreztem nekem itt tovább nincs helyem. A konyha felől nevetgélést hallottam, gondoltam megnézem, mi folyik ott.

- Megkeresem anyuékat! – súgtam oda Robnak.
- Rendben. – úgy tűnt nem fogok hiányozni, mert már vissza is kapcsolódott a beszélgetésbe. Éppen az autóknál tartottak, mikor Rob közölte, hogy elhagyta az autóját Los Angelesben. Apáékat nagyon szórakoztatta a dolog, így tényleg kimentem.

Anyut és Claret az asztalnál találtam.
- Mit csináltok? – érdeklődtem és leültem közéjük.
- Éppen néhány receptet adott nekem Clare! – mondta anyu.
- Meg anyukád is diktált nekem néhány tipikus magyar étel receptet! Már alig várom, hogy kipróbáljam őket! – mosolygott Clare.

- Mikor legközelebb jövünk, hozok pár szakácskönyvet. Nagyon jókat lehet kapni otthon, angol nyelven is! – folytatta anya Clarenek. Tehát, terveznek jönni valamikor még.
- Köszönöm. Richard oda van a külföldi ételekért. – hálálkodott Clare.
- Segítsek valamit? – szóltam közbe én is és a tűzhelyre néztem.
- Nem kell, szívem! Már minden kész van. A fiúk? – kérdezte.

- Bejöttek a fiús témák, így átjöttem ide. Nem nagyon tudok hozzászólni. – fintorogtam.
- Talán teríteni segíthetünk! – javasolta anya.
- Azt megköszönöm! – ált fel az asztaltól Clare.
A terítéssel is hamar megvoltunk, így leültünk még beszélgetni egy kicsit. Clare elment szólni a másik brigádnak, hogy jöhetnének enni.
- Éppen nagyon nevettek valamin, de azt mondták egy perc. – rázta a fejét Clare, mikor visszatért.

Mi már az asztalnál ültünk és az egy percből negyed óra lett.
- Most szólok nekik én! – sóhajtottam felállva az asztaltól.
Az ajtóban Robba ütköztem.
- Hova-hova? – kérdezte, miközben megfogott, mert majdnem elestem.
- Csak szólni akartam, hogy gyertek már! – magyaráztam és visszamentem az asztalhoz.
- És a többiek? – kérdezte anya, kutatva a szemével.

- Egy festmény előtt leragadtak, de jönnek már. – nyugtatta Rob.
- És még azt mondják, mindig a nőkre kell várni! – panaszkodott Clare. Rob csak elfintorodott, de mi röhögésben törtünk ki. Milyen igaz.
Lassan bejött a két elveszett bárány is, így végre csillapítani tudtuk éhségünket.

Clare isteni Steak-et sütött, ami apu nagy kedvence volt, így folyamatosan Clarenek bókolt.
Nagyon jó volt a hangulat vacsora közben. Rob és én annyira nem élveztünk, mivel a szülők a mi kiskori történeteinkkel szórakoztatták egymást. Rob és én felváltva öltöttünk bíborszínt.

- Hagy csak anya, majd mi elpakolunk! – fogtam meg Rob Clare kezét, mikor végeztünk a vacsorával. Clare arca meglepett volt.
- Nem kell! – folytatta Clare.
- Ti csak menjetek és iszogassatok, majd mi elintézzük. – erősködött tovább Rob. Nekem is furcsa volt.
- Gyere drágám, ilyen sem minden nap fordul elő, ki kell használni az alkalmat. – szólalt meg Richard nevetve. Clare bólintott és kivonultak a nappaliba.

Megjegyzem a pakolása, annyi volt, hogy mindent be kellett rakni a mosogatógépbe.
- Mire ez a nagy buzgóság? – kérdeztem meg Robot, miközben adogattam neki a tányérokat.
- Nem igazán volt ma időnk kettesben lenni, így meg kell ragadnom minden alkalmat! – mosolyodott el.

- Oh. – világosodtam meg. Szóval még a házimunkát is bevállalja, hogy kettesben lehessünk egy kicsit. Ez hízelgő.
- Kész! – csukta be a mosogatógép ajtaját és felém sétált. – Este legalább nem lesz senki a nyakunkon! – mosolygott és átölelt.
- Még szerencse! – nevettem. Ez a hétvége nem teljesen úgy sült el, ahogy terveztük. Anyáék hirtelen felbukkanása igen csak felborította a programot.

Rob leült egy székre és az ölébe vont. Megsimította az arcom és eszembe jutott, hogy ma alig volt lehetőségünk megcsókolni egymást.
Gyorsan cselekedtem is felé hajoltam, persze azonnal tudta, mire várok és megcsókolt. Már épp kezdtünk volna teljesen belemerülni, mikor kuncogást hallottunk.

- Ne haragudjatok, csak kíváncsiak voltunk boldogultok-e. – mosolygott Clare, anyával együtt az ajtóban. Fel akartam állni Rob öléből, de nem engedett.
- Már kész is vagyunk! – felelte Rob. – Mindjárt visszamegyünk hozzátok! – mosolygott.
- Rendben. – mondták egyszerre és kimentek, úgy tűnik érezték, hogy még kicsit szeretnénk kettesben lenni.

Negyed óra múlva ismét csatlakoztunk hozzájuk.
Olyan tíz óra körül, aztán eljött a búcsú ideje.
Úgy tűnt nagyon megkedvelték egymást. Már azt tervezték, hogy hova fognak menni, ha a Pattinson szülők Magyarországra látogatnak. Mivel, anyuék mondták nekik, hogy szívesen látják őket.

- Végre itthon! – mondtam az ágyba dőlve.
- Ne is mond! – cselekedett hasonlóan Rob. Ajkait az enyémre tapasztotta és végre átadhattuk magunkat egymásnak.


Vasárnap délelőtt még Robbal voltam, aztán kettőkor elindult, hogy elérje a gépét. Nagyon nehezen voltam képes elengedni, nagyon kevés volt belőle. Ráadásul kikísérni sem tudtam, mivel anyuékkal is találkoznom kellett még.
Együtt ebédeltünk, majd kivittem őket a reptérre, mert az Ő gépük hatkor indult Budapestre.

- Itthon vagyok! – léptem be a lakásba. Néma csend volt, csak a nappaliból jött egy kis fény, így oda mentem. – Hát te? – lepődtem meg Domit látva.
- Már ezer éve nem láttalak, aztán Laura mondta, hogy nemsokára hazaérsz és várjalak meg nyugodtan! – felelte Domi, majd odajött és megölelt. – Hallom minden jók sikerült! – célzott a hétvégére.
- Igen, minden rendben volt. – bólintottam – Laura, ki tudnál jönni egy kicsit a konyhába? – fordultam felé.

- Persze. – követett a konyhába. – Talán baj, hogy itt tartottam? – tért a lényegre.
- Nem, sőt örülök. Épp arra gondoltam, hogy áthívom estére, hogy végre megismerd rendesen! – mosolyogtam.
- Köszönöm! – ugrott a nyakamba.
- És alakul valami? – kíváncsiskodtam.
- Azt hiszem kedvel. – felelte szégyenlősen.
- Az remek! Akkor menjünk vissza! – ajánlottam és visszatereltem a nappaliba.

Nekem határozottan úgy tűnt, hogy Domi kedveli Laurát. Végülis el is tudom őket képzelni együtt. Talán segíthetnék nekik, egy kicsit. Így mikor Domi elmenőfélben volt, bevetettem magam.

- Srácok, holnap este elmehetnénk moziba! Van egy film, amit szívesen megnéznék! – persze, nekem eszem ágában sem volt elmenni, de ezt ők nem tudják!
- Az remek lenne! – mosolygott Laura.
- Akkor értetek jövök 7-re, az jó? – kérdezte Domi.
- Aha. – feleltük egyszerre. Domi elköszönt és el is ment.

- Azt nem is mondtad, mi az a film? – fordult felém Laura.
- Mert fogalmam sincs mi az! – vontam vállat.
- Ez nem értem! – csodálkozott rám.
- Én nem megyek! – világosítottam fel. Egy pillanatig még értetlenül nézett.

- Oh… szóval… akkor azért csináltad, hogy… Te vagy a legjobb köszönöm! – ölelgetett. – De mit fogsz mondani, miért nem jössz? – akadt fenn ezen az apróságon.
- Majd azt mondom rosszul vagyok, vagy valami! – nyugtattam.
- Már alig várom! – ölelgetett tovább.
Lassan Viola is haza ért, így végre volt lehetőségünk rendesen kibeszélni a hétvégén történteket.

Másnap a gyerekek felügyelete után, rohantam haza, hogy magamra öltsek valami beteg külsőt.
Pontban hétkor kopogtak. Laura ajtót nyitott és, ahogy megbeszéltük bekiabált nekem a szobába.

Próbáltam minél szenvedőbb fejet vágni és kimentem hozzájuk.
- Annyira sajnálom, de nem érzem magam túl jól! – játszottam a szerepem.
- Elég sápadt vagy, Viki! – szólalt meg Domi.
- Talán halasszuk el a mozit máskorra! – jött a betanult szöveg Laurától.
- Nem! Csak mert én nem vagyok jól, Ti még elmehettek! Szórakozzatok csak! – biztosítottam őket.

- Felőlem rendben. – mondta Domi.
- Biztos? – nézett rám Laura utoljára.
- Teljesen. Majd máskor én is megyek! Érezzétek jól magatokat. – mosolyogtam.
- Vigyázz magadra! – mondta Domi és végre elindultak.
- Ez szép volt! – sétált ki a nappaliból Via.
- Ugye? – örültem magamnak.

Violával megvacsoráztunk és vártuk, hogy Laura haza érjen és meséljen nekünk.
Már majdnem elaludtunk, mikor nyílt az ajtó. Fejvesztve rohantunk ki az előszobába, mit a hülyék.
- Na? – álltunk meg előtte.
- Nagyon jól sikerült! – mosolygott és lepakolt.
- Ennyi? – maradt tátva a szám.
- Ne kelljen már mindent szót, harapófogóval kihúzni belőled! – dühöngött Viola.
- Szerdán randizunk! – bökte ki mosolyogva.
- Ez remek! – ugrottunk Violával a nyakába.

A héten volt utoljára főiskola. Pénteken meg is ünnepeltük a végét, bár még koránt sem volt szünet. Az igazi hajtás még csak most kezdődött a vizsgaidőszakkal.
Egész hétvégén tanultam a vizsgákra.

A következő hetem az szinte végig vizsgázással telt. Mindennapra volt legalább egy vizsgám, de előfordult, hogy kettő is. Minden vizsgát le akartam tudni, jó hamar. Nem akartam, hogy akár egy is átnyúljon júniusba.

Hétvégére már olyan fáradt voltam, hogy alig álltam a lábamon, de ez senkit nem érdekelt.
Mike közölte, hogy péntek este elmegyünk Sam Bradley koncertjére, mert most Londonban lép fel és ezer éve nem látta.

Így útra keltünk Violával és Mikeal, meg az új gerlepárunkkal. Meg kell hagyni, Domi és Laura nagyon aranyosan mutattak együtt. Még Laura azt mondta, hogy friss a dolog és inkább csak ismerkednek egyenlőre.

Mike és Viola, azonnal a színpad mögé húztak, minket, ahol mosolyogva Sam fogadott.
Megölelgette Mikeot meg Violát és végül hozzá jött.
- Viki, jó újra látni! – ölelgetett.
- Téged is! – mosolyogtam. – Had mutassam be, az unokatestvéremet, Laurát és egy nagyon jó barátomat, Domit! – intettem feléjük. Bemutatkoztak egymásnak, majd Sam újra felém fordult.

- Rob még forgat, igaz? – kérdezte.
- Igen. Még nem tudja, mikor szabadul el megint! – sóhajtottam.
- Egy hete beszéltem vele utoljára és azt mondta, valószínűleg a születésnapjára sem tud haza jönni! – fintorgott.
- Nekem is mondta, de azt is, hogy még próbálkozik! – mosolyogtam.
- Reménykedjünk! – vágott közbe Mike.

Sam még egy kicsit tudott velünk beszélni, de aztán várták a rajongók, így felment a színpadra. Mi is előre mentünk, hogy onnan hallgassuk a koncertet.
Domi Laurát ölelgette, Mike meg Violát és én meg nagyon egyedül éreztem magam. Bármit megadtam volna, hogy most Rob itt legyen.

Jött egy sms. Elmosolyodtam, mikor elolvastam. Csak gondolnom kellett rá.

Hiányzol…Szeretlek, kicsim!
Rögtön pötyögtem is a választ.

Te is nekem! Épp most gondoltam rád! Nem fogod kitalálni hol vagyok…Sam koncertjén! Violáék elrángattak.
Közben figyeltem a koncertet is.

Biztos megéreztem, hogy rám gondolsz. Vagy inkább Te, mert egész nap rád gondolok, alig bírok a munkára figyelni. Chris már ki is van akadva rám! És jól nyomja? Üdvözlöm és üzenem neki, hogy vissza fogom hívni, ne aggódjon! És mond, azt neki, hogy nem elfelejtettem, hanem nem volt időm! Ezt tuti elhiszi!:)
Nevetnem kellett, jellemző, hogy elfelejtette visszahívni.

Rendben, ezt fogom mondani! Bár tartozol, mert hazudok érted!;) Igen, nagyon jó a koncert, de nélküled nem az igazi! Hiányzik, hogy itt legyél és átölelj…
Kezdett egyre jobban hiányozni.

Mondaná, hogy most azonnal megyek, de mire oda érnék, már rég vége lenne a koncertnek!:) És a hazugságért meg kiengesztellek, ígérem!

El is várom! Szeretlek.

Én is!

Sam koncertjének a végén, még arra is rávettek, hogy iszogassunk még egy kicsit. Nagyon kedveltem Samet. Mike-al olyanok voltak, mint az óvódások…nem, egyértelműen rosszabbak.

Szombat reggel egy telefonra keltem.
- Halló? – szóltam bele álmosan.
- Szia, Viki. Itt Clare! – jött a válasz.
- Szia! – feleltem.
- Azért hívlak, mert valamit meg kéne beszélnünk! Ráérsz most? – kérdezte kedvesen.
- Persze! – mondtam és felültem az ágyban.