Egy új élet kezdete - 32. fejezet

A sors fintora

Sziasztok! Meghoztam a 32.fejezetet, amiben elég sok dolog történik. A múltkori rövid részecske után, most egy extrahosszú fejezettel tértem vissza! Nagyon örülnék a sok véleménynek, szeretném, ha leírtátok a véleményeteket!
Jó olvasást!

- Emilie De Ravin vagyok! – ált fel a kanapéról és felém nyújtotta kezét. Most sem tudtam jobban ki Ő. Észrevette habozásom és folytatta. – Robert partnere a filmben – mosolygott kevesen.
- Persze! Viktória Steiner vagyok – fogtam vele kezet azonnal.
- A barátnője! – mondtuk egyszerre, majd elnevettük magunkat.
- Viki? – állt meg az ajtóban Rob.
- Szia! – fordultam felé és elindultam, hogy köszönjek neki. Szorosan átölelt, majd csókban forrtunk össze.
- Akkor már megismerkedtetek! – vonta le a következtetést.
- Igen és nem is zavarok tovább! – kezdett bele Emilie.

- Ugyan, nem zavarsz! Én gyorsan lezuhanyozom, aztán csatlakozom hozzátok – mondtam mosolyogva. Adtam még egy csókot Robnak, majd elmentem, hogy felfrissítsem magam kicsit. A zuhanynak köszönhetően felébredtem és újult erővel tudtam belevetni magam a beszélgetésbe. Mint kiderült Emilienek nem igazán vannak ismerősei New Yorkban, ezért Robbal szokott lógni esténként. Kedves lánynak tűnt, ezért nem volt ellenemre a társasága. Sokat nevettünk az este folyamán.

Másnap Rob forgatott, én meg próbáltam kipihenni magam a hotelszoba rejtekében.
Este, mikor Rob megérkezett, elindultunk Allysonékhoz, hogy végre ők is megismerjék a férfit, akit szeretek.

Kitörő örömmel fogadtak engem és Robot is, alig tudtunk beljebb jutni az ajtónál.
- Akkor szólok nekik! – mondta Erik és eltűnt a folyosó végén.
- Igazi meglepetés lesz nekik! – kuncogott Ally az orra alatt.
A két kis lurkó megjelent a fordulóban és eltátották a szájukat. Először Paige mert hinni a szemének.

- Viki! – sikította és három lépéssel a nyakamba ugrott. Alig kaptam levegőt, olyan szorosan ölelgetett.
- Jamie, te nem is örülsz nekem? – kérdeztem, mikor letettem Paiget. Ő a szerényebb volt, nehezen fejezte ki az érzelmeit, Paige vele ellentétben nem volt egy szorongó kislány. Elmosolyodott és lassan megfontoltan közelebb jött, hogy megöleljen.
- Ugye sokáig maradsz? – súgta a fülembe.
- Igen! – feleltem neki, mire végre elengedte magát és úgy igazán elkezdett ölelgetni.

- Ő ki? – kérdezte Paige Robra mutatva. Rob elmosolyodott, de nem felelt.
- Szerintem a pasija! – jegyezte meg Jamie huncut vigyorral a szája sarkában. Ally és Erik már fulladoztak a visszafojtott nevetéstől.
- Valóban, Ő a barátom Rob! – fogtam meg az említett kezét és magam mellé húztam.
- Nagyon helyes! – mosolygott szégyenlősen Paige. Rob elpirult a szavak hallatán és úgy tűnt, igen zavarba hozták őt Paige szavai.

- Bizony! – helyeseltem vigyorogva. Paige odaállt Rob elé és várta, hogy megölelje. Hát igen, soha nem volt egy visszafogott kislány, ha lehet ilyet mondani. Rob mosolyogva lehajolt és megölelte. Aztán Jamievel kezet fogott, mire az unokaöcsém büszkén kihúzta magát.
- Feleségül fogod venni? – kérdezte Jamie komolyan, Rob előtt állva.
- Tervezem! – mosolyodott el Rob, mire az én arcomra ráfagyott a mosoly. Még soha nem beszéltünk erről.

- Azt hiszem kifog hűlni a vacsora – vágott közbe Ally. – Paige, Jamie az asztalhoz! – terelte a gyerekeket. Még mindig kicsit döbbent arccal követtem őket. – Viki, segítesz nekem behozni az ételeket? – kérdezte. Bólintottam és követtem a konyhába, pontosabban a konyharészbe, mert egyebn van a konyha és a nappali. – Úgy látom elemedbe talált a kérdés! – jegyezte meg, miközben elővette az ételt.
- Nem, vagyis nem tudom. Még soha nem beszéltünk ilyenekről. – mondtam zavarodottan.
- Én pártolom a fiatal házasságot! Szerintem, ha megtaláltad az igazit, nem érdemes várni! – kezdte kifejteni a nézetét.

- De honnan tudjam, hogy Ő az? – kérdeztem kétségbeesetten. – És különben is, nem biztos, hogy Ő is ezt akarja – ráztam meg a fejem.
- Ugyan, Rob egyértelműen válaszolt. És különben is elég csak rátok nézni, már mikor beléptetek láttam, hogy ez sokkal több, mint egy egyszerű kapcsolat. Rátok van írva, hogyan éreztek egymás iránt. De természetesen ezt neked kell érezni, én csak azt mondom amit látok
- a szavai elgondolkodtattak. Látta rajtam, hogy most nem fog választ kapni, ezért nem is erőltetett. – Hoznád a salátát? – váltott témát.
- Persze! – megfogtam a tálat és követtem az asztalhoz. Erik és Rob éppen egy bort kóstolgattak és közben elmélyülten beszélgettek, kifelé bámulva az ablakon. Halkan beszéltünk Allyvel, így szerintem egy szót sem hallott, meg amúgy is nagy volt a tér és nagyon elvoltak.

A vacsora nagyon jól telt, Ally még mindig nagyon jól főz.
Vacsora után a nappaliban beszélgettünk tovább. A lakás csodálatos volt, nekem a kedvenc helyem a nappali lett. Hatalmas ablakainak köszönhetően tökéletes volt a kilátás a városra. Jamie megállás nélkül Robot szórakoztatta.

Megmutatta neki a kocsi gyűjteményét, miközben Paige elhelyezkedett az ölében. Mondtam neki, ha nem bírja már csak szóljon, de leintett, hogy nagyon jól érzi magát. Úgy tűnt Paige kezd fáradni, mert átmászott az én ölembe és néhány perc múlva már aludt is. Jamie is laposakat pislogott már. Paigeel a kezemben elindultam a szobájába, hogy lefektessem aludni. Ally addig Jamiet tessékelte az ágyba.

- Szeretlek Viki! – suttogta a kis száján Paige, mikor betakartam.
- Én is szívem – nyomtam a homlokára egy puszit. Mikor megfordultam, majdnem sikítottam. Rob az ajtóban állt karba font kézzel és mosolyogva figyelt.
- Megijesztettél! – suttogtam neki, miközben kijjebb nyomtam és becsuktam az ajtót.
- Látszik, hogy nagyon szereted őket! – jegyezte meg, még mindig mosolyogva.
- Igen, nagyon közel állunk egymáshoz – helyeseltem.

Visszamentünk a nappaliba és még beszélgettünk egy ideig Allyvel és Erikkel, aztán elindultunk a hotelba.
- Nagyon jó anya leszel! – törte meg a néma csendet, miközben a hotelba tartottunk.
- Mi van ma veled? Először közlöd, hogy tervezed, hogy elveszel, most meg ez az anya dolog… én nem értem! – fordultam felé kíváncsian.
- Talán baj, hogy előre tervezek? Én ezeket a dolgokat veled szeretném… de ha te nem így vagy ezzel, akkor természetesen nincs miről beszélnünk! – közölte csalódottan és kibámult az ablakon.

- Én ezt nem mondtam. De eddig még szóba sem kerültek ezek köztünk, most meg egy este alatt hírtelen sok! – magyarázkodtam.
- Értem – sóhajtotta.
- Rob, én szeretlek és persze, hogy veled tudom elképzelni a családot… csak megleptél. – végre megint rám nézett.
- Akkor kezdjük az alapoknál. Költözzünk össze! – mondta reményteli hangon. Egy pillanatra szükségem volt, még felfogtam a szavakat.

- Hol? – bukott ki belőlem az első kérdés.
- Természetesen Londonban. Veszünk egy házat, vagy lakást nekem mindegy, ahova beköltözünk ketten. Végre lesz hova hazamennem, ahol te fogsz várni! Nem lenne jó? – ahogy felderült az arca rájöttem, hogy nekem is erre van szükségem. Vele akarok élni.

- De, ez nagyon jó lenne! – mosolyogtam rá, mire leparkolt az sötét utcában.
- Csak te meg én és egy új élet. – két keze közé fogta az arcom és megcsókolt. Átadtam magam neki és a belső hangra sem figyeltem, ami ezt súgta talán nem itt kéne csinálni. Az ölébe másztam és elkezdtem kigombolni az ingjét, innen már nem volt megállás.

Elégedetten tértünk vissza a szobába.
- Nézhetnénk majd az interneten házakat, meg mikor visszamész Londonba, akkor anyuék is tudnak majd segíteni. Van egy pár ingatlanos ismerősük. – folytatta a tervezgetést.
- Nélküled válasszam ki? Nem, az nem lenne jó! – ellenkeztem.
- Persze, hogy nem. Az eclipset csak szeptemberben kezdjük forgatni, addig lesz rá időnk! – nyugtatott meg.

A következő hetek nagyon jól teltek. Egy percet sem unatkoztam. Folyamatosan vendég voltam Allynél, sokat mászkáltunk együtt ide-oda.
Rob elég elfoglalt volt a forgatással, de nem bántam, mert tudtam így előbb befejezi majd. Megbeszéltük, hogy amint kész van ezzel, elrepülünk Magyarországra, hogy megmutassam neki, hol nőttem fel. Anyuék repdestek az örömtől, mikor elújságoltam nekik a jó hírt.

Robnak éppen szabadnapja volt és vacsorázni indultunk, mikor megszólalt a telefonom.
- Szia Erik! … Tessék? Várj, nyugodj meg és lassabban mond, egy szót sem értek. Mi történt?... hogy mi? És jól van? … Nem, azonnal oda megyek! … Indulok! – remegő kézzel tettem le a telefont.
- Valami baj van? – kérdezte Rob aggódva.
- Azt… azt hiszem elég nagy baj. Ally… - nem bírtam tovább mondani, lesokkoltam.
- Kicsim, kicsim… mi történt vele? – fogott át hátulról, hogy el ne essek.
- Baleset érte, korházban van! – nyögtem ki nagy nehezen.
- Tudod melyikben? – bólintottam – Azonnal indulunk – mondta gyorsan és az ajtó felé terelt.

- Köszönöm! – mosolyogtam rá a kocsiban.
- Ugyan, mit? – kérdezte felvont szemöldökkel.
- Azt, hogy mellettem vagy! – mondtam neki hálásan.
- Édes, ez természetes! – felelte kedvesen és a combomra helyezte egyik kezét.

Szinte rohantam a korház felé és türelmetlenül vártam, míg a recepción megmondják, hányas szobában van.
Mint kiderült az intenzíven van, amitől még rosszabbul éreztem magam. Sietősen felmentünk és, ahogy megláttam Eriket, még rosszabb érzés kerített a hatalmába. A feje a kezébe volt hajtva és idegesen dobolt a lábával.

- Erik! – léptem mellé és a vállára tettem a kezem.
- Viki! Köszönöm, hogy itt vagy – ölelt át.
- Semmiség. Elmondod mi történt? – kérdeztem, mikor elengedett.

- Rob, neked is köszi! – nyújtott felé kezet és hálásan rámosolygott. Rob, egy ugyan márt rebegett és megszorította a kezét. – Elütötte egy autó. – mondta Erik és könnybe lábadt a szeme. – Eszméletlen volt, mikor behozták és még mindig nem tért magához. Megrepedt több bordája és belső vérzése van. Az orvosok aggódnak a fejsérülése miatt, de azt mondják, amíg nem tér magához, semmi biztosat nem tudnak mondani. Azzal nyugtatnak minket, hogy nem életveszélyesek a sérülései! – hadarta Erik és látszott, hogy nagyon ideges.

- Istenem! – hitetlenkedve leültem és alig hittem el a hallottakat. Reméltem, hogy csak álmodom és mindjárt felébredek. Rob mellém ült és átfogta a vállam, amitől jobban éreztem magam. Allyson erős nő, nem lesz semmi baja. Ezzel próbáltam magam nyugtatni, kevés sikerrel.

Feltűnt, hogy Ally szülei is itt vannak és a srácok is. Össze kell szednem magam, nem borulhatok ki most. Rámosolyogtam Robra és odasétáltam a szülőkhöz.
- Mr. És Mrs. Harris, jól vannak? – álltam meg előttük
- Viktória, kedvesem! – ölelt magához Ally mamája. – Próbáljuk tartani magunkat! – sóhajtotta.

- Ha bármire szükségük van, csak szóljanak! – öleltem meg az apukáját is.
- Köszönjük és azt is, hogy itt vagy! – mondta az Mr. Harris. Hogy ezt miért köszöngeti mindeni, nem értem.
- Ez természetes! – simítottam mag a karját.
- Viki, néz mit kaptam a doktor bácsitól? – jött oda büszkén Paige, egy lufi majommal a kezében.

- Ez nagyon szép, kicsim! – öleltem meg. Úgy tűnik, nem nagyon értik, mi folyik körülöttük. – Erik! – léptem vissza hozzá, éppen Robbal beszélgetett. – Úgy látom, itt nem nagyon tudok, mit tenni! Esetleg hazavigyem Jamiet és Paiget? Ha kell velük maradok bármeddig!– ajánlottam.
- Igen, az nagyon jó lenne. Köszönöm Viki, ez lenne a legnagyobb segítség! – hálálkodott a nagybátyám.
- Rendben, ha valami változás van, kérlek hívj! – öleltem meg.
- Úgy lesz! Rob! – megölelték egymást ők is.

- Gyertek srácok haza megyünk! – nyújtottam feléjük a kezem.
- Hurrá! Ott is alszol? – kérdezte Paige reménykedve.
- Igen – bólintottam. Elköszöntek Eriktől és a nagyszülőktől és elindultak velem és Robbal.

Beérve a lakásba, szinte letaglózott az üresség. Felkapcsoltam a villanyt, de úgy is nyomasztó volt a csend.
- Ki éhes? – próbáltam egy kis életet lehelni magamba.
- Én! – kiabálták egyszerre.
- Akkor kézmosás és vacsora! – tereltem őket a mosdó felé.

Vacsora után felvittük lefektetni a gyerekeket. Rob nagyon sokat segített nekem, nem csak lelkileg támogatott, de a gyerekekkel is segített.
- Olvasol nekünk, Rob? – kérdezte Jamie.
- Persze! Válasszatok mesét – mondta Rob mosolyogva. Bementünk Paige szobájába és Rob elkezdte olvasni a kiválasztott mesét. Teljesen lekötötte őket a mese, Rob nagyon szépen olvasta, utánozva egy-egy szereplő hangját. Tátott szájjal hallgatták őt. A mese végén Paige, már igen laposakat pislogott és Jamie is fáradtnak tűnt.

- Gyere Jamie, átkísérlek a szobádba! – fogtam meg a kezét.
- Rob, itt maradsz még elalszom? – kérdezte Paige, aki teljesen oda volt Robért. Ha idősebb lenne, még félnék, hogy lecsapja a kezemről. Az utóbbi pár hétben nagyon hozzánőtt.
- Maradok! – takarta be Paiget és melléfeküdt. Mosolyogva kísértem Jameit a szobájába és fektettem az ágyba.

- Anyu meg fog gyógyulni? – kérdezte szomorúan. Összeszorult a szívem, ahogy ránéztem.
- Igen, kicsim. Biztosan hamarosan rendbe jön! – takargattam be és mellé bújtam.
- Apa nagyon aggódik érte! – odakúszott mellém és átölelt.
- Apa nagyon szereti őt, természetes, hogy aggódik. De hidd el, anya nemsokára itthon lesz veletek! – simogattam a kicsit hátát.
- Remélem! – sóhajtotta és egyre jobban csukódott le a szeme.

Megcsókoltam a homlokát és vártam, hogy elaludjon. Mikor megtörtént, még vagy negyed óráig csak néztem, ahogy szuszog. Olyan bátor kisfiú és nagyon érett is, pedig még olyan fiatal.

Nagy nehezen otthagytam és elindultam Paige szobája felé. Halkan benyitottam. Paige Rob mellkasán aludta, mint egy kis gombóc. Úgy tűnt, Robot is elnyomta az álom, mert csukva volt a szeme és egyenletesen szuszogott.
Óvatosan visszacsuktam az ajtót és lementem a konyhába. Elkezdtem bepakolni a mosogatóból a cuccokat a mosogatógépbe. Ezzel is lekötöttem magam és elterelődött a figyelmem.

Csak arra nem számítottam, hogy a figyelmem nem itt van. Egy pohár kicsúszott a kezemből és hangos csörömpöléssel eltör a mosogatóban.
- A francba… a francba – megtámaszkodtam a mosogató szélén és idegesen elkezdtem összeszedni a darabokat. Hírtelen egy puha kéz simulta a csuklómra, majd a hozzá tarozó selymes hang is megszólalt.

- Nyugodja meg, kicsim. Nem lesz semmi baj! – csitított és a mellkasára volt. Átöleltem és csak azt vettem észre, hogy ráz a sírás. Eddig bírtam. Teljesen kiborított ez a dolog Allyvel. Hiába mondom Jamienek, hogy rendben lesz, biztos én sem vagyok benne. És még neki is hazudok. Mi lesz, ha nem lesz jól? Mit fogok akkor tenni?

Rob látta, hogy nem fogok még megnyugodni még egy ideig. Leült egy székre és az ölébe húzott, lassan simogatta a hátam.
- És ha igen? Mi lesz, ha nem jön rendbe? Mi lesz akkor a gyerekekkel? – szipogtam.
- Ne gondolj most ilyenekre. Az orvos azt mondta, nem lehet olyan nagy baj! Várjunk még, biztos minden rendben lesz! – próbált nyugtatni.
- Nem ez lenne az első eset a történelemben, hogy tévednének! – érveltem még mindig szipogva.

- Kicsim! – fordított maga felé. – Tudom, hogy kiborultál, de ha pesszimista vagy az nem segít. Próbálj meg inkább arra koncentrálni, hogy Allyson rendbe jön. A gyerekek meg fogják rajtad érezni és az nem lenne jó! – igaza volt, a gyerekek nem láthatnak rajtam semmit. Kifújtam az orrom és úgy döntöttem felhívom Eriket, hogy megnyugtassam, itthon minden rendben és, hogy én is kapjak egy kis helyzetjelentést.

- Szia! Csak azért hívlak, hogy elmondjam, itthon minden rendben. Jamie és Paige már alszanak, szépen vacsoráztak! És ott mi a helyzet? – érdeklődtem a benti dolgok iránt.
- Itt semmi változás! Az előbb elkaptam az orvost, hogy mondjon már valami konkrétabbat. Jó hírrel nem nagyon tudott szolgálni. Azt mondja egyenlőre semmi változás. Viszont azt is mondta, hogy holnap reggelig eldől minden! – megijesztett a hanglejtése. Nem volt bizakodónak mondható.

- Ez mit jelent? – kérdeztem feszülten.
- Azt, hogy ha holnap reggelig nem tér magához, akkor sokkal nagyobb gond van! Nem tudni mi lesz! – sóhajtotta idegesen.
- Nem az nem lehet! Mindennek rendben kell lennie! – kezdtem ismét pánikolni, mire Rob átölelt hátulról.
- Hidd el Viki, én is ebben reménykedem! – nagyon fáradt volt a hangja, eléggé kivan készülve Ő is.
- Neked nincs szükséged semmire? Nem akarsz hazajönni aludni? – kérdeztem.
- Nem, én itt maradok! Egy tapodat sem mozdulok. És Ally szülei is itt vannak és Ők is maradnak – mondta.

- Rendben! Ha bármi változás van hívj és reggel mikor beszéltél az orvossal…
- Azonnal hívlak! – ígérte.
- Köszönöm! – sóhajtottam.
- Én is neked mindent! Szia! – tette le a telefont. Odabújtam Robhoz és próbáltam nem a legrosszabbra gondolni.

Alig aludtam az éjszaka. Végig forgolódtam és a lehetőségek lebegtek a szemem előtt. Reggel fél nyolckor aztán kimásztam az ágyból és elkezdtem reggelit készíteni, hisz a gyerekek is nemsokára felkelnek. Nem sokkal később Rob is megjelent. Mint kiderült, Ő sem aludt az éjszaka, engem figyelt.

Aztán a telefonom csörgésére lettem figyelmes. Rob megcsókolt és mondta, hogy vegyem fel. Remegő kézzel nyúltam a mobil után, amin Erik neve villogott. Tudtam, hogy két eshetőség van és ez megrémisztett. Nem voltam felkészülve a rosszra. Amint felveszem megtudom, mi jön ezután.
- Igen? – szóltam bele remegő hangon.
- Viki…


A ház ahol Allyson és Erik laknak:
http://i50.tinypic.com/33wv49u.jpg

A nappali+konyha:
http://i50.tinypic.com/2rf60hz.jpg

Paige szobája:
http://i48.tinypic.com/s4t53s.jpg

Jamie szobája:
http://i46.tinypic.com/20qynb4.jpg

Vendégszoba:
http://i46.tinypic.com/1sl0d4.jpg