Egy új élet kezdete - 7. fejezet

Bonyodalmak

Sziasztok! Megérkezett a 7.fejezet, amiben Rob és Viktória első randevúja van a középpontban! De hogy ne legyen minden olyan egyszerű, jönnek a bonyodalmak is…

Nos, az a szitu, hogy hétfőn a sulival elutazok négy napra, ami annyit jelent, hogy addig nincs friss! Viszont, van egy ajánlatom!:) Ha sok kommentet írtok ehhez a fejezethez, akkor felrakom a következő részt vasárnap, még mielőtt elmegyek! De tényleg csak akkor, ha sokan írtok!:) Remélem elfogadható ez így!:D

A kedd szerencsére hamar eltelt. Lehet, hogy azért, mert annyira vártam már a szerdát. Délelőtt suliban voltam, majd a gyerekekért mentem az iskolába. Adam szólt, hogy ma későn ér haza. Hat óra volt, így gondoltam ideje elkezdenem vacsorát főzni!
- Mit szeretnétek vacsorázni? – kérdeztem tőlük.
- Sütsz csirkét?- kérdezte Matt.
- Persze, ha azt szeretnétek.- mondtam.

A konyhába mentem. Kivettem a csirkét a hűtőből és egy tálba tettem, majd befűszereztem őket. Természetesen végig Robert körül jártak a gondolataim. Pucoltam néhány krumplit, amit a csirke mellé raktam és betettem őket a sütőbe. Amíg ezek sültek megcsináltam a holnapi kaját a gyerekeknek, amit a suliba visznek. Bepakoltam Matt táskáját. Mire mindennel végeztem a vacsora is kész lett!

Vacsora után Matt-nek engedtem fürdővizet, majd még nézhetett egy kis tévét, de fél kilenckor felkísértem aludni! Hamar elaludt.
Visszamentem a nappaliba Lilly-hez és együtt tévéztünk. Fél tízkor haza ért Adam és én eljöttem.

Mikor haza értem Viola épp tévézett. Lehuppantam mellé a kanapéra. Körbenéztem, és rájöttem, mi, vagyis inkább ki hiányzik:
- Mike hogy-hogy nincs itt? – kérdeztem csodálkozva.
- Ma Robert-nél van!– válaszolta.
- Értem. – mondtam. És rögtön eszembe jutott a holnapi nap, izgatott lettem. Ábrándoztam is volna tovább, de Via beszélni kezdett:

- Képzeld Dávid hívott! – fordult felém. Rögtön felcsillant a szemem, ahogy kiejtette a nevét!
- Tényleg? Mit mondott? Jól van? – zúdítottam rá a kérdéseimet.
- Igazából kérni akart valamit! – nézett rám a barátnőm és én a szemeimmel sürgettem. – Munkát kapott Kanadában!
- Jézusom! Ez nagyszerű!!!- ültem fel izgatottan. – De mit kért? – ez izgatott leginkább.
- Londonban száll át. A gépe délután érkezik, viszont a másik csak másnap délben indul! Kérdezte, hogy lehet-e nálunk addig. Mondtam, hogy persze, ez nem is kérdés! – mosolygott.
- Persze, hogy nem az! Jaj, de jó, ha csak egy napra is, de megint együtt lesz a szuper trió! – tapsikoltam örömömben, mint egy ötéves, aki új játékot kap.

- Én is pont ezt mondtam neki! – vigyorgott Via. Dávid volt a másik legjobb barátom, ahogy Violának is. Szintén osztálytársunk volt, őt is annyi ideje ismerem, mint Viát. Mi voltunk a szuper trió. Ők ketten voltak a legjobb barátaim, akikre mindig mindenben számíthattam. Viszont Dávid Magyarországon élt, legalábbis eddig.

Kicsit még néztem Viával a tévét, majd elmentem megmosakodni és aludni.

Reggel izgatottan ugrottam ki az ágyból. Kirohantam a konyhába és megettem a reggeli müzlimet. Aztán zuhanyozni siettem. Majd elindultam a suliba.

Egy órakor vége volt az utolsó órámnak, így hazafelé igyekeztem.

Otthon gyorsan felsőt cseréltem. Felvettem a méregzöld ingemet, a farmert magamon hagytam. Majd igazítottam a sminkemen és megmostam a fogam is.
Csöngettek. Kabátot vettem és elindultam lefelé.


Robert a kapuban várt rám.
- Szia! – üdvözöltem leplezetlen örömmel az arcomon.
- Szia! – válaszolta szintén boldogan és két puszit adott.
- Készen állsz? – kérdezte.
- Naná! – feleltem vidáman. Beültünk a kocsiba.

A belvárosban megálltunk egy nagyon szép étterem előtt. A pincér kedvesen üdvözölt minket és egy félreesőbb kétszemélyes asztalhoz kísért. Robert kihúzta nekem a széket, majd leült velem szembe. Kólát rendeltünk mind a ketten inni, majd az étlapot nézegettük.
- Sikerült választani? – érdeklődött a pincér.
- Én steak-et szeretnék csirkéből! – nyújtottam át az étlapot a pincérnek, aki elvette és bólintott. Robert-re nézett.
- Ugyan azt kérem, csak marhából! – mondta és mosolygott.

A pincér elvette az étlapokat és elment.
- Hogy telt a tegnapod? – kérdezte tőlem.
- Eltelt! – válaszoltam. Ezen mosolygott.
- És neked? – érdeklődtem én is.
- Nekem is eltelt! – mondta.
- Viola mondta, hogy tegnap este Mike-al voltál. Jól éreztétek magatokat?- érdeklődtem.
- Igen, átjött hozzám és egészen fél 1-ig ott volt. Mecset néztünk és beszélgettünk. – felelte.
- Szerencsére gyorsan eltelt a tegnapi nap! – félmosolyra húzta a száját és az asztalon lévő kezemre tette a kezét. Én is rámosolyogtam.

- Igen, nekem is gyorsan eltelt a tegnap, de csak azért, mert volt miért várnom a mai napot! – mélyen a szemébe néztem.
Beszéltünk még pár dologról, majd jött a pincér az étellel.
- Ez nagyon finom! – mondtam, mikor megkóstoltam – Már értem miért ez a kedvenc éttermed!- vigyorogtam.
- Igen, nagyon jó étterem. – kezdte – Tudod, a szakács nagyon sokat járta Európát, sok étteremben dolgozott.
- Akkor sok tapasztalata van! Ezért ilyen finom!- mosolyogtam.

- Kétsaroknyira innen van egy nagy park. Ha van, kedved ebéd után elmehetnénk oda sétálni. – mondta.
- Ez remek ötlet. – vágtam rá. Örültem, hogy még vele lehetek.
- Van egy nagyon jó fagyizó a parkban és télen is nyitva van! – mondta- De nem muszáj fagyit enni, végülis Február van…- mosolygott.
- Én télen-nyáron képes vagyok fagyit enni! – biztosítottam.
- Ezzel én is így vagyok! – mondta. Mikor befejeztük az evést jött a pincér és összeszedte a tányérokat.

- Hozhatok még valamit? – érdeklődött. Robert rám nézett.
- Szeretnél valami desszertet? - kérdezte.
- Nem, köszönöm! – ráztam a fejem.
- Akkor csak a számlát kérnénk! – válaszolta.
- Rendben, máris hozom. – mondta a pincér.

Mikor kimentünk a étteremből a park felé indultunk.
- Köszönöm az ebédet! Nagyon finom volt.– mondtam neki mosolyogva. Visszamosolygott.
- Örülök, hogy ízlett! – válaszolta.

Tényleg, csak két sarkot mentünk és megpillantottam egy csodaszép kaput, ami mögött óriási körbekerített terület volt. Nem is láttam a végét. Hatalmas fák, betonozott utak, aminek a szélén padok álltak.
- Nem fázol? – kérdezte mikor beléptünk a kapun.
- Nem! – válaszoltam neki.
- Akkor menjünk és együnk egy fagyit! – javasolta.

Elindultunk a betonúton és pár perc múlva egy kis kunyhószerű építmény elé értünk.
Bementünk, köszöntünk a pult mögött álló középkorú hölgynek és a pult elé léptünk.
-Milyen fagyit kérsz? – kérdezte Robert, miután szemügyre vettük a kínálatot.
- Egy epret és egy csokit kérek! – mondtam. Az eladó kimérte a fagyit és belerakta, a tölcsértartóba a hűtő tetején. Robert elvette és oda nyújtotta nekem.
- Köszi! – mondtam mosolyogva.
- Én kérek egy citromot és egy csokit! – mondta. A nő neki is lerakta a fagyit. Robert fizetett és elvette a fagyiját.
- Viszont látásra. – mondta az eladó.
- Viszont látásra. – felelte Robert.
- Viszlát. - mondtam én is.

Kinyitotta előttem az ajtót és kiléptünk. Odasétáltunk egy padhoz és leültünk rá.
- Nagyon szeretem itt a fagyit! – mondta.
- Tényleg, nagyon finom! – helyeseltem. A családról kezdtünk beszélgetni!
- Milyen sűrűn jársz haza? – kérdezte.
- Mióta itt vagyok csak egyszer voltam otthon! – feleltem – Karácsonykor.
- Biztos hiányoznak az otthoniak. – találgatott.
- Igen, de sokat beszélek a szüleimmel. – mondtam.
- Te is sokat utazol! Sokszor vagy Londonban? – kérdeztem. Próbáltam tapogatózni.

- Igyekszem! – mondta.
- És a szüleid? Nekik gondolom nagyon hiányzol! – néztem rá miközben egy újabbat nyaltam a fagyiba.
- Igen, de addig is ott vannak a testvéreim nekik. – válaszolta.
- Hány testvéred van? – kérdeztem.
- Két nővérem van! – felelte.
- Ők mit csinálnak?- érdeklődtem tovább.
- Elizabeth énekesnő egy együttesben. Viktória pedig a reklámiparban dolgozik. – felelte.
- Neked van testvéred? – kérdezte.
- Nem, én egyke vagyok! – mosolyogtam.
- Sétáljunk tovább? – kérdezte, miután megettük a fagyit.
- Persze! – mondtam.

Felkeltünk a padról. Robert a derekamra rakta a kézét és így sétáltunk tovább. Közben folytattuk a beszélgetést.

Kicsit még beszéltünk a családunkról, szó esett, arról, hogy milyenek voltunk a suliban és hasonló témák, amelyekből még jobban megismerhetjük egymást. Legalább másfél órát sétálgattunk még.
Majd Robert hazavitt.

A ház előtt kiszálltunk a kocsiból. Megkerülte az autót és megállt velem szemben a betonon.
- Köszönöm az ebédet, a fagyit és a sétát! Nagyon jól éreztem magam. – mondtam neki.
- Én köszönöm, hogy eljöttél velem. Remekül éreztem magam én is! – válaszolta.

Mosolyogva álltunk egymással szemben. Majd Robert közelebb lépett hozzám. Egyik kezét a csípőmre tette és közelebb húzott magához, a másikat pedig az arcomra helyezte és arca egyre jobban közeledett az enyémhez.

Jól tudtam mi jön most. Olyan régóta akarom már, hogy megcsókoljon. De valahogy lemerevedtem, valószínűleg az izgalom tette. Megérezhette rajtam és visszahúzódott. Elengedte az arcomat és a derekamat. Hátrább lépett és meggyötört arccal nézett rám.
Valószínűleg félreértette a reakciómat és azt hitte nem akarom.
- Ne haragudj! Lehet, hogy túl gyors voltam. - mondta.

- Nem! Én, csak… - haboztam.
- Amiatt a srác miatt? – kérdezte hirtelen és az arca megfeszült. Nem tudtam miről beszél.
- Milyen srác? – kérdeztem meglepetten. De mire kimondtam már tudtam kire gondolhat.
- Akivel Magyarországon jártál. – felelte és ezzel a gyanúm beigazolódott, ugyanis csak egy valakire gondolhatott.

- Honnan tudsz te erről? – kérdeztem kicsit feszülten.
- Mike említett valamit róla! – mondta tétován. Már tudtam, hogy lesz egy két szavam Mike-hoz! Összefontam a karom a mellkasom előtt.
- Ezt nem értheted! – mondtam neki és a fejemet ráztam.
- Akkor magyarázd el! – kérte.
- Nem… akarok… erről beszélni! – mondtam lassan. Látszott, hogy nem örült annak, amit hall.

- Rendben! – felelte lemondóan – A legjobb, ha én most megyek! – mondta. Ezt nem akartam!
- Robert…- kezdtem, de félbeszakított. Már a vezető oldalnál állt.
- Majd beszélünk! – szólt vissza. Beszállt a kocsiba, majd elhajtott. Én meg majd szétrobbantam a dühtől, hogy jön ahhoz Mike, hogy beszéljen neki Balázsról.

Dühösen rontottam be a lakásba. Viola épp a fürdőből jött ki!
- Szia! – köszönt Via – Hogy sikerült az ebéd? – kérdezte.
- Remekül! – mondtam ironikusan – Itt van a barátod? – kérdeztem élesen.
- A- a nappaliban van. – válaszolta. Bevágtattam a nappaliba. Mike a kanapén ült és egy újságot olvasott. Megálltam előtte. Meglepődött a reakciómon. Letette az újságot, már épp meg akart szólalni, de megelőztem.

- Mit mondtál neki Balázsról? – követeltem.
- Semmi különöset! – felelte.
- Pontosan mit? – kérdeztem.
- Mi történt Viki? – érdeklődött Viola.
- Később! – intettem a kezemmel, de nem néztem rá. – Szóval?- kérdeztem megint felhúzott szemöldökkel.
- Csak annyit, hogy vigyázzon rád, ne erőltessen semmit, mert nemrég estél túl egy szakításon. – mondta.

- Szuper! – sóhajtottam és leroskadtam a kanapéra. – Most azt hiszi, hogy nem vagyok túl Balázson! – mondtam. Via mellém ült.
- Mi a fene történt? – kérdezte aggódva Viola. Ránéztem.
- Minden remek volt, addig, amíg haza nem értünk. Meg akart csókolni én pedig ledermedtem, mert… mert izgultam. Ezt ő félreértette és megkérdezte, hogy Balázs miatt-e. – mondtam és folytattam – Kérdeztem, hogy honnan tud erről és mondta, hogy Mike említette, - szúrós szemmel Mike-ra néztem – mondtam neki, hogy ezt nem értheti és kérte, hogy akkor magyarázzam el. Én meg azt mondta, hogy nem akarok erről beszélni! Majd azt mondta, hogy jobb, ha megy! És elment. - hadartam el a történteket.

- Jaj, szívem annyira sajnálom! – mondta Viola és egyik karjával átölelte a vállam.
- Nem, én sajnálom! – kezdte Mike bűnbánó hangon – Csak rólad beszélgettünk tegnap este és mondta, hogy ma veled ebédel kettesben. Azt hittem meséltél neki Balázsról. Így mondtam neki, hogy vigyázzon rád, mert törékeny vagy, a szakítás miatt! – mondta – Ne haragudj, nem akartam rosszat. – kérte elnézésemet.
- Nincsen semmi baj, Mike! Tudom, hogy nem akartál semmi rosszat. – mondtam, mert tudtam, hogy ez így van.

- De miért nem akartál beszélni neki Balázsról? – kérdezte Via.
- Nem tudom! Féltem, hogy azzal mindent elrontanék, de így rontottam el mindent! – mondtam és magam elé néztem. – De esküszöm, hogy nekem Balázs már semmit sem jelent! – hangom kétségbeesett volt.
- Tudom! – simította meg a hajam. - Nem is lesz gond. Ezt még simán helyre lehet hozni! Holnap majd felhívod! – mondta az ötletét Viola. Ezen elgondolkodtam.
- Igazad van! – sóhajtottam fel.
- De van egy kis baj! – kezdte Mike- Rob holnap reggel Amerikába utazik!

- Mi? – visítottam és felpattantam a kanapéról. – És meddig lesz ott? – kérdeztem kétségbeesve Mike elé állva.
- Nem tudom! Csak annyit mondott, hogy holnap elutazik! – felelte Mike.
- Ezt nem tudom elhinni! Ez is csak velem fordulhat elő! – mondtam elcsukló hangon. Idegességemben ide-oda kezdtem mászkálni a szobában. Majd támad egy ötletem. – Most kell beszélnem vele! El kell mennem hozzá! – mondtam, miközben a kisasztalra nyúltam egy cetliért és Mike kezébe nyomtam. – Írd, le a címét kérlek! – Elvette a papírt és ráírta, majd visszaadta.
- Köszönöm! – mondtam.
- Tudod, hogy merre van? – kérdezte.
- Ő, nem! De majd megtalálom. Sziasztok! – mondtam és elindultam kifele.

- Viki! – kiáltotta Mike, mikor már majdnem kiléptem a nappaliból.
- Igen? – fordultam vissza. Valami után kutatott a zsebében, majd előhúzott egy kulcsot.
- Vidd a kocsit! – mondta és felém hajította a kulcsot. Elkaptam. –Nem baj, ha későn jössz! – mosolygott. - Ja, és a kuplung elég fent fog! – figyelmeztetett.
- Köszi! – mondtam. Még gyorsan azért azt is elmondta, hogy menjek!
Kirohantam a házból és bepattantam a fekete Peugeot 206-os autóba.

Te jó isten! Eddig csak egyszer vezettem Angliában, rögtön miután ideköltöztünk. Azóta nem. Pánikolni kezdtem. Nyugi, mondtam magamnak, csak menj a rossz oldalon!