Egy új élet kezdete - 15. fejezet

Lebukás

Sziasztok!
Először is szeretnék bocsánatot kérni, amiért tegnap nem raktam fel a beígért fejezetet! Nem azért, mert lusta voltam, hanem elromlott a gépem, most sem az enyémről tettem fel!
Na, de a lényeg, hogy itt a 15.fejezet, amiben Viki egy kis betekintést nyer Rob „világába”! A rész végén megint találtok képeket! Nagyon számítok a véleményekre! Kérek mindenkit, hogy írjon! Köszönöm!
Puszi és jó olvasást!

Pislogva nyitottam ki a szemem és az ágyat tapogatva kerestem Robot magam mellett. Fintorogva konstatáltam, hogy üres az ágy. Elnyújtóztam, és közben lepörögtek szemem előtt a tegnap este képkockái, elégedetten elmosolyodtam az édes emlékek hatására.

Már éppen készültem felkelni, hogy megkeressem az este másik főszereplőjét, mikor kinyílt az ajtó és belépett egy tálcával egyensúlyozva.
- Jó reggelt. – mosolygott rám és az ágyra rakta a megrakott tálcát, amin a kaja mellett egy szál vörös rózsa díszelgett.
- Ennél jobb nem is lehetne! – viszonoztam a mosolyát és a tálcára nyúltam egy pirítósért. Miután megettem a tálcán lévő étel javát jutott eszembe, hogy ő egy falatot sem evett.

- Nem vagy éhes? – érdeklődtem miután az utolsó korty narancslevet is kiszürcsöltem a pohárból.
- Erre nem! – bökött fejével a tálca felé.
- Oh, hát akkor mire? – vigyorogtam és beleharaptam az alsó ajkamba.
- Rád vagyok éhes! – mondta és a combomnál megragadva az ölébe húzott.

- Nos, akkor csillapítani kéne az éhségedet! Van ötleted hogyan? – néztem rá és kezem belefúrtam az alsónadrágjába.
- Ötletem éppen van! – sóhajtotta és vadul megcsókolt. Mikor éreztem, hogy kellő képen kíván felpattantam és az ajtó felé indultam.

- Hova mész? – nyögte csalódottan.
- Majd megtudod! – vigyorogtam vissza az ajtóból.
- Ezt nem teheted! – nézett rám szinte könyörögve.
- Mit? – húztam tovább, azzal, hogy úgy teszek, mintha nem tudnám, miről beszél.
- Felizgatsz, utána meg itt hagysz! – mondta panaszosan. Nem bírtam tovább nézni a szenvedő képet, amit vág.
- Tíz perc múlva gyere utánam! A fürdőben leszek!- azzal kilibbentem az ajtón.

Vizet engedtem a kádba és mikor már eléggé tele volt, belemásztam a habbal teli kádba. Nem telt el egy perc és már kopogott is az ajtón.
- Szívem, jöhetek már? – érdeklődött türelmetlenül az ajtó másik oldaláról. Mosolyognom kellett a türelmetlenségén, nem hogy tíz perc nem telt el azóta, hogy otthagytam, de még öt is alig.
- Jöhetsz! – válaszoltam neki, mire azonnal belépett.

Mikor meglátott a kádban elégedett mosoly ült ki az arcára és fél perc múlva már mögöttem volt. Éhes oroszlánként csapott le először a nyakamra, majd egyéb más testrészeimre. Addig ügyeskedtünk, míg sikerült felé fordulnom és bele ülnöm az ölébe. Általában az ilyen pillanatokban alig bírtunk magunkkal, viszont most hevességünknek a fürdőszoba itta meg a levét. Folyamatos intenzív mozgásunknak köszönhetően a víz elkezdett kifelé ömleni a kádból, elárasztva így a fürdőszoba padlóját.

Ez azonban annyira nem tudott érdekelni, abban a pillanatban, az összes figyelmem Robra összpontosult és arra a heves szenvedélyre, ami egyre gyorsabban repített minket a boldogság és egyben teljes beteljesülés kapuja felé. Miután átléptük a gyönyör kapuját, a másikat ölelve lihegtünk, a már szinte teljesen üres kádban, mélyen egymás szemébe nézve.

Nagy nehezen összeszedtem magam, hogy végre beszélni is tudjak vele, mert mióta tegnap este betoppant a szexen kívül mást nem nagyon csináltunk.
- Mikor kell visszamenned? – tettem fel a kérdést, amire a választ nem biztos, hogy tudni akartam.
- Ötkor megy egy gép, azt el kéne érnem! – mikor ezt kimondta már biztos voltam benne, hogy nem akartam hallani. Felkaptam a fejem és láttam a szemében a gyötrelmet.

- Rendben, akkor kikísérlek! – tápászkodtam fel a kádban.
- Nem kell! – mondta.
- Addig is veled lehetek! Nem fogok itthon ülni és elvesztegetni akár egy percet is, ha azt veled is tölthetem! – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. Erre csak elmosolyodott.
- Szeretlek, el sem tudod képzelni mennyire. – hajolt hozzám egy csókért.
- Lehet, hogy megközelíti azt amennyire én téged? – mosolyogtam rá, majd ismét elvesztünk egymásban.

Rob ragaszkodott hozzá, hogy elég egy orvával a gép indulása előtt kint lenni. Még a délelőtt folyamán telefonon lefoglalt egy jegyet, így azt már csak át kellett venni a reptéren. Felvettem egy könnyű blúzt és egy kabátot. A mindig felhős Londonban ma gyönyörű idő volt, így elővettem a nem sokat használt napszemüvegemet is. Robon is rajta volt, bár ő akkor is hordta, ha nem volt szép idő, hiszen őt elsősorban a kíváncsiskodóktól óvta és nem a naptól.

Mikor kiszálltunk a taxiból Rob kézen fogott és rögtön a Heathrow előcsarnokába mentünk. Útban befelé nem egy kíváncsi tekintettel találkoztunk, akik a sugdolózásból ítélve felismerték a mellettem haladó férfit. Átvette a jegyet, majd a kivetítőhöz mentünk. Végig egymás kezét fogtuk, egy pillanatra sem engedtük el a másikat.

A gép indulásáig volt még negyven perc, így volt még időnk búcsúzkodni. Hosszan öleltük egymást, majd szintén hosszú ideig csókolóztunk.
- Ideje indulnod! – mondtam szomorúan. Felnézett a kivetítőre, majd vissza rám.
- Még van majdnem fél óra! – mosolygott.
- Menj már, a végén nem fognak beengedni! – mosolyogtam én is és kicsit megütöttem a vállát.
- Rendben, hívlak, ha odaértem! – mondta és még egyszer megcsókolt.

- Szeretlek! – nyomtam egy utolsó puszit a szájára és eleresztettem.
- Én is! – mondta és elindult befelé.
- Vigyázz magadra! – szóltam utána.
- Te is! – tátogta, miután visszafordult. Fájó szívvel néztem, ahogy eltűnik a szemem elöl. Vártam még ki nem írták, hogy felszállt a gép, aztán haza mentem.

Viola már várt rám, így elmeséltem neki mindent.
- Ugye nem felejtetted el, hogy szerdán megyünk Dávidért? – kérdezte.
- Dehogy felejtettem! – mosolyogtam.


Hétfő reggel Viola egy elég érdekes módját választotta az ébresztésemnek.
- Viki, Viki, Viki! – rontott be a szobámba. – Ébredj, ezt nézd meg mit találtam suliba menet az újságosnál! – mondta és a képembe tolt egy újságot. Mikor észrevettem a címlapot, azonnal felpattantam és kikaptam az újságot Viola kezéből.

A címlapon én virítottam Robbal. Ez a kép akkor készült, mikor kikísértem őt a reptérre és elbúcsúztunk egymástól. Alá pedig nagy betűkkel ez volt írva:

Robert Pattinsont rajtakapták!

Gyorsan belelapoztam az újságba, ahol szintén megtalálható volt a kép és elkezdtem olvasni a cikket Violával együtt.

Robert Pattinsont, a Twilight szívtipróját, szombat délután egy feltünően csinos fiatal hölgy társaságában kapták lencsevégre a szemfüles rajongók a Londoni Heathrow reptéren. De vajon ki lehet ez a titokzatos lány? A szemtanúk szerint nem csupán egy barátról van szó, hiszen - ahogy a képen is láthatjuk -, egy elég meghitt pillanatot sikerült lencsevégre kapni. A szemtanúk még azt is elmondták, hogy kézen fogva érkeztek és hosszú búcsúcsókokat váltottak, mielőtt a lányok álma felszállt volna a gépre. „ Nagyon úgy néztek ki, mint akik együtt vannak! Kézen fogva sétáltak be az előcsarnokba és végig egymás kezét fogták. Majd mielőtt Rob elindult a géphez hosszan ölelkeztek és csókolóztak. ” Árulta el lapunknak egy szemtanú.

Ezek után már csak újabb találgatások jöttek, hogy mégis ki lehet az a lány. Plusz volt még pár sor, arról, hogy vajon Kristen mit fog szólni hozzá és, hogy Rob túl van-e már rajta.
- Viola! Most mit csináljak? – néztem rá kétségbeesetten, miután becsuktam a magazint.
- Először is hívd fel Robot! – javasolta. Előkaptam a mobilom és már tárcsáztam is.

- Szia, kicsim! – vette fel boldogan.
- Rob! Nagy baj van! – mondtam idegenes, mindenféle kertelés nélkül.
- Tessék? Mi az? Veled történt valami? – zúdította rám a kérdéseit már ő is idegesen.
- Nem velem minden rendben, nem ilyenről van szó! – nyugtattam meg mire felsóhajtott.
- Akkor mi történt? – kérdezte higgadtabban.
- Valaki lefotózott minket szombaton, a reptéren és most az OK! Magazin címlapján vagyunk! – mondtam és a hangom eléggé kétségbeesett volt. Legalább egy percig nem jött válasz.

- Rob? - kérdeztem idegesen.
- Sa- sajnálom, nem lett volna szabad… ezt nem… Most már te is benne vagy és- és, ne haragudj, hogy belerángattalak…
- Robert ezt fejezd be! – kiáltottam rá, mire végre abba hagyta a mártírkodást. – Ne hibáztasd már magad. Figyelj, tudtam, mit vállalok, csak kicsit sokkolt a dolog, így elsőre! De én legfőképp miattad aggódom! – mondtam.
- Miattam? – kérdezte, mint, aki semmit sem ért.
- Igen, hogy neked mi bajod származhat ebből! Nem akarom, hogy a menedzsered vagy a stúdió esetleg…- de nem hagyta befejezni.

- Tényleg ez a baj? – kérdezte, mint aki megkönnyebbült.
- Igen! – feleltem meglepve, mert nem értettem, hogy mi ebben a jó.
- Szívem, a magánéletembe nem szólhatnak bele! Nem mondhatják meg, hogy kivel járhatok és kivel nem! – mondta mosolyogva. – Én már azt hittem, hogy ez téged kiborított és rájöttél, hogy nem akarod ezt és szakítasz velem! – mondta sóhajtva.
- Már elmondtam egy párszor, hogy nekem csak az számít, hogy veled vagyok és, hogy szeretlek! A többi nem érdekel! Eszem ágában sincs szakítani veled. – ismételtem megint, amit már valóban elmondtam párszor.

- Rendben, de ha bármikor eleged…
- Rob, elég! – mondtam feszülten, mielőtt megint túlságosan belelovalná magát az önmarcangolásba. Idegesítő egy szokása volt, hogy mindenért magát hibáztatja, ráadásul általában alaptalanul.
- Oké, azért beszélek a menedzseremmel, hogy szerinte mit kéne most tenni. Meg ő még nem is tud rólad, - illetve lehet, hogy most már igen- de illene neki is végre elmondani! – sorolta a teendőket.

- Jó, majd szólja, ha már beszéltél vele!
- Persze, mindenképpen! Szeretlek!- mondta végszóként.
- Én is szeretlek! – tettem le a telefont.
Violával még kicsit beszéltünk az esetről és arról, hogy Rob mit mondott.

A következő napokban figyeltem a rajongói fórumokat, amik nem okoztak csalódást. Állandó téma volt „Robert Pattinson és a titokzatos lány”. A rajongói oldalakon is megtalálható volt már a kép és a cikk is.

Ahogy Rob elmesélte a menedzsere jól fogadta a hírt, mondhatni örült neki. Azt mondta, hogy nem árt neki egy barátnő és, hogy ő a segítségünkre lesz mindenben. Azt mondta, hogy ezek után titokban tartani valószínűleg nem fogjuk tudni. Hacsak ezentúl nem látnak minket együtt sehol, ami valljuk be lehetetlen. De próbál majd figyelni a nyugalmunkra. Ezért Robbal úgy döntöttünk, hogy továbbra is mindent úgy csinálunk, mint eddig és majd lesz, ami lesz!

A hét fénypontja természetesen az volt, mikor telefonon beszéltem Robbal, ami szerencsére sűrűn előfordult, akár többször is egy nap.


Valamint nagyon boldog voltam mikor végre elérkezett a szerda.
- Viola! Mit csinálsz még mindig? Most kéne indulni! – álltam fölötte a konyhában. Éppen egy csirkecombot szurkált villával.
- Még nem jó, nincs kész! – mondta nyafogva. – A fenébe! Menj egyedül, nem hagyhatom itt!
- Rendben! Kb másfél óra és itt vagyunk.

Fél óra múlva már megint a Heathrow-on voltam, akár csak szombaton, csak most nem az induló, hanem az érkező repülők terminálnál ácsorogtam.

- Dávid!- sikítottam mikor megláttam kilépni az automata ajtó mögül a legjobb barátomat. – Istenem, de örülök neked! – ugrottam a nyakába. Többen furcsán méregettek, és ha jól sejtem azon gondolkodtak, hogy épelméjű vagyok-e.
- Vikica! De jó végre látni! – viszonozta az örömömet.
- Hol van Via? – nézett körbe.
- Nem lett kész a csirke! – fintorogtam. Csak megértően bólintott. – Na, menjünk, mert már nagyon vár téged! – mosolyogtam.

Viola sem hazudtolta meg magát, mikor beléptünk a lakásba. Szinte teljesen ugyan úgy vetette magát Dávid nyakába, mint én a reptéren.
- Annyira hiányoztál! – mondta Viola.
- Ne is mond, már alig vártam, hogy itt legyek veletek. – mosolygott Dávid.

Megvacsoráztunk, majd egy üveg borral leültünk a nappaliban. Sok mindenről beszélgettünk, főként arról, hogy milyen a suli nekem és Viának, milyen itt élni és, hogy mi újság otthon, hogy vannak a régi osztálytársak. Valamint Viola mesélt Mike-ról, aki majd később beugrik és Dávid is megismerheti.

Hogy hívják? – nézett rám Dávid hírtelen.
- Kit hogy hívnak? – néztem rá értetlenül. Viola már kuncogott.
- Viktória! Tizenhárom év, az tizenhárom év! Ismerlek, mint a rossz pénzt! – mondta türelmetlenül.
- Robert! – nyögtem ki.

- Robert?! – ízlelgette a nevet többször kimondva egymás után. – Szóval összeszedtél egy angol szépfiút? – vigyorgott. Viola már szinte fetrengett a röhögéstől. Én sem bírtam tovább és elnevettem magam. Bár ez leginkább annak volt köszönhető, hogy már a második üveg bornál tartottunk.
- Hülye! – mosolyogtam.
- Nem, most tényleg, teljesen más vagy! Kivirultál, még soha nem láttalak ilyennek! Örülök, hogy ezt látom! – mondta őszintén. – És megismerhetem őt is? - kíváncsiskodott. Csak ráztam a fejem. – Miért nem?

- Dolgozik, ami még nem lenne baj, de Vancouverben! – mondtam és elmeséltem neki mindent róla és a dolgokról.
- Oh, szóval a te pasid – nézett Violára – legjobb barátja? Ez tök jó! – mosolygott. – Egyébként van itt egy kis furcsa egybeesés. Nektek csak annyit mondtam, hogy Kanadában leszek korrepetitor! Viszont azt még nem, hogy konkrétan Vancouverben. – mondta.

- Tényleg? Ez remek, majd Viki megadja Rob számát! – vihogott Viola, mire mi is rákezdtünk.
- Szóval Kanada, mi? Messzebb nem találtál? – mosolyogtam.
- Sajnos nem! Pedig igyekeztem!! – vigyorgott. – Viccen kívül, ez remek lehetőség, a suli vállalta a vízummal kapcsolatos ügyeket is, mindent elintéztek nekem! És nem utolsó szempont, hogy elég jól fizetnek.

Dávidot egy volt zenetanára ajánlotta be, hiszen hihetetlenül tehetséges. Magyarországon az összes neves zeneiskolában tanult és mellette munkaként már akkor is vállalt korrepetálást. Csellózik és zongorázik is profi szinten, ezért nem csodálom, hogy örült neki az iskola, ahova megy.

Sokat beszélgettünk még és mire Mike megjött már a második üveg bornak is túlvoltunk a felén. Mike is jól elbeszélgetett Dáviddal, de Viola és én már csak röhögni tudtunk. Tízkor megszólalt a telefonom, nem is néztem ki hív, csak felvettem:

- Halló? – szóltam bele a nevetéstől elcsukló hangon.
- Viki, jól vagy? –hallottam meg Rob aggódó hangját.
- Rob, de jó, hogy hívsz! – próbáltam kicsit összeszedni magam, ami nem volt könnyű, mert ezen Violáék kezdetek el nagyon nevetni, próbáltam ugyan csendre inteni őket, de nem mondhatni, hogy sikerrel jártam.
- Mi történik ott? – érdeklődött.
- Emlékszel, hogy meséltem, hogy meglátogat engem és Violát a legjobb barátunk, Dávid? – kérdeztem.

- Igen!
- Na, ma érkezett. Mike is átjött, dumálunk meg ittunk egy picit! – mosolyogtam.
- Aha, mennyi az a pici? – hallottam a hangján, hogy elmosolyodik. Elkezdtem nézegetni az üvegeket.
- Hát, kettő és fél üveg bor! – mondtam természetesen.
- Akkor értem mire ez a jókedv! De azért óvatosan! – hangja még mindig derűs volt, azt hiszem nagyon jól szórakozott rajtam.

- Édes, én teljesen jól vagyok! – próbáltam meggyőző lenni, de ez valószínűleg megint nem sikerült valami fényesen, mert felnevetett.
- Igen, azt hallom! – nevetett még mindig. – Jaj, bármit megadnék, hogy most ott lehessek! – sóhajtott. – Még sosem láttalak berúgva.
- Nem maradtál le semmiről! – nevettem.
- Pedig, ha ott lennék mennyi mindenre rá tudnálak így venni! – viccelődött.

- Józanon is mindenre kapható vagyok, nem kell ahhoz részegnek lennem!- mondtam mosolyogva, erre a mondatra a többiek hangos nevetésben törtek ki. Csak ekkor esett le, hogy mit is mondtam az imént. Szigorúan próbáltam rájuk nézni, de egy cseppet sem érdekelte őket. Felkeltem a földről és a szobámba mentem, hogy tudjak kicsit nyugodtan telefonálni. – Na, itt már nem hallanak!

- Szóval mi mindenre vagy kapható? – érdeklődött.
- Bármire, amire csak akarod! – vigyorogtam. Erre sóhajtott.
- Amire akarom, az most nem fog menni! – fújt egyet csalódottan.
- Mindjárt megörülök, annyira kívánlak! – sóhajtottam.
- Nem jobban, mint én! – biztosított.

- Ah, na jó! Jobb, ha lenyugszunk, mert ez most tényleg nem lehetséges! – nevettem fel keserűen.
- Kicsim, szeretlek! – mondta.
- Tudom, én is téged! – mosolyogtam.
- Aludj jól.
- Te is! – köszöntünk el egymástól.

Visszatértem a nappaliba, ahol azok hárman még mindig nevettek. Amint megláttak abba hagyták és Dávid komoly fejjel megszólalt:
- Ah, józanon is mindenre kapható vagyok! – utánzott, amire megint nagyon nevetni kezdetek. Vágtam egy fintort és egy párnát is felé dobtam, de még mindig csak nevetett. Így visszaültem közéjük, hogy elfogyasszuk a maradék bort.


Csütörtök reggel iszonyatos fejfájással ébredtem, gyanítottam, hogy a tegnapi három üveg bor a hibás érte. Kibotorkáltam a nappaliba, ahol a többiek már ott ültek egy- egy csésze kávéval a kezükben. Nekem is nyomtak egyet a kezembe.

Nagy nehezen összekészülődtem, hogy kivigyem Dávidod a reptérre. Ma velem együtt, Mike és Viola is kihagyták a sulit.
Miután elbúcsúztam Dávidtól a reptéren haza siettem, hogy aztán a gyerekekért legalább elmenjek. Belépve elcsíptem egy mondatot Via és Mike beszélgetéséből:
- De úgy kell csinálni, hogy ne sejtsen semmit! Meglepetésnek kell lennie! – jelentette ki Mike.
- Bízd csak rám! – mondta Viola.

- Ki ne sejtsen semmit? – érdeklődtem, mikor beléptem a nappaliba.
- Ö, Mike húgának lesz a 18. születésnapja és meglepetés bulit akarunk neki szervezni! – vágta rá Via.
- Oh, mikor lesz a szülinapja? – kérdeztem miközben leültem melléjük.
- Júniusban! – mondta Mike.
- Az még igencsak odébb van! – néztem rájuk felvont szemöldökkel. Viola kínosan elmosolyodott. - Jobb időben elkezdeni! – jelentette ki.

Mondjuk Violát ismerve ez nem volt meglepő, szerette, ha minden tökéletes, ügyes szervező volt, de akkor is sántított valami. Nem foglalkoztam vele, biztos nem rám tartozik.


Szombat reggel a konyhában pakolásztam, mikor Viola bejött. Egy ideig csak csendben figyelt, majd megszólalt:
- Mikor lesz a tavaszi szüneted? – érdeklődött.
- Április 3.-tól , Április 10. –ig. Miért? – néztem rá furcsán, nem tudtam, hogy ez miért lehet fontos.
- Az jövő hét utáni péntek! – mondta, de inkább úgy tűnt csak magának. - Van valami terved a szünetben? – kérdezte.

- Mivel Balázs azt mondta, hogy ide jön, arra gondoltam, hogy én meg elmegyek! – jelentettem ki.
- Hova? – ijedt meg Viola.
- Elég hosszú a szünet, így szerintem hazautazom! – rántottam meg a vállam.
- Nem! – mondta hirtelen Via. Felvont szemöldökkel meredtem rá. – Úgy értem, nem kéne! Tudod elutazhatnánk együtt Mike szüleinek a nyaralójába, kicsit pihenni. Végülis akkor sem kell találkoznod Balázzsal! – mosolyodott el. Ezen elgondolkodtam, mivel elég jó tervnek tűnt.

- Rendben, ezt megbeszéltük. – Viola arcán tisztán látszott a megkönnyebbülés, mintha az élete múlt volna azon, hogy erre mit válaszolok. Nem értettem miért olyan fontos ez, máskor is mehetünk oda, de ha neki ennyit jelent.
- Akkor szólok Mike-nak, hogy szervezheti! – azzal bevonult a szobájába. Kikerekedett szemekkel néztem utána, elég különösen viselkedik! Legalább 20 percig nem is jött ki a szobából.
Következő pénteken egyedül voltam otthon. Viola és Mike moziban voltak és csak 10 körül ígérték magukat. Folyamatosan Roberten gondolkodtam, hogy mit csinálhat, hogy van.

Bár naponta többször beszéltünk ez nem volt elég, szenvedtem a hiányától, hogy nem érinthetem meg, nem csókolhatom meg…és a legrosszabb az volt, hogy nem tudtam mikor jön megint. Éppen egy pohár bort töltöttem magamnak, mikor valaki csöngetett.

Ajtót nyitottam és szó szerint nem kaptam levegőt, mikor megláttam ki áll ott…

Heathrow(erről a terminálról indult Rob gépe):

http://i34.tinypic.com/2mngqdg.jpg

Ez a kép szerepel az OK magazin címlapján(Rob&Viki):

http://i34.tinypic.com/n2c36u.jpg