Egy új élet kezdete - 4. fejezet

Érzelmek

Meghoztam a 4.fejezetet! Sajnálom, hogy ilyen sokat kellett várni! Remélem tetszeni fog!:)
Véleményeket, mint mindig most is nagyon várok!!!:D


Ajkaink már csak néhány centire voltak egymástól, mikor a dal véget ért…A dj hangja hallatszott a mikrofonban, megint.
- Na, akkor most kicsit pörgessük fel a party-t! – mondta és elindított egy pörgős számot.

Ekkor kezeink leestek egymásról. Éreztem, hogy szívesen végig táncolna még pár számot velem, ahogy valószínűleg ő is látta rajtam. Azt is ki volt írva az arcára, hogy folytatná, amit a dj félbeszakított. Majd Mike hangját hallottam meg.
- Iszunk még valamit? – kérdezte Robert-re nézve. Robert elvette a tekintetét rólam és Mike felé fordult.
- Igen. – majd ismét rám nézett – Van kedved? – kérdezte.
- Persze. – Bólintottam. Elindultunk a pult felé négyen.

Miután megkaptuk az italunkat, visszamentünk az asztalunkhoz. Leültünk és éppen hogy csak egy kortyot ittam a sörömből, Viola már is megszólalt:
- Viki! Táncolsz velem egy kicsit? Mike már nem hajlandó. Elfáradt szegény. – nézett rá szemrehányóan. De Mike is tudta, hogy csak viccel.
- Nem is tudom. – mondtam és közben éreztem, hogy Robert engem figyel.
- Kérlek, gyere már! – nézett rám Viola könyörögve.
- Rendben. – adtam be a derekam és elindultunk a parkett felé. Nem mentünk túl messze az asztaltól, a fiúk tökéletesen láttak minket.

Robert nézett engem még most is. Felé fordulva táncoltam és tekintetünk sokszor összeakadt. Ilyenkor szégyenlősen elvigyorodott, mint egy kisfiú, akit huncutságon kapnak. Viola egy dal után nem bírta tovább.
- Na… - kezdett bele, de félbeszakítottam.
- Később Viola! Később… – mondtam, és közben nem vettem le a szemem Robertről. Állta a tekintetemet, majd hírtelen beletúrt a hajába és könyökével az asztalra támaszkodott, úgy figyelt tovább. Annyira jól állt neki ez a póz, amibe az imént helyezkedett! Halványan elmosolyodtam és elfordultam.
Még táncoltunk néhány számot, majd Via intette a fiúknak, hogy jöjjenek ők is. Kicsit tétováztak, de végül beadták a derekukat.

Nem volt több lassú szám, akármennyire is szerettem volna. Így Robert-el csak egymás felé fordulva táncoltunk még egy kicsit, majd leültünk. Mike Violához fordult.
- Kitáncoltad magad, szívem? – kérdezte kedvesen.
- Fogjuk rá. – fintorgott a barátnőm.
- Azt hiszem neki sosem elég. – fordultam Via felé. Kinyújtotta rám a nyelvét, így válaszként én is ezt tettem. Majd elnevettük magunkat.
- Mike-al azon gondolkodtunk, hogy vasárnap elmehetnénk négyesben vacsorázni! – váltott témát gyorsan Viola.
- Hova? – kérdeztem meglepetten.
- Miközben ide fele jöttem láttam egy nagyon helyes kis olasz éttermet három utcával arrébb. - monda rögtön Mike. - Nem túl zsúfolt, hangulatos kis hely. Nos, mit szóltok?
- Jól hangzik! – vágta rá Robert szinte gondolkodás nélkül.
- Én benne vagyok. – mondtam és Mike-ra néztem, majd Robertre. Örömet láttam az arcán.
- Akkor ezt meg is beszéltünk. – szólalt meg Viola.

Megittuk a maradék sörünket, majd Mike az órájára pillantott és megszólalt:
- Három óra van! – húzta a száját - Nekem lassan indulnom kell, ha holnap fel akarok kelni 9-kor.
- Miért akarsz olyan korán kelni? – kérdezte Robert meglepődve.
- Megígértem apámnak, hogy segítek neki holnap szerelni és 10 körül oda kéne érnem. - válaszolt Mike.
- Rendben, akkor elinduljunk? – kérdezte Viola. Nem igazán volt kedvem. De beleegyeztem.
- Menjünk. - mondtam közömbös hangon.

Összeszedtük a cuccunkat és a ruhatárba mentünk. Felöltöztünk és kimentünk a helyről.
Ott állt egy csomó taxi. Remek, gondoltam, legalább ezzel nincs gond.
- Akkor, vasárnap 7-kor az étterem előtt? – ajánlotta Via. - Az mindenkinek jó?
- Igen. – mondtuk egyszerre Robert-el. Egymásra néztünk és nevettünk.
- Remek. - csapta össze két tenyerét Mike.

Viola oda ment Roberthez és két puszival elköszönt tőle.
Én közben Mike-nak adtam kép puszit. Majd Viola Mike nyakába szökkent.
Robert-el elindultunk egymás felé.
- Akkor vasárnap találkozunk. – mondta mosolyogva és megfogta a kezem. A szívem hírtelen kalapálni kezdett és elmosolyodtam.
- Igen, vasárnap. – válaszoltam.
- Addig is, szia! – mondta és felém hajolt.
- Szia! – reagáltam és két puszival elbúcsúztunk. Addigra Violáék is befejezték a búcsúzkodást.
- Aludj jól! – mondta Robert és elengedtük egymás kezét.
- Te is! - válaszoltam neki. Majd Violával beszálltunk a taxiba. Mikor elindultunk még integettünk a fiúknak.

Nagyon hamar hazaértünk. Kifizettem a taxit és elindultunk felfelé. Viola kapunyitás közben megszólalt. Csodálom, hogy eddig nem tette meg.
- Holnap beszélünk! – mondta – Most nem zaklatlak, de holnap nem úszod meg. – vigyorgott.
- Oké. – hagytam rá. Addig legalább lesz időm magamban is letisztázni a dolgokat.
Mikor beértünk a lakásba. Gyorsan elköszöntünk és aludni mentünk. Mind a ketten elég fáradtak voltunk.

Miközben bebújtam az ágyamba gondolkodni kezdtem. Sok dolog történt ma, amit fel kellett dolgoznom. Hiszen találkoztam egy sráccal, aki megmozgatott bennem valamit. Valamit, amit nem hittem, hogy egyhamar valaki megtud. Visszagondoltam az estére, lepörgettem magam előtt minden kockát. Majd szépen lassan elaludtam.

Reggel, mikor felébredtem és az órára néztem 12 óra volt. Aztán hirtelen eszembe jutott a tegnap este. Nem voltam biztos benne, hogy nem csak egy álom volt.
De aztán felültem és az üresség már nem volt akkora, mint tegnap reggel. Valami megváltozott bennem. Ekkor már tudtam, hogy nem csak álmodtam a tegnap estét. És biztos voltam benne, hogy kedvelem Robertet, nagyon is!

Kikászálódtam az ágyból, a konyhába siettem, mert a hasam ételért kiáltott.
Megettem a szokásos müzlimet, majd a nappaliba mentem. Bekapcsoltam a tévét. Épp, hogy csak elkezdtem nézni és Viola megjelent az ajtóban.
- Jó reggelt. – köszöntem neki.
- Neked is. – ásított egy nagyot. – Reggeliztél már? – kérdezte.
- Igen. – mondtam – De ha gondolod, odamegyek, amíg eszel. –már éppen akartam felkelni a kanapéról, de megállított.
- Nem kell, köszönöm. 11-kor arra ébredtem, hogy éhes vagyok és kijöttem enni. – mondta mosolyogva. – Aztán még visszafeküdtem egy kicsit. – elgondolkodott, majd huncut mosoly jelent meg az arcán. – Most pedig beszélni fogunk!- mondta határozottan.
- Rendben. - egyeztem bele. – Mit akarsz tudni? – kérdeztem.
- Mindent! – mondta és leült mellém a kanapéra. – Mi van Robert-el? – kérdezte izgatottan.
- Nem tudom. – mondtam és már nyitotta a száját, hogy méltatlankodjon, de gyorsan folytattam – Furcsa ez az egész. Úgy értem, nagyon aranyos és nagyon jól éreztem vele magam. – sóhajtottam.
- De? – kérdezte, mert érezte a hangomban a kételyt.
- Nem tudom, hogy van-e, de! – mondtam őszintén, mert tényleg nem voltam biztos benne. – Tudod, már ott is éreztem, de ma reggel biztos lettem benne, hogy valami helyreállt bennem.
- Akkor mi a baj? – kérdezte.
- Semmi. Vagyis – tétováztam – olyan gyors ez az egész. Úgy érzem, vagyis tudom, hogy kedvelem és ez megrémít. – mondtam- Azt gondoltam, hogy egy ideig biztonságban leszek, az ilyesfajta dolgoktól. Nem akarok megint csalódni és összetörni. Aztán újra zombivá változni. – hadartam.
- Miért történne meg? – nézett rám furcsán.
- Mert mi van, ha ő nem érez semmit! Nem tudok elviselni még egy csalódást, most nem. Ezért, addig kell leállnom, amíg nincs késő. – mondtam meggyőződéssel.

- Jaj, de buta vagy! – mondta és szinte megkönnyebbült – Te csak emiatt aggódsz? – kérdezte.
- Mi van? – kérdeztem, és közben azon gondolkodtam, hogy elgurult-e a gyógyszere. Épp most mondta el neki, hogy ez bennem mekkora aggodalmat kelt, ő meg így reagál?!
- Te tényleg ennyire vak vagy? – kérdezte nevetve. Kikerekedett szemmel néztem rá.
- Most már végkép elvesztettem a fonalat. – ráztam a fejem.
- Hogy gondolhatod, hogy nem érez semmit? – mosolygott még mindig.
- Nem feltétlenül kell éreznie valamit! – válaszoltam neki.
- Akkor had világosítsalak fel! – sóhajtott egyet. - Egész este alig vette le rólad a szemét, folyton mosolygott rád, minden érdekelte veled kapcsolatban és mikor táncoltatok, úgy ölelt magához, mint aki nem akar soha elengedni! – monda és elmosolyodott.
- Ez még nem azt jelenti, hogy…- nem tudtam befejezni, mert közbe vágott.
- Viktória, te tényleg reménytelen vagy! – kiáltott fel. – Hogyan tudnám másképp a tudtodra adni, hogy kedvel téged, nagyon is! – mondta valamivel gyengédebb hangon.
- Én értem, hogy így gondolod, de lehet, hogy rosszul. – mondtam Via meg forgatta a szemét.
- Nem csak én gondolom így! – mondta és én kérdően néztem rá. – Mike is így látja. – nézett rám. – Ő pedig tényleg jól ismeri Robert-et. Olyanok, mint te meg én, Viki. Látják egymáson, hogy mikor mit gondol vagy érez a másik. – kutatta a tekintetemet, amivel csak magam elé bámultam.

Akkor igaz lenne? Tényleg kedvel engem? Ez olyan hihetetlen. Végül, tényleg jól éreztem, hogy én sem hagyom őt hidegen? Lehet, hogy még mindig jók a megérzéseim? Gondoltam végig gyorsan. Viola még mindig várt.
- Oh. – csak ennyit bírtam kinyögni. Viola elmosolyodott.
- Na, akkor elhiszed végre? – kérdezte reménykedve. Ránéztem és elmosolyodtam.
- Azt… azt hiszem igen! – mondtam kábultan. Annyi érzés kavargott most bennem hírtelen.
- Mit mondott Mike? – kérdeztem gyorsan.
- Mikor olyan sokáig beszélgetettek az asztalnál, egyszer, mikor közben elmentünk táncolni, beszéltünk rólatok. – mosolygott és folytatta – Láttuk, hogy, milyen jól szórakoztok. Aztán Mike mondta, hogy Robert-nek tetszel. Kérdeztem, hogy mennyire, erre azt mondta, hogy eléggé. Mondtam, hogy jó, mert, hogy szerintem neked is! Én is láttam rajta, de nem voltam biztos magamban, hiszen nem ismerem. De mikor ezt Mike mondta és utána odajöttetek táncolni és láttam, hogy hogyan ölel magához, már én is biztos voltam benne. Majd láttam a te reakcióidat is és benned is biztos lettem. Ekkor Mike-al egymásra néztünk és tudtuk, hogy most már besegíthetünk. Ekkor jött a vacsora ötlet! – mondta és várta, hogy mit reagálok. Magamhoz öleltem.

- Köszönöm! – mondtam neki. Fellélegzett.
- El sem hiszed, mennyire boldog vagyok most! – szétváltunk és mosolygott rám. – Szóval, nincs több kétség? – nézett rám.
- Nincs. – mondtam boldogan.
- Nincsenek sebek? – kérdezte.
- Azok már rég nincsenek! – ráztam a fejem.
- Űr? – nézett rám kérdően. Elcsodálkoztam. Erről meg honnan tud? Nem emlékszem, hogy említettem volna neki az űrt bennem valaha is! – Tudom, sosem mondtad, de mindig is tudtam. – válaszolt a ki nem mondott kérdésemre. – A tizenhárom éves ismeretség teszi. – mondta.
- Tudom. – mosolyogtam – Nem sokára teljesen el fog tűnni! – mondtam nyugodtan, mert tudtam, hogy ez igaz.
- Még egy kérdés. – mondta.
- Nem! – válaszoltam. – Balázson már rég túltettem magam, ezt tudnod kéne!- néztem rá rosszallóan. Bocsánatkérő arccal nézett vissza. - Tudod, hogy mióta Domi megjelent már nem is gondolok rá. És nem azért, mert elnyomom, hanem, mert feldolgoztam. – mondtam és ez teljesen igaz volt. – Csak a szívemet zártam burok mögé, hogy senki ne bánthassa. És az űr volt rossz érzés. De a burok tegnap már elkezdett repedezni és az űr is múlik! – mondtam, miközben megfogtam a kezét– Meg is ijedtem, hogy ez túl gyors lesz, de arra gondoltam, hogy bízom magamban!- mondtam végszóként.
- Helyes! – sóhajtott elégedetten. – Annyira jó ezt hallani!

Később Viola vacsorát kezdett főzni, segítettem neki. Közben pedig pletykáltunk.
Aztán a barátnőm úgy gondolta, hogy ideje megnéznünk egy romantikus filmet.
- A szerelmünk lapjait! – mondta.
- Rendben. – egyeztem bele.

Betettük a filmet és persze sírtunk rajta. De jó érzés volt. Olyan rég néztünk együtt romantikus filmet. Mondjuk én egyedül is rég néztem. Pont vége lett mire megszólat a csengő. Viola ajtót nyitott.
- Mike! – hallottam Viola hangját – De jó, hogy itt vagy! Azt hittem ma nem tudsz jönni! – örvendezett.
- Hiányoztál! – hallottam Mike válaszát.
Kijöttem a nappaliból és oda mentem hozzájuk!
- Szia, Mike! – mosolyogtam és adtam neki két puszit.
- Szia! – mondta.

Pont vacsoraidő volt már mikor Mike ideért, így hárman ettünk. Végig beszéltünk és nevettünk, azon, ahogy Mike elmesélte a kalandos szerelését az apjával.

Vacsora után elpakoltunk Violával és ő bement Mike-al a szobájába. Én a nappaliba mentem és bekapcsoltam a gépet. Felmentem skype-ra, mert eszembe jutott, hogy rég beszéltem anyáékkal! Igazából négy napja, de az nekik már egy örökkévalóság.

Anya megnyugodott, mert hallotta a hangomon, hogy vidám vagyok. Bár vele nem találkoztam, így sikerült fenntartanom a „szakítás nem tört össze” látszatot. Nem akartam, hogy aggódjanak. Karácsonykor, mikor otthon voltam féltem, hogy rájön, de akkor már Domi valamennyire helyre állított. Egy kis rájátszással remekül működött.

Meséltem neki, hogy tegnap este mi volt. Persze, Robert-et csak említeni akartam, de rögtön feltűnt neki a dolog.
- Helyes? – kérdezte örömmel a hangjában.
- Anyu! – forgattam a szemeimet. Hiába ez volt az én anyám!
- Na, ezt igazán elmondhatod! – mondta kérlelően.
- Igen, az! De ennyit mondok. – jelentettem ki.
- Jó, nekem ennyi elég is! – válaszolta. Tudtam, hogy megnyugszik. Tisztában volt vele, ha itt az ideje elmondom! Mindig is így tettem, mindent megbeszéltem vele. Nem volt olyan téma, amiről ne beszélhettem volna vele. Kicsit érdeklődtem még az otthoni dolgokról, aztán elköszöntem tőle.

Még válaszoltam pár e-mail-re, de láttam, hogy 10 óra. Álmos voltam. Gyorsan lezuhanyoztam és elmentem aludni. Bár álmos voltam nehezen ment az elalvás, végig a vasárnap esti vacsora járt a fejemben…