Egy új élet kezdete - 36. fejezet

Otthon, édes otthon

Sziasztok! Meghoztam az újabb részt, ami szám szerint a 36. fejezet. Köszönöm azoknak, akik írtak véleményt az előző részhez, akik elég kevesen vannak! Nem tudom…ennyire nem tetszik mostanában? Igaz már csak pár rész van hátra és éppen ezért kérlek titeket, hogy írjatok véleményt! Köszönöm!
A másik dolog meg pont arra vonatkozik, hogy nemsokára vége a történetnek. Köszönöm, azoknak, akik szavaztak és kifejtették a véleményüket miért tetszene neki az egyik, illetve a másik befejezés. Mint mondtam, én nagyon sablonosnak tartom a „boldogan éltek még meg nem haltak…” befejezéseket, de ha ti ezt szeretnétek, természetesen ez lesz! Én nem így fejezném be, de ez a történet elsősorban értetek van, ezért is kértem a véleményeteket!:) Azért örültem, hogy néhányan választanák a másik verziót is!!!;)
Ha szeretnétek, megírom azt is és így két vége lesz a történetnek!:P Majd a kommentben írjátok le, mit szeretnétek! Nem is magyarázok tovább!:)
Jó olvasást! Lili


Tom a kanapén ült és akárhogy kutattam tekintetemmel, Laurát sehol sem láttam.
- Laura hol van? – kérdeztem kissé ijedten, mert rossz előérzetem volt.
- Telefonon hívták! – felelte Tom.
- És sikerült megbeszélni? – kérdezte Rob reménykedve.
- Igen! – hallottuk meg Laura hangját, amire mind a hárman az erkélyajtó felé kaptuk a tekintetünket. – Minden rendben – mosolygott kedvesen, majd fogta magát és leült Tom mellé a kanapéra, kezüket összekulcsolta.
- Laura megbocsátott! – mondta Tom elvarázsolva. Robbal felsóhajtottunk, ez egy amolyan elégedett és „hála Istennek” sóhaj volt.

- Viszont a munkahelyéhemről hívtak, azt mondták hétfőn már vissza kell mennem! – mondta szomorúan.
- Az még egy hét! Több, mint a semmi! – bíztattam.
- Igen. Addig maradsz velem Tom, ugye? – kérdezte reménykedve Laura.
- Persze! – vágta rá Tom.
- Remek! Holnap bemutatlak anyuéknak és Viki szüleit is megismerheted – gondolkozott Laura boldogan. – Stelláék holnap jönnek haza? – kérdezte tőlem.
- Igen, estefelé! – bólintottam.

Miután megbeszéltük a dolgokat, egy gyors vacsora után mindenki visszavonult a szobájába.
Másnap Laura és Tom a szülőkkel ebédeltek, mint később elmesélték a szülei nagyon megkedvelték Tomot, így miután az én szüleimnek is bemutatta, át is költöztek hozzájuk.
A következő hetet még jócskán kihasználtuk, mielőtt Lauráék visszautaztak volna. Sok helyre elmentünk a fővárosban, amit feltétlenül meg akartunk mutatni a fiúknak. Nagy sajnálatomra az egyik ilyen alkalommal Rob kapott egy telefont, aminek nem örültünk.

- Kicsim, most hívott a menedzserem. Muszáj ott lennem a díjátadón – közölte szomorúan.
Tudtam ez mit jelent, nem csak Lauráék utaznak hétfőn, hanem Rob is, csak Ő Los Angelesbe.
- Oh, ez tényleg nem jó hír! – mondtam csalódottan. Tudtam, hogy úgyis ez lesz, de Rob ragaszkodott hozzá, hogy azért megpróbálja, hátha nem kell mennie. Volt egy B terv is, miszerint vele megyek, de nem sok kedvem volt. Olyan ritkán van alkalmam itthon lenni, nem szerettem volna egy nappal kevesebbet sem itthon tölteni. Ezt Rob megértette, nem is erőltetett.

Miután Rob és Lauráék is elutaztak, minden időmet a családommal töltöttem. Anyuék kivettek pár nap szabadságot, amíg otthon voltam.
Aztán az én utazásom napja is eljött. Nehéz szívvel búcsút vettem a családom minden tagjától és visszaindultam Angliába. Be kell valljam, hiányzott London. Szerettem ott élni, szerettem a levegőt, mindent ami Londonhoz tartozott. Talán főleg Rob miatt, hiszen vele is itt hozott össze a sors.

A csajokkal közös lakásunkban már Rob várt rám, ahogy a többiek is ott voltak. Robnak végre gratuláltam személyesen is a rengeteg bezsebelt díjhoz, amit a Teen Choice Awardson ítéltek neki.
Este neki álltunk a legfontosabb dolognak, amiért végülis ilyen hamar visszajöttünk Londonba. Rob a nyár elején felvetette az összeköltözést és eljött az ideje, hogy közös otthon után nézzünk magunknak!

Elsőként az interneten néztünk házakat. Igen, házakat, mert Rob azt mondta Ő nem akar egy lakásban lakni. És különben is, ha megtaláljuk a megfelelőt, akkor azt nem két évre vesszük, hanem az közös életünkre. Ott fogjuk felnevelni a gyerekeinket is.
De nem jártunk túl nagy sikerrel. Egyik ház sem volt az igazi. Aztán Robnak eszébe jutott hogy felhívja Claret, akinek van egy kedves ingatlanügynök barátnője.

Clare repesett az örömtől és azonnal hívta is a barátnőjét, aki holnap örömmel segít nekünk.
Izgatottan feküdtünk le és reméltük, hogy holnap megtaláljuk álmaink házát.
Reggel egy gyors evést követően már indultunk is a megbeszélt találkozóhelyre. Clare is elkísért minket, aminek örültem.

- Nos, van nálam pár ház képe, amit megmutatok és így ki tudják választani, melyik az amelyik tetszik és megnézzük! – mondta mosolygósan Lynette, az ingatlanügynök. Nagyon kedves nőnek tűnt és nagyon oda volt, hogy jó házat találjon nekünk.
A kávézó asztalára kiterített vagy két tucat képet, amin szebbnél szebb házak voltak. Ránézésre bármelyik jó lett volna, de mikor a részletekbe belementünk, rájöttünk, hogy majdnem mindegyikkel van valami problémánk. Ekkor más sejtettem, hogy ez nem lesz olyan egyszerű, mint gondoltuk.

Végül maradt öt ház, ami nagyjából jónak tűnt.
- Akkor menjünk és nézzük meg őket! – javasolta Lynette, mire felkerekedtünk. Az első négy ház megnézése után kezdtem feladni a dolgot. Vagy a környék nem volt megfelelő, vagy maga a ház, esetleg az elrendezés. Az ötödik megtekintésével minden reményem elvesztettem és úgy éreztem, nekünk nem lesz házunk.
- Nem! – mondtuk ma már sokadszorra, mire Lynette arcán lemondó mosoly jelent meg.
- Ezzel mi a baj? – kérdezte kedvesen.
- Túl messze van a központtól és Rob szüleitől is! – feleltem elkeseredetten.

- Értem! Nos, akkor holnapra utána nézek még pár lehetséges háznak, rendben? – kérdezte reménykedve.
- Köszönjük és elnézést, hogy ennyi gond van velünk! – rázott vele kezet Rob.
- Ugyan, nehéz megtalálni a tökéletes házat tudom én! – fogott kezet velem is, majd elmenet.
- Sajnálom gyerekek. – ölelt meg minket Clare. – De ne aggódjatok, úgyis meglesz! – bíztatott minket.
- Reméljük! – sóhajtottam.

Hazavittük Claret és este már hívott is minket Lynette, hogy van még két ház, amit talált. Az egyiket már holnap meg tudjuk nézni, de a másiknak a tulajdonosai külföldön tartózkodnak és csak hétvégére lesznek itthon, azt meg nem engedik, hogy Lynette egyedül mutassa meg. Ezt kicsit furcsálltam, de nem szóltam semmit. Örültem, hogy talált még és ismét reménykedni kezdtem.

Másnap Clare már nem tartott velünk, csak hármasban mentünk. Számíthattam volna rá, hogy ez sem lesz az igazi. Lynette bíztatott minket, hogy ne legyünk elkeseredve, szerinte amit hétvégén mutat tetszeni fog.
Reméltem, hogy igaza lesz.
Hazaérve Laurának és Tomnak volt egy bejelentenivalója.
- Összeköltözünk! Vagyis Laura hozzám költözik! – mondta Tom boldogan és átölelte Laurát. Remek, nekik bezzeg összejön három hónap után!
- Ez remek srácok! – feleltem bágyadtan, de azért megölelgettem őket.

- Ne legyetek elkeseredve, nemsokára nektek is meglesz az álomházatok! – mosolygott Laura.
- Reméljük! Mike tudja már? – kérdezte Rob.
- Igen, ma felhívtuk őket és akkor ők meg ebben a lakásban fognak lakni! – mondta Laura. Szuper, Ők is! Egyre jobban kezdtem szomorkodni, de ugyan akkor örültem ennek a két gerlepárnak, legalább nekik összejön.
- Mikor jönnek haza? – kérdeztem, mivel ők még Magyarországon vannak.
- Azt hiszem egy hét múlva! – gondolkozott Laura.

Elmentünk vacsorázni velük egy kellemes kis étterembe. Még most is nehéz volt felfogni, hogy ezek mennyire oda vannak egymásért. Ismerve Laurát főleg meglepett a dolog. Ő mindig csak szórakozott a pasikkal, de úgy tűnik Tom megváltozatta. Talán Tom előtt egyszer volt igazán szerelmes, de az sem tartott fél évnél tovább. De egy biztos: még sosem lát így nézni senkire, mint Tomra és sosem láttam ennyire boldognak és elégedettnek. És hogy Tomon is ezt láttam, csak még jobban megerősített abban, hogy ők tényleg egymásnak valóak.

A hét további napja izgatottan teltek. Rob és köztem állandó téma volt a ház. Reméltük, hogy ez lesz az utolsó, amit meg kell néznünk.
És végre eljött a nagy nap. Tízkor találkoztunk Lynettel és együtt mentünk a házig.
Egyszer csak leparkolt egy utcában, nagyon ismerős volt a környék és meg is kérdeztem Robot, hogy nem ismeire-e. Elmosolyodott:
- Itt nőttem fel! – közölte elégedetten. – Két utcányira laknak a szüleim! – nevetett, én meg a fejem fogtam. Aztán megnyugtatott, hogy csak másfelől közelítettünk meg, ezért nem ismertem fel a környéket. De ez már eleve jó jel volt. Közel van a belvároshoz és Rob szülei is itt vannak egy köpésre tőlünk.

Aztán más dolog is történt. Ahogy megláttam a házat kívülről, azonnal beleszerettem. Robnak is hasonló elragadottság tükröződött az arcáról. Egy nem túl hivalkodó, igazán melegséges kis ház volt, az előkertjében csodaszép zöld fűvel, bokrokkal és virágokkal, valamit nagy fákkal, ami az utcában is sok volt. Az ajtóig kis betonozott út vezetett. Mesébe illő ház volt.

- Ők a tulajdonosok! – mondta Lynette, majd bemutatott nekik. Elég új háznak tűnt, amire rá is kérdeztünk.
- Igen, egy éve építettük, azt terveztük, hogy ide költözünk, de máshol kaptam állást, így el kell adnunk! – mondta a férfi. Maximum harminc éves lehetett ő is és a felesége is. Nagyon kedves párnak tűntek. – Eddig tetszik? – kérdezte kedvesen.
- Abszolút! – feleltük egyszerre Robbal.
- Akkor menjünk beljebb! – javasolta mosolyogva.

Követtük a kis kikövezett, ház felé vezető úton. Benyitott és mesélni kezdett. Először az előszobába léptünk be, amiből nyílt a konyha, abból az ebédlő és a nappali is az előszobából nyílt. Minden üres volt, ami különösen tetszett, hiszen a saját ízlése szerint rendezheti be az ember. Nagy volt a nappali egy üvegfallal volt elválasztva a kerttől, a nap csodásan megvilágította a szobát.
Aztán visszatértünk az előtérbe, ahonnan egy lépcső vitt fel az emeletre. Itt négy szoba volt. A tulajdonos kedvesen elmondott mindent majd magunkra hagyott minket, hogy megbeszélhessük.

- Nos? – kérdezte Rob.
- Beleszerettem ebbe a házba. Csodás és a környék is remek! – mondtam teljesen elájúlva.
- Nekem is nagyon tetszik. Gondolod? – kérdezte reménykedve.
- Igen, tökéletes lenne! – mondtam mosolyogva és megöleltem. Néhány percig csöndben álltunk így.

- Ez lehetne a mi szobánk! – mondta a szobára, amiben álltunk. – Van külön fürdő és óriási, mondjuk a többi is nagy. – lelkesedett. Az emeleten volt még egy fürdő, de ebben volt egy külön is.
- Akkor megvesszük? – kérdeztem boldogan.
- Szerintem megtaláltuk a tökéletes. Mind a ketten beleszerettünk elsőre – örvendezett és szinte sugárzott.
- Akkor közöljük velük! – húztam kifelé. Lerohantunk a lépcsőn, aminek az alján mosolyogva vártak minket.

- Megvesszük! – mondta Rob és magához húzott.
- Örülünk, hogy maguknak adhatjuk el! Reméljük boldog életük lesz itt – mosolygott a tulaj és a felesége.
Megbeszéltük velük, hogy holnap találkozunk és elintézzük a papírokat.
Hazafelé Rob boldogan hívta Claret, én pedig az én anyukámat. Mind a két szülő teljesen el volt ájulva a dologtól, ahogy Rob és én is két méterrel a föld fölött lebegtünk.

Másnap siettünk a házhoz, hogy aláírva a papírokat és átadva a pénzt végre a miénk legyen ez az álomház. Nagy meglepetésemre hamar végeztünk mindennel és a kulcsokat átvéve már kijelenthettük: van egy házunk. Boldogságban úszva meséltük a dolgokat Violáéknak, akik mindenben segítséget ígértek. Igazság szerint nem tudom miben tudtak volna a segítségünkre lenni, hiszen nincs miben. A ház teljesen új és csak a berendezéseket kell megvenni, meg a falakat kifesteni és ehhez hasonló dolgok. Ezek pedig a mi ízlésünk szerint lesznek kiválasztva, nem fog senki beleszólni, hiszen a mi házunk! Olyan furcsa ezt kimondani, még most is alig hiszem el.

Nem nagyon késlekedhettünk a munkálatok megkezdésével, mert szorított az idő bennünket. Felfogadtunk még másnap egy lakberendezőt, hogy a mi kívánságaink, leírásunk alapján rendezze be a házat. Szegénynek nem volt egyszerű dolga, mivel nekem és Robnak elég konkrét elképzelésünk volt a dolgokról és a házról. Ráadásul ideje sem volt sok, mivel Rob a forgatáshoz volt kötve, így nem késlekedhetett sokat vele. Két nap múlva már kész is volt a terv, ami minden igényünket kielégítette.

A bútorokat együtt mentünk el megvenni vele és az elhelyezésüket is a mi kívánságunk szerint történt, amit még a terv elkészítése előtt egyeztettünk, ami alapján dolgozott.
Kedves volt és leste minden óhajunkat és hülyeségünket. Soha egy rossz szava nem volt és a legfontosabb – ami a mi esetünkben aranyat érő tulajdonsága volt -, hogy gyors volt.
A napjaink a házzal teltek, minden apró részletnek meg kellett lenni, mire Rob utazik.
Talán ilyen gyorsan még nem készült el ház… vagyis nem lett berendezve kész ház. Két hét alatt – a megvételtől számítva – teljes pompában állt.

Robbal elégedetten hordtuk be a dolgainkat a harmadik héten. És mikor bepakoltunk csak végigjártuk a házat, hogy gyönyörködjünk benne.
A konyhában kezdtük, amiben a színek tökéletesen passzoltak egymáshoz. A csempe, a fal és a konyhabútor teljes összhangban voltak egymással. A közepén lévő kis sziget az én kérésem volt, mindig is imádtam az otthonit.

Az ebédlő színei is mentek a konyháéhoz, még ha más térben is volt. Lány színek jellemezték ezt is, hiszen sem Rob, sem én nem szeretjük a hivalkodó dolgokat.
A földszintem csak egy aprócska fürdőszoba volt, amiben egy wc és egy mosdó található.
Azt hiszem a nappali az egyik legközelebb álló helyiség a szívemhez. A színkompozíció tökéletes volt.

A kis kandalló, ami kikandikált a terméskővel borított oldalfalból nagy kedvencem, különleges hangulatot ad a szobának. A fekete kanapé és a vajszínű szőnyeg különleges harmóniában álltak egymással. És a hatalmas üvegfal, amely egyben a kertre nyíló „ajtó” is volt, különösen világossá tette a szobát. A zöld növények is sokat dobtak a barátságos környezeten.

Aztán a felső szintre mentünk, ahol a négy szoba volt. Ebből kettő még üresen állt, talán a közeljövőben már valaki használatba veszi, de egyenlőre itt még nem tartunk.
Beléptünk a vendégszobába, amit főleg az én szüleimnek készítettünk, de természetesen már idelátogató ismerős is használhatja. A falak halvány sárgák voltak, míg a bútorok fehérek. Világos szoba volt.

Itt a fenti szinten is volt egy, a folyosóról nyíló fürdő. Ezzel is teljesen elégedettek voltunk, egy zuhany, kád, wc és mosdó kapott benne helyet.
Aztán a ház legfontosabb része következett, legalábbis számunkra ez volt az. A közös hálónkba lépve elárasztott még jobban az elégedettség. Tökéletes lett. Fehér falak, óriási ablak és ehhez a világossághoz remekül illett a barna bútorzat. Pont ilyennek álmodtuk meg és ez meg is valósult.

Ebben az aprócska birodalomban volt még valami. Egy külön fürdő nekünk. Rob azt szerette volna, ha ezt én választom ki, milyen legyen. Azt mondta, mindent úgy akar benne, ahogy én. Én azért igyekeztem olyanra álmodni, ami neki is megfelel.
Elégedetten álltunk a hálószoba közepén és bámultunk egymásra.

- Tökéletes, ennél boldogabb nem is lehetnék! – szólalt meg Rob.
- Én is ezt érzem! – sóhajtottam és hozzábújtam.
- Azt hiszem ideje lenne…
- Minek? – vágtam közbe türelmetlenül.
- Felavatni az ágyat! – mosolygott huncut bájjal, amitől teljesen el voltam varázsolva.
- Mélységesen egyet értek! – néztem rá kihívóan. Neki sem kellett több, felkapott és végigdöntött az ágyon, heves csókokkal elhalmozva.

A ház:
http://i43.tinypic.com/2hi2q6d.jpg

Konyha:
http://i40.tinypic.com/11gtv14.jpg

Étkező:
http://i40.tinypic.com/s31u7o.jpg

Nappali:
http://i41.tinypic.com/3444jo4.jpg

Vendégszoba:
http://i44.tinypic.com/2u433g8.jpg

Fenti fürdőszoba:
http://i43.tinypic.com/6xyob6.jpg

Viki és Rob szobája:
http://i42.tinypic.com/2n8dl5e.jpg

Viki és Rob fürdőszobája:
http://i43.tinypic.com/11vjyqa.jpg

Kérés/kérdés!

Kedves olvasók!
Most kevésbé jó hírrel-kinek milyen- jöttem hozzátok és egy kéréssel, vagyis inkább kérdéssel!
Az elején kezdeném! A hír az lenne, hogy a 40. fejezettel szeretném lezárni Viki és Rob történetét! Kerek számmal szeretném befejezni, de ha nem sikerül akkor max. még egy két plusz fejezet várható!

És akkor most jönne a kérés/kérdés része a dolognak. Arra gondoltam, ti is beleszólhatnátok a történet végébe. Tudom, hogy sokan Happy Endet szeretnétek a történetnek… én is mindenképpen azt tervezek, de most több dolog is jutott eszembe. Szóval, van egy A verzió, miszerint Rob és Viki együtt élik le az életüket stb, a szokásos befejezés. Nos, nem tudom… nekem van más ötletem is! Én is szeretem a Happy Endeket, de mi lenne ha ez valami más lenne? Ez a két szereplő olyan más… nekik más való! Ezért van egy B verzióm, ami szintén Happy End lenne, de kicsit másképp! Nem tudom, mennyit árulhatok el belőle, mert nem szeretném lelőni a poént, hátha ezt választanátok. Annyit mondok, hogy Viki és Rob ebben a verzióban is boldog lenne, de nem feltétlenül együtt… vagyis egy ideig együtt-szerelmük pecsétjével-, de aztán a végső boldogságot más mellett találnák meg! Tudom, hogy ez kicsit furcsa, de nekem tetszik. Őszintén szólva, nekem ez a befejezés lenne a kedvencem! Ne kérdezzétek miért, egyszerűen úgy érzem, így kéne lennie…így lenne kerek!

Örülnék, sőt nyomatékosan(!)kérek mindenkit, hogy írja le kommentben mit gondol erről! Örülnék neki, ha segítenétek a döntésben, hiszen ez nem könnyű!
Előre is köszönöm a segítséget és remélem sikerül helyesen döntenünk!:)
Üdv.: Lili

Egy új élet kezdete - 35. fejezet

Harcok

Sziasztok! Meghoztam a 35. fejezetet, ami remélem tetszeni fog! Szeretném, ha sok kommentet írnátok a részhez, sokat jelentene nekem! Előre is köszönöm! És van egy új kép a szereplőknél is!:)
Jó olvasást kívánok a részhez!

- Halló? – jött a válasz a vonal túlsó végéről.
- Tom? – kérdeztem meglepetten.
- Igen! Viki te vagy az? – hallottam a szintén meglepett hangot.
- Igen Viki vagyok! Mi újság? Tudnád adni Laurát? – érdeklődtem sürgetőleg.
- Igazából… izé… szóval Laura nincs itt – felelte. De ha Laura nincs ott, akkor Ő mégis mit keres a lakásban?
- Merre van? – kérdeztem, nem titkolva döbbentségemet.
- Nos, azt én is szeretném tudni! Összevesztünk és elment… - mondta zavartan.
- És ez mikor történt? – hangomból csak úgy sütött az idegesség.
- Kb két órája és azóta nem veszi fel a telefont sem. Nem tudom elérni és ötletem sincs hova mehetett. – Tom is ideges volt, lehetett hallani.
- Megkérdezhetem mi történt? – tértem a lényegre.

- Igazából félreértés az egész! Ő azt hiszi megcsaltam, de nem. Vagyis nem volt semmi a csajjal, csak smároltunk, de ennyi. – hát ez nekem is épp elég lett volna. Gondolom, most Laura nagyon ki van borulva. Tudtam én, hogy ebből a kapcsolatból semmi jó nem fog kisülni. Tom már az elején sem volt szimpatikus, de mivel Rob barátja elfogadtam. Talán Domi – aki az egyik legjobb barátom- miatt is mérges vagyok rá.
- Szerintem ez nem ilyen egyszerű. Laura jogosan van kiakadva! Nem ismerem az értékrended, de Lauráét igen és ez megcsalásnak számít nála! Ez a ti dolgotok, de ha valami történik vele, vagy valami hülyeséget csinál, én azt sosem bocsátom meg neked Tom! – közöltem vele indulatosan.

- Én sem magamnak! – felelte szégyenkezve. Legalább szégyelli magát.
- Ha előkerül szólj neki, hogy hívjon! Szia. – csaptam le a telefont. Micsoda tapló ez az ember… Hátrafordulva Robbal találtam szemben magam. – Hallottad az egészet? – kérdeztem kissé talán keményebben a kelleténél.
- Igen! És ha jól emlékszem megbeszéltük, hogy kimaradunk ebből! – dorgált meg.
- Nem Rob, ebből nem maradok ki! Ha Lauráról van szó, nem tehetem. – feleltem idegesen.
- Felnőtt emberek. Meg tudják oldani a dolgaikat….
- Csak azért mondod ezt, mert Tomról is szó van! Ha másik pasi csinálta volna, akihez nincs közöd, akkor nem ezt mondanád! – gyanúsítottam meg.

- Nem, Tom is hibát követett el ez így van, de akkor sem kell beleszólni! – rázta meg a fejét, teljesen nyugodtan.
- Ez nem hiba, hanem megcsalás! – érveltem az igazam mellett.
- Akkor te is megcsaltál engem Balázzsal! – váltott Ő is idegesebb hangnemre. Megdöbbenve álltam a szoba közepén és nem hittem el, hogy a fejemhez vágja.
- Ahogy gondolod! – néztem rá idegesen, majd otthagytam. Leviharzottam a lépcsőn és kimentem a kertbe, hogy egy cigivel lenyugtassam magam. Anyu utánam jött és kedvesen érdeklődött, hogy minden rendben van-e. Kicsit talán túl idegesen mondtam neki, hogy egyedül akarok lenni. Rossz volt hallani, ezt Robtól, hiszen igaza van.
Egész nap levegőnek néztük egymást, mind a ketten túl sértettek voltunk , hogy a másik elé álljunk. Aztán ő tette meg az első lépést:

- Viki! – hallottam meg a bűnbánó hangját. Úgy tettem, mintha nem hallanám, továbbra is az ajtónak háttal álltam és figyeltem valamit a kertben. – Sajnálom, ez nem volt fair. Ezt már megbeszéltük, ahogy azt is, hogy többet nem hozom fel. De tudod, milyen vagyok ha rám jön az öt perc. Eléggé meggondolatlanul tudok viselkedni! – mondta a védőbeszédet. Rájöttem, hogy nem játszhatom a sértett, így megfordultam.
- Nem neked kell bocsánatot kérned, hanem nekem. Hülyén viselkedtem, sajnálom! – léptem elé bűnbánóan.
- Akkor felejtsük el az egészet! – javasolta és közelebb húzott magához. Miután bólintottam ajkai az enyémre simultak és engem megint átjárt a jóleső nyugalom.
- Annyira utálom, hogy mások hülyesége miatt vitázunk! – sóhajtottam, miközben hozzábújtam.
- Akkor nem szóljunk bele, ez tényleg az Ő dolguk! – folytatta és féltem, hogy megint vita lesz.
- Majd meglátjuk…de nem kezdjük újra! – néztem rá boci szemekkel. Elmosolyodott és bólintott.

Nem élvezhettük sokáig egymás társaságát, mert hamarosan megérkezett Mike és Viola, így ideje volt elindulni vacsorázni.
Violának és nekem volt egy kedvenc mexikói éttermünk a belváros egy eldugott részén, amit feltétlenül szerettünk volna megmutatni a fiúknak.
Vacsora közben kitértünk a Laura-Tom témára is, amit mind a ketten meglepetten hallgattak. Mike szerint, már hetek óta olyanok, mint két tojás, ezért biztos hamar megoldják a problémát.

Legalább tizenegy óra volt, mire hazaértünk. De nem is ez volt a meglepő, hanem aki a kanapén várakozott ránk.
- Laura? – kérdeztem meglepetten, mire tudatosult bennem, ki van ott. – Hála istennek! – rohantam hozzá és megöleltem. – Mit csinálsz itt?
- Tommal volt egy kis vitánk és úgy döntöttem haza jövök egy kicsit! – ült vissza a kanapéra.
- Annyira aggódtam érted. Reggel beszélni akartam veled, de Tom vette fel és elmondott mindent. – ültem le mellé.
- Akkor tudsz mindent! Hülyeség, hogy minden szó nélkül haza jöttem, de nagyon kiborultam. Szeretem őt és fáj, hogy ezt tette! – mondta lehajtott fejjel. Közelebb húzódtam hozzá és megöleltem, miközben Robra néztem. Megdöbbenve figyelte a jelenetet, talán nem gondolta, hogy Laurának ennyit jelent Tom. Bevallom én sem! Majd csak ennyit tátogott felém: „megölöm” és eltűnt a lépcsőn. Gondolom, most telefonon jól kiosztja a barátját.

- Anyukádék tudják, hogy itt vagy? – kérdeztem, terelve a témát.
- Nem és Stellát is megkértem, hogy ne szóljon nekik és ma este, had maradjak itt. Holnap majd átmegyek hozzájuk, de ma nem volt kedvem! – vont vállat.
- Rendben! Gyere, felkísérlek a vendégszobába, hogy pihenhess egy kicsit! – fogtam kézen és felhúztam a kanapéról.
- Viki? – állt meg egy pillanatra. – Szerinted rosszul döntöttem? Úgy értem, hogy gondolkodás nélkül haza jöttem? – kérdezte kétségbeesetten.
- Nem tudom megmondani, szívem. Azt hiszem a helyedben én is hasonlóképp cselekedtem volna. De ez nem biztos, hogy a helyes! – mosolyogtam rá.

- Ennél jobb nem jutott eszembe! – csóválta a fejét csalódottan. – Nem hittem volna, hogy ezt teszi velem. Sosem bocsátok meg neki!
- Inkább aludj rá egyet, holnap lehet, hogy egész máshogy látod majd a helyzetet! – javasoltam.
- Nem hiszem, hogy ezt másképp gondolnám! – vont vállat és követett a lépcső felé.

Miután Laurát bekísértem a szobába, az enyém felé indultam, ahol Rob feküdt az ágyban.
- Beszéltél vele? – kíváncsiskodtam.
- Kicsit! Laura hogy van? – kérdezte.
- Nem túl jól… még nem láttam ilyennek! – bújtam be mellé.
- Nem hittem, hogy ezek ketten ennyire oda vannak egymásért! – mondta teljesen meglepetten.
- Én sem! Azt hittem ez egy futókaland lesz! – helyeseltem.
- Én is! – bólintott. Az este tovább részében hanyagoltuk a témát, akadt jobb elfoglaltságunk is. Mégpedig egymás kényeztetése.

Reggel viszonylag korán ébredtem és mire lementem az ebédlőbe Laura már a kávét szürcsölgette.
Nem volt jókedvű, elmondta, hogy alig aludta az éjjel. Szerettem volna neki segíteni, de nem tudtam hogyan. Aztán Rob is előkerült, aki látványosan rosszul érezte magát a helyzetben. Tom a legjobb barátja, de ezzel szemben itt van Laura, aki nekem olyan, mintha a testvérem lenne. Engem meg sosem bántana meg. Nem tudta kinek az oldalán álljon. Talán Ő szerette volna a legjobban, hogy helyrejöjjenek a dolgok.

Laura fél napnyi zombiskodás után, úgy döntött átmegy a szüleihez ebédre és majd csak este felé jön vissza. Anyáék nem voltak itthon. Apának egy konferenciára kellett mennie Bécsbe, ahova anya mindig elkíséri. Bár felajánlotta, hogy most itthon marad, de mondtam, hogy menjen nyugodtan, így egyedül voltunk a házban.

Mivel jó idő volt, úgy döntöttünk, kicsit kimegyünk a kertbe és használatba vesszük a medencét is. Rob kicsit fintorogva álldogált a medence szélén, amit kezdtem megelégelni, így fogtam és berántottam. Ennek persze nem örült.
- Na megállj csak! – jött föl a víz alól és vészjóslóan nézett a szembe. Elkezdtem sebesen úszni, de még így sem voltam elég gyors és már utol is ért. Kétszer lenyomott a víz alá, míg nem visítva könyörögtem:
- Ne, Rob kérlek! – könyörögtem nevetve, de még harmadszorra is lenyomott. Aztán rájöttem ez így nem fog menni, ezért bevettem a tuti fegyvert.

Lábaimat a dereka köré fontam, mikor egy pillanatra megállt és ekkor már valahogy nem is volt olyan sürgős a bosszú! Hirtelen az ajkaim után kapott és csak azt vettem észre, hogy eszeveszett csókba kezdünk. Szorosabbra fogtam lábaimat és egész testemmel neki nyomódtam. Szájával a nyakamra vándorolt, és onnan egyre lejjebb haladt, míg nem el érte a bikinifelsővel takart melleimet. Gyorsan kikötötte és ajkaival finoman kényeztetni kezdett, mire felnyögtem. Kezeimmel simogattam meztelen felsőtestét és csak egy valamire vágytam: rá!

Hamar a lényegre tértünk, amit valahogy most nem bántam, annyira akartam. Letoltam a fürdőnadrágját, miközben a falhoz közelített velem. Gyors mozdulattal félrehúzta a bugyimat az útból, hogy testünk egyé válhasson. Mosolyogva nyögtünk fel mind a ketten és kezdett testünk egy ritmusra mozogni. Hol a medence peremébe, hol pedig Rob vállába kapaszkodtam, miközben éreztem, hogy közeledik a megsemmisítő gyönyör. Ajkamból elfúló sikoly szakad fel, ahogy elért a gyönyör. Éreztem, ahogy Rob még kettőt lök rajtam, majd az Ő teste is megfeszült és hangos üvöltéssel temette arcát a nyakamba. Zihálva kapaszkodtam belé, miközben ajkai a nyakamat kényeztették.

Aztán furcsa hangokra lettünk figyelmesek. Egymásra néztünk és egyszerre rémülten mondtuk ki: „a francba”.
- Hol van a felsőm? – kérdeztem idegesen, miközben lemásztam Rob öléből.
- Nem tudom! – zihálta és közben felhúzta a nadrágját. Kétségbeesetten néztem körül a medencében, majd végre megelletem a víz tetején úszkálni, valahol középtáj. Robbal a sarkamban odaúsztam, de az a francos anyag nem akart megfelelően állni. Ide-oda igazgattam, mire végre felismertem, hogyan kell felvenni.

- Sziasztok! Hát ti? – lépett ki az ajtón Mike és a sarkában Viola. Rob egyetlen mozdulattal lökött a háta mögé, remélem még időben.
- Öhm, mi csak úsztunk egy kicsit! – dadogta Rob, miközben még mindig a felsővel szenvedtem. Most éppen a bekötés nem ment. Éreztem, ha nem találok ki valamit csúnya lebukás lesz a vége.
- Viki, miért bujkálsz? – kérdezte Viola. A fenébe…
- Jah, csak kikötődött a felsőm! Rob bekötnéd? – érdeklődtem zavart nevetéssel kísérve.
- Persze! – fordult hátra és bekötötte. Viola és Mike csak egy mindentudó pillantást váltottak, majd elmosolyodtak.

- Ha zavarunk, akkor majd visszajövünk! – vigyorogott Mike.
- Nem dehogy! – vágtam rá és elkezdtem kifelé úszni. – Üljetek le! – mutattam a napozóágyak felé.
Mint kiderült, ők is hoztak fürdőruhát. A délután további részében igyekeztem nem arra figyelni, mennyire kívánom Robot még mindig. Ő sem könnyítette meg a helyzetemet - ugyan nem szándékosan –, de sokszor hozzám ért, ezzel újra és újra felkorbácsolva a bennem lévő tüzet.

Viola és Mike társaságában mindig jól éreztük magunkat. Sokat nevetünk a sörök társaságában és a napozást, meg az úszást sem hanyagoltuk. Aztán velük is vacsoráztak, majd elindultak haza, így Robbal ismét ketten maradtunk. Anyáék csak holnap este érkeznek haza, csak Laura fog befutni valamikor.
Aztán megszólalt a csengő, amin kicsit meglepődtem, mert van kulcsa. Ezek szerint itthon hagyta. Ám mikor ajtót nyitottam majdnem leesett az állam. Tom állt velem szemben.

- Szia! - köszönt udvariasan.
- Szia! – feleltem, mikor végre felfogtam. – Rob! – kiáltottam, van egy olyan érzésem, hogy erről Ő többet tud, mint én. Mosolyogva sétált ki, de mikor meglátta Tomot, majd az én kérdő arcomat, leolvadta a mosolya.
- Sajnálom! – mondta bűnbánó képel. – Meg kell beszélniük és ez volt a legjobb megoldás!
- Lehet… de Laura ki fog nyírni! El tudod képzelni mit fog gondolni, ha meglátja itt? Azt fogja hinni, hogy elárultam! – mondtam két oktávval magasabb hangon.
- Majd meglátjuk! – vont vállat Rob és megölelte Tomot. Úgy döntöttem nem kezdet hisztizni, még az is lehet, hogy Robnak lesz igaza. Mivel Laura szenved, én képes vagyok mindenre, még ha az Tommal kapcsolatos is.

Betessékeltük a nappaliba és én mint jó házigazda kimentem a konyhába egy kis rágcsálnivalóért meg üdítőért.
- Te viszed el a balhét, Rob! – mondtam, mikor hallottam az ajtó nyílását.
- Tom vagyok! – jött a hang a hátam mögül, mire megfordultam.
- Sajnálom, azt hittem Rob! – vontam vállat és kivettem egy tálat, hogy beletöltsek egy kis csipszet.
- Tudom, hogy nem kedvelsz engem! – mondta ki nyíltan, amivel nem nagyon tudtam vitatkozni.
- Laura nagyon fontos nekem és féltem! – tereltem a témát.

- Tudom! De hidd el nekem is! – erre felszisszentem. – Hiába hiszed, hogy nem, ez így van. Gondolod, akkor itt lennék, vállalva a kockázatot, hogy a következő géppel repülhetek vissza Londonba? Nem! De itt vagyok, mert nem akarom elveszíteni! – megfordultam és a szemébe néztem.
- Talán erre akkor kellett volna gondolnod, mikor mással csókolóztál! – feleltem gúnyosan.
- Ebben igazad van, de nem ismersz engem! Laura előtt egy komoly barátnőm volt, aki megcsalt és azóta csak egy éjszakás kalandokkal élek! De most, hogy megismertem az unokatestvéred megrémültem. – folytatta és lehajtott a fejét. Őszintének tűnt, és én őszinte kíváncsisággal vártam a folytatást.

- Megijedtél az elkötelezettségtől? – kérdeztem, mert úgy láttam elakadt.
- Nem! Attól ijedtem meg amit érzek! Rájöttem, hogy teljes mértékben belezúgtam Laurába és ez megrémisztett. Volt Marcus koncertjén az a csaj és rám mászott, én meg engedtem. De tényleg csak csók volt. De ez a csók sokat segített, rájöttem, hogy nekem tényleg nem kell rajta kívül más és nem szabad félnem attól, amit érzek. Ezért el is mondtam Laurának, aki mindent félre értett, azt hittem nekem ez nem komoly és elrohant, miután a fejemhez vágta, hogy többet látni sem akar! – fejezte be a történetet és közben idegesen dobolt a lábával.

Ebben a pillanatban rájöttem valamire. Alábecsültem Tomot és pont úgy viselkedtem, ahogy gyűlölöm, ha valaki viselkedik. Úgy ítéltem meg, hogy nem is ismertem. Kialakítottam róla egy képet és nem is foglalkoztam azzal, hogy megismerjem. Pedig úgy tűnik Ő egy nagyon is értékes ember.
- Tudod Tom, bocsánatkéréssel tartozom neked! – kezdtem mosolyogva.
- Miért? – nézett rám meglepette.
- Mert nem szántam rá időt, hogy megismerjelek és úgy ítéltelek meg! Persze tévesen. – vallottam be a hibám. – Pedig azt hiszem nagyon is kedvelnélek! – vallottam meg.

- Akkor tiszta lap? – kérdezte mosolyogva, mire bólintottam. – Amúgy én az elejétől fogva kedvellek! Már akkor kedveltelek, mikor még nem is ismertelek, mert csodát műveltél a mi Pattynkkel! Szóval örülök, hogy már szeretsz!– mondta boldogan.
- Én is! – nevettem vele. – Te meg ne aggódj… Laura azt hiszem nagyon szeret téged, szóval biztos megbocsát neked! Én meg mindenben melletted állok! – biztosítottam, mire hálásan rám mosolygott. Egy öleléssel megpecsételtük a dolgot, majd visszaindultunk a nappaliba.

Most már biztos voltam abban, hogy Laurának nem is lehetne jobb barátja, mint Tom. Minden el fogok követni, hogy ezek ketten újra boldogok legyenek.
Rob mosolyogva fogadott minket a nappaliban.
- Mi ez a nagy vigyor? – kérdezte végigmérve minket.
- Viki kedvel engem! – húzta ki magát Tom, mire Rob arca elkomorult. – Nem úgy te barom, hanem, mint barátot és a tesója pasiját! – magyarázta gyorsan nevetve.
- Szóval benyalta magát? – kérdezte Rob most már felszabadultan nevetve.
- Tomnak nem lehet ellenállni! – böktem oldalba játékosan. Aztán mindenkinek az arcára fagyott a mosoly, mert nyílt az ajtó.

- Te meg mit keresel itt? – kérdezte Laura meglepetten, mikor belépett a nappaliba.
- Beszélni szeretnék veled! – találta meg a hangját Tom.
- Nekünk nincs miről beszélnünk! – felelte karba font kézzel a durcás Laura.
- Kérlek, én ezt nem bírom! – nézett rá Tom könyörgően. Ezt már én nem bírtam…
- Laura csak hallgasd meg kérlek! – odasétáltam a kanapén ülő Rob mellé és kézen fogtam, hogy magukra hagyjuk őket.
- Öt perced van! – közölte Laura kimérten, mire én és Rob kisiettünk a konyhába.
- Szerinted? – kérdezte Rob.
- Nem tudom, de most, hogy rájöttem Tom is mennyire szereti Laurát remélem meg tudják oldani! – sóhajtottam, mire Rob is helyeslően bólogatott.

Már legalább húsz perce ültünk a konyhában, ami szerintem jót jelentett, de Rob már nem volt ennyire biztos a dologban. Aztán a húszon ötödik percben, az én javaslatomra halkan kisomfordáltunk, hogy meglessük, mi a helyzet. Meglepődve konstatáltuk a nappaliban látottakat.

Egy új élet kezdete - 34. fejezet

Igen...


Sziasztok! Meghoztam a történet várva várt folytatását, azaz a 34. fejezetet! Azt hiszem nagy fejtörést okoztam mindenkinek az előző fejezet végével! Nagy volt az aggodalom és most kiderül volt-e rá okotok!:) Nagyon meglepődtem a kommenteken(amit ezúton is köszönök!), mivel kitaláltatok valamit! Majd úgy is meglátjátok mire gondolok!:)
Remélem tetszeni fog az új rész is!
Jó olvasást!

- Úgy látom megzavartam valamit! – közölte csalódottan a konyhába belépő barátnőm.
- Nem… én inkább kimegyek! – engedett el Balázs és elindult kifelé. Talán rájött, hogy hiba lett volna, neki is és nekem is.
- Viola! – kezdtem bele, de leintett.
- Nekem nem kell magyarázkodnod, Viki! De talán Robnak jogosan vannak félelmei! – letette az asztalra a behozott tányérokat majd felém fordult. Ez a legjobb barátnőm szájából nagyon rosszul hangzott. Ha tényleg így látja, annak oka van.
- Nem történt semmi! – kötöttem az ebet a karóhoz.

- Igen, de történt volna, ha nem jövök be! Viki tudod, hogy nagyon szeretlek és csak ezért vagyok mérges. Talán el kéne gondolkoznod azon, mit is jelent neked Rob! – leült a székre és kérdően tekintett fel rám.
- Ezen nem kell gondolkoznom! Szeretem jobban, mint bárkit valaha! – vágtam rá azonnal.
- Akkor jó! Csak nem ez lenne az első botlásod Balázzsal, mióta együtt vagy Robbal! – folytatta a kínos témát.
- Tudom, de olyan nehéz, mikor azt mondja még mindig szeret és látom, ahogy szenved. Annyira szerettem őt és valahogy enyhíteni akarom a fájdalmát. Rossz így látni! – ültem le mellé.

- Értem szívem, és tudom mennyire nehéz ez neked! Emlékszem még mennyire szerettétek egymást, arra is milyen állapotban voltál, mikor szakítottatok! – mind a ketten beleborzongtunk az emlékbe. – De ezzel nem segítesz neki a felejtésben. Sőt sokkal rosszabb neki, ha úgy érzi, még van remény! – igaza van Violának, mint mindig.
- Majdnem megint elrontottam mindent! – sóhajtottam szomorúan.
- De csak majdnem és itt ezen van a hangsúly! Szerencsére a megmentő időben érkezett! – mosolygott rám. – Na menjünk ki, Rob is nemsokára itt lesz! – követtem Violát kifelé és közben hálát adtam az Istennek, hogy Rob nem pont akkor érkezett.

Kilépve megláttam, ahogy Anita Balázson csimpaszkodik. Furcsa volt őket együtt látni, azért is mert Anita sem külsőleg, sem belsőleg nem volt éppen Balázs esete. Csak egyet kívántam: Balázs találja meg a boldogságot, akár Anita, akár valaki más oldalán. Egykori szerelmem rám mosolygott, amiben felfedeztem egy kis bűntudatot és sajnálatot is. Kedvesen visszamosolyogtam, majd továbblépkedtem az ismerős arcok között.
- Kislányom, Robert mikor érkezik? – kérdezte anyám izgatottan. Elég nagy kedvence lett, amin nem csodálkozom. Kifogástalan viselkedésével bármelyik anyukát levenné a lábáról.
- Remélem hamarosan! – ösztönösen körbenéztem, hátha már itt van, de csalódnom kellett.
- Ha megjött, akkor hozom a tortát! – közölte mosolyogva és elsietett.

Éppen, hogy csak beszédbe elegyedtem egy kedves barátnőmmel, mikor valami furcsa érzésem lett. Mintha figyelnének. Oldalra fordítottam a fejem és egy pillanatra elállt a lélegzetem. Ott állt Ő, az én kis életem értelme, mosolyogva engem figyelve. Nekem sem kellett több, letettem a poharat az asztalra és már rohantam is felé. Akár egy ötéves ugrottam a nyakába, össze-vissza csókolgatva tökéletes arcát.
- Nagyon hiányoztál édes! – susogta a fülembe két csók között.
- Nekem mondod? – fúrtam arcom a nyakába. Nem tudom mennyi ideig voltam képtelen elengedni, de csak arra lettem figyelmes, hogy Viola oda jön és én átengedem neki Robot, hogy Ő is köszöntse. Aztán szépen lassan jöttek anyuék és Allyék is, hogy üdvözöljék szerelmemet. Nekem a szívemet végre elárasztotta a melegség és a testemben is megjelent az ismerős bizsergés. Most, hogy itt van minden tökéletes.

Rob udvariasan tűrte, hogy bemutassam minden barátomnak, egy szava sem volt, csak kedvesen mosolygott és beszélt pár szót mindenkivel. Tudtam, hogy Balázsnak is be kell mutatnom, ezt nem kerülhetem el. De gondosan a végére hagytam.
- Hadd mutassam be nektek a barátomat! – húztam oda a gerlepárhoz. – Rob, Ő itt Balázs és a barátnője Anita! – a barátnője szót jócskán megnyomtam.
- Robert Pattinson. Örülök, hogy megismerhetlek! – kezdte udvariasan, de látszott rajta, hogy mennyire a háta közepére kívánja Balázst. Ez abban is megmutatkozott, mikor kezet fogtak. Rob kihúzta magát és a kelleténél jóval erősebben rázta meg Balázs kezét, aki természetesen legalább olyan ellenségesen méregette Robot, mint szerelmem őt. Lélegzet visszafojtva figyeltem a jelenetet.

- Nahát, nem gondoltam volna, hogy Ő a barátod! –hüledezett Anita. – Drágám, emlékszel arra a vámpíros filmre, amit a múlt héten néztünk? – fordult Balázs felé, aki bólintott. – Te játszol benne! – mutatott Robra, aki elmosolyodott. Tudtam, hogy utálja ha felismerik, de hát nincs mit tenni. – Hogy ismerkedtetek meg? – kérdezte végül.
- Igazából Viola és a barátja által, aki Rob gyerekkori barátja. – válaszoltam és szerettem volna ennyiben hagyni a dolgot.
- És hol? – folytatta a faggatást.
- Londonban. – zárta rövidre Rob, aki látta rajtam, hogy idegesít a kíváncsisága.
- Nagyon jól néztek ki együtt! – kedveskedett, bár nem értem miért.
- Köszönjük! – mosolyogtam rá kedvesen. Még szerencse,hogy a következő pillanatban anyám odajött, hogy jön a torta, mert nem nagyon tudtam volna már mit mondani nekik.

Kihozták a gyönyörű nagy tortámat és letették az asztalra. Elfújtam a húsz gyertyát, amit mind rápréseltek a tortámra.
- Kislányom! Mivel nem nagyon tudtunk már neked mit venni, ezért apáddal eszünkbe jutott valami! – kezdett bele anya, majd jelentőségteljesen apára nézett.
- Mivel mondtad, hogy Roberttel szeretnétek összeköltözni, amit mi anyáddal százszázalékosan támogatunk, azt gondoltuk talán lehetne az ajándékunk a ház fele! – mosolyodott el apa. Egy pillanatig fel sem fogtam, amit mondott. Majd hevesen rázni kezdtem a fejem.
- Nem, apa ez túl sok! Semmiképpen sem! – hadartam.
- Nos, ez nem kérdés volt, mi így döntöttünk! – rántotta meg a vállát. Kétségbeesetten néztem Robra, akinek az álla szintén a betont súrolta.

- Alex, erre semmi szükség! – kezdett bele, de apa leintette.
- Gyerekek, nekünk ez nem nagy dolog és boldoggá tesz minket! – erősködött apa. Abban igaza volt, hogy az Ő munkájuk mellett, ez meg sem kottyan nekik, de mégis nagy dolognak éreztem! – Kérlek ne sérts meg. Viki! – mosolyodott el apa és megölelt, majd anya is oda lépett és együtt ölelgettek.
- Köszönöm! – suttogtam nekik hálásan.
- Ha már az ajándékoknál tartunk, akkor én is szeretném átadni az enyémet! – szólalt meg Rob kicsivel később, mikor már abbahagytuk az ölelkezést!
- Rob! Megbeszéltük, hogy nincs ajándék! – fordultam felé feszülten.

- Nos, ez nem is igazi ajándék! – hajtotta le a fejté és zavartan a cipője elejét nézegette. – Szóval csak egy kis apróság – belenyúlt a farzsebébe és elővett egy kis ékszeres dobozt. Oh, ha megint valami drága nyakláncot vagy karkötőt vett nekem, akkor visszavitetem vele. Elmosolyodott és szépen lassan felnyitotta a dobozt. Nagy meglepetésemre nem karkötő és nem is nyaklánc volt benne… csak akkor esett le mit tervez, mikor belekezdett.
- Viki! – letérdelt elém és megfogta a kezem. – Amióta először megláttalak arról álmodozom, hogy a feleségem leszel! Szeretlek és biztos vagyok benne, hogy veled akarom leélni az életem. Tehát most felteszem a kérdést! Viktória Steiner, leszel a feleségem? – alig kaptam levegőt a meglepődöttségtől. Erre aztán nem számítottam. Úgy bámultam rá, mint aki megnémult. Néma csönd vett körül minket. – Nem azt kérem, hogy holnap gyere hozzám, hanem, hogy egyszer! Csak szeretnélek a menyasszonyomnak tudni! – mosolyodott el a ledöbbent fejem láttán. Igazából azt sem tudtam mire várok, hiszen másra sem vágyom jobban, mint hogy vele legyek életem végéig. Elmosolyodtam és úgy feleltem a kérdésre:

- Igen! – elégedetten felhúzta a gyűrűt az ujjamra, majd felegyenesedett hozzám. Azonnal a nyakába vetettem magam és hosszan csókoltuk egymást, miközben a barátaim hangosan tapsoltak.
- Köszönöm! – suttogta a fülembe elégedetten.
- Szeretlek! – mosolyogtam és a könnyeimet törölgettem. Igen, nem bírtam ki sírás nélkül, annyira meghatódtam.
- Én is téged! – felelte és a vidámságát le sem tagadhatta volna. Jelenleg semmi mással nem voltam elfoglalva, mint vele. Csak néztem a tökéletes arcát és hálát adtam az égnek, hogy van nekem és ennyire szeret.

Szépen lassan az emberek odasereglettek és gratuláltak nekünk. Elsőként anya ölelgetett meg sírva, csodálkoztam volna, ha kibírja, majd apa, akinek egy kicsit tartottam a reakciójától.
- Ne nézz így kislányom, ennél boldogabb nem is lehetnék! Rob remek fiatalember, jobb férjet nem is kívánhatnék neked! – közölte felszabadultan. – Arról nem is beszélve, hogy igazi úriember. Először tőlem kérte meg a kezed! – húzta ki magát elégedetten, miközben megpaskolta Rob vállát.
- Tényleg? – fordultam Rob felé meglepetten, aki csak bólintott.
- Igen, mikor éppen nem voltál mellette a mai estén odajött, elmondta mit szeretne és a beleegyezésemet kérte! – mosolygott apa.

Anya még mindig pityergett, ezért mellé léptem és tovább ölelgettem. Aztán a nagybátyámék is gratuláltak, Ally majd ki ugrott a bőréből, hiszen nagyon is támogatja a fiatalkori házasságot. Már kérdezte is, hogy mikor lesz az esküvő, mire Robbal közöltük vele, hogy ez hosszú jegyesség lesz. Aztán a legjobb barátaink is gratuláltak, mint kiderült Mike már tudott róla. Violát megviselte, hogy Mike nem szólt neki, aki csak legyintett és megjegyezte, hogy Via valószínűleg kikotyogta volna, ezért nem mondta el neki.

Csak bámultam a gyűrűmet, ami csodás gyémántokkal volt kirakva. Nem akartam bele gondolni mennyibe is kerülhetett ez a csekélység.
Boldog voltam, azt hiszem soha nem voltam még ennyire elégedett az életemmel. Egy csodálatos férfit tudhatok a magaménak – most már a vőlegényemként -, nekem vannak a legjobb szüleim a világon és a legjobb barátaim. Sikeres vagyok a tanulmányaimat illetően, azt tanulom amit szeretnék és nemsokára összeköltözöm Robbal, abban a városban, amit imádok! Tökéletes életem van, szerencsés embernek mondhatom magam.

Lassan az emberek kezdetek szivárogni, az este végére már csak tényleg a szívemhez legközelebb álló emberek voltak ott. Aztán Ők is elmentek. Robbal mi is felmentünk a szobámba, hogy végre kipihenje magát.
- Ez volt életem legszebb napja! – mondtam halkan, miközben kijöttem a fürdőből.
- Nekem is! Ugye tudod, hogy nem sürgetlek semmivel! – fordított maga felé.
- Tudom kicsim! – csókoltam meg. – Először összeköltözünk, aztán ráérünk az esküvővel foglalkozni! Rengeteg időnk van! – mosolyogtam rá, mire egyetértően bólintott.

Ezen az estén már nem ez volt a téma köztünk. Rob lassan magával húzott az ágyhoz, hogy óvatosan végigdöntsön rajta és ajkaival bejárja testemet. Boldogan viszonoztam minden egyes édes percet, amit kaptam tőle. Lassan csókolt bele a nyakamba, a mellkasomba, majd egyre lejjebb és lejjebb haladt a testemen, míg nem ajkaimat elégedett sóhajok hagyták el.

Kezeivel finoman kényeztette melleimet. Testem minden érintésére hevesen reagált. Sokáig nyújtotta az édes pillanatokat, míg nem sóvárogva kértem, hogy enyhisten kínlódásomon. Vágytam rá, nagyon is. Testünk újra eggyé vált és mind kettőnk ajkait felszabadult sóhaj hagyta el.

Lassan mozgott, én késséggel követtem az általa diktál ütemet. Csodálatosan boldog voltam, ez volt a mai este tökéletes lezárása. Szorosan fogtam körbe Rob testté, mikor mozgása egyre gyorsabb lett. Közel voltunk mind a ketten. Aztán Rob teste megfeszült fölöttem, ahogy az enyém is. Lihegve dőltünk el az ágyon, hogy a mellkasára húzódva végre álomba merüljünk.

Reggel, mikor felébredtem Rob még aludt. Nem is volt szándékomban felébreszteni, mivel még csak kilenc óra volt és amúgy is nagyon fáradt volt. Halkan kimásztam mellőle, nehogy felkeltsem. Én már nem tudtam volna aludni, ahogy a tegnap emlékei előtörtek, már tudtam, hogy miért nem. Ránéztem az ujjamra, amin ott ragyogott a csodás ajándék és a gyomromban ismerős bizsergés jelent meg. Izgatott voltam, hiszen menyasszony lettem. Ez csak még jobban megerősítette, az amúgy is erős köteléket köztünk.

Felvettem a rövidnadrágom és a toppom, amiben Rob érkezése előtt aludtam és elindultam kifelé. Nem is tudtam merre tartok, csak a föld fölött tíz centivel lebegve haladtam a kihalt folyosón. Ahogy elsétáltam anyuék szobája előtt, arra gondoltam benézek, hátha ébren van. Halkan lenyomtam a kilincset és bedugtam a fejem az ajtón.

- Gyere kicsim! – szólt anyu mosolyogva és megpaskolta az ágyat maga mellett. Mint valami ötéves, ugrándozva odamentem és bebújtam mellé az ágyba, átölelve őt. Percekig csak néma csendben feküdtünk és a hajamat simogatta. – Büszke vagyok rád! – törte meg a csendet.
- Miért? – néztem rá meglepetten.
- Nem tudom, csak olyan nagy vagy már. Úgy értem felnőttél és nemsokára feleség leszel! Ez furcsa egy anyának. - mosolygott.
- Azt hittem te is támogatod a fiatalkori házasságot, akárcsak Ally! – csodálkoztam rá.
- Ha megtalálod azt, akivel el tudod képzelni az életedet, akkor mindenképpen! – felelte kedvesen.

- Akkor én jól döntöttem! – mondtam teljes bizonyossággal.
- Efelől nem is volt kétségem! Látom, hogy néztek egymásra… pont olyanok vagytok, mint én és apád annak idején! – merengett el. – És mikorra tervezitek az esküvőt? – kérdezte izgatottan.
- Nem tudom, talán ha befejeztem az egyetemet, talán előbb! Ezt majd az élet hozza magával. – vontam vállat, miközben majdnem kiugrottam a bőrömből. – Apa hol van? – jutott eszembe.
- Be kellett mennie az irodába. – felelte – Tudod Ő is nagyon boldog és büszke rád! Biztos benne, hogy Rob remek fiú, azt hiszem teljesen az ujjai köré csavarta az apádat! – nevette el magát.

- Igen szerencsére nagyon megkedvelte! Ez nagyon sokat jelent nekem, hiszen tudod milyen! – forgattam a szemem az emlékek hatására.
- Nos, valóban nem egyszerű eset, de látod, akit kell azt szeret! – simogatta meg az arcomat kedvesen. Hát igen… valóban az a lényeg, hogy Robot szereti.
- Szerencsére! – sóhajtottam és visszadöntöttem a fejem anya vállára. Még egy ideig feküdtünk ott, aztán anya megszólalt:
- Menjünk és csináljunk valami reggelit, Rob biztos éhes lesz ha felébred! – bólintottam és feltápászkodtunk az ágyból.

A konyhában aztán anya lendületbe jött. Először megcsinált egy jó nagy adag rántottát, majd nekilátott palacsintát is sütni. Hiába mondtam, hogy nem egy tucat emberre főz, Ő csak legyintett és közölte, hogy Rob biztos nagyon éhes lesz a tegnap után. A tokomon akadt a szó és reméltem, hogy nem a tegnap esti lefekvés utáni akciómra célozgat Robbal. Egyrészt nagyon halkak próbáltunk lenni, másrészt meg messze van anyuék szobája és vastagak a falak, nem úgy mint Angliában.

Anya csak mosolyogva folytatta a sütögetést, nem is figyelve a rémült arcomra. Azt hiszem örült, hogy végre csöndben vagyok és nem mondom, hogy elég lesz már az étel.
Rob csak délben kelt fel, addig anyával bekaptunk valami apróságot, hogy mi is Robbal együtt ehessünk.

Rob viccesen kívánt jó reggelt nekem, leendő feleségének nevezett!
Sokat gondolkoztam azon, hogy abban az egy hétben amíg itt vagyunk mit érdemes megmutatni Robnak. Arra jutottam, hogy csak a legfontosabb nevezetességekhez viszem el, ráérünk még körbenézni, ha máskor jövünk.

Ma este Violával és Mikekal fogunk vacsorázni a belvárosban. Laurával rég nem beszéltem, ezért úgy döntöttem ma végre felhívom őt, hiszen a tegnapi eljegyzésemet is ideje elmondani neki! Meg amúgy is kíváncsi vagyok mi van vele és Tommal. Robtól is meg fogom kérdezni, hogy mit tud róluk, hiszen az egyik legjobb barátja és sokat beszélnek. Mikeból már sokat kiszedtem, de ennyi nem elég.

Tárcsáztam is a Londoni lakásunk számát, de mikor a harmadik csöngés után választ kaptam, nagyon meglepődtem…

Viki fürdőszobája:
http://i44.tinypic.com/168v9dy.jpg
Szülők hálószobája:
http://i41.tinypic.com/2j4eped.jpg
ÉS A GYŰRŰ:
http://i43.tinypic.com/t852rd.jpg

Anita:
http://i40.tinypic.com/1039zwj.jpg
Balázs(emlékeztetőül):
http://i44.tinypic.com/2ivnz0o.jpg

Egy új élet kezdete - 33. fejezet

Újra itthon

Sziasztok! Meghoztam a 33.fejezetet. Ebben elég sok dolog fog történni, ami megalapozza a következő részek történéseit! Remélem tetszeni fog! Várom a véleményeket és köszönöm az előző fejezethez a hozzászólásokat, nagyon örültem nekik!:)
Jó olvasást!

- Mi… mi újság? – kérdeztem nagyon feszülten.
- Felébredt! – felszabadult sóhaj hagyta el a számat. Mintha egy ezer kilós súlytól szabadultam volna meg.
- Hála Istennek! Akkor minden rendben lesz, igaz? – folytattam a vallatást.
- Igen. Jól van. Még az intenzíven tartják, ha holnapig nem jelentkezik semmi, akkor leviszik onnan és egy hét múlva talán már haza is mehet! – vázolta a helyzetet Erik.
- Akkor megreggeliztetem Jamieéket és bemegyünk, rendben? – mondtam egyre boldogabban.
- Az jó lesz. – elköszöntünk és örömmel újságoltam Robnak a jó hírt.

Szerencsére a gyerekek is fél óra múlva felébredtek, így egy kiadós reggeli után már a kórházba tartottunk.
Erik a folyosón várt minket és boldogságban úszott, akárcsak én. Bevitte a gyerekeket, aztán én is bemehettem hozzá, Robbal az oldalamon.
- Ally! – borultam a nyakába boldogan.
- Jaj, szívem óvatosan! Kicsit fáj… - nyögte ahogy ölelgettem. Észbe kapva elengedtem és két puszit nyomtam az arcára. – Rob, örülök, hogy te is itt vagy! – mosolygott kedvesen és váltottak két puszit. – És köszönöm nektek mindent! Erik mondta, hogy ti voltatok a srácokkal. Örülök, hogy jó kezekben tudhatom őket. – mondta hálásan.
- Ezt már mondtam párszor, hogy természetes. Én is örültem, hogy velük lehetek! – ráztam a fejem, elegem volt, hogy mindenki köszöngeti.
- Ha megbocsájtotok nekem most mennem kell! Örülök, hogy jól vagy Allyson! – ölelte meg finoman Rob! – Hívlak majd! – megcsókolt és elindult forgatni.

- Paige arról áradozott, milyen jó volt veled és Robbal. A barátod nagy kedvence lett! – nevetett, majd fájdalom jelent meg az arcán.
- Óvatosan még! – figyelmeztettem – Amúgy meg óriási támogatás volt nekem, hogy mellettem van. Szerencsés vagyok! – bólintottam.
- Igen, már mondtam, hogy nagyon kedvelem! Az elején izgultam, hogy elég jó-e neked, de most már tudom, hogy a legjobb! – fogta meg a kezem.
- Köszönöm! – mosolyogtam rá. – Hallom nemsokára akár haza is mehetsz! – váltottam témát.
- Igen, igaz csak most ébredtem, de már megörülök, ettől a korházi légkörtől! – fintorgott. Nem tudom, hogy fogja kibírni, hogy itt kell feküdni, nem az az ember, aki sokáig kibírja egyhelyben.

- Arra gondoltam, hogy még nem jössz ki és Erik holnap már dolgozik, addig vigyázok a gyerekekre! – ajánlottam.
- Örülök, hogy ezt mondod, mert pont ezt szerettem volna kérni! Annak örülök a legjobban, ha te vagy velük és azt hiszem ők is ezt szeretnék! – mondta kedvesen, ártatlan arccal.
- Ebben az esetben, el is viszem őket! Nem jó nekik a korház! – álltam fel. – Holnap behozom őket megint! – nyomtam az arcára egy puszit.
- Köszönöm szívem! – bólintott.

A gyerekeket elvittem a játszótérre, hogy ne unatkozzanak, aztán mikor Erik hazajött én is elindultam az én Robomhoz.

A következő hét valahogy hasonlóan telt. Délelőtt a gyerekekkel Allynél voltunk, én sokszor visszamentem este is és vittem neki valami fonom ételt. Olyankor sokat beszélgettünk és nevettünk.

Aztán végre kiengedték másfél hét után. Még akkor is sokat volta m velük, hogy Ally tudjon otthon is pihenni. Egyik nap Paige addig könyörgött, hogy had jöjjön velem a szállodába, míg végül beleegyeztem és elhoztam magammal. Ally csak nevetett, mert Paige elsősorban nem miattam akart jönni, hanem Rob miatt. Kezdtem aggódni, hogy mennyire fogja őt megviselni, ha Rob végez a forgatással és elhagyjuk New Yorkot. Persze Ally biztosított, hogy bármikor kölcsön adja.

Anya naponta többször hívogatta Allysont és még azt is felajánlotta, hogy kiutazik. Aztán Ally megnyugtatta, hogy én itt vagyok és a szülei is folyton segítenek.
Egyre jobban közeledett a forgatás vége Rob számára, ez pedig azt jelentette, hogy én hamarosan elhagyom a várost és haza utazom a szüleimhez.

Egy nagy feladatot kaptam. Mivel Ally azt tervezte, hogy a gyerekekkel velem jönnek Magyarországra, hogy a nagyinkat meglátogassák. De most neki még volt pár vizsgálata, így megkérdezte elvinném-e őket egyedül is, hogy a gyerekek egy kicsit a nagyival lehessenek csak. Azonnal rávágtam, hogy igen és csak aztán gondoltam bele, hogy milyen nagy feladat is ez. De már bevállaltam.

Közvetlen járatra foglaltunk helyet, így még az átszállással sem kell bíbelődni és kevesebb, mint nyolc óra alatt megérkezünk.
Rob utánam jön másfél hét múlva és újra együtt leszünk. Ez a majdnem két hónap csodálatos volt. Bár New York továbbra sem tartozott a kedvenc városaim közé - ahogy Robnak sem-, de szívesen emlékszem vissza majdnem minden pillanatra.

Erik és Ally maradtak, én meg felszálltam a gépre a gyerekekkel, hogy végre haza menjek. Hiányzott a ház, a családom és még Magyarország is. Ahogy leszálltunk a gépről a gyerekek nagyon boldogok lettek.
Apa és anya vártak minket a reptéren és hosszú percekig ölelgettek minket. Aztán a nagyihoz mentünk, hogy lerakjuk a gyerekeket.

A nagyi majd ki ugrott a bőréből, mikor meglátott és csak egy kiló kaja belém tömése után volt hajlandó engedni, hogy haza menjek és végre aludjak a saját ágyikómban, az itteni szobámban. A ház változatlan állapotban volt, mint mikor legutoljára itthon voltam – karácsonykor -, minden a helyén volt.

Szerettem ezt a házat, anya ízlésesen rendezte be, kitűnő érzéke volt a lakberendezéshez, mindent maga választott a falak helyétől a bútorzaton át mindent. Óriási ház volt, a földszinten nagy nappali és konyha, meg egy dolgozószoba. Az emeleten pedig apuék hálószobája, az enyém és még két vendégszoba is helyet kapott. A kert is nagy volt, medencével és kerti sütögetővel megpakolva.

A következő két napban igyekeztem beállni az európai időzónára, ami kicsit nehezen ment most.
Aztán legnagyobb meglepetésemre hamarosan beállított Via és Mike. Azért lepődtem meg, mert nem mondta, hogy Ők is jönnek.
- Jaj, de örülök nektek! – ölelgettem őket felváltva. – De nem is tudtam, hogy jöttök! – vetettem a szemükre.
- Igazából csak egy hete döntöttük el! Anyuék addig rágták a fülem, míg bele nem mentem! – nevetett Viola.
- Édesem, naponta beszélünk telefonon. Lett volna lehetőséged elmondani! – folytattam a hisztit. Viola csak a szmét fogatta, nem tudott mit mondani. Amúgy meg a legjobbkor jöttek. Anya és apa dolgozott, így unottan tengettem napjaimat az óriási házban.

- Rob is jön! – mondtam izgatottan.
- Tudom, beszéltem vele! – na puff, gondolhattam volna, hogy Mikenak nem nagyon tudok újdonságot mondani Robról. Pletykásabbak, mint a csajok.
- Össze fogunk költözni! – csúszott ki a számon. Mike és Viola ledöbbenve fordították fejüket felém.
- Parancsolsz? – kérdezte Via ledöbbenten.
- Látom mégis tudok újat mondani! – kuncogtam halkan. – Szóval Rob felvetette, hogy költözzünk össze, én meg boldogan belementem! – világosítottam fel a két tátott szájjal bámuló barátomat.

- De ez… ez remek! – visongott Viola.
- Azt hittem, nem fogsz örülni, hiszen egyedül hagylak! – hajtottam le a fejem.
- Most csak viccelsz, ugye? – kérdezte nevetve. – Ha te boldog vagy én is! A legjobb barátnőm vagy, Viktória! – mondta szigorúan. Odamentem hozzá és megöleltem. Viola és Mike is elgondolkodtak, hogy talán összeköltöznek.
- És akkor mi lesz Laurával? – kérdeztem aggódva.
- Elfér! – nevetett Viola.

- Meg Tommal amúgy is olyan jól elvannak, alig látjuk őket! Talán ők is összebútoroznak! – majdnem megakadt a torkomon a kóla, ahogy Mike ezt mondta.
- Gondolod? – kérdeztem döbbenten.
- Nem tudom, csak mondtam. De el tudom képzelni! – rántott vállat. Ezek szerint dúl a szerelem a két fiatal közt.

A héten megérkezet Ally és Erik is New Yorkból és elég sok időt töltöttek nálunk. Végre újra együtt volt az egész család. Nekem mégis hiány érzetem volt… hiányzott Rob. Azzal nyugtattam magam, hogy nemsokára ő is itt lesz. Ez igaz is volt. Már csak pár napot kellett várnom, hogy újra együtt legyünk.

Rob érkezésén kívül volt még valami, ami vészesen közeledett. Ez nem volt más, mint a születésnapom. Mindig is utáltam, ha nagy hajcihőt csapnak, de ha valakinek egy Viola féle lány a legjobb barátnője, akkor elkerülhetetlen figyelmen kívül hagyni. Augusztus elsején van a születésnapom és Rob aznap este érkezik meg.

Próbáltam Violát leállítani azzal, hogy Rob fáradt lesz és nekem sincs kedvem a bulihoz, de rá kellett jönnöm, hogy semmi beleszólásom nincs a születésnapom ünneplésébe. Ráadásul remek támogatóra talált anyu személyében.

- Stella! Mit szólnál, ha Viki születésnapján este tartanánk itt egy kis bulit! Régi barátok és természetesen a család többi tagja! – kapta el Via anyát egyik nap a konyhában.
- Viola drágám, milyen figyelmes vagy! Természetesen semmi akadály a dolognak! – biztosította anya.
Fintorogva hallgattam, ahogy megbeszélik a teendőket.

Már csak két nap volt Rob érkezéséig, így egyre boldogabb voltam. Éppen jókedvűen szambáztam le a lépcsőn, mikor megérkezett Viola. A bulihoz szerzett be még néhány elengedhetetlen dolgot, mivel az is két nap múlva esedékes. A meghívottak listáját a pultra tette, ahogy elnéztem nem is olyan sok. Tényleg csak a család és néhány barát. A kezembe vettem, hogy pontosan átnézzem kikre is számíthatok, mikor szinte felvisítottam.

- Mi a bajod? – fordult felém Via értetlen arccal.
- Nekem mi a bajom? Mond, te normális vagy? – kérdeztem kétségbeesetten és meglóbáltam előtte a listát. – Balász? Hogy gondoltad? Rob és Balász egy házban? – kérdeztem, szinte hisztérikusan.
- Viki! Nem tehettem, hogy nem hívom meg. Minden régi barátunk itt lesz és Ő is közéjük tartozik! Nem lesz semmi baj! – mondta teljesen nyugodtan.
- Ez katasztrófa lesz! Azonnal felhívod és megmondod neki, hogy nem jön el! – utasítottam idegesen.

- Azt nem tehetem! Nagyon kellemetlen lenne! – rázta a fejét.
- Pedig meg fogod tenni. Ha lettél volna szíves közölni velem a terved, akkor szólhattam volna, hogy nem hívhatod meg! De te nem tetted, szóval, most viseled a következményeit! – förmedtem rá.
- Viki! – jött közelebb hozzám. – Nem lesz semmi gond. Vagy talán van mitől félned? – kérdezte kíváncsian. Tudtam mire céloz.

- Nem, ezt nem csinálod velem! Tudod, hogy túl vagyok rajta, én csak Rob miatt aggódom. Nem kényszeríthetem Balázzsal egy légtérbe. Hogy érezné magát szerinted? – kérdeztem az utolsó indokba kapaszkodva.
- Nézd a jó oldalát. Legalább bebizonyíthatod Robnak, hogy semmilyen hatással nincs rád! – érvelt tovább. Feladtam…kész Violával szemben úgysem nyerhetek.
- Rendben! De ha bármi baj lesz az a te lelkeden fog száradni. – mutattam felé sértődötten.
- Vállalom! – mosolyodott el győzelemittasan.

Görccsel a gyomromban ültem le reggelizni a születésnapomon. Apa és anya nem nagyon értették mi a bajom. Felköszöntöttek, majd átmentünk a nagyihoz ebédre, hogy Ő is átadhassa az ajándékát. Anya, apa, Ally és Erik este ott lesznek a buliban.

Felöltöztem a bulira. Mivel Rob is itt lesz egy szexi ruhát választottam, szerettem volna elkápráztatni. Meg amúgy is születésnapom van. A választásom egy zöld, körülbelül combközépig érő, gyöngyökkel kirakott ruhára esett. Már megvettem egy ideje, de még sosem volt rajtam. A gyöngyök ezüstösek voltak, ezért egy ezüstpántos magas sarkú szandált vettem hozzá.

Egyre jobban közeledett a hat óra, nekem meg egyre jobban fájt a gyomrom. Lassan kezdtek szivárogni az emberek, vagyis a rég nem látott barátaim. Az udvar kezdett megtelni. Éppen mosolyogva beszélgettem az egyik kedves barátnőmmel, mikor újabb emberek érkeztek. Vagyis csak kettő. Balázs és az egyik volt osztálytársam, Anita érkeztek meg. Letettem a poharamat, nagy levegőt vettem és odasétáltam Viola mellé, hogy köszöntsem őket. Nagy meglepetésemre kézenfogva várakoztak.

- Sziasztok! – mosolyogtam rájuk kedvesen.
- Szia! – köszöntek egyszerre. Balász elengedte a kezét és megölelt. Furcsa érzés volt, Viola végig figyelt, hogy hogyan reagálok. Aztán Anitának adtam két puszit.
- Örülök, hogy itt vagytok! Ráadásul úgy látom együtt vagytok! Gratulálok! – mondtam kedvesen.

- Köszönjük! – vette át azonnal a szót Anita. – A te barátod merre van? Úgy hallottam Ő is itt lesz. – nézett körbe és közben visszahúzta maga mellé Balázst, mint a tulajdonát. Tudtam, hogy Anita mindig is Balászt akarta. Sosem mondta, de egy barátnő megérzi ezt. Mindig is utált, mert Balász velem járt. Hát most az övé lett és ahogy látom nagyon elégedett. Talán azt gondolja, hogy zavar. De ebből nem eszik.

- Nemsokára jön! Mike, Viola barátja most indult el érte a reptérre! – mosolyogtam rá, figyelmen kívül hagyva a szúrós tekintetét.
- Tényleg, milyen hülye vagyok, pedig Balázs említette is, hogy angol! – kacagott fel.
- Igen. – hagytam rá.
- És mióta vagytok együtt? – faggatott tovább Anita, és közben Balázs reakcióját figyelte.
- Augusztus közepén lesz hét hónapja! – válaszoltam még mindig kedvesen.

- Aszta, az nem semmi! Mi még csak két hónapja, igaz macika? – simított végig Balázs karján. Alig bírtam visszafojtani a nevetést. Macika? Balázs utálja, ha becézgetik.
- Jah! – nyögte megrökönyödötten. Na, ez is szép kapcsolat…
- Igyatok valamit, én addig foglalkozom egy kicsit a többiekkel is! – otthagytam őket, nem bírtam volna nézni ezt a tettetett tökéletességet. Viola is követett.

- Ez jó lesz! – nevetett mellettem. Igazat kellett neki adnom, igen vicces lesz figyelni, ahogy Anita próbálja bebizonyítani, hogy Balázs mennyivel jobban illik hozzá, mint hozzám. Legalább nem fogok unatkozni, míg Rob meg nem érkezik!

Újra beszédbe elegyedtem a többiekkel. A listán szereplő összes ember itt volt. Nem volt vészes, annyira nem voltunk sokan. Tényleg csak egy szűkebb réteg volt jelen. Talán 15-en voltunk, plusz ugye a családom néhány tagja.

Apa amint meglátta Balázst üdvözölte. Ő volt az egyik szerencsés barátom, akit kedvelt. Meg most ugye Rob… Kicsattanó örömmel beszélgetett vele, érdeklődött az élete iránt.
Láttam, hogy az étel vészesen fogy, így bementem a konyhába, hogy pótoljam.
Éppen nagyban tettem vettem, mikor eszembe jutott, hogy egy kis üdítőt is kéne kivinni. Ahogy megfordultam, hogy a hűtőhöz lépjek egy pillanatra megállt bennem az ütő.

- Halálra rémisztettél! – suttogtam rémülten és a hűtőhöz léptem.
- Ne haragudj, csak láttam, hogy bejöttél és gondoltam beszélgethetnénk kicsit kettesben! – elővette azt a káprázató mosolyát, amitől annak idején levegőt sem kaptam. Most is megdobogtatott bennem valamit, de ez már nem ugyan az volt. Talán csak egy halvány szikrája annak, amit rég éreztem. Valaha mindennél többet jelentett nekem, de most már be kell látnom, fele annyira sem szerettem, mint Robot.

- Rajta! – ösztönöztem és kivettem egy üveg kólát. Nem úgy tűnt, mint aki bele fog kezdeni, így végül én szólaltam meg. – Meglep, hogy Anitával látlak! Nem számítottam rá, hogy ti ketten bármikor is együtt lesztek! – törtem meg a kínos csendet.
- Bevallom én sem! De aranyos lány és legalább van mellettem valaki! – lépett közelebb.
- Szóval csak pótlék? – kérdeztem meglepetten, nem ilyennek ismertem Balázst.
- Mellette legalább nem gondolok folyton rád! – mondta ki, amit a legkevésbé szerettem volna hallani. Közelebb lépett, teljesen a pultnak szorított.
- Én azt hittem…

- Én is! Én is azt hittem, hogy végre túl vagyok rajtad, hogy sikerült végre tovább lépnem. Egészen a mai estéig azt hittem talán ismét boldog lehetek! – karját két oldalam mellé támasztotta a pultra, ezzel engem csapdába ejtve. – Aztán megláttalak, olyan gyönyörű vagy, mint voltál, sőt talán még annál is szebb és előtörtek a régi érzelmek! Rá kellett jönnöm, hogy nem bírok túllépni rajtad, nem tudlak elengedni! – suttogta és szeméből sütött az őszinteség.

- Balázs, én… én nem tudok mit mondani! Kérlek, ne csináld ezt velem! Lassan egy éve vége és én már rég tovább léptem. De nehogy azt hidd, hogy nem fáj ezt hallanom! Megőrjít a tudta, hogy akit ennyire szerettem bántom! – mondtam fájdalomtól elfúló hangon.
- Szerettél… - nyögte fájdalmasan, mint akiben tudatosul, hogy tényleg vége. Végigsimítottam elgyötört arcán, mire homlokát az enyémnek döntötte.
- Sajnálom! – összeszorított szájjal, szinte némán mondtam ki az utolsó szavakat. Lehunyta a szemét, arcunk nagyon közel volt egymáshoz.

Úgy éreztem ezt még megtehetem, ez az utolsó alkalom, hogy elgyengülök. Több hibát nem ejtek, csak még ennyit, hogy valamennyire enyhítsem fájdalmát. Talán én is vágytam rá. Vagy csak a régi érzéseim késztettek rá? Nem tudom…

Nem volt időm végiggondolni, mert a konyhaajtó kinyílt. Balázs és én is oldalra kaptuk a fejünket a hangra. Ahogy ránéztem a megrökönyödött emberre, már tudtam, hogy majdnem elkövettem életem legnagyobb hibáját. A kék szemek meglepődöttséget sugároztak felém és talán csalódottságot…

A ház(+kert):
http://i50.tinypic.com/316kfti.jpg
A nappali:
http://i50.tinypic.com/10gjipk.jpg
Konyha:
http://i50.tinypic.com/2d13c6g.jpg
Viki szobája:
http://i47.tinypic.com/2zhjcc6.jpg

Viki a bulin:
http://i50.tinypic.com/epi109.jpg
(a házról folyamatosan kerülnek majd fel képek...meg szereplők is!)