Egy új élet kezdete - 3. fejezet

A barát


Itt a harmadik fejezet! Bocsánat, hogy ilyen későn raktam fel, de ma egész nap rohangáltam.
Holnap pedig elutazom, ami azt jelenti, hogy a következő fejezet sajnos csak jövő hét szerda környékén kerül fel! De addig is gyertek és írjatok véleményt! Igaz, csak akkor fogom látni, ha haza érek, de nagyon örülnék neki,ha sok-sok vélemény várna, mikor megérkezem!:)
Mindenkinek kellemes időtöltés kívánok, így, a nyár utolsó hetére! Ígérem, amint megérkeztem rögtön felteszem a következő fejezetet!


- Sziasztok! – mondta mikor odaértünk és puszit nyomott Viola szájára.
- Szia, Mike. – mondtam és két puszit váltottunk.
- Robert – szólalt meg Mike és az asztal másik oldalán ülő férfi felé nézett. Eddig észre sem vettem őt. Felkelt a székből. – Ő itt Viola! – mosolygott Mike és fél oldalához ölelte kedvesét. Kezet nyújtottak egymásnak.
- Szia, Viola! – mondta az idegen – Már sokat hallottam rólad.
- Szia!- mosolygott Via. – Nagyon örülök, hogy végre megismerhetlek.
Ekkor Mike felém fordult, ahogy az idegen is.
- Ő pedig Viola legjobb barátnője, Viktória. – mutatott rám. Kicsit zavarban voltam, mert ez a barát nagyon is helyes volt. Egy igencsak magas, kék szemű és szőkés hajú férfivel találtam szemben magam. A tincsei kicsit kócosan álltak, de ez csak még vonzóbbá tette. – És ő az én legjobb barátom, Robert. – folytatta Mike. Robert rám mosolygott és a kezét nyújtotta felém. Azonnal reagáltam.
- Szia, nagyon örülök. – mondta és még mindig mosolygott.
- Szia! Én is örülök. – mondtam, én is mosolyogtam. Aztán néhány pillanatig még egymás szemébe néztünk. Végül elengedtük egymás kezét és leültünk.

Viola Mike mellé ült én pedig a helyes idegen mellé voltam kénytelen. Nem mintha bánnám. Udvariasan kihúzta nekem a széket és mosolygott. Leültem és mosolyogva megköszöntem neki. Jobb kezével beletúrt bozontos hajába és ő is leült. Egymás szemébe néztünk még egy pillanatig, majd Mike félbeszakította ezt.
- Szóval elaludtatok. - kezdte Mike.
- Ne is mond, ha nem hívsz fel, nem tudom mikor keltünk volna fel. – mondta rögtön Viola.
- Az nagy kár lett volna! – mondta Mike.
- Igen, pedig nem is voltunk fáradtak. – vont vállat Via. – majd Roberthez fordult. – Szóval honnan is ismeritek egymást? – kérdezte kíváncsian.
- Osztálytársak voltunk az általános iskolában. – mondta Robert - És azóta is barátok vagyunk.
- De mostanában Rob nagyon elfoglalt, így keveset tudunk csak találkozni. – vette át a szót Mike.
- És milyen volt Mike a suliban?- vigyorgott Viola. – Sokat csapta a szelet a lányoknak?- kérdezte, majd huncut vigyorral Mike felé fordult. Mike is mosolygott.
- Őszintén megvallva elég nagy nőcsábász volt. – mondta Robert vigyorogva.
- Tényleg? – nézett Viola Mikera.
- Persze, csajoztam. De nem találtam a megfelelő lányt. – válaszolta Mike - Mivel, akkor még nem itt éltél. – mosolygott és egy csókot nyomott Viola szájára.

Elkezdtek turbékolni. Ezért úgy döntöttem, hogy Robert felé fordulok. Ő is pont ekkor döntött így, mert találkozott a tekintetünk, mikor ránéztem. Erre persze mindketten elmosolyodtunk.
- Szóval itt jársz főiskolára, ugye? – kérdezte tőlem kedvesen.
- Igen. – válaszoltam neki és közben elgondolkodtam, hogy ezt vajon honnan tudja. Aztán persze rájöttem, hogy Mike nyilván megosztott vele pár információt Violáról és biztos engem is említett.
- Mit tanulsz?- folytatta az érdeklődést.
- Drámapedagógiát. – mondtam könnyedén.
- Miért esett a választásod éppen Londonra? - kérdezte és láttam rajta, hogy valóban érdekli. Közben egyik kezével a hajába túrt. Ez tetszett és kicsit ki is zökkentett, de rögtön összeszedtem magam és válaszoltam.
- Magyarországon csak úgy lehet tanulni, ha már van valamilyen pedagógiai végzettséged. Másoddiplomaként kaphatsz drámapedagógiai végzettséget. – mondtam. – Itt pedig lehet főiskolán tanulni. Csak jókat hallottam róla. Így gondoltam miért ne! – mosolyogtam.
- Értem. – mondta. –Nem hiányzik nagyon Magyarország? - kérdezte gyöngéd hanggal.
- Őszintén? Nem, nem igazán! – mondtam határozottan. Meglepetten húzta fel a szemöldökét.
- Tényleg? – kérdezte és látszott rajta, hogy nem erre a válaszra számított.
- Magyarország nem igazán hiányzik. – mondtam megint – De a családom és a barátaim igen. Nagyon is. – mondtam és kicsit összeszorult a szívem, ahogy erre gondoltam. Robert elmosolyodott erre.
- Igen, ezt meg tudom érteni! – sóhajtott. Meg tudja érteni? Ezek szerint nem itt él? Hírtelen nagyon elkezdett érdekelni.
- Te nem Londonban élsz? - kérdeztem meglepetten.
- Elvileg igen, gyakorlatilag viszont nem élek sehol. - mondta és őszintén felkacagott.
- Ez mit jelent? – kérdeztem kicsit összezavarodva.
- A munkám miatt sokat utazom, így igazán sehol nem lakom. – mondta.
- Mit dolgozol? - kérdeztem hirtelen.
- Színészkedem. – mondta tétován. Nem úgy, mint aki dicsekedni akar vele, inkább, mint aki titkolná. Én pedig meglepetten hallottam a választ. Nem igazán volt ötletem mit mondjak erre.
- Oh – nyögtem ki – Láthattalak valamiben? – kérdeztem tőle.
- Hát, láthattál éppen. – mondta egy félmosollyal. – De szerintem nem láttál. - mondta és angyali arccal nézett rám. – Igaz? – kérdezte végül ugyan azzal a mosollyal.
- Igaz. – mondtam és lenéztem. Engem is meglepett, de zavarba jöttem. Valószínűleg észrevette rajtam, mert rögtön folytatta.
- De, ez jó! – mondta. Visszanéztem rá és láttam, hogy komolyan mondja. – Mindketten most látjuk egymást először. Nem kell semmiféle rólam alkotott képpel számolnom, így jobban lehet ismerkedni! – mosolygott és az arcomat fürkészte. Az utolsó mondattól összerándult a gyomrom. Ismerkedni?! Ez tetszett!

Akkor hirtelen arra gondoltam, hogy mi a fene van velem. Alig ismerem tíz perce! Miért vált ki belőlem ilyen hatást?
Ekkor Mike szólat meg. Felé fordultunk.
- Hozok valamit inni! – mondta és felpattant – Ki mit kér? – kérdezte.
- Én egy sört. – mondta Viola és rám nézett.
- Én is azt.
- Megyek, segítek neked. – kelt fel Robert is. Elindultak a pult felé. Ekkor Via oda hajolt hozzám. Mint, aki csak erre a pillanatra várt…nem kétlem, hogy így is volt!
- Ugye nem is olyan rossz? – kérdezte reménykedően.
- Nem, határozottan nem. – mondtam. Láttam rajta, hogy örül a válaszomnak.
- És mit gondolsz Robertről? – kérdezte kíváncsian.
- Hát, aranyos. – mondtam. Láttam rajta, hogy nem ezt a választ várta. Már folytatta is.
- Tetszik neked? – kérdezte mosolyogva.
- Ezt honnan veszed? – néztem rá vádlón.
- Ismerlek. – mondat egyszerűen – Na, meg le sem veszitek egymásról a szemeteket. – mondta elégedett vigyorral az arcán.
- Beszélgetünk, tudod ilyenkor illik a másik szemébe nézni. – adtam kitérő választ. De ezzel nem volt elégedett.
- Aha, de ez más. – erősködött tovább. – Ugyan, nagyon is jó pasi, tudom, hogy bejön neked. – vigyorgott ismét.
- Viola, én még nem vagyok kész az ilyen dolgokra. – mondtam, de már nem voltam benne egészen biztos, hogy ez tényleg így van-e. Sőt. Ezen elgondolkodott.
- De szerintem kész vagy. Ne harcolj ellene, felesleges. – szólalt meg újra és láttam rajta, hogy komolyan mondja. Viola nagyon jól ismert, ijesztően jól. Így a kétségek erősebbek lettek bennem. Lehet, hogy igaza van? De akkor is ez még túl korai. Még csak most találkoztam vele.

Viszont igaz, ami igaz meg akarom ismerni. Nagyon is. Ám ez nem csak egy emberen múlik és nem tudhattam, hogy ő mit akar.
- Majd meglátjuk. – mondtam. Ebben a pillanatban értek vissza a fiúk.
- Mit látunk meg? – kérdezte Mike, miközben visszaült Via mellé.
- Semmit. – válaszolt Viola. – Gyorsak voltatok. Köszi. - mondta, miközben Mike odaadta neki az italt.
Robert leült mellém és elém rakta a sört egy mosollyal.
- Köszönöm. – mondtam miközben ránéztem és mosolyogtam. Sokat mosolyogtunk egymásra. Valahogy önkéntelenül is mosolyra gerjesztett, annyira természetesen jött belőlem. Őszintén.
- Nagyon szívesen. – válaszolta. A szemem sarkából láttam, ahogy Viola figyel minket és elégedetten elmosolyodik.
- Heinekent hoztam, remélem szereted. – mondta.
- Igen, ezt nagyon eltaláltad, a kedvencem! – válaszoltam. Elmosolyodott.
- Nekem is. – mondta és még mindig mosolygott. Én is elmosolyodtam, aztán lenéztem a sörre, ami az asztalon pihent. A tekintete még mindig az én arcomat fürkészte. Nem úgy tűnt, mint, aki máshova akar nézni, így visszanéztem rá és tekintetünk megint találkozott. Pár pillanatig némán néztünk egymás szemeibe. Ő törte meg a csendet.
- Nagyon szépek a szemeid. – mondta. Ajaj, éreztem, ahogy ettől a mondattól az arcom színe pirossá változik. Elkaptam a tekintetem, ami lehet, hogy rossz döntés volt, de úgy éreztem, ha még néhány pillanatig a szemébe nézek… Biztos, hogy ő is észrevette a zavaromat. Ennek ellenére folytatta. – Különleges zöld színe van. – állapította meg. – Nagyon szép. – mondta megint. Visszanéztem rá.

Ahogy megint a szemébe néztem, megtörtént, amitől féltem. Éreztem, hogy ebben a pillanatban a tökéletes burkon a szívem körül, amit olyan gondosan építettem fel és erősítettem az elmúlt 4 hónapban - hogy még csak véletlenül se kerülhessen senki a szívem közelébe, nem mintha eddig bárki is veszélyeztethette volna-, repedések jelennek meg. És nem tudtam ellene semmit tenni. Össze voltam zavarodva. Mi történik velem? Próbáltam, összeszedni magam.
- Köszönöm. – sikerült kinyögnöm végre valamit. Még mindig nem akarta elvenni a tekintetét rólam. Én sem. Jó pár pillanat múlva megszólalt.
- Mesélj még magadról! – mondta és némi izgatott kíváncsiságot véltem felfedezni a hangjában és az arcán egyaránt.
- Mit szeretnél tudni? – kérdeztem tőle.
- Mindent! – vágta rá habozás nélkül. Ez tetszett.
- Egy feltétellen. – mondtam a reakcióját figyelve. Várta, mint fogok mondani. – Neked is mesélned kell magadról! - mondtam és próbáltam angyalian mosolyogni.
- Rendben. – válaszolta. Így elkezdetem mesélni neki. Kíváncsian hallgatott és kérdésekkel bombázott. Ő is mesélt magáról, én is kérdeztem őt. Így egyre többet tudtunk meg a másikról: milyen zenét szeretünk, mi a kedvenc kajánk, mit szeretünk csinálni szabadidőnkben, milyen könyveket/filmeket szeretünk. Főleg ezeket a témákat veséztük ki.
Kiderült számomra, hogy dohányzik, mondjuk már az elején láttam előtte a kék camel cigarettás dobozt. De a beszélgetésünk közben többször is rágyújtott. Kérdezte, azt is, hogy dohányzom-e. Mondtam, hogy néha igen. Ma este is dohányoztam.

Viola és Mike hol ott ültek velünk szemben, hol táncoltak. De nem igazán szakítottak félbe minket, amiért hálás voltam, mert nagyon jól éreztem magam. Nem is figyeltem másra csak Robert-re, ő pedig csak rám. Legalább két órája beszélgettünk így kettecskén.
Szerettem volna egy este elmesélni mindent magamról és megtudni mindent róla. Sokat nevettünk és viccelődtünk.
- Van egy még jobb! – mondta – Ezt egy kollégám mesélte, nem tudom meddig röhögtem rajta. – majd belekezdett. - A nagybátyám abbahagyta a dohányzást, leszokott az alkoholról, a nőkről, a nehéz, fűszeres ételekről és az éjszakázásról. Egészséges volt egészen az öngyilkosságáig. – ezen annyira el kezdtem nevetni, hogy alig bírtam abbahagyni. Ő is nevetett, majd megszólalt. – Én is valahogy így reagáltam! – nevetett tovább és a hajába túrt.
- Jaj! – sóhajtottam és a mellkasomhoz emeltem a kezem – Rég nevettem ennyit! – mondtam és láttam rajta, hogy ez tetszik neki.
- Én is. - válaszolta és még mindig teli szájjal vigyorgott. Ekkor új dal kezdődött, egy James Brown szám, amit nagyon szerettem.
- Ezt a számot nagyon szeretem! – mondtam és egy pillanatig egymást néztük.
- Táncolunk? – kérdezte. Felpattant és felém nyújtotta a kezét. Meglepődtem, de volt kedvem hozzá, főleg vele! Így rátettem tenyeremet a tenyerére. Ekkor megfogta rendesen a kezemet és én is felálltam. Kicsit megbillentem, ahogy két lábra álltam és el is fehéredtem, mert a szívem olyan erős lüktetésbe kezdett, hogy én is meglepődtem. Megérezte, hogy megbillentem. Aggódva nézett rám.
- Minden rendben? – kérdezte.
- Igen, persze, csak túl hirtelen álltam fel. - mondtam könnyedén – Mehetünk. – A tánctér felé vezetett.

Viola és Mike is ott táncoltak és mindketten elmosolyodtak, mikor megláttak minket. Melléjük értünk és Robert megpördített. Majd magához húzott és megfogta a derekamat az egyik kezével, a másik kezével még mindig a kezemet fogta. Az én másik kezem pedig a vállára tettem. Egymás szemébe nézve táncoltunk körülbelül egy percig.
Ekkor elengedte a tekintetemet, de csak azért, hogy a fülemhez hajoljon. A keze közben elindult a derekamról. Végig simított az oldalamon, egészen a csípőmig. Keze ott megpihent.
- Én is szeretem ezt a számot. – suttogta a fülembe, olyan hangon, hogy libabőrös lettem tőle. Ekkor éreztem, hogy a burkon a szívem körül, a repedések közt bevilágít a fény. Mintha egy kis darab valahol a helyére kerülne a szívemben. A fény elérte a szívemet. Furcsa érzés volt, amit most éreztem. Nem tudtam mi ez, csak annyit, hogy jó érzés. Hogy ezt akarom érezni. Szerettem volna tudni, hogy ő mit érez.

Majd újra megkereste a tekintetemet. Egymásra mosolyogtunk. Így táncoltuk végig a számot, végig egymást néztük. Persze, a szemem sarkából láttam Viola elégedett tekintetét. Furcsa mód úgy éreztem, hogy mások is figyelnek minket. Nem tudom miért. De nem igazán törődtem mással csak vele.

A szám véget ért, de rögtön kezdődött egy másik szintén lassú dal. Így nem hagytuk abba a táncot. A szám második percénél jártunk, mikor Robert keze a csípőmről lassan a hátam aljára csúszott, így még közelebb kerültem hozzá. Újai végét a gerincemen éreztem. Jó érzés volt.
A szám véget ért és féltem, hogy nem lesz akkor szerencsém, hogy még egy lassú számot játszanak. Pedig most igazán nem volt kedvem elengedni.

És volt akkora szerencsém. A dj elkezdte játszani a következő dalt. Majd beleszólt a mikrofonba. Ekkor egy pillanatra mind a ketten arra fordultunk.
- Készen vagyok még egy lassú számra? – kérdezte és kikapcsolta a zenét egy pillanatra. Az emberek felmorajlottak. Ez valószínűleg igent jelentett. – Remek, akkor élvezzétek! – mondta és újraindította a zenét ott, ahol az előbb abba hagyta.

Visszafordultunk egymás felé és elégedetten láttam, hogy ős is legalább annyira örül még egy lassú számnak, mint én. Ekkor a kezét, amiben az enyém volt, a mellkasához húzta az én kezemmel együtt. Elengedte és a mellkasára helyezte kezemet. Így felszabadult kezét, a hátam aljára rakta, a másik mellé. Én pedig mellkasáról felcsúsztattam a nyakába, a másikkal kezemmel együtt, ami eddig a vállán volt. Szorosabban fonta körém a karjait, mitől még közelebb kerültünk egymáshoz. Egész testünk összeért, amitől megint libabőrös lettem és gyomrom görcsbe rándult.

Olyan közel volt az arcunk egymáshoz, hogy most még jobban láthattam kék szemét. Néztünk egymás szemeibe és elmosolyodtunk. Így táncoltuk végig a négy perces számot. Az arcunk egyre csak közeledett a másikéhoz…

Egy új élet kezdete - 2. fejezet

Készülődés

Megérkezett a 2.fejezetet! Arra szeretnék kérni mindenkit,aki elolvassa a fejezeteket,hogy szánjon arra kettő percet,hogy véleményt írjon!:) Nagyon fontos lenne nekem,hogy tudjam egyáltalán hányan olvassátok, tetszik-e, hogy van-e értelme írnom!

Köszönöm!:)

Violával még egész késő estig beszélgettünk. Elmesélte milyen volt az ebéd Mike szüleivel és az enyém felöl is érdeklődött! Majd elmentünk aludni.

Reggel már 9-kor kipattant a szemem. Hihetetlenül frissnek éreztem magam. Péntek volt, de nekem ezen a napon sosem volt suli. Év elején az órarendemet úgy alítottam össze, hogy erre a napra nem raktam semmilyen órát! Hétfőn, kedden, szerdán és csütörtökön általában 8-tól 1- ig a suliban voltam.

Hírtelen eszembe jutott, hogy nem tudom mit beszéltem meg Adam-el, hogy szüksége van-e ma rám. Mintha valami olyasmit mondott volna, hogy ma nem kell, hogy menjek, de nem voltam benne biztos. Fura volt, mert hétfőtől péntekig mindig dolgoztam. De a tegnapi napot kivettem, mert suli sem volt és akkor mondta, hogy a péntekről még beszéljünk.

Adam volt a munkaadóm. Bár én nem igazán éreztem munkának, amit csináltam. Nagyon élveztem.
Baby-sitter (lehet, hogy nem ez a szó írja le legjobban a munkámat) voltam egy családnál. Két gyerekre kellett vigyáznom. Lilly volt az idősebb, 15 éves, míg az öccse Matthew 8.

Minden nap főiskola után értük mentem a suliba és hazavittem őket. Velük voltam, amíg az édesapjuk, Adam haza nem ért. Volt, hogy elég sokáig ott kellett lennem, mert Adam későig dolgozott. Egy reklámcég igazgatóhelyettese, így nagyon sok munkája volt. A másik szerencsém, az volt, hogy három utcára laktak tőlem, így nem volt gond, ha sokáig kellett maradnom.

A dolgom az volt, hogy segítsek nekik a tanulásban, főzzek nekik (általában csak vacsorát, mert a suliban ebédeltek), uzsonnát csomagoljak másnapra és ehhez hasonló dolgok. Előfordult, hogy a hétvégén is néha be kellett segítenem, mikor Adamnek üzleti vacsorára kellett mennie, vagy valami hasonló. Ekkor persze külön fizetett nekem, mert ez nem volt benne a fizetésemben. Bár mondta neki, hogy nem kell, szívesen csinálom, de ő ragaszkodott hozzá. Neki nem volt gond a pénz. Igazgatóhelyettes lévén, nagyon jól keresett.

Sajnos, Adam egyedülálló apa volt. A gyerekek mamája 3 éve autóbalesetben meghalt. Nem nagyon volt segítsége. Ritkán a nagyszülők látogatóba jöttek, vagy ők mentek, de ez tényleg nem volt sűrűn, mert messze laktak. Nehéz volt neki. De a gyerekei tartották benne a lelket. Mindig mondta, ha Lilly-re néz, mintha a feleségét látná. Ez így is volt, láttam képet a gyerekek édesanyjáról. Lilly kiköpött olyan volt. Nagy barna szemei voltak és csodaszép vállig érő világosbarna haja, pont, mint az anyukájának. Matthew pedig az apjára ütött. Mint Adamnek, neki is sötétbarna haja volt és hozzá tengerkék szeme.

Sokszor mondta nekem, hogy mennyire örül, hogy megtalált engem. Volt pár „dadus” előttem is, de egyik sem vált be. Én viszont nagyon jól kijöttem a gyerekekkel, imádtam ezt a két lurkót és szerencsére ők is engem. Ettől Adam nagyon boldog volt.

Sötét korszakomat is jól viselték, mert előttük valamennyire sikerült fenntartanom a „jól vagyok” látszatot. Bár észrevették rajtam, hogy nem vagyok túl jól és mikor Adam rákérdezett csak annyit mondtam, hogy szakítottam a barátommal. Elfogadta és nem kérdezett többet.

Szóval hívtam Adamet:
- Szia, Viki! – szólt bele Adam.
- Szia! – válaszoltam, de már folytattam is. – Ne haragudj, de még nem beszéltük meg, hogy mi lesz ma. Mondtad, hogy a péntekről még beszéljünk! Mi legyen, menjek a gyerekekért? – kérdeztem.
- Nem kell menned értük. Kaptál még egy szabad napot! – mondta, mosollyal a hangjában – Tudod, anyukám szerda este bealított, így most ő van velük.
- Oh, értem. – mondtam kicsit szomorúan. Kezdtem már hiányolni őket.
- Ne aggódj, hétfőtől újra a tieid! – mondta nevetve. Én is nevettem.
- Rendben, akkor hétfőn találkozunk. Érezzétek jól magatokat! És ad át Lillynek és Matthewnak, hogy puszilom őket. - kértem.
- Köszönjük! És átadom nekik. – mondta Adam. – Kellemes hétvégét. Szia.
- Szia!- válaszoltam.

Csalódottan tettem le a telefont. Felöltöztem és kimentem a konyhába. Nem voltam éhes, így csak egy teát ittam. Eszembe jutott, hogy főznöm kéne valamit, mert mire Via hazajön biztos éhes lesz. Megnéztem mi van itthon. Volt tészta, így gondoltam csinálok egy kis spagettit. Ezzel elkészültem 11-re. Még volt egy kis időm mielőtt Viola hazaér, így gondoltam berakok egy mosást. Miközben a mosógép mosott elkezdtem pakolni a szobámban.

Ekkor a kezembe akadt az a könyv, amit Lilly adott nekem kölcsön, hogy ezt feltétlenül el kell olvasnom. Meg is tettem, már egy hónapja, így gondoltam ideje visszaadnom Lillynek. Kivittem a nappaliba, hogy ne felejtsem el elvinni neki hétfőn.

Éppen kiteregettem, mikor kulcszörgést hallottam. Via lépet be mosolyogva.
- Szia! Juj, mi ez a remek illat?- kérdezte szaglászva.
- Szia! Csináltam egy kis spagettit! Éhes vagy? – kérdeztem.
- Mint a farkas. Kezet mosok és ehetünk! – mondta.
- Rendben. – válaszoltam.

Ebéd közben beszélgettünk, arról, hogy milyen volt a suli ma. Kicsit fáradt volt. De ettől nem várta kevésbé, a ma esti buli.
- Tudod már, hogy mit veszel fel? – kérdezte izgatottan miközben beértünk a nappaliba. Én leültem, míg Via állva maradt.
- Még nem gondolkodtam rajta. – válaszoltam. Láttam a szemében, hogy ezt nem tekinti jó jelnek.
- Te tudod? – kérdeztem gyorsan.
- Hát arra gondoltam, hogy van az a fekete …- kezdte, de nem fejezte be. A Lilly-től kölcsön kapott könyvet vette a kezébe. Érdeklődően nézte a címét. – Twilight? – kérdezte.
- Igen, Lilly, azt mondta ezt feltétlenül el kell olvasnom. Úgyhogy így tettem. – mondtam egy vállrándítással.
- Oh, már ki is olvastad? Mikor?– meglepetten méregette az ötszáz oldalas könyvet.
- Egy hónapja. – válaszoltam - Elég romantikus, így igyekeztem vele. Lehet, hogy még nem voltam felkészülve egy szerelmi történetre! – mondtam nevetve. Via is mosolygott.
- Miért miről szól? – kérdezte érdeklődve.
- Vámpírokról. – mondtam.
- Abban mi a romantikus? – tette fel a kérdést és felhúzta a szemöldökét.
- A lényeg, hogy egy vámpír srác beleszeret egy emberlányba. A gond az, hogy folyton meg akarja ölni, mert a csaj vére túl csábító. Folyton küzd, hogy elnyomja a vágyát a lány vére iránt és mellette tudjon maradni. – mondtam mosolyogva.
- Így mindjárt más. – mondta – Azt hiszem hallottam már róla valahol… Mintha film is lenne belőle, nem? – tűnődött el
- Igen, Lilly említett valami ilyesmit! – feleltem közömbösen - Na, de mit veszel fel? – tereltem vissza az eredeti témára.
- Ja, igen. – zökkent vissza és letette a könyvet – Szóval van az a fekete felsőm. Hosszú, akár mini ruha is lehetne és az alja csipkés. – magyarázta – Azt gondoltam egy cicanadrággal.
- Az nagyon csinos! – mondtam.

Szerencsére ezzel kiegyeztünk és nem kezdett azzal zaklatni, hogy válasszuk ki az enyémet is most! Arra gondoltunk, hogy egy kicsit rápihenünk az estére, ezért beraktunk egy filmet.

Jobban sikerült a pihenés, mint vártuk, ugyanis mind a ketten elaludtunk a film közben. A telefon ébresztett minket. Viola felvette. Ránéztem az órára 7 óra volt. Még épp időben szólalt meg a telefon. Mire Viola letette én már a konyhában melegítettem az ebéd maradékát, hogy legyen valami a hasunkban.
- Mike hívott! Ők már fél 9-re ott lesznek. Mondtam neki, hogy mi 10 körül érünk oda, mert most keltünk fel. - mondta ásítva.
- Még szerencse, hogy Mike felhívott. – mondtam – Nem tudom meddig aludtunk volna még!
- Ne is mond! Épp időben. – megkönnyebbülés hallatszott a hangjából. Nem tudom, én annyira nem lettem volna szomorú, ha átalusszuk a bulit.

Gyorsan megvacsoráztunk és Viola elment zuhanyozni. Én addig a szekrényem előtt álltam és nem tudtam eldönteni, hogy mit vegyek fel. Aztán megláttam azt a barna spagetti pántos felsőmet, ami a mellrésze alatt meg volt húzva. Csinos darab volt, hihetetlenül jó fazonnal. Kiválasztottam mellé egy csőszáru farmert is.

Mire végeztem Via is végzett a fürdőben. Így én következtem. Beálltam a zuhany alá és próbáltam igyekezni a fürdéssel és hajmosással.
Gyorsan megszárítottam a hajam. Kijöttem a fürdőszobából és Via a nappaliban várt rám felöltözve. Kíváncsian várta a reakcióm.
- Huh, ez tényleg nagyon jó így együtt Via. – mondtam és láttam a megkönnyebbülést rajta – De nem értem miért izgulsz, Mike-nak akkor is tetszenél, ha melegítőben jönnél. - mondtam vigyorogva.
- Nagyon vicces. - válaszolta némi iróniával a hangjában – Remélem nem azt tervezed, hogy melegítőben jössz? - Elkezdtem nevetni, de láttam rajta, hogy komolyan aggasztja, hogy még nem tudja, mit veszek fel.
- Persze, hogy nem. – mondtam könnyedén – Amíg kifested magad, addig én felöltözöm, és akkor megnyugodhatsz.
- Remek. – mondta és a fürdő felé vette az irányt.
Bementem a szobámba és felvettem a kikészített ruhákat. A fürdő ajtajában megpördültem és vártam Viola reakcióját. Nem kellett sokáig várnom.
- Nagyon csinos vagy! – mondta és megkönnyebbülten mosolyodott el.
- Köszönöm. – válaszoltam – De most már kifelé innen. Én jövök! – vigyorogtam, miközben kifelé húztam őt a fürdőszobából.
- Jól van, jól van! Már úgyis kész vagyok. – mondta – Addig megyek és kiválasztom a cipőt.
- Oké. – mondtam és elővettem a sminkkészletem.

Nézegettem egy ideig, hogy mit kenjek magamra, majd arra gondoltam a barna személyfesték jó lesz. Jól mutat a zöld szemeimhez és a ruhámmal is összhangban lesz. Fekete tussal vékony csíkot húztam a pilláim fölé majd jött a szempillaspirál. Kis szájfényt még felkentem a számra és úgy döntöttem a smink kész!
A hajamat lazán kontyba raktam, az elől lévő rövidebb tincsből párat hagytam kijönni. Beparfümöztem magam.
- Így ni. – mondtam és kijöttem. Viola épp letette a telefont, taxit hívott. Ő is bement egy kis parfümért, majd mikor kijött belebújt egy szürkés-ezüst magas sarkú félcipőbe.

Furán néztem rá.
- Mi az? – kérdezte, aztán rájött, hogy min csodálkozom. – Taxival megyünk. Az alatt az öt perc alatt, amit a levegőn töltünk, nem fogok megfázni. – mondta.
- Igaz. – gondoltam utána, majd elővettem a kedvenc fekete magas sarkú cipőmet. – Akkor én is felvehetem ezt! – mosolyogtam. És már a lábamon is volt, amitől magasabb lettem. Nem mintha valaha is gondom lett volna a 165 centimmel. Pont jó magasságnak éreztem.
- Helyes! Akkor indulhatunk. – jelentette ki. – A taxi mindjárt itt van.
- Menjünk. – válaszoltam. Felvettük a kabátot és kimentünk az ajtón. Mire leértünk a taxi valóban ott volt. Beszálltunk a hátsó ülésre és Via bediktálta a címet.

Miközben a kocsiban ültünk és haladtunk át a belvároson végig a fényekben gyönyörködtem. Annyira elmerengtem, hogy észre sem vettem, hogy kiértünk a belvárosból. Aztán azt hallottam, hogy Viola megszólal:
- Itt jó lesz, köszönjük. – mondta és a sofőr kezébe nyomta a taxi órán szereplő összeget.
- Jó szórakozást hölgyeim! – vigyorgott a taxis, miközben mi kiszálltunk.
- Köszönjük! – mondtuk egyszerre és becsuktam a kocsi ajtaját. Elindultunk a pub felé.
- Nem is mondtad, hogy a külvárosi részbe jövünk. – mondtam Violának csodálkozva.
- Én sem tudtam. – vonta meg a vállát. – Nekem csak a címet mondta Mike.

Végszóra odaértünk a bejárathoz. Két testőr állt az ajtóban, akik mosolyogva fogadtak és azonnal kinyitották az ajtót. Visszamosolyogtunk mindketten.

Ahogy beléptünk a ruhatár felé vettük az irányt és leraktuk a kabátunkat. Majd elindultunk az egyetlen terem felé. Beléptünk és mind a ketten elcsodálkoztunk, hogy mekkora. Két bárpult volt a terem két végében. Középen tánctér és a tánctér körül asztalok, nagyon sok asztal.

Kicsit beljebb merészkedtünk és a szemünkkel mind a ketten Mike után kutattunk.
- Én nem látom! – mondtam – Hogy fogjuk itt megtalálni?- kérdeztem aggódva.
- Nem tudom. – mondta és mind a ketten elnevettük magunkat, miközben tovább kutattunk. – Ott!- kiáltott Via és a fejével előre biccentet. Elindultunk és ekkor én is észrevettem Mike-ot, aki integetett a kezével.

Egy új élet kezdete - 1. fejezet

Emlékek


Mikor reggel kinyitottam a szemem nagyon fáradnak éreztem magam. Nem bírtam kimászni az ágyamból! Lehet, hogy az idő volt az oka. Este nem húztam be a függönyt így mikor az ablakra néztem láttam, hogy borús az idő. Igaz ez nem volt túl nagy meglepetés számomra, hiszen itt nagyon ritkán bújik csak elő a nap. Ehhez a Londonban töltött fél év alatt már hozzászokhattam volna, de mégsem így volt!

Az órára pillantottam, a kijelzőjén 9:30 volt. Csütörtök volt, de nem volt tanítás, így nem kellet sehova sietnem. Kinyújtóztam. Gondoltam itt az ideje felkelni! De mégsem bírtam rávenni magam! Csak teltek a percek. Már legalább 20 perce ébren voltam, de nem akartam felkelni! Ekkor a telefonom a segítségemre volt! Elkezdett csörögni és mivel nem volt a párnám alatt (ahol a helye volt általában) kénytelen voltam odamászni a táskámhoz, hogy kivegyem!

Miközben kutattam a telefon után nem tudtam ki hívhat most. Csak annyit tudtam, hogy nincs kedvem senkivel beszélni… Mikor végre a kezembe akadt ránéztem a kijelzőre rögtön tudtam, hogy tévedtem!
- Szia Domi!- emeltem a fülemhez a mobilom.
- Szia!- jött a válasz- Ugye nem ébresztettelek fel?- kérdezte aggódva.
Először nem értettem miért kérdezi, majd rájöttem. A hangom! Gyorsan megköszörültem a torkom és válaszoltam:
- Nem, dehogyis!- mondtam.
- Akkor jó!- nevetett- Figyelj csak, arra gondoltam, hogy együtt ebédelhetnénk ma!- mondta várakozóan.
- Persze! Remek ötlet.- válaszoltam örömmel a hangomban. – Hova mennénk?- kérdeztem.
- Mondtam, hogy egy osztálytársam a főiskolán tud egy remek indiait a külvárosban, emlékszel?- kérdezte izgatottan.
- Igen, Jake. Ugye? – kérdeztem. Nem igazán jó a névmemóriám, de Jake-ére emlékeztem. Nem könnyű elfelejteni őt!
- Aha. Elmondta hol van. – mondta- Mi lenne, ha 1-re érted mennénk?- várta a válaszom.
- Az remek lenne!- mondtam örömmel a hangomban, mert örültem, hogy nem egyedül kell odatalálnom! Még mindig elég rosszul tájékozódtam a külvárosi részeken.
- Oké, akkor 1-re érted megyek! De ne kelljen várnom. - mondta kuncogva.
- Ígérem, hogy kész leszek!- válaszoltam sértődést színlelve a hangomban.
- Jól van, jól van. – mondta. – Akkor találkozunk. Szia!
- Szia! – válaszoltam.

Letettem a telefont, majd tűnődtem mit csináljak. Vonzó volt, hogy visszabújjak a finom meleg ágyikómba. Nagyon is. De ekkor meghallottam halk kacagást kintről, így követtem a hangot, amely a nappaliba vezetett.

- Jó reggelt álomszuszék!- mondta Viola. Csak úgy ragyogott a szeme. Mikor megláttam mellette Michaelt tudtam miért! Mike Viola barátja volt. Londonba költözésünk után nem sokkal ismerkedtek meg. Még ennyi idő sem telet el és már egy pár voltak. Tökéletesek voltak együtt!
- Szia, Viki!- köszönt Mike is ugyan azzal a ragyogással a szemében, mint Viola.
- Sziasztok – válaszoltam mosolyra húzva a számat.
- Mike csinált egy kis rántottát. A konyhában van. – mosolygott Viola.
- Köszönöm, de inkább csak egy kis müzlit eszem. Ebédelni megyek Domival. Nem akarok előtte túl sokat enni!- magyaráztam.

Viola vigyorgott. Tudta, ha Domival vagyok minden rendben velem. Bár én tudtam, hogy már amúgy is rendben vagyok. De Via ezt még nem nagyon hitte el. Igaz, Domival jobban éreztem magam! Mellette igazi támaszra találtam. Hiszen sokat segített nekem mikor… De Viola kizökkentett gondolataimból.
- És hova mentek?- kérdezte érdeklődve.
- Indiaiba. - mondtam. - Domi tud egy nagyon jót a külvárosban és azt nézzük meg.
- Remek. Akkor nem leszel itthon egyedül!- sóhajtotta. Kérdően néztem rá. - Oh, Mike szüleinek ma van a 40. házassági évfordulójuk és ebédelni mennek. Meghívtak minket is. – Mondta örömmel a szemében.
- Óriási. Gratulálok nekik- mosolyogtam.
- Köszönöm. – mondta Mike. Elindultam a konyhába. Viola árnyékként követet, de nem vettem észre. Kivettem egy tányért a konyhaszekrényből és mikor megfordultam ott állt velem szemben.
- Úr Isten! – mondtam összerezzenve és a tányér majdnem kiesett a kezemből - Nem hallottam, hogy jössz!
- Bocsi nem akartalak megijeszteni!- nézett rám sajnálkozva. És már folytatta is. – Annyira örülök, hogy mostanság egyre többet mozdulsz ki! – mosolygott.
- Mondtam, hogy már teljesen jól vagyok!- visszamosolyogtam rá. Láttam a megkönnyebbülést az arcán.
- Igen, most már kezdem tényleg elhinni!- vigyorgott.

De láttam a mosolya alatt a kételyeket és, hogy ő is épp úgy emlékszik még arra az időre,(ami miatt ennyire aggódik miattam) mint én! Viszont nem igazán akartam emlékezni és ő nem is erőltette soha! Mindig mondta, hogy bármikor beszélhetünk róla, de én általában kikerültem a témát. Ha arról az időről nem is, de a viselkedésem okáról kellett beszélnem, mióta újra önmagam voltam. De Violával jó volt. Viszont azt az időszakot nem emlegettük. Nem akartam róla beszélni, fájtak az emlékek abból a korszakból, amit én csak a sötét körszakomnak neveztem. Vagyis emlékek nem nagyon voltak, mert nem igazán volt mire emlékezni.

A telefon megszakított egy pillanatra.
- Megyek, felveszem. - mondta Viola. Én bólintottam ő pedig kisietett a nappaliba. Müzlit szórtam a tálba, majd tejet öntöttem rá. Leültem és kanalazni kezdtem. Közben újra a gondolataimba merültem.

A sötét korszak akkor kezdődött, mikor Londonba költöztünk. Nem azonnal persze. Szóval mikor idejöttünk főiskolára mindent magunk mögött hagytunk.
Magyarországot, a családot, a barátokat. Nekem viszont volt valami sokkal fájdalmasabb, valami, amit sokkal nehezebb volt otthagynom, mint bármi mást. Ez volt Balázs.
Balázst az általános iskola első osztálya óta ismertem. Hatodik osztályban elment egy másik suliba, majd a gimnázium 10. osztályában visszatért közénk.
Szépen lassan barátok lettünk, nagyon jó barátok. Mindenről tudtam vele beszélni, ahogy ő is velem. Baráti érzéseim elkezdtek átalakulni valami mássá, valami erősebbé. Rájöttem, hogy szerelmes vagyok belé. Nemsokára kiderült, hogy ő is úgy érez, mint én. Így 2008. december 28.-ától egy párt alkottunk.
Az a hét és fél hónap, amit vele töltöttem eddigi életem legszebb időszaka volt. Minden tökéletes volt. Teljes odaadással szerettem, és ő viszont.
Ezek után Violával augusztus közepén Angliába költöztünk. Balázs pedig Bécsben folytatta tanulmányait. Mikor összejöttünk tudtuk, hogy hét és fél hónap múlva mind a ketten két másik országban folytatjuk majd az életünket, de ennek ellenére belevágtunk. Reméltük, hogy nálunk majd működik a távkapcsolat.

Működött is, egy hónapig.

A szakításunkra szeptember végén került sor, amit végül én mondtam ki. Akkora fájdalmat éreztem, mint még soha. Összeestem a fájdalomtól, amit a mellkasomban éreztem. Majd az ágyamban ébredtem és Viola aggódó arcával találtam magam szemben . Csak annyit bírtam kinyögni,mikor láttam a tehetetlenséggel vegyült értetlenséget az arcán, hogy vége. Rögtön megértette.

Ezután egy hétig nem keltem fel az ágyból. Csak sírtam, sírtam és sírtam. Küzdöttem a fájdalommal, ami nem enyhült. Soha egy pillanatra sem.
Egy hét után visszamentem a suliba és dolgozni is. Ez töltötte ki az életem. Figyelemelterelés. Amíg volt mit csinálnom működött, de mikor egyedül votam…

Nem csináltam semmi mást, nem mentem sehova. Nem is igazán beszéltem senkivel, csak ha kérdeztek és muszáj volt. Viola nagyon aggódott értem. Vele se nagyon beszéltem, de azért többet, mint bárki mással. Ez így ment két és fél hónapon keresztül.

Addig, míg egy nap le nem mentem valamiért a boltba, de az zárva volt. Így el kellett mennem a nagyobba. Épp a pénztártól jöttem el, mikor valaki a nevemet kiáltotta. - VIKTÓRIA?- A hang irányába fordultam és egy mosolygós fiúval találtam szemben magam.
- Viki, tényleg te vagy az?- kérdezte a meglepett ismerős.
- Domi?- néztem rá kikerekedett szemmel.
- Igen! – örvendezett és megölelt – El sem hiszem, hogy te vagy az! Mit keresel te itt? – kérdezte tagadhatatlan örömmel az arcán.
- É…én itt tanulok! – válaszoltam.
- Ez remek! Én is. - vigyorgott.

Aztán a beszélgetés folytatódott, egészen addig, míg haza nem értünk. Felhőtlenül tudtam vele beszélgetni. Feljött hozzánk, találkozott Violával is, aki szintén nagyon örült neki.(Viola is jó ismerte őt, hiszen egy ideig, pontosan egy évig 11.-ben, a mi osztálytársunk volt.) Azt hiszem, legfőképp azért mert újra hallotta a hangomat és még mosolyogtam is. Mivel, ha néha beszéltem is, mosolyogni sosem mosolyogtam az elmúlt két és fél hónapban.

Aztán Domi erősen az életem részévé vált. Vele, valahogy más volt minden. Olyan könnyű. Bár ismerte Balázst, és tudta, hogy együtt voltunk sosem kérdezett felőle. Vagyis csak egyszer. Akkor annyit mondtam, hogy annak már vége. Mintha megértette volna a mögöttes értelmét a szavaknak. Érezte, hogy erről nem beszélnék, ha nem muszáj. Talán ezért is volt olyan jó vele. Nem kellett arról beszélnem, amiről a legkevésbé akartam. Erre a részre ott volt Viola. Vele kellett beszélnem róla. Igaz a két és fél hónap alatt nem zaklatott a dologgal, de miután Domi megjelent és egy idő után látta rajtam, hogy jobban vagyok nem húzhattam ki magam a beszélgetések alól. Megérdemelte, hogy beszéljek erről vele. Tudom, hogy csak aggódott és jót akart. Sosem voltak titkok vagy tabu témák kettőnk között.

A fájó sebek begyógyultak! De az üresség megmaradt. Nem tudom az valaha is eltűnhet-e! A szívemet köré egy erős burkot vontam. Nem akarta, hogy bárki is a közelébe férkőzhessen, és újra összetörje, mikor végre valamennyire sikerül összeillesztenem a darabjait. Nem mintha úgy éreztem volna, hogy ezt valaki is megteheti.

De jól vagyok, immár teljesen. Ezt főleg Dominak köszönhettem!

Viola visszatért a konyhába és dühöngött! Kék szemei szinte szikrákat szórtak.
- Ezt nem hiszem el! – dünnyögte idegesen.
- Mi a baj?- kérdeztem.
- Az a sok kretén ember! Közvélemény kutatásban kérték a segítségem. Gondoltam miért ne, egyszer belefér! Ha tudtam volna, hogy a telefon másik felén egy ilyen idióta ül nem mentem volna bele. – mondta mérgelődve, kitépte szőke hajából a gumit, majd újra összefogta és folytatta – Jegyzetelt, nekem meg olyan lassan kellett beszélnem… na, mindegy! - Sajnálkozóan sóhajtottam. Elpakoltam magam után, majd a nappali felé indultunk.

Viola kérdezni akart valamit tőlem így leültünk a kanapéra. Mike éppen a födőszobában volt.
- Van valami programod holnap estére? – kérdezte reménykedő arccal. Tudtam mit szeretne hallani…
- Ö... nincs! – mondtam, de rögtön meg is bántam. Arca felragyogott.
- Most már van! – örvendezett – Mike és én elmegyünk egy pub-ba holnap. Úgy volt, hogy csak kettesben leszünk majd nála, kiveszünk egy filmet meg ilynek, – belemosolygott a mondatba. - de Mike kedden összefutott egy gyerekkori barátjával, akivel már elég rég nem találkozott. Elfelejtette, hogy mit beszéltünk meg és megbeszélte vele a péntek estét. Le akarta mondani őt, de mondtam neki, hogy ne hülyéskedjen, menjen csak! Mondta, hogy csak akkor, ha én is megyek. Szeretné, ha találkoznék vele, mert nagyon jó barátja! – rám mosolygott – Szeretném, ha velünk tartanál! – mondta reménykedve.
- Via, én nem is tudom. – fintorogtam. - Nem hinném, hogy…- de nem hagyta befejezni a mondatot.
- Kérlek, annyira boldoggá tennél, ha eljönnél! Még csak nemrég kaptam vissza a legjobb barátnőmet! – nézett rám könyörgő, ártatlan kiskutya szemekkel – Annyira hiányoztál már… Mikor is buliztunk együtt utoljára? – kérdezte.
- Hát… azt hiszem elég régen. - mondtam lemondóan. Amit természetesen rögtön megérzett a hangomban. Tudta, hogy győzelemre áll.
- Ugye? – mosolygott – Itt a tökéletes alkalom az újrakezdésre!- mondta és látszott, hogy nagyon elégedett. Beleegyezően bólintottam.
- Rendben, - mondtam – de ha nem érzem jól magam, akkor…- megint csak nem tudtam befejezni, mert Via megtette helyettem.
- … azonnal haza jöhetsz! – vágta rá.

Olyan boldog volt, hogy belementem. Ha nem is fogom jól érezni magam, már ezért megérte igent mondani. Hogy láthattam, mennyire örült. És biztos voltam benne, hogy minden kétsége elszállt az én újra önmagamra találásommal szemben. Aztán az is lehet, hogy jól fogom magam érezni…

Viola letámadta a fürdőből kilépő Mike-ot és örömmel újságolta neki, hogy én is velük tarok holnap este. Mike is nagyon örült neki. Kedveltük egymást. Mióta „újra” éltem sokat beszélgettem vele, próbáltam mindent bepótolni, amiből kimaradtam, minél jobban megismerni őt. Nagyon megkedveltem, rendes srác. Különösen hálás voltam neki, hogy amíg én a sötét körszakomat éltem ott volt Viá-nak, helyettem is.

Violáék elmentek, én pedig készülődni kezdtem. Felvettem egy farmert és egy hosszú ujjú zöld garbót. Az eső lába még mindig lógott. Csengettek. Felvettem a csizmám és a kabátom. Fogtam a táskám és elindultam lefelé. Elég enyhe idő volt, ahhoz képest amilyen hideg tud lenni Februárban. Domi a kocsiban várt. Bepattantam mellé.
- Hello! – mondta és mosolygott.
- Szia!- üdvözöltem én is mosollyal.
- Készen állsz egy hihetetlenül jó indiai ebédre?- kérdezte csalafinta mosollyal.
- El sem hiszed mennyire! – mosolyogtam megint csak és a hasam is jelezte, hogy valóban készen állok. Erre mind a ketten nevettünk, majd elindultunk.

Ez a jó hangulat volt jellemző ránk egész ebéd alatt! Mikor az órára néztünk már három óra múlt. Ideje volt indulni.
Domi ki tett otthon és egy pillanatra fel is jött, hogy köszönjön Violának. Tényleg csak egy pillanatra.

Miután Domi elköszönt Viola felajánlotta, hogy kikíséri. Mivel nekem a szobámba kellett sietnem, mert megszólalt a telefonom. De mire beértem elhallgatott. Így kifelé indultam, mikor meghallottam Violát és Domit a bejárati ajtóban beszélgetni.
- Örülök, hogy jól éreztétek magatokat!- halottam Viola hangját. – Tudod, Domi – folytatta halkabban, azt hitte, így nem hallom – annyira hálás vagyok neked. Visszahoztad az életbe.
- Ugyan, nem érzem úgy, hogy bármi különösebbet tettem volna! - mondta Domi szerény hangon.
- Lehet, hogy nem tettél semmi különösebbet, de itt voltál. – mondta Via gyengéd hangon – Ez neki elég volt. Nekem is az. Köszönöm!- mondta.
- Nos – mondta Domi könnyed hangon – szívesen máskor is! Nevettek, de Via nevetése nem volt könnyed inkább keserű.
- Remélem, nem lesz rá szükség!- mondta kicsit elszorult hangon.
- Ennyire rémes volt? – kérdezte Domi érdeklődve – Nem volt alakalmunk még erről beszélni…
- Igen, eléggé az volt. – mondta Via – Az első egy hétben nem jött ki a szobájából. Már arra gondoltam, hívom a mentőket. – megremegett a hangja az emléktől – Aztán visszament a suliba és dolgozni is, de olyan volt, mint egy élőhalott. És aztán jöttél te – megkönnyebbülten sóhajtott – és lassan a régi önmaga lett. El sem tudom mondani, hogy mennyire boldog vagyok most!
Ezt így hallani nagyon rossz volt. Mennyit aggódott miattam a legjobb barátnőm! Ez fájt, nagyon. Nem akartam tovább hallgatni, így előlibbentem, ezzel félbeszakítva a beszélgetésüket.
-Áh, Domi! Te még itt vagy? – színleltem meglepettséget.
- Igen, már megyek is, csak Via még megkérdezte, hogy sikerült az ebéd! – mondta Domi és jelentőségteljesen Violára nézett – Na, de akkor majd beszélünk csajok! Sziasztok!
- Szia és köszönöm még egyszer az ebédet!- mosolyogtam rá. Visszamosolygott.
- Szia! – mondta Viola is. Majd becsukta az ajtót.



Ez lenne az első fejezet! Remélem mindenkinek tetszik,nem túl rövid és nem is túl hosszú.:)A továbbiakban is ilyen hosszúságú fejezetekre lehet számítani!
Kérlek benneteket,hogy írjatok róla véleményt!:)
Köszönöm!

Sziasztok!

Üdvözöllek a Lili Fanfiction oldalon! Az oldalon egy történet lesz olvasható Robert Pattinson-ról.Remélem tetszeni fog nektek!Várom a véleményeket, nagyon sokat jelentene nekem, ha tudnám mit gondolot az egyes fejezetekről!:)

Ismertető:

Viktória Londonba költözik a barátnőjével, Violával. Átlagos fiatal 19 évesként éli az életét a Brit fővárosban, dolgozik és főiskolára jár.
Hiányzik neki a családja és a barátai, akiket Magyarországon hagyott. De valaki még náluk is jobban… a szerelme. Nem sokkal a költözés után a kapcsolatuk véget ér a távolság miatt.
Viktória összetörik és magába zuhan. Nem érdekli semmi, nem reménykedi semmiben. Nem hiszi, hogy valaha is hasonlón érezhet még valaki iránt. Vagy mégis?
Egy nap Viola barátját bemutatja neki legjobb barátját, aki nem más, mit a színész Robert Pattinson és újra érezni kezd!
Vajon ez a szerelem elég erős lesz, ahhoz, hogy áthidalja a távolságot? Vagy talán van más megoldás számukra?