Egy új élet kezdete - 26. fejezet

A nagy találkozás

Sziasztok! Előszöri is ne haragudjatok a késésért, de az ünnepek, és a vizsgák együtt gyilkosak tudnak lenni! :) Na, de itt a 26. fejezet. Remélem érdemes volt rá várni! :D
Szeretnék véleményeket, mert kíváncsi vagyok mit gondoltok! Én is megosztom veletek a gondolataim, kélek tegyétek ti is ezt! :D
Puszi és jó olvasást!

- Hogy kerültök ide?.... Értem….Este?.... Igen… Várj, melyik szállodában vagytok?... Igen, azt hiszem tudom!... De miért nem a Hiltonban, nem ott szoktatok?.... Jó, akkor 8-kor? …. Gondolom, jön velem… Termesztésen… Várj, apa milyen hangulatban van?... aha, értem…Én is téged, szia. – tettem le sóhajtva a telefont. Robra néztem, aki kíváncsian fürkészett.

- Minden rendben? – kérdezte kicsit aggódva.
- Anyáék itt vannak! – mondtam félénken.
- Hol? – csodálkozott.
- Itt. Londonban. – feleltem.
- Az jó, nem? – puhatolózott tovább.

- Nem is tudom. – fintorogtam – Ma este velünk akarnak vacsorázni. A hoteljukban várnak minket 8-kor.- sóhajtottam és indítottam a kocsit. Még el is kell készülni.
- Ez nem hangzik olyan rosszul, mint, amennyire furán reagáltál. – folytatta.
- Csak meglepett a dolog. Nem számítottam rájuk, egyáltalán nem. És apám is itt van, főleg miatta aggódom. – mondtam ki a félelmem.
- Tudom, félsz, hogy nem fog kedvelni. De nem érdekel, ha nem. – rántott vállat. Tényleg ennyire nem érdekli. Csak mert nem ismeri Alexet, az apámat.

- Ha, ez ilyen egyszerű lenn…- sóhajtottam.
- Tényleg ennyire utálja a pasikat az életedben? – kérdezte hirtelen.
- Általában igen. – feleltem. – Egyetlen lánya vagyok, és valami kiborítóan tud viselkedni, ha valaki nem szimpatikus neki. Főleg, ha az a valaki, az én barátom.– vázoltam a valódi helyzetet.

- Volt olyan, akit kedvelt? – kérdezte. Nem válaszoltam, csak összeszorítottam az ajkam. Rob észrevette és nem hagyta annyiban. – Ki? – kérdezte újra.
- Balázs. – nyögtem halkan. Rob tekintete megváltozott, előreszegezte az útra és csak ennyit mondott:
- Sejthettem volna.
- De biztos vagyok benne, hogy csak azért, mert Balázs apja, gyerekkori barátja volt. Sokat jártak össze, ismerte a családját. – soroltam az érveket.
- Talán csak te fújod fel a dolgot és a végén nem lesz semmi gond. - sóhajtotta.
- Remélem. – próbáltam egy bíztató mosolyt csalni az arcomra, de nem tudom, mennyire sikerült.


Közben hazaértünk. Alig találtam bele a kulcslyukba, olyan ideges voltam a közelgő esemény miatt.
Mikor beléptem Laura vetődött a nyakamba.
- Viki, képzeld kaptam munkát! – sikítozott.
- Ez nagyszerű! – öleltem vissza. Legalább egy jó hír mára. Arra már nem futotta az erőm, hogy tovább érdeklődje az állást illetően. Nem baj, majd holnap kifaggatom. Laura gyorsan elengedett és végigmérte a mellettem zavartan ácsorgó férfit.

- Szóval, Ő az? – mosolyogva Rob felé bökött.
- Oh, igen. Laura, Ő itt a barátom, Rob! – nyúltam utána és magam elé toltam. – Ő pedig az unokatestvérem, Laura. – mutattam a lányra.
- Szia! Nagyon örülök, hogy megismerhetlek. – mosolygott Rob és kezet nyújtott. Laura elnevette magát és átölelte. Figyeltem Robot, de úgy láttam, nem zavarja a közvetlenség.
- Én is! – mosolygott Laura.

- Haver! – jelent meg Mike, a sarkában Violával. Gyorsan megölelgették egymást, majd Viola is a nyakába ugrott.
- Akkor főzök valami vacsit. Laura van kedved segíteni? – érdeklődött Via.
- Azt hiszem, ezt el kell halasztani. – fintorogtam
- Azért fél órát még csak kibírtok! – kacsintott Mike egy kaján vigyor kíséretében.
- Nem erről van szó Mike! – szólalt meg végre Rob is.
- Valami baj van? – kérdezte Viola.
- Anyáék itt vannak, és velünk akarnak vacsorázni. – feleltem.

- Stella és Alex itt van? Ajaj, de mégis mit keresnek itt? – aggodalmaskodott Laura. Igen, Ő jól ismerte apát.
- Apu üzleti ügyek miatt van itt és anya meg jött vele. Főleg azért, hogy lásson. – magyaráztam.
- Akkor én haza megyek átöltözni. Fél nyolcra itt vagyok érted! – mondta Rob.
- Rendben. – bólintottam. Egy gyors búcsúcsókot követően elindult.

- Nem lesz gond. – lépett mellém Laura.
- Ismered az apám. – emlékeztettem.
- Rob nagyon jó srác. Azt hiszem Alexet is simán el fogja bűvölni. – mosolygott bíztatóan.
- Neked legyen igazad. – reméltem, hogy neki lesz.
- Nekem lesz! – mondta magabiztosan. – Viszont, akkor áthívod a cuki szőke Domi barátod! – nevetett.
- Mindenképpen. – nevettem vele.


Mike leült a tévé elé, míg én, Via és Laura társaságában bezárkózta a szobámba. Már egy ideje a szekrény előtt álltunk és válogattuk, hogy mégis mit vegyek fel.

Tudtuk, hogy valami elegáns kell. Egyrészt azért, mert apa és anya is elegánsan lesznek felöltözve és ezt általában tőlem is megkövetelték. Másrészt, mert a világ egyik legelegánsabb szállodaláncának, Londoni hoteljében szálltak meg.

Vannak még emlékeim erről a hotelláncról. Egyszer pont aput kísértem egy útra, Párizsba, ahol a Four Season hotelben szálltunk meg. Mindig ez jut az eszembe róla: egyszerűen elegáns.

- Viki, menj és zuhanyozz le! Addig Laurával kitesszük, amiket beszéltünk és, ha kész vagy felpróbálod. – utasított a legjobb barátnőm. Engedelmesen bólintottam és bementem a fürdőszobába. Hamar lezuhanyoztam és egy gyors hajszárítás után, a kezemben csavarókkal visszamentem a szobába.
- Laura kérlek, csavard be a hajam. – kértem tőle. Leültem egy székre és türelmesen vártam, míg Laura elkészült a hajammal.

Aztán felpróbálgattam a ruhákat. Igazán egyikkel sem voltam megelégedve. Végül, nagy nehezen sikerült kiválasztani a megfelelőt. Addigra a hajam is jó volt, így Laura kicsit megigazította és kész volt.
Kisminkeltem magam és úgy éreztem kész vagyok. Pont jó volt az időzítés, mert mikor felvettem a magas sarkú cipőmet már Rob is megérkezett.

Kisétáltam a szobámból és majdnem leesett az állam. Rob hihetetlenül jól nézett ki. Odamentem hozzá és megcsókoltam.
- Gyönyörű vagy! – suttogta a fülembe, olyan hangon, amitől úgy éreztem ott helyben elolvadok.
- Te is remekül nézel ki! – biztosítottam. Elnevette magát és kézen fogott. Elköszöntünk a többiektől és elindultunk arra a találkozóra, amitől a legjobban tartottam.


A taxi a ház előtt várt minket. Elég volt a hotel nevét bemondani és alig negyed óra alatt ott voltunk.

Ahogy a szálloda felé lépkedtünk, úgy éreztem, mintha a lábaimon ólomsúly lenne. Nagyon nehezemre esett a járás. Rob nem tűnt idegesnek, inkább csak feszültnek.
A halba lépve már ott tartottam, hogy inkább sikítva haza rohanok. Az étterem előtt szembe fordultam Robbal és megcsókoltam. Elmosolyodott és intette a pincérnek, hogy nyithatja az ajtót.

Beléptünk és sóhajtva körbe néztem. Rögtön megakadta a szemem anyán, aki felpattan és integetett.
- Gyere. –súgtam Robnak és elindultunk az asztal felé. Várjunk csak, ez csak anya. Hol van apa? Nem volt időm mélyebben átgondolni, mert mikor már elég közel voltunk, anya elém szaladt.
- Drágám! – ölelt meg. Olyan jó volt, nem is fogtam fel, hogy mennyire hiányzott.
- Szia, anyu! – vagy egy percig csak álltunk ott és öleltük egymást.

- Anya, Ő itt Robert Pattinson, a barátom! – húztam oda életem szerelmét. – Rob, Ő itt az anyukám.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetem! – mondta illedelmesen.
- Stella Steiner. És kérlek, tegezz! – mondta anya mosolyogva és megölelte Robot. Úgy látszik ma mindenki nagyon közvetlen. Mondjuk nem is anya gond…
- Örömmel. – felelte Rob szényenlősen.
- Apa? – kérdezte félénken.

- Kicsit elhúzódott a tárgyalás, de már úton van. – mosolygott anya. Milyen felszabadult. És természetesen gyönyörű volt, mint mindig. Egy nagyon csinos piros, hosszú ujjú ruha volt rajta, kötővel a derekán. A vörös fürtjei kifogástalanul álltak. Az elmaradhatatlan ékszerek is ott díszelegtek az ujján, a karján és a nyakán. Én inkább rá hasonlítottam. Főleg az orrom és a szemem. A szemem ugyan olyan barna volt, mint az övé.
- Ne izgulj. – átnyúlta az asztalon és megfogta a kezem. Hálásan rámosolyogtam.

Anya épp elkezdett mesélni valamit a nagybátyámékról, mikor megláttam a jólöltözött üzletembert az ajtóban. Épp a pincérnek mondott valamit, majd elindult felénk. Egy pillanatra a tüdőmben akadta a levegő, de rám nézett és az arca felcsillant. Megjelent rajta az imádat és egy mosoly, azonnal felpattantam és egy ötévest is megszégyenítő módón a nyakába vetettem magam.

- Jaj, apa! – temettem arcom a nyakába.
- Egyetlen kislányom! – szorongatott és akármennyire is feszült voltam az imént, egy perc alatt szertefoszlott. Hiszen itt van apu. Elengedett, de a kezeim még mindig fogta. – Gyönyörű vagy, drágám! – mosolygott. Szégyenlősen lesütöttem a szemem és közben eszembe jutott Rob, akiről egy pillanatra megfeledkeztem.

- Apa! Ő itt a barátom! – megfogtam Rob kezét és magam mellé húztam. A félelem megint otthonra talált bennem.
- Jó estét. Robert Pattinson vagyok, és nagyon örülök, hogy megismerhetem! – udvariasan kezet nyújtott apunak. Lélegzetvisszafojtva vártam, mi fog most történni. Apa Robra nézett majd rám. És újra. Én pedig majdnem megkattantam.

- Én is. Alex Steiner vagyok. – egy torokköszörülés kíséretében megrázta a kezét, kicsit mereven, de ez már jelent valamit, legalább köszöntötte rendesen.
- Talán itt lenne az ideje, hogy rendeljünk valamit! – törte meg a csendet anyu. Hálásan rámosolyogtam, mire csak rám kacsintott. – Szervusz, szívem. – szájon puszilta aput.
- Igazad van. – felelte apa végszóként és helyet foglaltunk, akár a jól nevelt kiskutyák. A pincér felvette az ital és ételrendelésünket és mikor ismét egyedül voltunk, apa belekezdett.

- Szóval azt hallottam színész vagy, Robert! – kezdet kimérten.
- Igen, uram. – felelte Rob félénken. Jól érzi, sosem lehet tudni mi jó, és mi nem, mikor valaki Alex Steinerrel beszél.
- Láthattalak valamiben? – kérdezte apa. Tudtam, hogy csak udvariasságból kérdezi, mert fogalma nincs, ki ül vele szemben. Igen, udvariasságból, mert bármit is gondolt éppen, a modora mindig kifogástalan volt.
- Tudod drágám, Robert játszik abban a könyvből készült, vámpíros filmben. – szólt közbe anyám.

- Valóban? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, mire Rob finoman bólintott – Soha nem hallottam róla! – mondta és belekortyolt az idő közben megérkezett Skót Whisky-be. – Persze, ez nem jelent semmit. – tette hozzá végül.
- Igazából nagyon sikeres film! – mondtam.
- Remek. Gratulálok! – mosolygott apa. Mosolygott, tényleg mosolygott?
- Köszönöm. De nem hiszem, hogy ez csak az én érdemem. Nem vagyok olyan jó! – mondta Rob. Bár jobb lett volna, ha nem mondja.

- Esetleg van más, amiben jobb vagy? – kérdezte és a mosoly már sehol nem volt.
- Zenélni jobban szeretek. Azt hiszem többet jelent nekem. – felelte. Apa letette a poharat és komolyan Robra nézett.
- Te zenélsz? – kérdezte csodálkozva.
- Igen. Énekelek, meg zongorán és gitáron játszom. – felelte félénken.
- Van bandád, vagy egyedül játszol? – úgy tűnt, mint akit tényleg érdekel.
- Régen játszottam zenekarban, de mostanában már csak barátokkal. Néha fellépek pubokban, ilyen nyitott estéken. Most a színészet mellett, nem nagyon van időm. – válaszolta neki.
- Pedig milyen jó dolog is a zene. – sóhajtotta apa és elmosolyodott.

- Az. Engem mindig megnyugtat és, ha magam alatt vagyok, segít. – mondta Rob már valamivel bátrabban.
- Akárcsak engem. – sóhajtott ismét apa. Ezt nem hiszem el, Rob megtörte az apámat. – Tudod, régen én is játszottam, mikor fiatal voltam. A barátaimmal volt egy zenekarunk, én voltam a basszusgitáros. Imádtam csinálni, azt terveztük, hogy Európában próbálunk szerencsét, de a szüleim egyetemre kényszerítettek. Természetesen ma már hálás vagyok nekik ezért, de még fáj, hogy nem valósult meg az igazi álmom. A zene volt a fény az életemben. – merengett. – Ma már persze te vagy az kislányom. – nézett rám mosolyogva, amit viszonoztam.

- Nekem ezt sosem mesélted. – mondtam meglepetten.
- Nem voltam rá büszke, hogy hagytam az álmaimat elszállni. Meg, amúgy is régi történet már. – legyintett. – Szóval szívesen megnéznélek egyszer egy ilyen pubban, Robert! – mosolygott rá apa.
- Megtisztelne. – mondta udvariasan Rob. Megszorítottam a kezét az asztal alatt. Nem gondoltam, hogy a zene lesz a segítségünkre ma este. De úgy tűnik, apa szívébe a zenén át vezet az út, és Rob véglegesen belopta magát oda. Legalábbis nagyon úgy fest.

- Anyádat is egy koncertnek köszönhetem. – folytatta.
- Hogy? Azt hittem egy közös barátotok buliján ismerkedtetek meg. – csodálkoztam. Nekem mindig ezt mesélték.
- Ez így igaz. De a közös barátunk éppenséggel a banda dobosa volt. – mosolygott mindent tudóan és anyára sandított. – Csak azért mentem el arra a bulira, mert előző héten kiszúrtam anyádat a koncerten. Ott állt a tömegben és csukott szemmel ringatta magát a zenére. Első látásra beleszerettem. – láttam, hogy tisztán látja maga előtt azt az estét.

- Alex, ezt én sem tudtam. Sosem mondtad, hogy észrevettél a koncerten. – nézett rá anya korholóan.
- Igen, eddig ez az én titkom volt. – apa csibészesen rámosolygott és adott egy puszit a szájára. Anya persze azonnal elfelejtette, hogy éppen morcos.

Ahogy elnéztem őket 20 évnyi házasság után, akaratlanul is arra gondoltam, hogy vajon Rob és Én is házasok leszünk egyszer? Vajon Ő az, akivel leélem majd az életem? Jelen pillanatban csak vele tudtam elképzelni. Anyáék ennyi év után is, ugyan úgy néznek egymásra. Mi ez, ha nem csoda? Talán ez nekem is megadatik.

Ránéztem Robra, aki szintén a szüleimet figyelte. Vajon Ő is szokott ilyeneken gondolkodni?
A vacsora remek hangulatban telt. Apa viccelődött is és látszott rajta, hogy tényleg kedveli a barátom.

Vacsora után az ötlet az volt, hogy menjünk át a szálloda bárjába és ott igyunk még valamit.
- Én felmennék a szobába egy pillanatra, hogy megigazítsam a sminkem. Viki, velem tartasz? – kérdezte anya, mikor a halba értünk. Bólintottam.

- Gyere fiam, mi addig menjünk a bárba. A nőknél ez sokáig szokott tartani. – nevetett apa és megveregette Rob hátát. Semmi kétség. Robnak sikerült a lehetetlen. Odaszökkentem Robhoz és egy puszit nyomtam a szájára, majd gyorsan apára pillantottam, de úgy láttam nem zavarja a dolog.


- Én ezt el sem hiszem! – ugrándoztam boldogan, mikor felértünk a szobába. – Láttad ezt? Levette a lábáról! – mosolyogtam.
- Teljes mértékben. – nevetett anya. – Meg kell hagyni, remek fiú és ezt apád is látja. – simított végig a karomon anya.
- Köszönöm. – megöleltem.
- Na, ne várassuk meg őket. – anya pár perc alatt végzett a fürdőben, addig én az ablakon néztem kifelé. Csodaszép volt az esti fényekbe öltöztetett város.

A bárba érve megint csak meglepődtem. Apa és Rob nevetgélve ültek az asztalnál és egy-egy kubai szivart szívtak, apa féltve őrzött készletéből.

Leültem Rob mellé és megfogtam a kezét, olyan boldog voltam. Életem két legfontosabb férfija, jól kijönnek. Ennél több nem is kellett. A hónapok óta a vállamat nyomó súly, hogy apa nem fogja kedveli, most már nem volt sehol.

Néha csak figyeltem őket, amint komolyan beszélgetnek, valami fontos témáról, vagy csak nevetnek valamelyikük által elsütött poénon. Néha csak az arcukat néztem, vagy ahogy apa karja anya körül volt, vagy éppen elégedetten lenéztem a Robbal összekulcsolódó ujjainkra.
Egyben biztos voltam. Ez a legjobb, ami mostanában történ velem. A kapcsolatunk hivatalosan is zöld utat kapott.


Így nézett ki Viki a vacsorán:
http://i46.tinypic.com/szzhwl.jpg
És így nézett ki Rob:
http://i45.tinypic.com/34e9jkw.jpg

Four Season Hotel Canary Wharf:
http://i50.tinypic.com/15ex006.jpg
Hal:
http://i48.tinypic.com/w2huuq.jpg
A szálloda étterme:
http://i45.tinypic.com/5b5mok.jpg
A bár:
http://i45.tinypic.com/so0ljt.jpg
Szülők szobája:
http://i49.tinypic.com/14c8rkj.jpg

Egy új élet kezdete - 25. fejezet

Rokon

Sziasztok! Itt a 25. fejezet, amiből kiderül, ki volt a váratlan vendég. Kíváncsi vagyok, hogy kire tippeltetek! Kérlek, írjátok meg! :)
Remélem tetszeni fog a fejezet! Szeretném, ha sok véleményt írnátok! :)
Jó olvasást!


Szia, húgi! – vigyorgott a nappali közepén. Annyira meglepődtem, hogy mozdulni sem tudtam. Ő pedig csak ott állt, velem szemben és a barna szemeiben az értetlenséget véltem felfedezni. Istenem mit gondolhat most? Hogy nem örülök neki? Valószínűleg, mivel úgy viselkedem. Viola is érdekesen méregetett, talán azon gondolkozott, hogy megörültem-e.

Aztán végre megtaláltam a hangom:
- La…Laura? – nyögtem ki. Egy értelmes mondat sem jutott az eszembe. Mikor végre felfogtam, hogy tényleg az áll velem szemben, akit látok a meglepettség helyét, hamar átvettem az öröm. A viszontlátás öröme.
Felpattantam a kanapéról, Ő eldobta a csomagot, mialatt visítva rohantam felé és körém fonta karjait.

- Azt hittem már nem is örülsz nekem! – méltatlankodott.
- Dehogynem! – elhúzódtam tőle, hogy lássam az arcát. – Mit csinálsz itt? – kérdeztem mosolyogva.
- Gondoltam meglátogatlak! – rántott vállat és kikerült. Leültem mellé a kanapéra és folytattam:
- Nem, ismerlek! Oka van annak, hogy itt vagy! – ráztam a fejem.
- Nem elég ok, hogy hiányoztál? – terelte a témát. Meg kell hagyni ügyes, de ismerem, mint a rossz pénzt!

- Szóval? – kérdeztem. Nagyot sóhajtott és láttam, hogy feladta.
- El kellett jönnöm, én nem bírtam tovább otthon. Én…nekem elegem van. Nem tudtam hova mehetnék, aztán eszembe jutott, hogy talán nálad maradhatok! – dőlt belőle a szöveg. Én pedig meglepetten hallgattam, nem értem mi lehet a gond! Kicsit be is sokkoltam, megijedtem.
- Természetesen itt bármeddig maradhatsz! – biztosította Viola.
- Persze. De érdekelne, hogy pontosan mi az, ami egész Londonig üldözött! – akadékoskodtam.
- Anyuék! – felelete egyszerűen. Mégis mi baja lehet a szüleivel?

Érdemes tudni, hogy Laura édesapja, az én apukám bátyja. Tehát, Laura az unokatestvérem. Bár olyan, mintha a testvérem lenne. Együtt nőttünk fel és tényleg testvérként szeretjük egymást. Ha valaki kérdezni, testvéreknek hívjuk magunkat. Ő is egyke, és én is az vagyok, talán ezért is állunk ilyen közel egymáshoz.

Mindenesetre tényleg nem tudtam elképzelni, mit követhettek el ellene a szülei.
- Lehetne kicsit részletesebben? – kérdeztem tovább.
- Folyamatosan beleszólnak a dolgaimba és elegem lett. Azt hiszik, hogy ők mindent jobban tudnak, főleg, hogy mi a jó nekem. – fakadt ki.
- Laura, tudod, hogy csak jót akarnak. A legjobbat neked. – próbáltam nyugtatni, látszott, hogy nagyon kiborítja ez a téma.
- Tudom, és eddig nem is szóltam semmit, de elég volt! Betelt a pohár. – mondta idegesen.
- Tudják, hogy itt vagy? – érdeklődtem.

- Igen! Megmondtam nekik, hogy eljövök hozzád és nem tudom mikor megyek vissza! – felelte határozottan. Mégis meddig akar itt maradni?
- Mit szóltak?
- Nem örültek, mert szerintük nem ez a helyes dolog. Ők azt akarják, hogy jövőre kezdjem el az egyetemet végre. Közöltem velük, hogy nem. – sóhajtotta.
- Mi? Én azt hittem te is ezt akarod, egyetemre menni! – lepődtem meg.
- Változott a terv. – vigyorgott. Hát persze, nála sosem lehet tudni. Lehet, hogy holnap megint egyetemre akar majd menni.

- És pontosan mi az új terv? – tapogatóztam finoman.
- Nos, igazából arra gondoltam, hogy itt maradnék! – mosolygott angyalian.
- Mármint hol itt? – kérdeztem, mert nem értettem pontosan.
- Londonban! Keresnék egy albérletet, meg valami munkát. Szükségem van a változásra, nem akarok haza menni. – ecsetelte a terveit. Nem kicsit lepődtem meg rajtuk. Szóval ide akar költözni. Ahogy bele gondoltam, egyre jobban tetszett az ötlet. Itt lenne a közelemben, megint, mint régen. Nagyon hiányzott és a gondolat, hogy visszakaphatom felderített. Ekkor támadt a nagyszerű ötletem.

- Nem kell albérlet! Nekünk van még egy szobánk, ami üresen áll. Lakhatnál velünk! – vetettem fel. Ez remek lenne, pont, mint gyerekkorunkban.
- Nem szeretnék zavarni és a terhetekre lenni! – visszakozott.
- Ne beszélj már hülyeségeket! Ez remek ötlet! – vette át a szót Via.
- Igen, Laura! Miért mennél máshova, ha itt van hely? – erősködtem.
- Ebben az esetben köszönöm! Holnap keresek is munkát! – mosolygott és megölelt.
- Gyere, megmutatjuk a szobád! – ragadtam karon és húztam a szoba felé.

Nagyon tetszett neki, ahogy nekem is az ötletem. Annyira örültem, hogy itt van.
Este még sokáig beszélgettünk. Mesélt arról, hogy mi a helyet otthon, ki hogy van. Persze, azt is mondta, hogy mennyire nagyon hiányoztam neki. Tudtam miről beszél, hiszen Ő is nekem. Egész éjszaka beszélgettünk, csak valamikor hajnalban aludtunk el. Régen is sokat csináltuk ezt.

Természetesen reggel alig bírtam felkelni, de várt az egyetem. Két hete nem voltam és délután már a gyerekekhez is kell mennem.
- Már ébren is vagy? – kérdeztem kómásan Laurától, aki már a netet böngészte a konyhában.
- Olyan izgatott vagyok! Van egy csomó remek munkalehetősség! – felelte és tényleg nagyon lelkes volt.

- Például? – érdeklődtem.
- Öm, keresnek bébiszittert, kávézóba felszolgálót és találtam titkárnői állást is párat. – sorolta. – Ma el is megyek pár interjúra, aztán meglátjuk, melyik jön össze. – mondta, de közben le sem vette a szemét a képernyőről.

Elkészültem és indulás előtt még szerencsét kívántam neki:
- Ügyes legyél! Én csak estefelé jövök, de Viola már kettő felé itthon lesz, bár te is rohangálsz egész nap! – jutott eszembe.
- Jó, akkor este találkozunk! Remélem, sikerrel járok! – mosolygott.
- Biztos vagyok benne! Bárhova is mész, elég csak rájuk mosolyognod és már is téren állva fognak könyörögni, hogy dolgozz náluk. – nevettem és adtam egy puszit az arcára búcsúzóul. Bár igaz volt. Laura különösen szép lány. Olyan szépség, akit nem könnyű figyelmen kívűl hagyni.

A suliban, mint kiderült nem maradtam le semmiről. Ráadásul jövő héttől már nem is kell bejárnunk, mert lassan kezdődik a vizsgaidőszak. Már csak az a dolgom, hogy tanuljak.
A gyerekek nagyon örültek nekem, mikor megláttak a sulijuknál. Nekem is nagyon hiányoztak. Egész délután az utazásomról faggattak és persze tudni akarták, hogy voltam-e a forgatáson is. Nagyon kíváncsiak, hogy miként zajlik egy ilyen. Elég csalódottak voltak, hogy azt nem néztem meg.

Mikor Adam hazaért Ő is kifaggatott. Így csak hétre értem haza.
- Hogy sikerült? – kérdeztem Laurát a munkát illetően.
- A kávézóban már betöltötték az állást és a gyerekekre vigyázás sem fog összejönni, mert nincs elég tapasztalatom! – fintorgott.

- Nem baj, majd lesz más! – vigasztaltam, mert eléggé el volt kámpicsorodva.
- Remélem, holnap megyek újabb interjúkra! – sóhajtotta.
Szépen lassan megvacsoráztunk és lefeküdtünk, mert a tegnapi éjszakázás után nagyon fáradtak voltunk. Viola, Mikenál aludt, így csak Laura és én voltunk otthon.

Kedden reggel a világ legcsodálatosabb hangja ébresztett.
- Haló? – szóltam bele fáradtan.
- Jó reggelt, életem szerelme! – Rob hangja nagyon boldog volt és ez az életem szerelme…nem szokott ilyeneket mondani. Jó nem is kell, mert tudom, hogy abban a szerencsében van részem, hogy az vagyok, de így hallani mégis más.

- Szia, édes! Mi a helyzet? – ásítottam.
- Csak tudni akartam, hogy van- e programod a hétvégére? – kérdezte még mindig boldogan.
- Nincs. Miért? – érdeklődtem.
- Akkor már van! – jelentette ki.
- Ezt nem egészen értem! – betudtam a reggelnek.
- Velem leszel, még hozzá Londonban! – felelte.

- Mi? Jössz Londonba? – a számat valami visítás féle hagyta el. Rob nevetett is rajta.
- Igen! Nem kell forgatnom és gondoltam meglátogatlak! – folytatta.
- Oh, Rob ez csodás! – tapsikoltam. Most, hogy Laura is itt van és Rob is jön, ennél boldogabb nem is lehetnék. Ráadásul végre megismerik egymást. Laurának még nem is említettem Robot.
- Pénteken négykor száll le a gépem…

- Kimegyek eléd! – vágtam rá. Megint nevetett a gyors reakciómon.
- Azt megköszönöm! – felelt. Én meg már pörgettem is az agyamban a programot. Elhozom a kocsit Adamtől, aztán felveszem Robot a reptéren és végül Laurával vacsorázunk, hogy megismerjék egymást, majd….
- Szóval pénteken végre látlak. Már nagyon hiányzol! – a tervkidolgozásban Rob szakított meg.
- Ne is mond! Csodás lesz! – ez volt a legjobb hír a napban. Vagy egy órát beszéltünk még, de aztán le kellett tenni, mert kénytelen voltam indulni a suliba.

Mikor haza értem, Laura óriási vigyorral a képén fogadott.
- Te minek örülsz ennyire? – érdeklődtem, miközben levetkőztem. – Csak nem kaptál munkát?
- Még nem. – fintorgott - Egy cuki szőke pasi keresett! – a fintorból rögtön vigyor lett és beleivott a kávéjába.
- Cuki szőke pasi? Tudnál valami konkrétabbat mondani? – fintorogtam.
- Miért, olyan sok cuki szőke pasit ismersz? Mert akkor nagyon jó helyre jöttem! – nevetett.
- Ismerek pár szőkét! És nem tudom neked ki számíthat cukinak közülük! – mosolyogtam.
Laura sóhajtott és válaszolt:

- Domi! És azt mondta majd hív! – felelte.
- Áh, szóval Domi a cuki szőke! – nevettem.
- Ugye csak a barátod? – kérdezte izgatottan.
- Igen, de ne is álmod róla! – figyelmeztettem és elindultam a konyhába, hogy egyek valamit.
- De miért? – rohant utánam.
- Domi rendes srác! – mondtam és elővettem a kaját.

- És én nem vagyok rendes lány? – kérdezte meghökkenve.
- Pasik terén nem! – jelentettem ki.
- Ez fájt! – mondta sértetten.
- Mármint nem veled van a baj, de Domi már sokat csalódott a lányokban! És mind ketten tudjuk, hogy te nem vagy egy kapcsolat centrikus ember! – próbáltam menteni a menthetőt.
- Lehet! De Domi nagyon helyes és kedves. Lehet, hogy a kedvéért megváltoznék! – mosolygott és tudtam bármit mondok Ő már döntött. Azt hiszem, nem tudom megvédeni tőle Domit!

- Beszéltetek? – kérdeztem.
- Csak egy percig. Meglepődött, hogy ki vagyok. Aztán felvilágosítottam, hogy az unokatestvéred és, hogy már én is itt lakom! – elvigyorodott – Ha esetleg meg akarna keresni, tudja, hogy itt talál! – igen, Laura kiveti a hálóját Domira.

Most, hogy Laura itt volt nagyon gyorsan repültek a napok és máris péntek volt. Éppen indultam a reptérre, mikor Mike szólt ki a nappaliból.
- Hová mész, Viki? – kérdezte.
- A reptérre! – feleltem és furcsán néztem rá. A bökkenő csak az volt, hogy Ő is furcsán nézett rám.

- Minek? – folytatta a kíváncsiskodást. Jézusom, de idióta vagyok. Elfelejtettem nekik szólani. Laura érkezése miatt teljesen kiment a fejemből, hogy szóljak nekik jön Rob. Csak Laurának szóltam, hogy bemutatom neki a barátomat. De Ő is csak ennyit tudott.
- Rob jön! – mosolyogtam.
- Csak nem? Mr. „túl nagy sztár vagyok Londonhoz” Pattinson haza látogat? – kérdezte nevetve. Tudtam, hogy csak viccel, mindig szívatják egymást.
- Várjunk csak! – kelt fel Laura a kanapéról – Rob és Pattinson? Vagyis Robert Pattinson? – kérdezte döbbenten bámulva rám.
- Igen, de mi van Laura? – csodálkoztam rá. Mike csak mosolygott és Via is olyan értetlenül nézett, mint én.

- Te Robert Pattinsonnal jársz? Azzal a Robert Pattinsonnal, aki játszik az Alkonyatban és akiért nők ezrei vannak oda? – még mindig döbbent volt. Tényleg, Ő nem is tudta, hogy vele járok. Csak annyit, hogy egy Londoni sráccal.
- Igen! – feleltem mosolyogva.
- És ma őt akarod nekem bemutatni? – kérdezte izgatottan.
- Mivel vele járok… igen! – feleltem.
- Jézusom, a húgom Robert Pattinsonnal jár, és ma bemutatja nekem! Te jó ég, ezt nem hiszem el! – visította és ugrándozott is mellé. Még nem láttam ilyennek. Döbbenten bámultam rá, ahogy ott sikítozott és nagyon elgondolkoztam rajta, hogy biztos akarom-e hogy Rob megismerje. Még a végén megijed. – Jézus, Robert Pattinson! – visította megint.

- Ezt nem csinálhatod előtte! – böktem rá az ujjammal.
- Mit? – erre végre abba hagyta.
- Nem visítozhatsz, mint egy hülye! Eleget hallgatja ezt, itt nyugalmat akarok neki! – mondtam ellentmondást nem tűrően. Engedelmesen bólintott. – Egyébként nem is tudtam, hogy ismered, mármint, hogy láttad a filmet. – mosolyogtam.
- Én meg nem tudtam, hogy vele jársz! – nyújtotta ki a nyelvét.
- Majd kiírom magamra! – nyújtottam ki én is a nyelvem. – Megyek, mert elkésem! – elköszöntem és végre elindultam a reptérre.

Gyorsan kiértem és besétáltam az érkező repülők termináljára. Már ki volt írva, hogy leszállt. Alig öt percet álldogáltam ott, mikor Rob kilépett az ajtón.

Amint meglátott egy angyali mosoly terült el az arcán és a lépteit szaporázta. Elindultam fel én is és mikor összetalálkoztunk, hosszú és forró csókban forrtunk össze. Nézőközönségünk is volt, így jobbnak láttuk a kocsiban folytatni.

- Hiányoztál! – suttogta a fülembe két csók között.
- Ne is mond! És van egy meglepetésem neked! – mosolyogtam. Felcsillant a szeme.
- Micsoda? – kérdezte. Inkább nem mondom meg, hogy be akarom mutatni a sikítozó unokatesómnak.
- Otthon vár! – nyomtam egy puszit a szájára és elindultam. Rob a kezét a sebességváltón lévő kezemen tartotta, vagy a combomon. De mindig hozzámért valahogy. Szerencsére, mert már nagyon hiányzott az érintése.

Épp mondani akartam valamit, mikor megszólalt a telefonom.
- Oh, kicsim kérlek vedd fel, a táskámban van! – kértem, mert nem akartam vezetés közben turkálni a táskámban. Mosolygott és elővette. Meg sem nézte ki az, csak beleszólt:

- Itt a világ legszerencsésebb pasija, aki ennek a telefonnak a gyönyörű tulajdonosával járhat! – rám sandított, de én csak a fejemet rázva mosolyogtam. Hírtelen leolvadt az arcáról a mosoly. – Igen, én vagyok! Egy pillanat és adom! – kínosan elmosolyodott és felém nyújtotta a telefont.
- Ki az? – kérdeztem halkan, miközben átvettem a készüléket.

- Anyukád! – tátogta. Hangosan felkacagtam, mert olyan zavarban volt. – Szia, anya! – szóltam bele. Anya hangján is hallottam, hogy nevet. – Jó kis titkárom van, igaz? – és Robra kacsintottam, aki megint kínosan elmosolyodott. – De mi újság? …. Tessék? – kérdeztem vissza, csak hogy biztos jól értettem-e és közben beletapostam a fékbe.

Kicsim, az út közepén vagy! – figyelmeztetett kedvesen Rob, de látszott, hogy ideges. Nem tudta mire vélni a reakcióm. Gyorsan lehúzódtam az út szélére és újra a telefonra figyeltem. És akkor már tudtam, hogy teljesen jól értettem, amit anya az előbb mondott.

De a rossz hír igaz volt. Az utolsó reményem is szertefoszlott, hogy esetleg csak félrehallottam….

Laura szobája:
http://i49.tinypic.com/x0whub.jpg

Egy új élet kezdete - 24. fejezet

Vita...és egyéb dolgok

Meghoztam a 24. fejezetet! Remélem tetszeni fog és kicsit aktívabbak lesztek, mint az előző fejezetnél. Szóval szeretnélek titeket megkérni, hogy írjatok, mert így olyan, mintha nem is olvasnátok! Ha meg nem olvassátok, akkor nincs értelme írni!!
Jó olvasást a fejezethez! :)


- Szóval van sör meg bor és rágcsálnivaló! Kell még valami? – fordultam Rob felé.
- Nem, ez már bőven sok! – nyomott egy csókot a számra. Ebben a pillanatban kopogtak.
- Sziasztok! – nyitott ajtót Rob. Mindenki bejött és helyet foglaltak.

- Én mondtam, hogy nem kell semmit hozni. Látjátok, Viki mindenről gondoskodott. – vigyorgott Taylor. Kicsit értetlenül néztem ezért Jackson átvette a szót:
- Míg Rob egyedül volt, ha átjöttünk és inni meg enni is akartunk, mindig nekünk kellett hozni. Soha nem volt semmit. – magyarázta Jackson.
- Te vendégeket hívtál és nem láttad el őket? – fordultam csodálkozva Rob felé.
- Nem vagyok egy vendéglátó típus! – vont vállat. Nem egy vendéglátó típus? Milyen szöveg már ez?

- Még jó, hogy Viki itt van! Nem is engedünk haza! – szólalt meg Ashley mosolyogva.
- Tényleg maradsz a forgatás végéig, ugye? – kérdezte Taylor.
- Nem, sajnos nem! Pénteken vissza kell mennem Londonba. – feleltem szomorúan.
- Oh, az nagy kár. Akkor nem jövünk többet Robhoz! – viccelődött Taylor. Erre mindenki nevetett. Rob mögém lépett és átölelt.

- Pedig én itt tartanám! – belecsókolt a nyakamba és maga felé fordított. Egy pillanatig a szemébe néztem, majd megcsókoltam. A keze lecsúszott a fenekemre, teljesen megfeledkezve arról, hogy nem egyedül vagyunk. Ez sokszor előfordult. Hogy a külvilág megszűnt létezni számomra, mikor Rob ajkai az enyémen voltak. A többiek halk kuncogására szétrebbentünk és zavartan elmosolyodtunk.
- Zavarunk? – kérdezte Jackson vigyorogva.
- Ami azt illeti …
- Persze, hogy nem! – vágtam oldalba Robot. Leültünk a többiek közé, persze életem értelme szorosan mellém és a kezét körém fonta.

- Nikki! – suttogtam – Nem tudod mi van Michaellel? – kérdeztem.
- Nem, nem veszi fel a telefont. Kezdek aggódni miatta. – suttogott vissza.
- Én is. Próbáltam hívni tegnap, de ki volt kapcsolva. – ráztam a fejem. Aggódtam miatta, mióta Kristen nemet mondott semmit nem tudunk róla.
A többiek beszélgettek, így én észrevétlenül el tudtam somfordálni. Előhalásztam a mobilom és kimentem a hálószobából nyíló erkélyre.

- Gyerünk, vedd fel! – suttogtam.
- Halló? – vette fel Michael.
- Michael, Viki vagyok! De jó, hogy végre felveszed, már aggódtam, hogy mi lehet veled! – zúdítottam rá az aggodalmamat.
- Oh, sajnálom. Csak kicsit egyedül akartam lenni. – felelte.
- Tudom és nem is akarlak zavarni, csak aggódtam miattad. Hol vagy? – kérdtem.
- Visszajöttem Los Angelesbe. – mondta.
- Értem, nos, ha bármire szükséged van, tudod a számom! – mondtam.
- Köszönöm! – suttogta. Éreztem rajta, hogy nincs jól. Ha most itt lenne, könnyebben tudnék neki segíteni.

- Michael, mit tudnék tenni? Szeretnéd, hogy oda utazzak hozzád? – próbáltam ki találni mivel tudnék a legjobban segíteni neki.
- Megtennéd? – kérdezte meglepetten.
- Természetesen. Bármit, amitől jobban érzed magad! – jelentettem ki.
- Igazából az nagyon jó lenne. – felelte.
- Rendben, akkor holnap nézek egy gépet és odamegyek! – mondtam. Nem tudom Rob mit fog szólni, de ha szüksége van valakire, akkor rám számíthat.
- Várj. Rob mit fog szólni? – szólalt meg hirtelen.
- Azzal te ne foglalkozz! – vágtam rá.
- Nem. Olyan keveset találkoztok, ezt nem teheted.
- Szeretnék segíteni! – folytattam.

- Tudom, és nagyon jó lenne, ha itt lennél, de nem akarok köztetek gondot. Márpedig ebből az lenne. – helyesen látta dolgot.
- És te? – kérdeztem.
- Én elmegyek Floridába. Van ott pár jó barátom és kérdezték, hogy nem mennék-e el hozzájuk. Jó kikapcsolódás lesz! – mondta. Talán a barátaival tényleg jobb lesz. Elterelik a gondolatait.
- Vigyázz magadra! Hívj, ha kellek, és ott vagyok! – biztosítottam.
- Köszönöm. Tudod, nagyon megkedveltelek te csaj! – mosolygott a telefonba. Elnevettem magam.
- Én is téged! – feleltem mosolyogva. – Szia.
- Szia. – letettük a telefon és, ahogy megfordultam, hogy visszamenjek nagyot ugrottam ijedtemben. Rob ott állt az ajtónak támaszkodva összefont kézzel. Nyilván végighallgatta a beszélgetést.

- Rob, nem tudtam, hogy itt vagy! – kezdtem.
- Igen, arra rájöttem. – felelte közömbösen.
- Tessék? – csodálkoztam a hanghordozáson.
- Kivel beszéltél?– kérdezte keményen.
- Michaellel. De mi a bajod? – kérdeztem.
- Miért nem utazol most rögtön hozzá? – folytatta.
- Igaz! Miért is nem? – kérdeztem idegesen.
- Én is ezt kérdezem! – látszott rajta, hogy nagyon ideges.
- Ez nem fair! Nem lehetsz féltékeny. Ő egy barát, aki most teljesen maga alatt van. – közöltem színtelen hangon.

- Te pedig kész vagy megvigasztalni! – horkant fel.
- Ebből elég. Ide figyelj Robert Pattinson! Ne merészelj féltékeny lenni, megértetted? Én egy szót sem szóltam azért, hogy Kristen odáig van érted. Egy árva kukkot sem. És tudod miért? Mert bízom benned. És el sem tudod képzelni milyen érzés, hogy te nem bízol bennem. Szóval vagy változtatsz ezen vagy… - elharaptam a mondat végét.

- Vagy? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.
- Ne akard, hogy kimondjam, amire gondolok! – kikerültem és ott hagytam. Visszaültem a többiek közé, aki néma csendben voltak. Kicsit kínos volt a csend. Valószínűleg végighallgatták az előbbi vitánkat. Rob is visszajött. Elkínzott arccal leült ő is. De most nem érdekelt. Én feltétel nélkül bízom benne. Miért nem képes ő is erre?

Az este további részében mi ketten duzzogtunk a többiek pedig próbálták valamennyire feldobni a hangulatot. Aztán tizenegy körül elmentek, én pedig elkezdtem összeszedni az üvegeket és a poharakat.
Amint az egyiket vittem a kukához Rob elkapta a karomat.
- Viki! – kezdte.
- Ezt most ne! – kihúztam a kezem az övéből és folytattam a pakolást. Nem voltam most alkalmas erre. Sóhajtva ugyan, de elfogadta. Nem is szóltunk többet egymáshoz. Rob leült és bekapcsolta a tv-t.

Elmentem zuhanyozni és utána bebújtam az ágyba. Hallottam, amint lekapcsolja a tv-t és megéreztem, hogy az ágy besüpped mellettem. Hosszú ujjaival végigsimított a karomon, fejét az enyémhez támasztotta és suttogni kezdett:

- Kérlek, bocsáss meg, hogy megint hülye voltam! – suttogott. Tudtam, hogy ez jön. Mindig ez van.
- Persze. Most jön, az, hogy én azt mondom, felejtsük el. Te megígéred, hogy nem leszel ilyen többet. – felé fordultam és láttam rajta, hogy meglepődik. Biztos azt várta, hogy a nyakába borulok és elfelejtjük az egészet.

- Mit akarsz, mit mondjak? – kérdezte.
- Hát nem érted? Nem az a lényeg, hogy mit mondasz. Hanem az, hogy komolyan gondolod-e. – feleltem idegesen.
- Én komolyan gondolom. – állította nagyon komolyan.
- Igen, most! – egy pillanatig csak bámultuk egymást – De nem bízol bennem és ez nekem nagyon fáj. – felnéztem a plafonra és vártam, hogy mit fog mondani.

- Én bízom benned, csak egyszerűen félek, hogy majd találkozol valakivel és rájössz, hogy én kevés vagyok neked. Kevés az, amit én nyújthatok. – hitetlenkedve ráztam a fejem. Nem hiszem el, hogy még mindig itt tartunk. Felültem és a két kezem közé fogtam az arcát.
- Nem bizonyítottam még neked elégszer, hogy csak te kellesz, és csak téged szeretlek? Mond meg, hogy mit tegyek, amitől végre hiszel nekem! Mond meg és én bármit megteszek! Bármit! – lassan hangsúlyozva ejtettem ki a szavakat.

- Én hiszek neked, csak…
- Az istenért Rob! Bízz már kicsit jobban magadban és bennem. – kértem.
- Nem ígérek semmit, de megpróbálom. – sóhajtotta.
- Ennyi nekem elég. – elengedtem és visszadőltem az ágyra.
- Szeretlek, gyenge mentség a hülyeségeimre, de igaz! – hajolt fölém.
- Én is téged és ez a te nagy szerencséd. – hagytam, hogy megcsókoljon.

Eltűrte a hajamat, hogy hozzáférjen a nyakamhoz. Gyengéd volt, mint mindig a viták után. Szerettem, de tudnia kellett, hogy mindent én sem viselek el. Lefejtette rólam a pólót, amit felvettem az alváshoz. Hagytam, hogy végigcsókoljon mindenhol és én is ezt tettem vele, miután kihámoztam a ruháiból.

Kedves szavakat suttogott a fülembe, mialatt magévá tett. Nem tudtam rá haragudni, bár a tudat megőrjített, hogy nem bízik bennem. De leginkább magában nem bízott. Pedig nekem olyan volt, mint a levegő, nem tudtam nélküle létezni. Óvatosan maga fölé fordított és szenvedélyes csókok közepette öntött el minket a gyönyör. Nem gondoltam ezen az estén többet a vitánkra. Csak Vele foglalkoztam.


- Legalább azt mond meg, mit vegyek fel! – kiabáltam ki a nappaliba.
- Bármiben tökéletes vagy! – suttogta a fülembe, mire összerezzentem. Észre sem vettem, hogy mikor lopakodott mögém.
- Rendben! – kivettem egy farmert és egy fehér blúzt a szekrényből és felvettem hozzá egy farmer mellényt is. – Mehetünk! – közöltem. Rob sem öltözött túl, ezért gondoltam, hogy jó lesz ez így.

- Gyere, bemutatok neked valakit! – húzott a szórakozó helyen lévő színpad mögé.
- Rob! – intett felén egy magas barna hajú férfi, aki nagyon ismerős volt. – Nahát, végre megismerhetem a barátnőd? – mosolygott rám. Robbal megölelték egymást, majd felém fordultak és Rob már épp készűlt bemutatni, mikor a srác ismét megszólalt: – Várj csak, én ismerlek! – akkor ezért volt olyan ismerős. De honnan?

- Az hogy lehet? – kérdezte Rob meglepetten.
- Te vagy Mike barátnőjének, Violának a legjobb barátnője, nem? – kérdezte.
- De! – feleltem, de még mindig nem jutott eszembe honnan ismerem.
- Novemberben találkoztunk Londonban, mikor Mike Halloween bulit tartott. – mosolygott.
- Persze, Drakula gróf! - jutott eszembe.
- Igen! Mindenki kiröhögött, az is miattad volt! – bökte oldalba Robot.
- Miattam? – horkant fel Rob.
- Igen, akkor volt a Twilight bemutatója és kedvet kaptam a vámpír jelmezhez! – nevetett. Nem is figyelt Samre.

- És te mi voltál? – nézett rám Rob.
- Zombi! – közöltem.
- Te voltál a legjobb, nagyon király volt a jelmezed. – mosolygott. Hát igen, és akkor a szakítás után, amúgy is olyan voltam, mint egy zombi. Nagyon találó volt. Emlékszem Viola a végén már térden állva könyörgött, hogy menjek el a buliba, mozduljak ki.
- Na, arra nem számítottam, hogy ti ketten ismeritek egymást! – látszott Robon, hogy nagyon meglepte a dolog.

- Meg mondom őszintén, én sem gondoltam, hogy legközelebb Rob barátnőjeként látlak viszont. Jó kis meglepetés! – csóválta a fejét. – Na, de gyertek srácok. Ide üljetek le – intett egy kanapé felé -, innen nyugodtan tudjátok nézni a koncertet és utána majd beszélünk. – mikor felért a színpadra óriási örömujjongás tört ki és elkezdte a koncertet.

- Örülök, hogy megismerhettem egy barátodat! – bújtam oda hozzá.
- Ez nem számít, már ismerted! – mondta és megcsókolt.
- De nem tudtam, hogy a barátod! Úgy is számít? – kérdeztem ártatlanul. Ezen egy pillanatig elgondolkodott.
- Nem tudom, de mindegy is. Nemsokára a többieknek is bemutatlak! – mosolygott mindent tudóan.
- Többieknek? – csodálkoztam.

- Igen, van még pár ember, akinek feltétlenül be akarlak mutatni! – felelte.
- Kinek? – kíváncsiskodtam.
- Majd megtudod. Még a végén kiderül, hogy őket is ismered! – nevette és én is vele nevettem.
- Miért ismerhetem őket? – faggattam tovább.
- Bármi lehetséges! Légy türelmes. – nevetett megint.
- Rendben, türelmesen fogok várni! – mosolyogtam rá és egy újra csókolózni kezdtünk.

Sam koncertje nagyon érdekes volt, tetszett a zene, amit játszott. Mikor befejezte a koncertet, csatlakozott hozzánk és ott beszélgettünk. Sokat meséltek a gyerekkorukról, hogy miket csináltak együtt. Végre többet megtudtam Rob gyerekkoráról is.
Éjjel egyig voltunk ott, aztán elbúcsúztunk és visszamentünk a szállodába.


- Szeretlek! – suttogtam a fülébe a búcsúölelésnél. Ez már legalább a századik ölelés volt.
- Én is téged és hívj, ha megérkeztél. – kérte. Megcsókoltam még egyszer, hosszan és gyengéden, majd kiléptem az ajtón. Nem akartam, hogy kikísérjen a reptérre. Nincs szükség paparazzikra, akik végigasszisztálják a búcsút. Egy utolsó csókot küldtem felé és beszálltam a liftbe.

Az utolsó napok nagyon jól teltek Vancouverben. Rob keveset forgatott, ezért sok időt tudtunk együtt tölteni. Nikkivel is többször elmentünk kettesben. Nagyon jóban lettünk.

Már csak azt vettem észre, hogy bemondják a landolást Londonban. Leszálltam a gépről és beleszagoltam a levegőbe. Hiányzott London. De Rob nélkül nem az igaz, semmi sem az nélküle. Teljesen mindegy hol vagyok, ha Ő velem van. Írtam neki, hogy megérkeztem és, hogy holnap hívom.

A lakásba érve Viola a nyakamba ugrott.
- Jaj Viki végre itthon vagy! Annyira, de annyira hiányoztál! – ölelgetett.
- Ne is mond, te is nekem! – mosolyogtam.
- Mesélj, mindenre kíváncsi vagyok! – kivette a csomagot a kezemből és a fal mellé tolta, engem pedig a nappali felé. Olyan fáradt voltam, hogy állva is képes lettem volna elaludni, de Viola túl kíváncsi volt.

Kezdtem a jó dolgokkal, hogy megismertem Rob kollégáit, hogy találkoztam Dáviddal. Elmeséltem milyen szép Vancouver. Aztán rátértem a problémákra. Elmeséltem neki mindent Kristenről, arról, hogy elmondtam a Balásszal történt csókot és a legutolsó vitánk részleteibe is beavattam. Minden kis részletet hiánytalanul tudott.

- Ez egy mozgalmas kirándulás volt! – sóhajtotta.
- Az! – mosolyogtam.
- Viki, végre itthon? – hallottam meg Mike hangját a hátam mögül.
- Szia! – odarohantam és megöleltem.
- Hiányoztál ám, bár az újságban sokat láttuk a képedet! – vigyorgott.
- Tudom, valahogy ott nagyon érdekli a sajtót Rob magánélete! – fintorogtam.

- De mi legalább tudtuk, hol jársz és kivel! – folytatta. - Izgi volt, mint egy napló! – viccelődött. És igaza van, ez elég vicces.
- Képzeljétek Rob bemutatott Samnek! Bár már ismertem a Hallowen bulidról! – újságoltam.
- Rob meglepődött? – kérdezte Mike.
- Eléggé. – feleltem. Mikenak is meséltem még pár dolgot, aztán visszavonultam aludni.
Nagyon rossz volt egyedül feküdni az ágyban, iszonyúan hiányzott mellőlem Rob.


Elég nehezen ment a visszaállás az otthoni időre. Mikor Vancouverbe mentem nem volt gond, de most… Még vasárnap is a kanapén fetrengtem, mint egy másnapos. Viola éppen, csak leült mellém beszélgetni, mikor kopogtak.
- Majd én! – felkelt és kiballagott. Alig, hogy hallottam az ajtót kinyílni, meghallottam Via örömujjongását, amit valaki viszonzott.
- Ki az? – kiabáltam ki, mert nagyon kíváncsi voltam kinek örül ennyire Viola.

Csend lett és a váratlan vendég belépett a nappali ajtaján. Te jó ég! Ez hogy lehetséges? Azt hiszem Ő az utolsó, akire számítottam…


The Media Club (Sam itt lépett fel)
http://i49.tinypic.com/2yy386t.jpg
http://i50.tinypic.com/120teuu.jpg

Viki így nézett ki este a koncerten:
http://i45.tinypic.com/358nofl.jpg

Egy új élet kezdete - 23. fejezet

Taylor

Sziasztok!

Meghoztam a 23. fejezetet, ami nem lett egy nagyon mozgalmas rész! De megismerhetitek Taylor (amilyen szerintem) egy kicsit.
Képzeljétek már tegnap fel akartam nektek rakni, de nem volt jó az internet! Izgultam is, hogy ma mi lesz, de szerencsére rendben van!
Szóval jó olvasást és kérek sok-sok véleményét!:)
Puszi

Rob még aludt mikor felébredtem. Bevonultam a fürdőszobába, hogy megfürödjek. Éppen, hogy csak elmerültem a finom habok közt, mikor belépett kócosan, álmos fejel.
- Hé, ki akartál hagyni? – méltatlankodott a fürdőszoba közepéről.
- Olyan édesen szuszogtál! – feleltem. – De ha már itt vagy nem akarsz bemászni mellém? – kérdeztem kacéran.

- Mást nem is akarok! – ledobta az alsónadrágját és beült velem szembe és rögtön egy csókért hajolt felém. Megragadtam a tarkóját és szenvedélyesen megcsókoltam, amire vadul válaszolt. Megragadta a csípőmet és az ölébe húzott, mialatt hanyatt dőlt a kádban. Lágy csókokat lehelt az ajkaimra.
- Még jó, hogy ilyen nagy ez a kád! – jegyeztem meg mosolyogva.

- De még milyen jó! – sóhajtotta a melleim közé. Hírtelen lenyomtam a víz alá és nevetve vártam, hogy mikor dugja ki a fejét. Mikor ez megtörtént megrázta csurom vizes haját, amire azonnal lecsaptam, beletúrtam és összekócoltam. – Na megállj csak, ezt visszakapod. – fenyegetett és összehabozta elsőként az orromat, majd így haladt tovább.
- Így jobban tetszem? – kérdeztem, mikor már mindenhol hab borított.

- Nem! – felelte és galád módon lenyomott a víz alá. – Így már jobb. – magamra húztam és elkezdtem csókolni, először a mellkasát – már amennyire értem -, majd a nyakát. Apró csókokkal hintettem be az arcát és végül a száját. Vadul kapott ajkaim után. Nem is kellett sokáig várnom, hogy testünk újból egybeolvadjon.

Elégedett mosollyal az arcomon másztam ki a kádból és a törölköző után kutattam.
- Hm, olyan gyönyörű vagy! – Rob kimászott a kádból és leakasztotta a törölközőt, amit kerestem. Odajött, de nem adta a kezembe, hanem elkezdte leitatni rólam a vizet. Egy-egy területre apró csókokat lehelt.

- Köszi! – feleltem, bár nem tudom mire, hogy megtörölgetett, vagy, hogy közben kényeztetet. Végigsimított újaival a kipirult arcomon és elmosolyodott.
- Szeretem ezt a színt rajtad! – mondta könnyedén.
- Miért is? – kérdeztem. Vállat vont és úgy felelt:
- Mert ez annak a jele, hogy jól teljesítettem! Legalábbis remélem. - elmosolyodott.

- Te mindig jól teljesítesz. – biztosítottam és kacéran végighúztam mutatóujjam a mellkasán egészen a hasa aljáig.
- Biztos? Úgy értem neked mindig jó? – először azt hittem csak viccel, de a fejét elnézve teljesen komolyan kérdezte.
- Igen! Eddig még soha senkivel nem volt ilyen jó! – lehajtottam a fejem zavaromban. Megfogtam az állam és felemelte a fejem.
- Csak biztosan tudni akartam, hogy mindent jól csinálok-e! – mondta.
- Persze! Még annál is jobban! De talán neked…- elhallgattam.

- Nekem mindig jó, ha ezt akartad kérdezni. – elmosolyodott. Én pedig aprót bólintottam. – El sem tudom mondani mennyire, soha nem éltem át ilyet senkivel, mint amit veled szoktam! – apró csókot nyomott a számra. Én pedig fellélegeztem, sosem beszéltünk arról, hogy kinek milyen. Bár azt hiszem mind a kettőnk tudta legbelül a választ. Mi sem bizonyítja jobban, hogy ha egymás közelében vagyunk, egy napot is nehezen bírunk ki szex nélkül.

- Lemegyünk ebédelni a hotelba, az jó? – kérdezte, miután felöltöztünk.
- Jó! És aztán mész dolgozni? – fordultam felé.
- Jaj, nem mondtam, hogy ma nem megyek forgatni? – nézett rám meglepetten.
- Nem, ezt elfelejtetted közölni! – keresztbe fontam a karjaimat a mellkasom előtt és durcásan próbáltam nézni. Úgy látszik nem sikerült, mert Rob elmosolyodott.
- Bocsi, úgy emlékeztem, hogy mondtam. – odajött és megpuszilta a homlokomat.
- Ezek szerint ma szabad vagy? – felcsillant a szemem.

- Fogjuk rá! Délután el kell mennem edzeni, mert folyton nyaggatnak, de egyébként igen. – mondta.
- Remek! – mosolyogtam.
- Esetleg eljöhetnél velem, persze csak ha van kedved! – vetette fel.
- Persze, a lényeg, hogy veled legyek. – megöleltem.
- Ha nagyon unod haza is jöhetsz! – ígérte, de én tudtam, hogy akár unom akár nem, ott leszek. Végre nem forgat.

Megebédeltünk a hotel éttermében, majd visszamentünk a szobába, hogy Rob összeszedje ez edző cuccát. Én is elkezdtem bepakolni egy táskába.
- Mit csinálsz? – csodálkozott rám.
- Edzeni megyünk, nem? – vállat vontam és belenyomtam egy pólót a táskába.
- Neked nem kell! – mosolygott.
- De, ha akarok? – kérdeztem meghökkenve.
- Akkor természetesen csináld. De miért is akarod? – húzta fel a szemöldökét. Nagy levegőt vettem és úgy suttogtam:

- Nem árt mozogni. Nem akarok elhízni. – motyogtam. Rob elkezdett nevetni. Szúrósan néztem rá, majd sértetten elindultam kifelé a szobából. Két erős kezével elkapta a derekamat és visszafordított maga felé.
- Ezt nem mondod komolyan!? – próbálta visszatartani a nevetést, de elég nehezére esett.
- De igen! – erősködtem.
- Kicsim, miért híznál el? Mármint eddig sem híztál! – hátrasimított egy előre lógó hajtincset és várta, hogy mit válaszolok.

- Igen, mert otthon, a csajokkal mozgunk. Viszont már nem voltunk egy ideje és most meg itt vagyok és csak eszem… ennek nem lesz jó vége. Te meg kövéren nem fogsz szeretni. – piszkáltam a pólója nyakát. Erre még jobban elkezdett nevetni, megütöttem a vállát, hogy hagyja már abba.

- Ne legyél már buta, nem azért szeretlek, mert vékony vagy! – mosolygott. – Nekem teljesen mindegy, hogy 52 vagy 60 kiló vagy, mert attól még ugyan olyan gyönyörű, okos és kedves leszel! – közelebb hajolt és megcsókolt.
- Akkor jó, de azért ha már ott vagyok én is csinálnék valamit! – ellenkeztem.
- Ahogy akarod! – bepakoltuk még a hiányzó dolgokat és elindultunk edzeni.

A szálloda előcsarnokában Taylorba botlottunk, mint kiderült nem véletlenül.
- Sziasztok! De jó, Viki te is jössz? – mosolygott.
- Igen, szia! – válaszoltam. Beültünk egy taxiba és elindultunk. – Nem tudtam, hogy együtt jártok edzeni! – csodálkoztam.
- Ugyan az az edzőnk, de nem mindig tudunk együtt menni, csak ha mind a ketten, ugyan akkor vagyunk szabadok! – magyarázta Taylor.
Közben megérkeztünk az edzőterembe. Én elmentem a női öltözőbe, ők pedig a férfibe. Gyorsan átöltöztem, de még akkor is később értem oda, mint ők. Már ott vártak rám az előcsarnokban.

- Mehetünk! – megfogtam Rob kezét és bementünk a terembe. Természetesen óriási volt tele gépekkel. Minden gépből volt vagy 6 darab. Nem sűrűn járok edzőterembe, bár volt rá példa hogy ellátogattam, főleg Violával.
- Helló srácok! – egy nagydarab, eléggé kigyúrt fickó jött szembe mosolyogva.
- Szia! – köszöntek egyszerre a fiúk.
- Joe, ő itt Viktória a barátnőm. – mutatott rám. - Ő pedig Joe, az edzőnk! – kezet fogtunk Joeval, majd összecsapta a tenyerét és a futógép felé terelte a fiúkat. Én is felmásztam egyre, de körülbelül tíz perc után feladtam. Joe mosolyogva oda jött hozzám, amíg a fiúk tovább futottak.

- Elég volt? – kérdezte.
- Azt hiszem! – lihegtem.
- Sportolsz valami? – végig nézett rajtam.
- Röplabdázni szoktam, de nem olyan rendszeresen. Mikor gimnazista voltam, akkor rendszeresen, heti kétszer volt edzésem. De mióta főiskolára járok nem igazán csinálom. – feleltem.
- Miért? – csodálkozott.
- Nem sokan vannak, akik tudnak és akarnak is. Ezért heti egyszer szoktunk csak menni. De van, hogy az is kimarad! – mondtam.
- Igazából azért kérdeztem, mert látszott, hogy van valamilyen sportos múltad! – közben ránézett a fiúkra, hogy csinálják-e rendesen.
- Tényleg? – kicsit furcsálltam.

- Igen, a mozgásodból. Meg abból, hogy egész jól használtad a futógépet. Mások ne tud meg hányszor szoktak leesni, mire rájönnek hogy kell vele bánni! – vigyorgott.
- Igen, bár mostanában eléggé kijöttem a gyakorlatból. Láttad, hogy tíz perc után hogy lihegtem! – ittam is egy korty vizet. Erre csak mosolygott.
- Rob nem az a sportember. A futást szereti, de a többi gyakorlatért nincs oda. – váltott témát.
- Igen, tudom hogy nem ez a kedvenc időtöltése. – feleletem.
- Pedig jól megy neki. De tavaly abba kellett hagynia az edzést, mert olyam vékony lett tőle, hogy megijedtünk, hogy elfogy! – nevetette fel.
- Ezt nem is mesélte. - lepődtem meg.

- Igen, de azóta kidolgoztam neki egy másik edzés tervet, ami viszont jó. Sokat erősödött. – folytatta. – Oké, srácok elég lesz! – kiabált és odament a fiúkhoz.
A következő gyakorlat súlyokkal volt. Olyanok voltak, mint az ötévesek, azon versenyeztek, hogy ki tud többet felemelni és nagyon jól szórakoztak. Én is bepróbálkoztam egy láberősítő géppel, de az sem ment túl jól, így véglegesen feladtam a dolgot. Leültem egy hasizom padra és onnan figyeltem a srácokat. Jól szórakoztam, minden gyakorlatnál megtalálták a szórakozást, és, hogy hogyan lehet versenyezni. Közben pedig az erőlködéstől nagyon vicces fejeket vágtak.

- Viki! – integetett Taylor, hogy menjek oda. Felkeltem és odasiettem hozzá. – Tudnál nekem segíteni? – kérdezte.
- Én? Miben? – csodálkoztam. Leült a szőnyegre.
- Hasizmot kell csinálnom és fogni kéne a lábamat, hogy ne lendüljön fel. – magyarázta.
- Persze! – elhelyezkedett, én pedig a bokájára támaszkodtam és nyomtam lefelé. Jó erősen kellett tartanom, hogy nem mozduljon, miközben a felüléseket végezte. Nekem egy kis karmunka, gondoltam, ha már úgysem csinálok semmit.

Elég sokáig bírta, addig az edző Robbal foglalkozott.
- Látom van segítséged Taylor! – jött oda Joe.
- De még milyen! – mosolygott Taylor.
- Remek, akkor adok nektek egy másik feladatot. Ezt nők szokták csinálni, de hasznos, mert nagyon jól erősíti a hasfalat. – leguggolt és úgy magyarázott tovább. – Viktória, kérlek állj Taylor feje fölé. – intette, én pedig engedelmeskedtem. – Tay fogd meg Viktória bokáját és emeld fel a lábad. Te pedig erőből lökd le. – mondta nekem. – Taylor, neked a talaj felett három centivel kell megtartanod, nem teheted le, majd emeld vissza, hogy Viktória megint le tudja lökni. – elvégeztük egyszer, hogy lássa jól csináljuk-e. – Ez az! Folytassátok! – utasított minket és visszament Robhoz.

- Bírod még? – kérdeztem a sokadik ismétlés után.
- Persze! – mondta és tényleg nem úgy tűnt, mint aki elfáradt. – Kemény vagyok! – vigyorgott. Egy idő múlva az edző oda kiáltott, hogy elég lesz. – Ezt fogd meg! – bekeményítette a bicepszét és oda tartotta. Megfogtam és eltátottam a szám.
- Nem semmi! – csóváltam a fejem elismerően. – Sok időbe telet? – kérdeztem.
- Annyira nem. Tudod, ez mind a film miatt kellett. – mondta.
- Miért? – csodálkoztam.

- Vérfarkast játszom és póló nélkül kell rohangálnom. – mosolygott. – Meg az első film után le akartak cserélni, de én felpakoltam magamra 14 kiló izmot, így meg kellett tartaniuk, nem volt kifogás. – vigyorgott.
- Értem! Le akartak cserélni, mert nem voltál elég izmos? – mosolyogtam.
- Így is mondhatjuk. De legfőképp, azért, mert a könyvben Jacob elég nagy átalakuláson megy keresztül, mikor átváltozik. Aztán gondolom nem hitték el, hogy képes vagyok erre. De akartam ezt a filmet, így elkövettem mindent. – felelte őszintén.

- Minden elismerésem a tiéd, Taylor! – veregettem meg a vállát. Elnevette magát. – Mi az?
- Bírlak téged, nagyon jó fej vagy! – vigyorgott.
- Öhm, köszi! Én is téged! – tényleg így volt, kedveltem, tetszett ez a gyermeki őszinteség, ami még benne volt. De amellett látszott rajta hogy egy kiforrott személyiség.
- És Robbal is csodákat műveltél. Mindig is bírtam őt, de mióta veled van egész más. Azt hiszem most az igazi Rob! – mosolygott. – Most már értem miért van oda érted ennyire, tényleg csodás vagy! – bókolt. Kicsit zavarba is jöttem.
- Ez kedves tőled. – lehajtottam a fejem.
- Nem akartalak zavarba hozni! – vigyorgott. Ami a szívén az a száján, gondoltam, de pont ez volt szimpatikus benne.

- Éppen a barátnőmet próbálod lenyúlni, Taylor? – halottam meg Rob hangját magam mellől. Felnéztem és ott mosolygott mellettem.
- Igyekszem, de nem igazán járok sikerrel! Túlzottan magadba bolondítottad. – felelte Taylor mosolyogva és fejcsóválva.
- Hm, ezt öröm hallani! – átkarolta a derekamat és megcsókolt.
- Figyi, van kedvetek este eljönni vacsizni? – kérdezte Taylor.
- Persze! – vágtam rá azonnal.
- Hova? – érdeklődött Rob. – Csak hármasban? – folytatta vigyorogva, mintha tudna, vagy sejtene valamit.

- Igazából négyesben! Van egy csaj aki eléggé bejön, aztán most hajtok rá. – mosolygott.
- Ki? – Rob nagyon kíváncsi volt.
- Selena! – mondta Taylor szégyenlősen.
- Ő az a lány, akivel a múltkor voltál a bárban, mikor összefutottunk, igaz? – kérdeztem rá, mert úgy rémlett őt Selenának hívták.
- Igen, tényleg te már ismered! – mosolyodott el. – Mi a véleményed róla? – kérdezte.
- Hu, hát mivel egy szót sem váltottunk a bemutatkozáson kívül nem tudom, de aranyosnak tűnik! – mondtam.

- Ezek szerint csak én nem ismerem! – vonta le a helyes következtetést Rob.
- Meg még egy jó páran! – nevetett Taylor, mire mi is rákezdtünk. – De szeretném, ha megismernéd te is, Rob!
- Szívesen! – látszott Robon, hogy örül neki.
- Elmegyek Selenáért és találkozzunk 8-kor az étteremben! – vetette fel Taylor. Rábólintottunk. Még volt pár feladatuk, aztán a két óra hosszú edzés után visszaöltözünk és elindultunk hotelba.

- Akkor este! – intette Taylor és kiszállt a második emeleten.
- Fél öt van, még tudunk kicsit pihenni, aztán kezdhetünk öltözni! – mondta Rob és leroskadt az ágyra.
- Pihenj csak, én addig olvasok! – nyomtam egy puszit a szájára és elindultam a nappali felé, de elkapta a karomat.
- Olvass itt! – nyögte és lerántott maga mellé az ágyra.
- Megvárom még elalszol, aztán elkezdek olvasni! – ajánlottam. Bólintott, a mellkasára húzott és közben a lábával feltornázta a pokrócot, hogy ránk húzza. Aztán nem tudom mi történt.

Úgy látszik én is elaludtam egy picit, gondoltam, mikor konyítottam a szemem. Vagy mégsem picit? A szoba már sötét volt, így gyorsan az óra felé pillantotta.
- Atya ég! – kiáltottam és lerúgtam a takarót, hogy kimásszak Rob karjából.
- Mi az? – hunyorogva nyitotta ki a szemét.
- Fél hét múlt, Rob! El kell kezdenünk készülődni. – felpattantam mellőle, de azt sem tudtam mivel kezdjem.
- Oké, amíg te lezuhanyozol elszívok egy cigit, aztán én is megyek a fürdőszobába. – felült az ágyon és a szemét dörzsölgette.

- Jó! – berohantam a fürdőbe és nagyon igyekeztem. – Mehetsz! – vágtattam ki a szobába. Rob elindult, de megállt mellettem és megcsókolt. Aztán bevonult zuhanyozni. Gyorsan kiválasztottam, hogy mit vegyek fel és kész is voltam, mire Rob kijött. Újra a fürdőbe mentem sminkelni.

Rekordidő alatt készültünk el, így szerencsére oda értünk a megbeszélt időpontra.
Belépve az étterembe azonnal kiszúrtuk Taylor, aki a kezével hadonászva jelezte, hogy hova menjünk.
- Sziasztok! – az arcán boldog mosollyal fogadott bennünket. – Selena, Vikit már ismered! És ő Rob! – bemutatkoztak egymásnak, majd leültünk velük szemben. Amint elhelyezkedtünk a pincér jött is, hogy felvegye az italrendeléseket.
- Hogy ismerkedtetek meg? – tettem fel a kérdést, ami a leginkább izgatott.
- Selena is itt forgat Vancouverben, aztán egyik este összefutottunk és elkezdünk beszélgetni! – felelte Taylor.
- Ezek szerint te is színész vagy? – csodálkoztam, nem emlékszem, hogy hallottam volna a nevét, de még csak az arca sem ismerős.

- Igen! – mosolygott.
- Oh, láthattalak valamiben? – érdeklődtem udvariasan.
- Esetleg! Talán a legismertebb, amiben játszottam az egy sorozat. A címe, Varázslók a Waverly Helyről. – mondta szerényen.
- Igen, erről már hallottam! – mosolyogtam, bár nem úgy tűnt, mint akit zavarja, hogy nem ismerem fel.
- Tényleg? – nézett rám meghökkenve Rob.
- Persze, az unokahúgom egyik kedvence. Szokott róla mesélni! – feleltem természetesen. – De a Hannah Montana-ról többet tudnék mondani! – viccelődtem.

- Abban is játszottam, persze csak vendégszereplő voltam. – na ezzel megfogott nem gondoltam, hogy volt benne. Bár annak legalább láttam egy- két részét - hiszen az unokahúgom őt éves és imádja ezeket-, de ő nem hinném, hogy abban benne volt.
- Nah, ezt én sem tudtam! – csodálkozott Taylor. Aztán szerencsére más témára terelődött a beszélgetés. Igen kínosan éreztem volna magam, ha még megemlítek pár ehhez hasonló gyerekműsort és közli, hogy azokban is játszott, nekem meg fogalmam sincs kicsoda. Különben is jobban érdekelt, hogy milyen ember, nem pedig az, hogy fel tud-e még sorolni pár sorozatot, amiket én úgysem ismerek.

Az, hogy megérdemli-e Taylor figyelmét. Igazán megkedveltem a srácot, őszinte és tiszta lelkű, csak egy hozzá hasonlót érdemel. Amint értelmesebb irányt vett a beszélgetés, már tudtam, hogy Taylor teljesen oda van érte. Látszott rajta, csak úgy itta a szavait. A lányon is látszott, hogy kedveli, de koránt sem annyira, mint Taylor. Viszont kedves volt és értelmesnek tűnik. És nem utolsó szempont, hogy Taylorral nagyon jól mutatnak együtt.
Fél tizenegykor aztán elbúcsúztunk tőlük. Taylor hazakísérte Selenát, mi pedig Robbal elindultunk vissza a szállodába.

Út közben megosztottuk egymással a véleményünket Selenáról, majdnem teljesen ugyan azokat gondolta, mint én. Kivéve azt, az ici-pici eltérést, hogy neki nem igazán volt szimpatikus a lány, mint ember.
- Holnap Jackson, Nikki, Ashley és Taylor átjönnek hozzánk. Nem baj? – kérdezte, miközben beterelt a szobaajtón.
- Viccelsz? Örülök neki! – a nyaka köré fontam a karjaimat és egy csókért ácsingóztam, de nem adta meg.

- Hétfő este elviszlek valahová, hogy bemutassalak valakinek.– mosolygott titokzatosan.
- Hova? És kinek? – gondoltam hátha elárulja.
- Az meglepetés! – vigyorgott. Morcosan néztem. – Rendben. Van egy gyerekkori barátom, aki egy ideje itt él. De csak ennyit!- Gondoltam, hogy úgysem árul el többet, már ennek is örülhetek. De nem is érdekelt, mert ajkát az enyémre nyomta és a szoba felé kezdett hátrálni velem.

Itt vacsoráztak este(Cru):

http://i47.tinypic.com/2n2080j.jpg

http://i45.tinypic.com/10gms6c.jpg

Egy új élet kezdete - 22. fejezet

A szülinapi buli

Sziasztok!

Ezer bocsánat a késésért!!! Remélem többet nem lesz ilyen, de most tényleg semmi időm nem volt!:(
De most itt van a 22. fejezet, amiben lesz egy két izgalmas részlet Kristenről!:) Olvassátok és kérlek sok véleményt írjatok!
Puszi

- Kicsim… Édesem…Viki – ébresztgetett Rob bársonyos hangon és közben puszikkal halmozott el.
- Nem – nyögtem.
- Ideje felébredni! – erőt vettem magamon és az arcára néztem, amiről sugárzott a boldogság. Mosolyogva megcsókolt. – Jó reggelt álomszuszék!
- Ah, még nem akarok felkelni! Fáradt vagyok aludni akarok! – nyöszörögtem. Rob felnevetett, én pedig kérdően néztem rá.
- Tegnap este nem éppen ezt mondtad! – vigyorgott.
- Mi? – néztem rá még mindig értetlenül.

- „ Nem vagyok fáradt, kérlek ne hagyd abba! Még, Rob még!” – utánzott és büszkén vigyorgott továbbra is.
- Hah – prüszköltem – mintha annyira kellett volna kérlelnem! – húztam el a szám a tegnap estére célozva. Elgondolkodott egy ideig, majd egy hamiskás félmosollyal az arcán válaszolt:
- Ezt nem állítottam! Na, de gyerünk, felkelni! – unszolt tovább.

- Nem! – nyöszörögtem tovább és a fejemre húztam a takarót, akár egy pajzsot a külvilág ellen. Már azt gondoltam, hogy Rob megunta és otthagyott, de ekkor a paplan megemelkedett és csak arra eszméltem, hogy gyöngéden csókokkal hinti be a testemet. Megnyugtatott és melegséggel árasztott el, ahogy ajkai végig járták testemet. Sóhajtva húztam magamra és felkészültem egy édes csókra, de kijátszott. Halk kuncogással lelökte a paplant és felpattant mellőlem.

- Most már felébredtél! – vigyorgott az ágy széléről. Hangosan kifújtam a levegőt és morcos képpel néztem rá, amiért ilyen gaztettet követett el ellenem. Hiszen nagyon is tisztában van a rám gyakorolt hatásával, azzal, hogy mikor a közelemben van, mindent elfelejtek. Csak ő létezik számomra és be kell vallanom, hogy nem csak akkor, ha a közelemben van, akkor is, ha nincs. Hiszen be kell ismernem magamnak: teljes mértékben beleszerettem Robert Pattinsonba. Abba a férfibe, akiért tini lányok, sőt inkább nők ezrei rajonganak, szeret a világon és bármit odaadnának egyetlen egy vele töltött percért cserébe. Én ennél szerencsésebb helyzetben voltam. Tudtam, hogy az enyém, csakis egyedül az enyém.

- Oké, ez hatásos volt! – ismét fújtam egyet és elkezdtem kikecmeregni az ágyból. Elhaladtam előtte, hogy elvegyem a telefonom az éjjeliszekrényről, mielőtt célt érhettem volna elkapott és az ölébe húzott.
- De morcosak vagyunk ma reggel! – folytatta a viccelődést.
- Te viszont nagyon elemedben vagy! – összeborzoltam a már amúgy is szanaszét álló, hajnak nevezett valamit a fején. Bár meg kell jegyeznem: a haja volt az egyik csábereje. Legalábbis nálam nyerő.
- Úgy tűnik, én jobban bírom az éjszakákat! – vigyorgott szenvtelenül. Oké, ez már több a soknál, gondoltam.

- Igaz, nem bírom túl jól! – a hajam játékosan hátra dobtam – Talán ezentúl inkább alvással töltöm az éjszakákat! – mondtam teljesen komolyan. Rob arcán a mosoly helyét átvette a rémület. Tudtam, hogy erre kapni fog. Vagy mégsem? Pillanatok alatt ismét mosoly csillogott az arcán. Egyetlen mozdulattal visszadőlt az ágyra, engem maga alá fordítva.
- Úgysem bírnád ki! – mosolygott önelégülten.

- Hogy én? – szemeim kikerekedtek – Tényleg? – végig simítottam a mellkasán egy kacér vigyor kíséretében. Beleborzongott az érintésembe és még azt állítja, hogy én nem bírnám ki.
- Te bizony! – pillanatok alatt rendezte a vonásait.
- Szeretnéd kipróbálni? – ajánlottam neki dacolva. Már megint eltűnt a mosolya és elmerengve nézett rám.
- Inkább nem! – megrázta a fejét, nekem pedig diadalittas mosoly ült ki az arcomra.
- Na, ugye! - közöltem elégedetten.

- Amilyen makacs vagy képes lennél kitartani csak, hogy bebizonyítsd, neked van igazad! – már éppen mondani akartam valamit visszavágásként. Csak, hogy nem érezze úgy, hogy neki van igaza. Bár igaza volt, csak azért tartanék ki – már, ha ki tudnék. Én ebben nem vagyok olyan biztos-, hogy nekem legyen igazam. Viszont esélyt sem hagyott a válaszra. Egy igen szenvedélyes csókkal elhallgatatott, aminek köszönhetően biztossá vált, hogy a végén én lennék aki könyörögne.

A reggeli „játékunk” után elkészültünk, hogy ki-ki elinduljon a saját dolgára. Rob a forgatásra ment és azt ígérte, hogy hét körül már itthon lesz.

Húsz perccel Rob után én is útra keltem, hogy a legjobb barátom társaságában ebédeljek ebben a csodálatos városban. Mosolyogva indultam a hal felé, de a jókedvem azonnal alább hagyott, amint észrevettem egy pár, a szálloda előtt várakozó fotóst. Valahonnan a táskám mélyéről előhalásztam a napszemüvegem – nem gondoltam, hogy nekem egyszer ilyen miatt kell felvennem – és határozott léptekkel elindultam a taxik felé.

Amint kiléptem a hotelből rögtön észrevettek és a gépek máris kattogtak. Arról nem is beszélve, hogy folyamatos kérdésekkel bombáztak. Persze az összes kérdés arra ment ki, hogy minél több dolgot megtudjanak a kapcsolatunkról. Szaporáztam a lépteimet és bepattantam egy taxiba.
- Hova lesz a …
- Mindegy csak induljon már! – szóltam ingerülten szegény taxisra. Azonnal indított és már ki is gurultunk a főútra. Amint kicsit lenyugodtam a sofőrhöz szóltam. – Sajnálom az előbbi ingerültségemet! – kértem elnézést a férfitől.
- Ugyan, nem történt semmi! – mosolygott rám a visszapillantó tükörben. – Hova szabad?
- Oh, igen! A Friday’s-ba lesz! – feleltem. Ekkor megszólalt a telefonom, a kijelzőn Dávid neve villogott. Mintha megérezné, hogy mikor nem kell hívni.

- Szia! – szóltam bele és próbáltam elrejteni az idegességet a hangomban.
- Valami baj van? – kérdezte rögtön.
- Nem, minden rendben! – próbáltam még lazább hangnemet megütni.
- Engem nem tudsz átverni, ennél jobban ismerlek! – közölte. – Mi történt?
- Volt néhány fotós a szálloda előtt és kicsit meglepődtem. Nem gondoltam, hogy Rob is érdekes vagyok a számukra! – nevettem fel zavartan.
- Jól vagy?

- Persze, nincs semmi baj! Ott vagy már? – tereltem a témát.
- Igen, azért hívtalak, hogy te merre jársz, de akkor már elindultál! - vonta le a következtetést.
- Nemsokára ott vagyok! – feleltem.
- Várlak! Szia!
- Szia.

Mire az étteremhez értem Dávid már a bejáratnál toporgott. Odaszaladtam és megöleltem őt. Nem hitte el, hogy jól vagyok, így addig nyaggatott, míg el nem meséltem neki a reggeli randimat a paparazzikkal és a Kristenes dolgokat. Szóval az ebédünk nagy része azzal telt, hogy arról panaszkodtam neki, hogy Kristen Stewart milyen gerinctelen. Annak ellenére, hogy van egy barátja, Robot akarja és az sem zavarja, hogy én ott vagyok. És még a születésnapjára is képes volt meghívni, csak azért mert tudta, hogy Rob nélkülem nem menne el.

Dávid természetesen azonnal megnyugtatott, hogy látja Rob mennyire oda van értem és senkiért sem hagyna el. Végülis igaza van, ha Rob Hófehérkével akarna lenni, akkor már elhagyott volna. Főleg azok után, hogy Kristen egyértelműen az értésére adta, hogy csak rajta múlik, hogy összejönnek-e.

Ebéd utáni sétára indultunk a városban, olyan meleg volt, hogy pólóban mászkáltunk Dáviddal. Mint kiderült a sétánk célirányos volt, ugyanis el akart vinni a Vancouver Art Gallerybe. Ott töltöttük az egész délutánt, Dávid alig bírt kirángatni a gyönyörű képek közül. Hat körül aztán elbúcsúztunk és visszamentem a szállodába. Rob még nem volt ott, így gyorsan elmentem lezuhanyozni. Épp a ruhámat válogattam, mikor belépett a szobába. Csak odaköszöntem neki, mert éppen nyakig a szekrényben voltam. Egyszer csak megéreztem két puha kezet a csípőmön, ami kihúzott a szekrényből.

- Ennyire érdekel, hogy megjöttem? – nézett rám durcásan.
- Sajnálom szívem, de fogalmam sincs mit vegyek fel! – odahajoltam és megcsókoltam.
- Hm, nekem így is jó leszel! – nézett végig rajtam elismerő mosollyal.
- Azt gondoltam, de talán mégsem fehérneműben kéne mennem! – mosolyogtam.
- Igaz, így csak én láthatlak! – húzott közelebb magához, hogy ismét egy szenvedélyes csókban forrjunk össze. - Úgy látom, megint egyedül kell zuhanyoznom! – sóhajtotta.
- Siess addig, én kitalálom, mit vegyek fel. – toltam a fürdő felé.

Elég tanácstalan voltam, de végül egy sötétszürke elöl cipzáras ruha mellett döntöttem. Felvettem egy harisnyát hozzá és magas sarkút.
Amint Rob kijött megpördültem előtte és kíváncsian vártam a véleményét.
- Tökéletes, mint mindig! – mosolygott és odajött egy csókért. A fürdőbe mentem és megigazítottam a sminkem és a hajam. Mire kimentem Rob is felöltözött, mikor megláttam szó szerint elakadt a lélegzetem.
- Mi az? – nézett rám furcsán.

- Semmi, csak mondták már, hogy észveszejtően dögös vagy öltönyben? – a zakójánál fogva húztam magamhoz közel és kacéran végignyaltam a szám szélét.
- Ha te kiöltözöl, én sem mehetek akárhogy! Még a végén megszólnak, hogy mit keres melletted egy csöves! – végigcsókolta arcomat a fülemtől egészen az államig.

- Bármit veszel fel tökéletes vagy! – megragadtam a tarkójánál és szenvedélyesen megcsókoltam. Nem is kellett több, az egyik lábam a csípője köré rántotta. Egy elégedett ’hmm-el” konstatálta, hogy a rövid ruha teljesen felcsúszott a mozdulatra.
- Menjünk! – tolt el magától. Kapkodtam a levegő után és inkább folytattam volna, de belegyezően csúsztattam felém nyújtott kezébe az enyémet, miután elrendeztem a ruhát magamon. Tudtam, ahogy Ő is, ha tovább folytatjuk, nem tudunk majd leállni.

Hamar az étteremhez értünk, már sokan ott voltak. Kristen szeme azonnal felcsillant, amint meglátta Robot, aki egy öleléssel kívánt neki boldog születésnapot. Nem tudtam nekem mégis mit kéne csinálnom, ezért csak elhebegtem én is egy köszöntést. Kristen Rám mosolygott és egy köszönöm kíséretében fél pillanatra megölelt. Meglepett, de tudtam, hogy ez csak színjáték és ugyan úgy a háta közepére kíván. Én sem voltam vele másképp.

Csatlakoztunk a többiekhez az asztalnál, leültem Michael mellé, aki nem éppen volt rózsás kedvében, Rob pedig mellém. Elvettem kezét a combjáról és bátorítóan megszorítottam. Halványan rám mosolygott és egy köszönömöt tátogott felém. Kristen visszaült az asztal másik felére, Ashley és Jackson közé – nem, nem a barátja mellett ült -, majd befutott Nikki karöltve Taylorral. Ők is köszöntötték Kristent és leültek Michael mellé. Kellan is megérkezett, ő pedig Rob másik oldalán foglalt helyet.

Rob kicsit ferde szemekkel nézte Michaellel összekulcsolódó kezünket, de tudtam, hogy Michaelt ez megnyugtatja, így nem törődtem vele. Már megrendeltük a vacsorát, mikor Rob keze a combomra simult egy torokköszörülés kíséretében. Eddig bírta, hogy a kezem Michaelében van. Michael megértően rám mosolygott és elengedte a kezem.

- Ugye tudod, hogy csak téged szeretlek! – súgtam oda neki úgy, hogy csak Ő hallja. Bólintott. – Ideges, szüksége volt erre. – nyomtam egy csókot a nyakkára.
- Attól még zavar! – suttogta.
- Sajnálom, nem csinálom többet! – mosolyogtam rá. Rám nézet és egy gyors csókot váltottunk, majd nyugalomban mindenki elfogyasztotta a vacsoráját. Evés után beszélgettünk, és mikor Kristen kiment a mosdóba, Michael felpattant és a konyhába sietett.

Az étterem sötétségbe burkolózott, csak a 19db gyertya égett a torán, amit Michael hozott ki a konyhából. Megállt az asztal mellett kezében a torával és mikor Kristen visszatért felcsendült a „Happy Birthday To You” a Twilight cast előadásában. A dal végén Kristen elfújta a gyertyákat és Michael megpuszilta a homlokát.

A villanyt visszakapcsolták, Michael letette a tortát és Kristen elé állt. Megfogta a kezét és a szemébe nézett. Mindenki értetlenül bámult rá, beleértve Kristent is. Michael egy ékszeres dobozt vett elő és felnyitotta. Mindenki csodálkozva nézte a párocskát, Kristen pedig egész testében megmerevedett, mikor megpillantotta mi van a dobozban.
- Kristen! Nagyon szeretlek már öt éve. Azt hiszem ez a megfelelő pillanat arra, hogy megkérdezzem hozzám jössz-e feleségül? – kérdezte Michael. Kristen eltátotta a száját és habozott, hogy mit is feleljen. Nagyon meglepettnek tűnt.

Egy órának tűnt az egy perc, amíg vártunk. Mindenki feszülten várta, hogy mit fog válaszolni. Nikki a fülemhez hajolt és úgy suttogott, hogy csak én halljam:
- Ajaj! – tudtam mire gondolt, nem jelent túl sok jót, hogy Kristen ennyit habozik. Rob is kővé dermedve ült mellettem, akár csak a többiek. Megfogtam a kezét, rámosolygott és úgy vártunk tovább. Ekkor Kristen végre megszólalt:

- Michale, én… én nem tudom! Ez még túl korai. Még nem vagyok kész rá. Sajnálom, de nem mehetek hozzád! – hajtotta le a fejét. Michel arcán a fájdalom vette át a helyét, becsukta a dobozkát és csak annyit felelt, hogy: „Értem.” A kínos csend tovább folytatódott, senki nem tudta, hogy most mit is kéne csinálni, vagy, hogy egyáltalán kéne-e bármit is csinálni.
- Talán menjünk ki egy pillanatra! – fogta meg Kristen Michael kezét és kihúzta a teremből.
- Szegény Michael! – szólalt meg végül Ashley.

- Én már az elején tudtam, hogy nemet fog mondani! - sóhajtotta Kellan.
- Igen, ez várható volt! – mondta Nikki és alig észrevehetően Robra pillantott. Szerintem csak én vettem észre. Rob csak bámult maga elé, és ha jól sejtem éppen azon gondolkodott, hogy ez az ő hibája. Szerettem volna megnyugtatni, hogy Ő nem tehet róla, hogy Kristen vele akar lenni és nem Michaellel, de ez nem a megfelelő pillanat volt erre.

Csak megszorítottam a kezét, mire felnézett és elhúzta a száját. Hát persze, hogy magát hibáztatja, mégis mi mást csinálna.
Nem gondoltam, hogy Michael ekkora lépésre szánja el magát, főleg, hogy a múltkor elmondta mennyire nincsenek rendben a dolgok köztük. Talán azt remélte, hogy ezzel rendbe tudja hozni a kapcsolatukat. Már egy ideje ott ültünk, mikor Ashley kiment Kristen után, hogy megnézze, mi van velük.

Már annak is egy ideje, hogy Ash kiment. A hangulat már kicsit oldottabb volt, mert Kellan átvette a szót és Taylorral együtt feldobták a hangulatot. Elindultam a mosdóba, hogy kicsit rendbe tegyem magam, mikor meghallottam Kristent és Ashleyt, amint kint beszélgetnek.
- Ha Rob miatt van, akkor …- sóhajtott Ashley.
- Nem, nem miatt van! – felelte Kristen.
- Kristne, tudom, hogy vele akarsz lenni, de neki ott van Viki és nagyon szereti őt! – folytatta Ashley.

- Mondom, hogy nem miatta van. Egyértelműen a tudtomra adta, hogy köztünk nem lehet semmi és én felfogtam! Nem ezért mondtam nemet. Egyszerűen azért, mert nem szeretem már és így nem mehetek hozzá!- mondta Kristen.
- Rendben, ha tisztában vagy azzal, hogy Robbal nem lehetsz, akkor jó!

- Ashley, én kedvelem Robot, örültem volna, ha megpróbáljuk együtt, de értem, hogy nem! Nem dőlt össze a világ. De fáj, hogy Michaelt megbántottam. Jelenleg ez az egy, ami érdekel. – folytatta Kristen. Ezek szerint Kristen nem szerelmes Robba, aminek én nagyon örülök, de attól még nem érzem magam jobban. Tetszik neki és látom rajta, hogy már csak azért is tovább fog próbálkozni. Nem is hallgattam tovább, inkább visszamentem a többiekhez. A hangulat még mindig jó volt és így is maradt, míg Kristen vissza nem tért és közölte, hogy örül, hogy eljöttünk, de ő most visszamegy a hotelba.

- Ugye nem magadat hibáztatod? – fordultam Rob felé.
- Csak sajnálom Michaelt. – felelte.
- Igen, őt én is! De eszedbe ne jusson magadat hibáztatni! Nem tehetsz róla, hogy Kristen másképp tekint rád és a fő ok, amiért nemet mondott nem is az, hogy kedvel téged! – próbáltam nyugtatni, bár már nem is tűnt feszültnek. De úgy éreztem erről beszélnünk kell.
- Honnan tudod? – húzta fel a szemöldökét.

- Michael mesélte, hogy eléggé elhidegültek egymástól! – közöltem egy vállrándítással és azt ügyesen kihagytam a történetből, hogy az előbb halottam Kristen és Ashley beszélgetésének egy részét.
- Köszönöm! – suttogta.
- Mit? – csodálkoztam.
- Azt, hogy itt vagy nekem! Szeretlek! – csókolt meg.
- Szeretlek! – ismételtem.

- Menjünk! – húzott magával – Vannak jobb ötleteim a mai estére! – vigyorgott.
- Alig várom! – mosolyogtam vissza. Elköszöntünk a többiektől, Rob megfogta a kezem és elindultunk, hogy az este további részében egymással foglalkozhassunk.

Már meg sem lepődtem azon, hogy az ajtón kilépve egy halom paparazzi várt ránk. Nagyon is elégedett képük volt, hogy végre géz a kézben kaphatnak le minket. Azonnal kattogtatni kezdték a gépeket és mialatt a taxihoz próbáltunk jutni folyamatosan kérdezgették Robot. De Ő most meglepte őket, ahogy engem is. Mosolyogva vont az oldalához és készségesen válaszolt a kérdésekre, amiket feltettek míg elértük a taxit. Többek között arra, hogy igen a barátnője vagyok. Hogy már egy ideje együtt vagyunk, de többet nem árul el, szeretné a magánéletét megóvni és engem is.

- Mi volt ez? – érdeklődtem, mikor végre beültünk a taxiba.
- Itt az ideje, hogy ne csak egy nőként emlegessenek, akivel néha lekapnak! Tudják csak meg, hogy a barátnőm vagy, akibe őrülten szerelmes vagyok! – közelebb húzódott hozzám és megcsókolt. – Ugye nem baj, hogy ezt csináltam? – kérdezte a csók után.
- Nem, engem nem zavar! Sőt örülök! – sóhajtottam és egy újabb csókért hajoltam felém. Tudtam, hogy holnap minden attól lesz hangos, hogy kicsoda Robert Pattinson barátnője. Hiszen már biztosan tudják, hogy az eddigi titokzatos lány a barátnője.

Vancouver Art Gallery:

http://i45.tinypic.com/23rokcy.gif

Chill Winston(a buli helyszíne):

http://i50.tinypic.com/znn9ja.jpg

http://i48.tinypic.com/2r26s7s.jpg

Paparazzi kép Vikiről és Robról:

http://i46.tinypic.com/2dmb3nr.jpg

Egy új élet kezdete - 21. fejezet

Barát

Sziasztok! Megérkezett a 21.fejezet! Remélem nem vagytok nagyon mérgesek, hogy csak ma sikerült felraknom, de nem voltam itthon! Ráadásul szerdán tudtam meg, hogy péntek reggel elutazunk! Szóval bocsánat, de itt van már!
Szeretnék sok-sok véleményt, fontos, hogy tudjam, mit gondoltok!
Előre is köszönöm és jó olvasást! Puszi

Reggel az ablakon beszűrődő nap sugarai ébresztettek. Magam mellé néztem, ahol Rob még csendesen szuszogott. Egy ideig még néztem, ahogy alszik, majd elkezdtem kimászni az ágyból, de ekkor egy erős kéz visszarántott, így Rob mellkasán kötöttem ki.

- Hova-hova? – érdeklődött álmos fejjel.
- Gondoltam felöltözöm! – feleltem.
- Várj, hány óra? – elengedett és felült az ágyban.
- Tizenegy múlt tíz perccel. – követtem a mozdulatban.
- Ne! Tizenkettőre a forgatáson kell lennem! – vakarta meg a fejét.

- Akkor gyorsan öltözz fel, én addig rendelek valami reggelit! – simítottam végig a karján.
- Nem, a reggeli már nem fér bele! – sóhajtotta.
- Kaja nélkül nem mehetsz! Hogy fogod bírni a munkát! – aggodalmaskodtam. Rob elmosolyodott és megcsókolt.
- Nem kell aggódnod, majd ott eszem valamit! – mosolygott még mindig.
- Mi az, miért vigyorogsz így? – néztem rá kérdően.

- Csak tatszik, hogy így törődsz velem! – mondta, miközben végigdöntött az ágyon. Elkezdett igen hevesen csókolni és keze is olyan helyekre tévedt, hogy fél perc múlva nem biztos, hogy jót tudok állni magamért.
- Persze, reggelire nincs időd, de erre igen! – mondtam viccesen.
- Ha választhatok, hogy reggeli vagy Te, hm… egyértelműen Te! – lehelt még egy apró csókot az ajkamra, majd nagy nehezen feltápászkodott az ágyból.

- Hé, nem azt mondtam, hogy bánom! – kaptam a karja után. Elmosolyodott és visszaült mellém.
- Muszáj mennem! – lehajolt hozzám egy csókért, majd eltűnt a fürdőben. Csalódottan vettem tudomásul, hogy tényleg itt hagyott.

Még akkor is az ágyban voltam, mikor Rob kisietett egy szál törölközőben a fürdőből. Izmos felsőtestét elnézve, megint előtörtek vad gondolataim, amin cseppet sem segített az, mikor ledobta azt az pici törölközőt - ami eddig valamennyit takart belőle -, hogy felöltözzön. Próbáltam másra gondolni, ami nagy nehezen sikerült csak.

- Meddig forgatsz ma? – kérdeztem, főkként, hogy eltereljem a gondolataim.
- Elég sokáig! Chris azt mondta, hogy éjfélig biztos ott leszünk! – húzta el a száját. – Miért szerettél volna menni valahova este?
- Nem, illetve igen! Szerettelek volna bemutatni valakinek! – ültem fel ismét az ágyban.
- Itt Vancouverben? Kinek? – csodálkozott.

- Dávid, az egyik legjobb barátom itt dolgozik és szerettem volna ha megismered! – gyűrögettem az ágyneműt. Leült mellém és megsimította az arcom.
- Holnap már hat körül itthon leszek. Az jó, ha holnap találkozunk vele? – fürkészte az arcomat.
- Köszönöm! Tudod, ez fontos nekem! – öleltem át.

- Tudom és örülök, hogy bemutatsz neki! – mosolygott. – De most indulok!
- Rendben, én pedig beszélek Dáviddal! – engedtem el. –Rob!- kérdően visszafordult felém és várta, hogy mit akarok. – Kérlek ne érts félre, ez nem számonkérés vagy ilyesmi, de tudni szeretném mit akart Kristen tegnap, amihez egyedül kellett lennetek!– idegesen bámultam a kezem.

- Csak beszélni velem! – felelte és nem úgy tűnt, mint aki folytatni akarja. Ez nem igazán tetszett, biztos voltam benne, hogy valamit elhallgat.
- Rendben, ha nem akarsz róla beszélni megértem! – sóhajtottam és elkezdtem kimászni az ágyból.
- Tegnap, mikor Jacksonnál aludtam átjött Kristen is! – kezdett bele hírtelen, én pedig megálltam a mozdulat közben. – Jackson elaludt, mi pedig beszélgettünk Kristennel és…

- Történt köztetek valami? – kérdeztem idegesen, nem bírtam kivárni míg kinyögi, muszáj volt tudnom!
- Mi? Nem, dehogy is! – felelte mosolyogva. – Olyannak ismersz, mint aki másnál keres vigaszt? – még mindig mosolygott, de ez már nem volt igazi mosoly!
- Persze, hogy nem! Sajnálom, de akkor mit akart? – próbáltam titkolni, hogy igen is, ideges vagyok.

- Szóval este ittunk és Kristennek jobban beütött és mondott pár olyan dolgot, amit nem biztos, hogy józanon is megtett volna! – ekkor megint habozott.
- Az istenért Rob, mond már mi történt! – szóltam rá ingerülten.

- Azt mondta, hogy Ő nem csak barátként tekint rám és, hogy velem akar lenni! – hadarta el egy szuszra, majd figyelte a reakciómat, de nem reagáltam, hiszen ez nem újdonság számomra. De legalább már Rob is felfogta, hogy Kristen másképp tekint rá. – Én persze mondtam neki, hogy sajnálom, de én csak a barátja tudok lenni. Aztán tegnap azért jött, hogy elnézést kérjen és, hogy megérti, hogy nekem itt vagy te. Neki pedig ott van a barátja, akivel megpróbálja rendbe hozni a dolgokat. – rámosolygott egy pillanatra, amit halványan viszonoztam. – És, hogy természetesen továbbra is a barátom akar maradni. – fejezte be Rob, ezt a brazil szappanoperát is megszégyenítő történetet.

- Nos, ez engem nem lep meg túlságosan! Én már az elején mondtam neked, hogy nem örül, hogy van valakit! Emlékszel? – kérdeztem, mikor megtaláltam a hangom.
- Igen! – mondta. – De engem csak te érdekelsz! – húzódott közelebb.
- Tudom! – csúsztattattam kezem az övébe. – Ebben soha nem is kételkedtem! És remélem sikerül rendeznie a dolgokat Michaellel, mert ő nagyon szereti Kristent! – elmélkedtem. Rob csak megértően bólintott.

- Akkor nem haragszol? – kérdezte tétován.
- Dehogy is! Semmi okom rá! – mosolyogtam rá és megsimogattam aggódó arcát.
- Szeretlek! – fogta meg a kezem és a szájához húzta hogy megpuszilja. – De most muszáj mennem! – mondta.
- Rendben! Én is szeretlek! - egy búcsúcsókot követően már tényleg elindult a forgatásra.

Egy gyors zuhany után felöltöztem és elővettem Rob laptopját. Előkerestem az e-mailt, amelyben Dávid elküldte az itteni mobilszámát és felhívtam. Három csörgés után fel is vette:

- Szia, Dávid! Viki vagyok! … igen, minden és veled? … akkor jó! … figyelj, igazából azért hívtalak, mert Vancouverben vagyok … nem, tudod mondtam, hogy a barátom itt dolgozik! … pontosan, szeretném ha megismernétek egymást! … ráérsz holnap estefelé? … remek… azt nem tudom, van valami ötleted? … igen, vagyis én nem, de Rob biztos tudja… oké, akkor a bár előtt 7-kor, az jó? … már alig várom! … én is téged, szia! – búcsúztam el Dávidtól.

Izgatottan vártam a holnap estét, hiszen Dávid nagyon fontos volt a számomra. Reméltem, hogy megkedvelik majd egymást.

Az órára néztem, ami 12:20-at mutatott. Gyorsan összeszedtem a maradék cuccot és elindultam a hal felé. Nikki mosolyogva várt a recepció előtt és egy gyors ölelés után elindultunk ebédelni.

- Hova megyünk? – érdeklődtem, mikor már a taxiban ültünk.
- Van, egy Brix nevű éterem, ami pici, de nagyon finoman a kaja. Szeretném megmutatni. – mosolygott Nikki
- Alig várom! –mosolyogtam. Nikki érdeklődve nézte egy ideig az arcomat, majd vagy két oktávval feljebb megszólalt:

- Csak nem? Megbeszéltétek? – és a szeme csillogott.
- Igen, tegnap este sikerült tisztázni! – mosolyogtam.
- Jaj, istenem annyira örülök, Viki! – ölelt át. – Rémes volt mindkettőtöket ilyen állapotban látni! – Időközben megérkeztünk az étterembe, amely a Homer streeten volt.

Már megint egy olyan hely, ami közel van a szállodához, úgy látszik nem szeretnek messze menni. Nikki már előre lefoglalt egy asztalt, odavezettek minket és az étlapot kezdtük tanulmányozni. Az ebéd alatt volt lehetőségem egyre jobban megismerni Nikkit, aminek nagyon örültem. Mivel legutóbb ő kérdezett rólam, most én kérdeztem róla. Sokat mesélt az életéről. Elmesélte, hogy mikor fiatalabb volt, csinált egy filmet a tinédzser koráról. Érdeklődve hallgattam őt.

Három körül aztán átmentünk egy közeli kávézóba. Ahogy beléptünk rögtön megakadt a szemem az ajtó mellett felhalmozott heti pletykalapokon és napilapokon. Az egyik pletykalap címlapján én virítottam Robbal, a következő főcímmel:

Rajta kapva: RPatz szerelmes!

Az a kép volt címlapon, amit azok a paparazzik készítettek, akik vasárnap megzavarták a sétánkat.

Nikki észrevette, hogy nem követem, így visszasétált mellém és ő is szemügyre vette a lapokat. Kivettem, az újságtartóból és Nikkivel együtt olvasni kezdtük.

A cikkben röviden az állt, hogy most már biztos hogy Robert Pattinsonnak barátnője van, aki vele jött Vancouverbe, mert nagyon szerelmesek és nem bírják egymás nélkül. Ha bele gondolok ez teljesen igaz. A továbbiakban találgattak, hogy ki lehet a lány – pont, mint a múltkori OK! Magazinban - . Nikki hangos nevetésére lettem figyelmes. Ránéztem és már egy napilap volt a kezében.

- Mi az? – kíváncsiskodtam.
- Ezt nézd! – mutatta felém a lapot. Köpni nyelni nem tudtam, ahogy megláttam Nikkit, engem és Michaelt a címlapon. – Hihetetlen milyen gyorsak, mi? – nevetett tovább.
- Mit írnak? – kérdeztem.

- Nagyjából semmit! Csak leírták, hogy együtt voltunk vásárolgatni Vancouverben hétfőn és, hogy ezt nekik sikerült megörökíteni. Megemlítik, hogy jókedvűen sétálgattunk az utcán és vásárolgattunk. Biztosak benne, hogy te vagy Rob barátnője, mivel vasárnap lekaptak titeket, amit az utcán andalogtatok karöltve. Írnak arról is, hogy rá kérdeztek, de nem válaszoltál stb. – foglalta össze Nikki a lapban olvasottakat.

- Remek! – fintorogtam és visszatettem az újságot. Nikki is így tette, majd leültünk egy asztalhoz.
- Szóval vasárnap is találkoztál paparazzikkal? Az volt az első?– érdeklődött Nikki.
- Igen! – sóhajtottam.
- Hogy viselted? – faggatott tovább.

- Rosszul, nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Aztán Rob behúzott a taxiba. A reakcióm meg is győzte, hogy nem fogom bírni. De közöltem vele, hogy ez nekem új, csak meglepett és legközelebb, már nem lesz gond, mert tudom mire számíthatok. – hadartam.
- Igen, tényleg csak a meglepettség lehetett, mert tegnap teljesen jól reagáltál. Meg is lepődtem, de örültem, hogy nem ráz meg a dolog. – értett egyet velem Nikki.

- Hozzá kell szoknom, ahogy ahhoz is, hogy sokszor leszünk címlapon! – néztem az újságtartó felé. Kérdeztem Nikkit, hogy Ő hogy bírja. Azt mondta, hogy már hozzá szokott, de vannak napok, mikor pokolba kívánja a fotósokat. Meglepett, hogy nem tudja a média, hogy van barátja. Bár azt is hozzátette, hogy még.

Öt körül aztán visszamentünk a szállodába. Nagy sajnálatomra Nikki holnap forgat, és lehet, hogy holnap után is így elbúcsúztunk egymástól. Megbeszéltük, hogy majd hív ha tudja mikor ér rá megint.
Mivel előző éjjel nem sokat aludtam – sajnáltam is Robot, aki szintén nem és most hulla fáradtan forgat -, ezért egy gyors zuhany után bedőltem az ágyba. Olvastam egy ideig, majd elaludtam.

Reggel ébredés után az ágyat tapogattam magam mellett, de Rob helyett csak egy papírt találtam ott, mint mindig, mikor nem ébredek fel ha elmegy. Ő meg persze sosem ébreszt fel. Elolvastam, amit írt:
Hat körül jövök! Szeretlek

Nagyot sóhajtottam és elhatároztam, hogy megmondom neki, ha elmegy ébresszen fel, hogy legalább egy pillanatra lássam, már azzal is beérem. Kezdett nagyon hiányozni, így is, hogy itt volt velem. Bár igazából tegnap reggel óta nem láttam.

Nem is nagyon volt kedvem ma semmihez. Azért felöltöztem és lementem inni egy kávét, hogy azért mégse egésznap a szobában gubbasszak. Aztán ismét a szobában kötöttem ki és úgy döntöttem, ha már van egy ilyen semmit tevő napon, nem ártana kicsit a főiskolára is koncentrálnom.

Átgondoltam, hogy mik azok a dolgot, amiket feltétlenül meg kéne csinálnom. Volt pár beadandó, amiket meg le kellett adni, hogy engedjenek majd vizsgázni. Úgy döntöttem ezzel ütöm el az időt.

Az egyik egy házi dolgozat volt pedagógiából, azzal elég hamar kész lettem és el is küldtem a tanárnak. Hiába a 21.század egyik nagy előnye, hogy a diákok interneten keresztül adhatják le a házi dolgozatot. A másik már nem bizonyult ilyen könnyű feladatnak. Módszertanra egy tervet kellett készíteni, amiben az áll, hogy én hogyan tartanék meg egy drámafoglalkozást. Milyen játékokat vinnék be? Mi alapján döntöm el, hogy milyeneket? Miért azokat? És azok mire jók?

Ezzel szenvedtem az idő hátralévő részében, mire össze tudtam hozni egy számomra elfogadható variációt. Igaz ez, majd csak a vizsga időszakra kell, ahol majd el kell mondanom és meg is kell csinálnom a tanár előtt, amiket leírtam, mintha tényleg egy foglalkozást tartanék. Viszont, ha bele gondolok az már nincs is olyan messze. Májusban kezdődik a vizsgaidőszak és egész június elejéig tart. Tehát nem árt elkezdenem felkészülni rá.

Én már a legtöbb vizsgára jelentkeztem is, mert az elején még lehet válogatni, hogy mikor szeretnék vizsgázni, később már erre nincs lehetőség. Kicsit görcsbe is rándult a gyomrom a gondolatra, hogy nemsokára vizsgák várnak rám, utáltam vizsgázni. Szerencsére a kötelező olvasmányokat erre a fél évre már elolvastam, ez a jó abban ha az ember barátja messze van. Figyelemelterelésként kötelezőket olvastam szabadidőmben. Amúgy is érdekesek voltak, mivel olyat tanulok ami érdekel és elég gyorsan is olvasok szóval nekem nem okoznak nagy gondot a kötelező olvasmányok.

Mire mindent elpakoltam, amit a „munkához” szétpakoltam Rob is betoppant. Felpattantam a kanapéról és a nyakába ugrottam.
- Azt akarom, hogy mindig ébressz fel, ha elmész! Ha csak egy pillanatra is de látlak! – suttogtam, mialatt kezemmel a bozontos hajában turkáltam.
- Ahogy akarod! – mosolygott.

- Remek! Most pedig készülődjünk. Dáviddal hétkor találkozunk a Bule Water Cafeban. – próbáltam kiszabadulni karjai közül, nem sok sikerrel.
- Már nincs időnek egy zuhanyra, igaz? – kérdezte és a nyakamhoz hajolt.
- Együtt? – sóhajtottam.
- Aha. – lehelte a nyakamra, amibe beleborzongtam.
- Azt hiszem nincs! – csalódottan nézett rám.

- Időt spórolnánk! – erre felnevettem. Felhúzott szemöldökkel figyelt.
- Rob! Csak gondold végig: te és én egy zuhanyban. Nem, hogy időt nem spórolnánk, de még holnap reggelre sem érnénk oda! – világosítottam fel nevetve.
- Ez igaz. – elmosolyodott és betolt a fürdőszobába, hogy kezdjem én a zuhanyzást.

Egész gyorsan elkészültünk és már csak arra személtem, hogy kiszállunk a taxiból az étterem előtt. Hirtelen nagyon izgatott lettem, hogy az étterem felé sétáltunk és nem csak azért, mert láthatom a legjobb barátom. Nem csak jó izgalom volt bennem, hanem félelem is.

Féltem, hogy jól kijönnek-e majd egymással. Dávid is kegyetlen tudott lenni, ha valakit nem kedvelt.

Ekkor megláttam egy asztalnál és melegség öntötte el a szívem, ahogy mosolyogva felém lépett. Elengedtem Rob kezét és futva szeltem át a távolságot köztünk, hogy a nyakába vessem magam.
- Viktória! – ölelgetett. Igen, ez volt Dávid, nem hívott Vikinek. Azt mondta mindenki úgy hív, ezért ő nem hajlandó. Mindig csak nevettem rajta, de neki Viktória, esetleg Vikica voltam.

- Úgy örülök, hogy itt vagy! – mosolyogtam és elengedtem, hogy ismét Rob kezébe csúsztassam az enyém. Odahúztam és Dávid mosolyogva várta, hogy mire készülök! Tudta, hogy izgulok, jól ismert és mégsem sietett a segítségemre. – Dávid, ő itt Rob, a barátom! – felnéztem Robra, aki elmosolyodott. – Ez pedig Dávid, a legjobb barátom! – mondtam nemes egyszerűséggel. Dávid kezet nyújtott fel:

- Dávid Rother vagyok, nagyon örülök, hogy végre megismerhetlek! – sandított rám.
- Robert Pattinson! Már sokat halottam rólad! – rázott kezet vele.
- Biztos nem többet, mint én rólad. – mire mind a ketten elnevették magukat.

Ez első körön túl vagyunk, gondoltam. Hamar oldott lett a hangulat. Nem is vettem észre, mikor szorultam ki a beszélgetésükből. De egyszer csak azon kaptam magam, hogy már csak asszisztálok az ő baráti csevejükhöz. Igen, úgy beszélgettek és nevetgéltek, mint akik ezer éve ismerik egymást.

Természetesen a zene sokszor előkerült a beszélgetés során, mivel valamilyen módon, mind a kettő zenész. Meg is beszélték, ha egyszer mind a ketten Londonban lesznek, elmennek egy olyan klubba, ahol nyitott estek vannak és zenélnek együtt. Akkor tudtam én is kicsit beszélni, mikor Rob elment telefonálni.

- Na, mit szólsz? – kérdeztem izgatottan Dávidot.
- Le vagyok nyűgözve! – dőlt hátra elégedetten a széken.
- Ne vicceld el, ez fontos nekem! – néztem rá szigorúan.
- Nem, tényleg nagyon kedves és értelmes srác! – átnyúlt az asztalon és megfogta a kezem- Nála jobbat nem is kívánhatnék neked! – mosolygott.
- Köszönöm! – suttogtam.

- Ne nekem köszönd, nem én választottam! – vigyorgott, amire már én is csak egy mosollyal tudtam felelni.
- Remélem mindenkit le tud majd nyűgözni a családomban is! – sóhajtottam. Dávid értetlenül meredt rám, mire én elfintorodtam.
- Oh… - nyögött fel, mikor megvilágosodott. – Még nem ismeri?
- Nem! – vágtam rá.
- Akkor a nehezén még nem vagytok túl! – nézett rám sajnálkozóan.

- Milyen nehezén? – huppant vissza mellém Rob mosolyogva. Kérdően néztem Dávidra, hogy szerinte elmondjam-e már. Ő csak aprót bólintott, végülis igaza van. Robnak joga van tudni mi vár még rá!
- Tudod…- kezdtem bele, de nem tudtam hogyan folytassam. Ezt hogy lehet beadni. Így: „jaj drágám, ne ijedj meg, de tudod az apám egy szörnyeteg, ha fiukról van szó.” Vagy inkább így: „ugyan apám még nem ismer, de biztosra veszem, hogy már most tudja nem vagy elég jó nekem!” Fogalmam sem volt, hogy is mondjam el neki.

- Mi a baj, Viki? – kérdezte kicsit feszülten.
- Csak annyi, hogy még be kell mutassalak az én családomnak is. – sóhajtottam.
- És az olyan rossz? Ha nem akarsz nem kell! – nézett rám kicsit csalódottan.
- Jaj, nem! Nem erről van szó, bárcsak erről lenne! – teljesen rossz következtetést vont le. Mosolyogtam és nyomtam egy puszit a szájára.
- Akkor már tényleg nem értem! – és tényleg teljesen értetlenül meredt rám.
- Nem is fogod, míg meg nem ismered az apám! – fintorogtam.

- Tudod, Viktória apja elég nehéz eset! – vette át a szót Dávid, mikor látta, hogy egyszerűen képtelen vagyok folytatni. – Makacs, önfejű és nem kedveli a lánya fiúit. – folytatta – Egy kezem is sok hozzá, hogy megszámoljam hány barátja felelt meg neki eddig. – Dávid próbált biztatóan mosolyogni, de Rob arca megrezzent.
- Sajnálom! Már szóltam anyunak… - Rob nem hagyta, hogy befejezzem.

- Kicsim, nem gond megbirkózóm azzal is ha nem kedvel. – simított végig az arcomon. Ha az olyan egyszerű lenne, akkor én sem aggódnék, gondoltam. Itt nem egyszerűen arról van szó, hogy ha nem kedveli, majd akkor nem fogalakozunk vele. Ez annál több, de nem akartam még jobban belefolyni a részletekbe, legalábbis egyelőre nem. – Különben is még ráér ezzel foglalkozni! – mosolygott.

- Igaz! – nem mintha később majd jobb lenne a helyzet. De nem beszéltünk erről többet. Az este további részében a beszélgetés vidámabb témára terelődött.

Sajnos hamar elrepült az idő és Rob – meg Dávid is- holnap reggel dolgozni ment. Fájó szívvel búcsúztam a legjobb barátomtól, de megbeszéltük, hogy holnap együtt ebédelünk. Rob és Dávid, mint két jó barát megölelték és hátba veregették egymást. Mosolyogva néztem, hogy a barátom és a legjobb barátom, milyen jól kijönnek. Még számot is cseréltek, mondván ha én nem leszek itt, akkor is tudjanak találkozni.

Rob a taxiban, hazafelé menet, elárulta mit tervez holnap estére:
- Kristennek holnap lesz a 19. születésnapja és meghívott minket! – kezdte. Kikerekedett szemekkel néztem rá.

- Nem hinném, hogy ez nekem is szól! – rántottam vállat.
- Már hogyne szólna! – nézett rám ingerülten. – A barátnőm vagy, Viki! Természetes, hogy téged is meghívott. – szorította meg a kezem.

- Nem kedvel – a szájára tapasztottam a kezem, mert már nyitotta, hogy ellenkezzen – ne mond, hogy nincs igazam, mert látom rajta, hogy így van! Ami érthető, mert biztos azt gondolja, ha én nem lennék, te már az ő barátja lennél! Főleg azok után, ami Decemberben történt köztetek. – húztam el a szám. Rob az arcomat fürkészte és felsóhajtott.

- Hát ez a baj. Mégiscsak haragszol, mert lefeküdtem vele. – fájdalmas arckifejezés volt az arcán.
- Én nem haragszom, Rob! – égnek emeltem a szemeim, majd ránéztem - Már mondtam, hogy nem érdekel, miért is érdekelne, hiszen nem is ismertelek! De ne várd el tőle, hogy ott üljek Kristen szülinapi buliján, amikor egyértelmű, hogy nem kívánatos vendég vagyok ott. - hadartam.

- De nem vagy az! A „várlak titeket” neked is szól. – győzködött – Hacsak Kristen nem hiszi, hogy skizofrén vagyok! – mosolyodott el csibészesen.
- Rob, én… - belém fojtotta a szót.
- Ha te nem jössz, akkor én sem megyek! – jelentette ki.

- Hé! Nem ér zsarolni! – csattantam fel. Bár tetszett az ötlet, hogy nem megy. Kristen biztos elég morci lenne. Úgy tűnik nagyon szeretné, ha Rob ott lenne. Ha képes engem is meghívni…
- Azt akarom, hogy velem gyere. Szükségem van rá, hogy ott legyél velem! – nézett mélyen a szemembe. Ennek nem tudtam ellenállni és ezt Ő pontosan tudta, ki is használta.

- Rendben! – sóhajtottam megadóan. Végülis Nikki biztos ott lesz és persze Rob is, és így már nem is hangozott annyira rosszul a „buli”.

Brix étterem:

http://i36.tinypic.com/11ln312.jpg

http://i36.tinypic.com/29q04s0.jpg

Blue Water Cafe:

http://i34.tinypic.com/22ks45.jpg

http://i38.tinypic.com/t8lwf9.jpg