Egy új élet kezdete - 32. fejezet

A sors fintora

Sziasztok! Meghoztam a 32.fejezetet, amiben elég sok dolog történik. A múltkori rövid részecske után, most egy extrahosszú fejezettel tértem vissza! Nagyon örülnék a sok véleménynek, szeretném, ha leírtátok a véleményeteket!
Jó olvasást!

- Emilie De Ravin vagyok! – ált fel a kanapéról és felém nyújtotta kezét. Most sem tudtam jobban ki Ő. Észrevette habozásom és folytatta. – Robert partnere a filmben – mosolygott kevesen.
- Persze! Viktória Steiner vagyok – fogtam vele kezet azonnal.
- A barátnője! – mondtuk egyszerre, majd elnevettük magunkat.
- Viki? – állt meg az ajtóban Rob.
- Szia! – fordultam felé és elindultam, hogy köszönjek neki. Szorosan átölelt, majd csókban forrtunk össze.
- Akkor már megismerkedtetek! – vonta le a következtetést.
- Igen és nem is zavarok tovább! – kezdett bele Emilie.

- Ugyan, nem zavarsz! Én gyorsan lezuhanyozom, aztán csatlakozom hozzátok – mondtam mosolyogva. Adtam még egy csókot Robnak, majd elmentem, hogy felfrissítsem magam kicsit. A zuhanynak köszönhetően felébredtem és újult erővel tudtam belevetni magam a beszélgetésbe. Mint kiderült Emilienek nem igazán vannak ismerősei New Yorkban, ezért Robbal szokott lógni esténként. Kedves lánynak tűnt, ezért nem volt ellenemre a társasága. Sokat nevettünk az este folyamán.

Másnap Rob forgatott, én meg próbáltam kipihenni magam a hotelszoba rejtekében.
Este, mikor Rob megérkezett, elindultunk Allysonékhoz, hogy végre ők is megismerjék a férfit, akit szeretek.

Kitörő örömmel fogadtak engem és Robot is, alig tudtunk beljebb jutni az ajtónál.
- Akkor szólok nekik! – mondta Erik és eltűnt a folyosó végén.
- Igazi meglepetés lesz nekik! – kuncogott Ally az orra alatt.
A két kis lurkó megjelent a fordulóban és eltátották a szájukat. Először Paige mert hinni a szemének.

- Viki! – sikította és három lépéssel a nyakamba ugrott. Alig kaptam levegőt, olyan szorosan ölelgetett.
- Jamie, te nem is örülsz nekem? – kérdeztem, mikor letettem Paiget. Ő a szerényebb volt, nehezen fejezte ki az érzelmeit, Paige vele ellentétben nem volt egy szorongó kislány. Elmosolyodott és lassan megfontoltan közelebb jött, hogy megöleljen.
- Ugye sokáig maradsz? – súgta a fülembe.
- Igen! – feleltem neki, mire végre elengedte magát és úgy igazán elkezdett ölelgetni.

- Ő ki? – kérdezte Paige Robra mutatva. Rob elmosolyodott, de nem felelt.
- Szerintem a pasija! – jegyezte meg Jamie huncut vigyorral a szája sarkában. Ally és Erik már fulladoztak a visszafojtott nevetéstől.
- Valóban, Ő a barátom Rob! – fogtam meg az említett kezét és magam mellé húztam.
- Nagyon helyes! – mosolygott szégyenlősen Paige. Rob elpirult a szavak hallatán és úgy tűnt, igen zavarba hozták őt Paige szavai.

- Bizony! – helyeseltem vigyorogva. Paige odaállt Rob elé és várta, hogy megölelje. Hát igen, soha nem volt egy visszafogott kislány, ha lehet ilyet mondani. Rob mosolyogva lehajolt és megölelte. Aztán Jamievel kezet fogott, mire az unokaöcsém büszkén kihúzta magát.
- Feleségül fogod venni? – kérdezte Jamie komolyan, Rob előtt állva.
- Tervezem! – mosolyodott el Rob, mire az én arcomra ráfagyott a mosoly. Még soha nem beszéltünk erről.

- Azt hiszem kifog hűlni a vacsora – vágott közbe Ally. – Paige, Jamie az asztalhoz! – terelte a gyerekeket. Még mindig kicsit döbbent arccal követtem őket. – Viki, segítesz nekem behozni az ételeket? – kérdezte. Bólintottam és követtem a konyhába, pontosabban a konyharészbe, mert egyebn van a konyha és a nappali. – Úgy látom elemedbe talált a kérdés! – jegyezte meg, miközben elővette az ételt.
- Nem, vagyis nem tudom. Még soha nem beszéltünk ilyenekről. – mondtam zavarodottan.
- Én pártolom a fiatal házasságot! Szerintem, ha megtaláltad az igazit, nem érdemes várni! – kezdte kifejteni a nézetét.

- De honnan tudjam, hogy Ő az? – kérdeztem kétségbeesetten. – És különben is, nem biztos, hogy Ő is ezt akarja – ráztam meg a fejem.
- Ugyan, Rob egyértelműen válaszolt. És különben is elég csak rátok nézni, már mikor beléptetek láttam, hogy ez sokkal több, mint egy egyszerű kapcsolat. Rátok van írva, hogyan éreztek egymás iránt. De természetesen ezt neked kell érezni, én csak azt mondom amit látok
- a szavai elgondolkodtattak. Látta rajtam, hogy most nem fog választ kapni, ezért nem is erőltetett. – Hoznád a salátát? – váltott témát.
- Persze! – megfogtam a tálat és követtem az asztalhoz. Erik és Rob éppen egy bort kóstolgattak és közben elmélyülten beszélgettek, kifelé bámulva az ablakon. Halkan beszéltünk Allyvel, így szerintem egy szót sem hallott, meg amúgy is nagy volt a tér és nagyon elvoltak.

A vacsora nagyon jól telt, Ally még mindig nagyon jól főz.
Vacsora után a nappaliban beszélgettünk tovább. A lakás csodálatos volt, nekem a kedvenc helyem a nappali lett. Hatalmas ablakainak köszönhetően tökéletes volt a kilátás a városra. Jamie megállás nélkül Robot szórakoztatta.

Megmutatta neki a kocsi gyűjteményét, miközben Paige elhelyezkedett az ölében. Mondtam neki, ha nem bírja már csak szóljon, de leintett, hogy nagyon jól érzi magát. Úgy tűnt Paige kezd fáradni, mert átmászott az én ölembe és néhány perc múlva már aludt is. Jamie is laposakat pislogott már. Paigeel a kezemben elindultam a szobájába, hogy lefektessem aludni. Ally addig Jamiet tessékelte az ágyba.

- Szeretlek Viki! – suttogta a kis száján Paige, mikor betakartam.
- Én is szívem – nyomtam a homlokára egy puszit. Mikor megfordultam, majdnem sikítottam. Rob az ajtóban állt karba font kézzel és mosolyogva figyelt.
- Megijesztettél! – suttogtam neki, miközben kijjebb nyomtam és becsuktam az ajtót.
- Látszik, hogy nagyon szereted őket! – jegyezte meg, még mindig mosolyogva.
- Igen, nagyon közel állunk egymáshoz – helyeseltem.

Visszamentünk a nappaliba és még beszélgettünk egy ideig Allyvel és Erikkel, aztán elindultunk a hotelba.
- Nagyon jó anya leszel! – törte meg a néma csendet, miközben a hotelba tartottunk.
- Mi van ma veled? Először közlöd, hogy tervezed, hogy elveszel, most meg ez az anya dolog… én nem értem! – fordultam felé kíváncsian.
- Talán baj, hogy előre tervezek? Én ezeket a dolgokat veled szeretném… de ha te nem így vagy ezzel, akkor természetesen nincs miről beszélnünk! – közölte csalódottan és kibámult az ablakon.

- Én ezt nem mondtam. De eddig még szóba sem kerültek ezek köztünk, most meg egy este alatt hírtelen sok! – magyarázkodtam.
- Értem – sóhajtotta.
- Rob, én szeretlek és persze, hogy veled tudom elképzelni a családot… csak megleptél. – végre megint rám nézett.
- Akkor kezdjük az alapoknál. Költözzünk össze! – mondta reményteli hangon. Egy pillanatra szükségem volt, még felfogtam a szavakat.

- Hol? – bukott ki belőlem az első kérdés.
- Természetesen Londonban. Veszünk egy házat, vagy lakást nekem mindegy, ahova beköltözünk ketten. Végre lesz hova hazamennem, ahol te fogsz várni! Nem lenne jó? – ahogy felderült az arca rájöttem, hogy nekem is erre van szükségem. Vele akarok élni.

- De, ez nagyon jó lenne! – mosolyogtam rá, mire leparkolt az sötét utcában.
- Csak te meg én és egy új élet. – két keze közé fogta az arcom és megcsókolt. Átadtam magam neki és a belső hangra sem figyeltem, ami ezt súgta talán nem itt kéne csinálni. Az ölébe másztam és elkezdtem kigombolni az ingjét, innen már nem volt megállás.

Elégedetten tértünk vissza a szobába.
- Nézhetnénk majd az interneten házakat, meg mikor visszamész Londonba, akkor anyuék is tudnak majd segíteni. Van egy pár ingatlanos ismerősük. – folytatta a tervezgetést.
- Nélküled válasszam ki? Nem, az nem lenne jó! – ellenkeztem.
- Persze, hogy nem. Az eclipset csak szeptemberben kezdjük forgatni, addig lesz rá időnk! – nyugtatott meg.

A következő hetek nagyon jól teltek. Egy percet sem unatkoztam. Folyamatosan vendég voltam Allynél, sokat mászkáltunk együtt ide-oda.
Rob elég elfoglalt volt a forgatással, de nem bántam, mert tudtam így előbb befejezi majd. Megbeszéltük, hogy amint kész van ezzel, elrepülünk Magyarországra, hogy megmutassam neki, hol nőttem fel. Anyuék repdestek az örömtől, mikor elújságoltam nekik a jó hírt.

Robnak éppen szabadnapja volt és vacsorázni indultunk, mikor megszólalt a telefonom.
- Szia Erik! … Tessék? Várj, nyugodj meg és lassabban mond, egy szót sem értek. Mi történt?... hogy mi? És jól van? … Nem, azonnal oda megyek! … Indulok! – remegő kézzel tettem le a telefont.
- Valami baj van? – kérdezte Rob aggódva.
- Azt… azt hiszem elég nagy baj. Ally… - nem bírtam tovább mondani, lesokkoltam.
- Kicsim, kicsim… mi történt vele? – fogott át hátulról, hogy el ne essek.
- Baleset érte, korházban van! – nyögtem ki nagy nehezen.
- Tudod melyikben? – bólintottam – Azonnal indulunk – mondta gyorsan és az ajtó felé terelt.

- Köszönöm! – mosolyogtam rá a kocsiban.
- Ugyan, mit? – kérdezte felvont szemöldökkel.
- Azt, hogy mellettem vagy! – mondtam neki hálásan.
- Édes, ez természetes! – felelte kedvesen és a combomra helyezte egyik kezét.

Szinte rohantam a korház felé és türelmetlenül vártam, míg a recepción megmondják, hányas szobában van.
Mint kiderült az intenzíven van, amitől még rosszabbul éreztem magam. Sietősen felmentünk és, ahogy megláttam Eriket, még rosszabb érzés kerített a hatalmába. A feje a kezébe volt hajtva és idegesen dobolt a lábával.

- Erik! – léptem mellé és a vállára tettem a kezem.
- Viki! Köszönöm, hogy itt vagy – ölelt át.
- Semmiség. Elmondod mi történt? – kérdeztem, mikor elengedett.

- Rob, neked is köszi! – nyújtott felé kezet és hálásan rámosolygott. Rob, egy ugyan márt rebegett és megszorította a kezét. – Elütötte egy autó. – mondta Erik és könnybe lábadt a szeme. – Eszméletlen volt, mikor behozták és még mindig nem tért magához. Megrepedt több bordája és belső vérzése van. Az orvosok aggódnak a fejsérülése miatt, de azt mondják, amíg nem tér magához, semmi biztosat nem tudnak mondani. Azzal nyugtatnak minket, hogy nem életveszélyesek a sérülései! – hadarta Erik és látszott, hogy nagyon ideges.

- Istenem! – hitetlenkedve leültem és alig hittem el a hallottakat. Reméltem, hogy csak álmodom és mindjárt felébredek. Rob mellém ült és átfogta a vállam, amitől jobban éreztem magam. Allyson erős nő, nem lesz semmi baja. Ezzel próbáltam magam nyugtatni, kevés sikerrel.

Feltűnt, hogy Ally szülei is itt vannak és a srácok is. Össze kell szednem magam, nem borulhatok ki most. Rámosolyogtam Robra és odasétáltam a szülőkhöz.
- Mr. És Mrs. Harris, jól vannak? – álltam meg előttük
- Viktória, kedvesem! – ölelt magához Ally mamája. – Próbáljuk tartani magunkat! – sóhajtotta.

- Ha bármire szükségük van, csak szóljanak! – öleltem meg az apukáját is.
- Köszönjük és azt is, hogy itt vagy! – mondta az Mr. Harris. Hogy ezt miért köszöngeti mindeni, nem értem.
- Ez természetes! – simítottam mag a karját.
- Viki, néz mit kaptam a doktor bácsitól? – jött oda büszkén Paige, egy lufi majommal a kezében.

- Ez nagyon szép, kicsim! – öleltem meg. Úgy tűnik, nem nagyon értik, mi folyik körülöttük. – Erik! – léptem vissza hozzá, éppen Robbal beszélgetett. – Úgy látom, itt nem nagyon tudok, mit tenni! Esetleg hazavigyem Jamiet és Paiget? Ha kell velük maradok bármeddig!– ajánlottam.
- Igen, az nagyon jó lenne. Köszönöm Viki, ez lenne a legnagyobb segítség! – hálálkodott a nagybátyám.
- Rendben, ha valami változás van, kérlek hívj! – öleltem meg.
- Úgy lesz! Rob! – megölelték egymást ők is.

- Gyertek srácok haza megyünk! – nyújtottam feléjük a kezem.
- Hurrá! Ott is alszol? – kérdezte Paige reménykedve.
- Igen – bólintottam. Elköszöntek Eriktől és a nagyszülőktől és elindultak velem és Robbal.

Beérve a lakásba, szinte letaglózott az üresség. Felkapcsoltam a villanyt, de úgy is nyomasztó volt a csend.
- Ki éhes? – próbáltam egy kis életet lehelni magamba.
- Én! – kiabálták egyszerre.
- Akkor kézmosás és vacsora! – tereltem őket a mosdó felé.

Vacsora után felvittük lefektetni a gyerekeket. Rob nagyon sokat segített nekem, nem csak lelkileg támogatott, de a gyerekekkel is segített.
- Olvasol nekünk, Rob? – kérdezte Jamie.
- Persze! Válasszatok mesét – mondta Rob mosolyogva. Bementünk Paige szobájába és Rob elkezdte olvasni a kiválasztott mesét. Teljesen lekötötte őket a mese, Rob nagyon szépen olvasta, utánozva egy-egy szereplő hangját. Tátott szájjal hallgatták őt. A mese végén Paige, már igen laposakat pislogott és Jamie is fáradtnak tűnt.

- Gyere Jamie, átkísérlek a szobádba! – fogtam meg a kezét.
- Rob, itt maradsz még elalszom? – kérdezte Paige, aki teljesen oda volt Robért. Ha idősebb lenne, még félnék, hogy lecsapja a kezemről. Az utóbbi pár hétben nagyon hozzánőtt.
- Maradok! – takarta be Paiget és melléfeküdt. Mosolyogva kísértem Jameit a szobájába és fektettem az ágyba.

- Anyu meg fog gyógyulni? – kérdezte szomorúan. Összeszorult a szívem, ahogy ránéztem.
- Igen, kicsim. Biztosan hamarosan rendbe jön! – takargattam be és mellé bújtam.
- Apa nagyon aggódik érte! – odakúszott mellém és átölelt.
- Apa nagyon szereti őt, természetes, hogy aggódik. De hidd el, anya nemsokára itthon lesz veletek! – simogattam a kicsit hátát.
- Remélem! – sóhajtotta és egyre jobban csukódott le a szeme.

Megcsókoltam a homlokát és vártam, hogy elaludjon. Mikor megtörtént, még vagy negyed óráig csak néztem, ahogy szuszog. Olyan bátor kisfiú és nagyon érett is, pedig még olyan fiatal.

Nagy nehezen otthagytam és elindultam Paige szobája felé. Halkan benyitottam. Paige Rob mellkasán aludta, mint egy kis gombóc. Úgy tűnt, Robot is elnyomta az álom, mert csukva volt a szeme és egyenletesen szuszogott.
Óvatosan visszacsuktam az ajtót és lementem a konyhába. Elkezdtem bepakolni a mosogatóból a cuccokat a mosogatógépbe. Ezzel is lekötöttem magam és elterelődött a figyelmem.

Csak arra nem számítottam, hogy a figyelmem nem itt van. Egy pohár kicsúszott a kezemből és hangos csörömpöléssel eltör a mosogatóban.
- A francba… a francba – megtámaszkodtam a mosogató szélén és idegesen elkezdtem összeszedni a darabokat. Hírtelen egy puha kéz simulta a csuklómra, majd a hozzá tarozó selymes hang is megszólalt.

- Nyugodja meg, kicsim. Nem lesz semmi baj! – csitított és a mellkasára volt. Átöleltem és csak azt vettem észre, hogy ráz a sírás. Eddig bírtam. Teljesen kiborított ez a dolog Allyvel. Hiába mondom Jamienek, hogy rendben lesz, biztos én sem vagyok benne. És még neki is hazudok. Mi lesz, ha nem lesz jól? Mit fogok akkor tenni?

Rob látta, hogy nem fogok még megnyugodni még egy ideig. Leült egy székre és az ölébe húzott, lassan simogatta a hátam.
- És ha igen? Mi lesz, ha nem jön rendbe? Mi lesz akkor a gyerekekkel? – szipogtam.
- Ne gondolj most ilyenekre. Az orvos azt mondta, nem lehet olyan nagy baj! Várjunk még, biztos minden rendben lesz! – próbált nyugtatni.
- Nem ez lenne az első eset a történelemben, hogy tévednének! – érveltem még mindig szipogva.

- Kicsim! – fordított maga felé. – Tudom, hogy kiborultál, de ha pesszimista vagy az nem segít. Próbálj meg inkább arra koncentrálni, hogy Allyson rendbe jön. A gyerekek meg fogják rajtad érezni és az nem lenne jó! – igaza volt, a gyerekek nem láthatnak rajtam semmit. Kifújtam az orrom és úgy döntöttem felhívom Eriket, hogy megnyugtassam, itthon minden rendben és, hogy én is kapjak egy kis helyzetjelentést.

- Szia! Csak azért hívlak, hogy elmondjam, itthon minden rendben. Jamie és Paige már alszanak, szépen vacsoráztak! És ott mi a helyzet? – érdeklődtem a benti dolgok iránt.
- Itt semmi változás! Az előbb elkaptam az orvost, hogy mondjon már valami konkrétabbat. Jó hírrel nem nagyon tudott szolgálni. Azt mondja egyenlőre semmi változás. Viszont azt is mondta, hogy holnap reggelig eldől minden! – megijesztett a hanglejtése. Nem volt bizakodónak mondható.

- Ez mit jelent? – kérdeztem feszülten.
- Azt, hogy ha holnap reggelig nem tér magához, akkor sokkal nagyobb gond van! Nem tudni mi lesz! – sóhajtotta idegesen.
- Nem az nem lehet! Mindennek rendben kell lennie! – kezdtem ismét pánikolni, mire Rob átölelt hátulról.
- Hidd el Viki, én is ebben reménykedem! – nagyon fáradt volt a hangja, eléggé kivan készülve Ő is.
- Neked nincs szükséged semmire? Nem akarsz hazajönni aludni? – kérdeztem.
- Nem, én itt maradok! Egy tapodat sem mozdulok. És Ally szülei is itt vannak és Ők is maradnak – mondta.

- Rendben! Ha bármi változás van hívj és reggel mikor beszéltél az orvossal…
- Azonnal hívlak! – ígérte.
- Köszönöm! – sóhajtottam.
- Én is neked mindent! Szia! – tette le a telefont. Odabújtam Robhoz és próbáltam nem a legrosszabbra gondolni.

Alig aludtam az éjszaka. Végig forgolódtam és a lehetőségek lebegtek a szemem előtt. Reggel fél nyolckor aztán kimásztam az ágyból és elkezdtem reggelit készíteni, hisz a gyerekek is nemsokára felkelnek. Nem sokkal később Rob is megjelent. Mint kiderült, Ő sem aludt az éjszaka, engem figyelt.

Aztán a telefonom csörgésére lettem figyelmes. Rob megcsókolt és mondta, hogy vegyem fel. Remegő kézzel nyúltam a mobil után, amin Erik neve villogott. Tudtam, hogy két eshetőség van és ez megrémisztett. Nem voltam felkészülve a rosszra. Amint felveszem megtudom, mi jön ezután.
- Igen? – szóltam bele remegő hangon.
- Viki…


A ház ahol Allyson és Erik laknak:
http://i50.tinypic.com/33wv49u.jpg

A nappali+konyha:
http://i50.tinypic.com/2rf60hz.jpg

Paige szobája:
http://i48.tinypic.com/s4t53s.jpg

Jamie szobája:
http://i46.tinypic.com/20qynb4.jpg

Vendégszoba:
http://i46.tinypic.com/1sl0d4.jpg

Egy új élet kezdete - 31. fejezet

New York

Sziasztok! Meghoztam a 31. fejezetet. Elnézést a késésért, bár az a pár ember, aki véleményt ír, biztos elnézi nekem! Köszönöm nekik továbbra is.:) Kicsit rövidebb lett a fejezet, mint szokott, de majd igyekszem a következővel. Remélem tetszeni fog és megosztjátok velem a gondolataitokat.
Jó olvasást!

Igen, számíthattam volna rá. Laura nem változik. Megköszörültem a torkom, amire szétrebbentek.
- Viki… – kúszott egy kínos mosoly Laura arcára. Tom úgy tűnt, valami nagyon érdekes dolgot talált a csempén, mert el sem vette onnan a tekintetét.
- Igazán nem akarok megzavarni semmit – mondtam némi gúnnyal a hangomban. – Tom! Ugye nem bánod, ha váltok néhány szót négyszemközt a húgommal? – néztem rá. Csak bólintott és kivonult.

- Viki, tudod én… - kezdett volna mentegetőzni.
- Csak egy valamire, vagyis inkább valakire emlékeztetnélek! Mond még neked valamit a Domi név? – érdeklődtem cseppet sem kedvesen.
- Persze, hogy mond! – kezdte babrálni idegesen az abroszt.
- És azt is tudod, hogy az én egyik legjobb barátom, ugyebár. De úgy tűnik azt elfelejtetted, hogy már az elején figyelmeztettelek, csak akkor kezdj ki vele, ha komolyan is gondolod! Kértelek, hogy ne bántsd meg! – emelkedett a hangom ereje. Laura zavartan rám nézett, mint aki hülyének néz.

- Én kedvelem Domit és komolyan is gondoltam a dolgot. De nem tehetek róla, ha valaki más nagyobb hatással van rám. Tom olyan… nem is tudom, egyszerűen vonz és olyan hatással van rám, amilyennel már rég nem volt senki – mosolyodott el.

- Én nem értelek Laura! Azt hittem megváltoztál és megkomolyodtál, de látom még mindig ugyan olyan felelőtlen vagy, mint voltál. Nem értem, hogy viselkedhetsz így. Ne csodálkozz, ha Tom könnyűvérünk tart majd! – olyan ideges voltam, hogy olyan dolog szaladtak ki a számon, amit soha nem mondaék ki. Viszont most nem tudtam uralkodni magamon. Domi túl fontos volt nekem, így senki nem viselkedhet vele. Laura meghökkenve nézett a szemebe.

- Jó értem, hogy éppen lekurváztál? – kérdezte sértetten.
- Félre érted – próbáltam menteni a menthetetlent.
- Nem, nem értem félre! De ne feledd, hogy te sem vagy jobb! Én legalább nem az exemmel csókolózom! – vágta a fejemhez, az egyetlen hibámat és legnagyobb hibámat. Majd minden további magyarázat nélkül ott hagyott és visszament az erkélyre. Követtem.

- Köszönöm a bulit Rob! – odament hozzá és megölelte. – Most megyek – vetett rám egy utolsó lenéző pillantást. Én csak lehajtott fejjel támaszkodtam az erkélyajtónak.
- Hazaviszlek! – ált fel Tom. Hát persze, hogy haza viszi.
- Köszönöm, az jó lesz! – mosolygott rá Laura. Tom odajött hozzám és elmotyogott egy örülök, hogy megismerteleket, majd megölelt. Miután távoztak leültem Rob mellé, aki látta, hogy baj van, de nem kérdezett semmit. Via már nem volt ilyen…

- Valamin összevesztetek, igaz? – kérdezte.
- Majd holnap elmesélem. – feleltem, mire bólintott.
A kedvem már nem volt az igazi. A fiúk jól érezték magukat, hülyültek még egy ideig, majd Marcus és Sam is leléptek. Viola és Mike is haza mentek. Robbal ma itt alszunk a szülei házában.

A szoba előtt elköszöntünk Lizzytől, és bevonultunk Rob szobájába. Felvettem a neked kikészített pólóját, pont tökéletes volt hálóingnek. Bebújtunk az ágyba és Rob nem bírt tovább a kíváncsiságával.

- Elmondod? –kérdezte halkan. Nagyot sóhajtottam, majd belekezdtem.
- Mikor bementem a konyhába Laura éppen Tommal smárolt! – mondtam panaszosan.
- És? – nézett rám értetlenül.
- Mi az, hogy és? Laura Domival jár! Mégis hogy tehet ilyet? – meghökkenve vettem tudomásul, hogy Rob nem talál ebben semmi kivetnivalót.
- Szerintem kicsit túlreagálod. Nem szólhatsz bele abba, hogy kivel akar lenni. Ha Tommal akar lenni, hát legyen! – magyarázta.

- Rob, én nem azt mondom, hogy nem lehet vele, de nem így. Már az elején mondtam neki, hogy csak akkor kezdjen ki Domival, ha komolyan gondolja, és ne bántsa meg! De az én édes kis hugicámnak, magán kívül semmi nem fontos! Tudhattam volna, hogy nem kéne hagynom ezt a Domi dolgot. Laura sosem változik. – sopánkodtam tovább.
- Nem kéne pálcát törnöd felette. Felnőtt ember és Domi is az, ez az Ő ügyük, nem a tiéd! Majd megoldják – sóhajtott Rob.

- Te most tényleg őt véded? Nem ismered Laura előéletét. Tommal is megcsinálhatja ugyan ezt! – hozakodtam elő Tommal, hátha így felfogja.
- Engem az sem fog érdekelni. Akkor majd mellette állok, de nem fogok beleszólni a dolgukba. És talán neked sem kéne - akadékoskodott tovább.
- Azt hiszem, nincs értelme ezen vitatkozni. Máshogy látjuk a dolgot – dőltem ez az ágyon.
- Nem vitatkozunk. Csak arra próbállak rávezetni, hogy nem kéne mások dolgába beleszólni! – folytatta tovább.

- Én ilyen vagyok, ha nem tetszik, nem kötelező velem lenni! – közöltem és befordultam a fal felé.
- Most nehogy megsértődj! – sóhajtott.
- Jó éjszakát, Rob! – részemről lezártam a dolgot. Valamit az orra alatt motyogva kimászott az ágyból és az erkélyre sietett egy cigivel a kezében. Ügyesek vagyunk, jól megcsináltuk a hangulatot a mai estére. Mire Rob visszajött, már félálomban voltam és nemsokára el is aludtam.

Reggel, arra ébredtem, hogy Rob puszilgat. Felé fordultam, hogy elnézést kérjek a hülye viselkedésemért, de megelőzött.
- Sajnálom, hogy megbántottalak! – suttogta a fülembe halkan.
- Igazad volt. Tényleg hagynom kéne Laurát és elfogadnom, olyannak amilyen. – adtam neki igazat.

- Én csak nem akarom, hogy fagyos legyen a hangulat köztetek, mikor olyan sokat jelentetek egymásnak. De én mindenhogy szeretlek! – mosolyodott el.
- Nekem csak ez számít! – adtam egy csókot a szájára. – Jól elrontottuk a tegnap estét! – görbült le a szám, az emlék hatására.
- Bepótolhatjuk! - ajánlotta és már húzta is ránk a takarót.

Kicsivel később, elégedetten mentünk le a konyhába, hogy együtt reggelizzünk a szüleivel. Egész estig velük voltunk, aztán nálunk folytattuk az estét.
Bementem Laura szobájába, hogy bocsánatot kérjek tőle. Őt is furdalta a lelkiismeret, amiért a fejemhez vágta a Balázs dolgot. Megbeszéltük a dolog, és azt is elmesélte, hogy tegnap este Tommal még sokáig beszélgettek és szeretne vele lenni. Csak annyit kértem, hogy minél előbb beszéljen Domival, mire azt mondta, hogy holnap megteszi.

Rob másnap reggel korán indult. Miután elköszöntem tőle, felhívtam anyát, mivel a nyári programomban némi változás állt be.
- Örülök, hogy vége a vizsgáidnak drágám! Akkor mikor jössz haza? – érdeklődött.
- Erről akartam beszélni veled! Rob június elejétől, New Yorkban forgat és szeretné ha vele mennék. – mondtam óvatosan.

- Tényleg? Milyen érdekes az élet… - gondolkodott el.
- Miért is? – kérdeztem türelmetlenül.
- Tudod Erik és Allyson is New Yorkban vannak a gyerekekkel. – mondta örömmel.
- Allyson szüleit látogatják meg? Milyen jó, meddig maradnak? – kezdtem örülni, hogy lesz ott valami biztos pontom.

- Elég sokáig, mivel nem látogatóba mentek, hanem visszaköltöztek! – felelte. Ezen kicsit meglepődtem és nem értettem miért nem tudtam még róla.
- Mikor? – kérdezősködtem tovább.
- Egy hónapja. Még nem hívtak? Allyson azt mondta, majd Ő elmondja neked! – lepődött meg anya.
- Nem hívott! – sóhajtottam.

- Nos, Allyson édesapja elég jó munkát ajánlott Eriknek a cégjénél. – magyarázta anya. Talán jobban is szeretnek ott élni, hiszen ott találkoztak. Erik éppen egy továbbképzésen volt New Yorkban, mikor találkozott Allysonnal, aki ott született és élt. Ekkor Allyson tizenhét éves volt és egy év múlva összeházasodtak, majd újabb egy évre rá megszületett a fiúk, Jaimie, aztán őt követte másfél év múlva Paige. Akik az én szemem fényei. Lea születése után Magyarországra költöztek és ott éltek egészen mostanáig. Nagyon hiányoznak nekem, így örülök, hogy velük lehetek.

- Akkor hívom is Allysont. Majd még beszülünk. Szia anya. – tettem le a telefont és már tárcsáztam is Allysont.
Mikor végre felvette, olyan boldog volt, hogy még telefonon keresztül is láttam, ahogy ugrál. Azt szerette volna, ha náluk lakom, de mondtam, hogy Rob miatt nem lehet. De megígértem nekik, hogy majd sokszor ott alszom.

A következő héten lerendeztem mindent. Beszéltem Adamékkel, hogy a nyáron nem tudok besegíteni nekik. Aztán megvettem a repülőjegyet június 7.-ére. Gyorsan eltelt az idő és már indulhattam is New Yorkba.

Allyson a John F. Kennedy reptéren várt rám és azonnal a nyakamba ugrott, mikor meglátott.
- Istenem, Viki! Milyen gyönyörű vagy még mindig. Nagyon hiányoztál, drágám – ölelgetett tovább.
- Te sem panaszkodhatsz. Gyerekek? – néztem körbe.

- Anyukénál hagytam őket, hogy el tudjunk menni ebédelni! Még nem szóltam nekik, hogy jössz, mert akkor nem tudtam volna otthagyni őket. Önző vagyok, de én akartam először veled lenni! – vallotta be.
- Nem haragszom, tényleg van mit mesélnem! – mosolyodtam el, miközben felpakoltuk a csomagokat egy kis kocsira.
- Tényleg, már megöl a kíváncsiság a Brit lovagod miatt. Mikor ismerhetem meg? – türelmetlenkedett.
- Majd elmegyünk vacsorázni valamelyik nap. – jutott eszembe.

- Mi lenne, ha inkább holnap nálunk vacsoráznátok? Én főzök! – ajánlotta.
- Rendben! – feleltem és közben megálltunk egy gyönyörű fehér Audi előtt. – Csak nem? – nevettem fel.
- Eriknek elég jó a fizetése! – mondta szégyenlősen, majd bepakoltunk a csodába és már indultunk is.

Az étterem a Time Squeren volt, azt mondta ez az egyik kedvenc helye és szeretné nekem megmutatni.
Ebéd közben kifaggatott Robról, minden kis részletet el kellett mesélnem neki. Néha én is ki tudtam szedni belőle, néhány információt. Így tudtam meg, hogy Jaimie szeptemberben kezdi az iskolát. Azt mondta, hogy nincs szükség arra, hogy dolgozzon, de Ő szeretné majd elfoglalni magát.

Aztán áttért arra, hogy hova is menjünk majd bulizni a hétvégén. Nevetnem kellett, jó, mondjuk fiatal volt. Még csak 25 éves és Erik is csak 30, szóval megértem, hogy még bulizni vágynak. Nagyon fiatalon találtak egymásra és alapítottak családot, de Allyson szerint, ha megtalálod a másik feled, akkor nem érdemes várni. Ő szeret fiatal szülő lenni és meg kell vallani, hogy igazán jó anya.

Délután négy felé a Palace hotel felé vettem az irányt, ahol reményeim szerint Rob már vár rám. Búcsút vettem Allysontól, aki holnap estére vár minket vacsorára. Már ma este szerette volna, ha megyünk, de én eléggé fáradt vagyok hozzá. Talán a srácok is jobban örülnek majd egy nyúzható Vikinek, mint egy kimerültnek. Már alig várom, hogy lássam őket, mindig is nagyon fontos szerepet játszottak az életemben.

Fáradtan cibáltam magam után a csomagomat. Nem szóltam Robnak, hogy előbb érkezem. Igen, úgy tudja, hogy holnap jövök.
Végre megtaláltam a szobát és mikor beléptem, elsőként, azt hittem rossz helyre jöttem. Aztán ellenőriztem a számot és jónak tűnt.

Ott álltam az ajtóban, miközben egy szőke lány kedvesen mosolygott rám a kanapéról. Ő vajon ki lehet. Nem tűnt olyan meglepettnek, mint én.

- Szia! – köszönt azonnal.
- Szia! Te ki vagy? – adtam utat kíváncsiságomnak és igyekeztem nem rosszra gondolni, ami meg kell vallanom, a jelen szituációban nagyon nehezen ment.

John F. Kennedy reptér:
http://naamtobatao.files.wordpress.com/2008/03/jfk-airport-address.jpg

Egy új élet kezdete - 30. fejezet

Kerti parti

Elkészült a 30. fejezet, amiben egy kicsit megismerkedünk Rob legjobb barátaival, vagyis a nagy csapattal. Ugye, pár barátjáról volt már szó a történetben(Mike, aki állandó szereplő és Sam is képbe került nemrég). Itt az ideje, hogy a többiek is megismerjék Rob szerelmét!
Remélem tetszeni fog a rész és megosztjátok velem, mit gondoltatok róla!
Jó olvasást!

Csodálatos volt az a négy nap Vancouverben. Igazán éleztem a Robbal töltött időt. Clarrel elég sok időt töltöttem, ahogy Nikkivel is. Aztán újra itthon voltam. Befejeztem a vizsgáimat. Végre elmondhatom magamról, hogy elvégeztem az első évemet az egyetemen.

Most éppen a Waldorf Hilton Hotelbe tartok, hogy felvegyem Nikkit és a barátját, akik tegnap érkeztek, pár romantikus napot eltölteni Londonban. Nikki már befejezte a forgatást és most kicsit pihenni szeretne.

Holnap délelőtt érkezik Rob Cannes-ből. A hétvégét együtt töltjük, aztán megy forgatni Olaszországba, majd pedig egy új film miatt New York-ba. Úgy néz ki New Yorkba én is vele tartok, mivel a sulimnak vége erre az évre. Aztán pedig haza utazom anyuékhoz.

Leparkoltam a szálloda előtt és bementem, hogy megvárjam Nikkiéket. Pár perc múlva Nikki visítva ugrott a nyakamba, majd bemutatta Parist. Annyira jól mutattak együtt.

Egy nagyon jó napot töltöttünk együtt. Elvittem őket pár nevezetességhez, hogy lássanak is valamit Londonból, majd arra gondoltam vacsorázhatnánk nálunk.
Viola nagyon örült, hogy végre megismerheti Nikkit, mivel már sokat meséltem neki róla. Nikki hallásból már ismerte Mike-ot, azt mondja Rob sokat mesélt róla. Így hamar akadt közös témájuk.

Laura megint kitett magáért. Amint leesett neki, hogy Nikki az a Nikki, egyből kíváncsian kérdezgetni kezdte. Próbáltam leállítani, de Nikki csak mosolyogva leintett, hogy Őt nem zavarja a dolog.
A vacsora nagyon jó hangulatban telt és még sokáig maradtak a vendégeink. Iszogattunk éss beszélgettünk még egy ideig.

- Viki, holnap este lesz egy kis programunk! – szólalt meg Mike, miután Nikkijék elmentek.
- Milyen program? – csodálkoztam – De holnap jön haza Rob… - kezdtem volna ellenkezni.
- Igen, pont ezért! Csinálunk náluk egy kis kerti sütögetést, úgyis olyan jó az idő. Meg amúgy sem tudtuk megünnepeli a szülinapját, mert nem volt itthon. – magyarázta Mike.
- Rendben. – egyeztem bele. Részleteket nem tudtam meg, csak annyit, hogy holnap délután elmegyünk bevásárolni a partira.

Így is történt. Mikeal felkerekedtünk pontban 3-kor és elmentünk egy nagy szupermarketbe, hogy beszerezzük a húsokat, a krumplit, a salátának valót és egyéb hozzávalókat. Négykor már ott is voltunk a Pattinson család házában, ahol Lizzy mosolyogva fogadott bennünket. Mikeal kipakoltunk a konyhába, ahova belépve a sürgő-forgó Calarrel találtuk szemben magunkat.

- Áh, gyertek csak! Szervusz, drágám – ölelt meg Clare. – Mike, de rég láttalak! – fordult Mikehoz és őt is megölelgette. – Épp kész lett a sütemény! – szedte ki a sütőből a pitét.
- Látom Clare nem bírtad ki, hogy ne csinálj semmit! Pedig mondtam, hogy majd én intézkedem. – forgatta a szemét Mike.

- Ugyan édesem, ez semmiség. Lesz még mint csinálnod ne aggódj. – veregette vállon a csalódott Mikeot. – Samék mikor érkeznek? – érdeklődött.
- Sam is jön? – kérdeztem meglepetten.
- Igen. És te szóltál Nikkiéknek? – kérdezte miközben elkezdett kipakolni.
- Persze. Azt mondták, hogy olyan hat körül jönnek! – kezdtem segíteni neki én is.

- Remek! Akkor jó sokan leszünk! – örvendezett Calre és segíteni kezdett. Hiába mondtuk neki, hogy nem kell, mindenképpen bele akart folyni. Aztán Lizzy is bejött és elkezdet összevágni a salátának valót.

Közben fintorogva közölte, hogy mivel Clare mindennap salátával tömi őket, legalább ma nem kéne ezt enni. Clare rögtön közölte vele, hogy nagy kislány már, akár egy étterembe is eljárhat, ha nem felel meg neki a főztje. Lizzy csak fintorogva folytatta a vagdosást.

- Mennyi konyhatündér! – hallottam meg a legszebb hangot a világon. A konyhaajtóban állt, mosolyogva az ajtókeretnek támaszkodva.
- Rob! – visítottam, mikor felfogtam, hogy tényleg Ő az és egy pillanat alatt szeltem át a köztünk lévő távolságot, hogy a nyakába ugorjak. Hosszú percekig csókolgattuk egymást, majd elengedtem, hogy a többi házi Rob rajongó is örülhessen neki.

Richard mosolyogva sétált be és vitte el Robot, hogy a kertbe, hogy kicsit elrendezzék a dolgokat. Rob fintorogva engedte el a kezem és elindult ki. Én pedig elkezdtem a krumpli pucolást.

Richard bejött valamit keresni, mire azonnal eszembe jutott, hogy Rob egyedül van kint.
Kimentem hozzá, a napszemüvegében törölgette az egyik asztalt, fenekén szexisen feszült a naci.

- Milyen volt Cannes? – érdeklődtem, mialatt mögé léptem és átöleltem.
- Unalmas… egy csomó uncsi ember és parti, ahol vigyorogni kell. – fordult felém. Ajkai már az enyémen voltak, végre ismét teljesen éreztem az életem.

- Ejnye fiatalok! Első a munka és csak második a szórakozás. - csóválta a fejét Richard, miközben egy újabb rongyot hajított Rob felé. Így Rob elengedett és elkapta a rongyot.
- Csak egy kis erőt gyűjtöttem a további munkához! – védekezett Rob sóhajtozva.
- Puhány vagy, fiam. – nevetett Richard és a székeket kezdte rendezgetni.
- Na, én is megyek a dolgomra. Ügyes légy! – mosolyogva egy utolsó csókot nyomtam a szájára és könyörgő tekintete ellenére, visszamentem a konyhába.

- Lebuktatok? – vihogott Mike, miközben a bepácolt húst pakolta a hűtőbe.
- Le! – sóhajtottam és folytattam a pucolást. Clare csak mosolyogva csinálta a salátaöntetet.
Kész lettünk mindennel, ezért kimentünk megnézni, hogy áll a két fiú odakint.

- Szép mondhatom! – méltatlankodott Clare, mikor meglátta a két söröző férfit. – Mi meg azt hittük, megszakadtok a munkában – rázta a fejét Clare.
- Épp most lettünk kész és nagyon fáradtunk! – kezdete a védőbeszédet Richard, de Clare csak intett egyet. A terasz, teljesen készen állt a vendégek fogadására. A nagy asztal és a sok szék jelezte, hogy leszünk egy páran. Még, jó, hogy az erkély – ami a nappaliból nyílt – ilyen nagy volt. És a kertel folytatódott.

Már épp készültem én is hozzászólni, mikor hangokat hallottunk.
Megjöttünk! – állt meg az ajtóban Viola. Mike bemutatta Violát Calreéknek, majd én követeztem Laura bemutatásával.
Pár perc múlva Nikkiék is befutottak. Nikki bemutatkozott Richardnak, mert csak őt nem ismerte, majd Parist is bemutatta mindenkinek. Még Rob sem ismerte.
- Kihozom az ételeket! – ajánlottam, mikor Richard begyújtotta sütőt. – Rob! Segítsz? – fordultam az említett felé.

- Persze! – ugrott fel azonnal. Elkezdtem kipakolni a hűtőből a dolgokat, mikor Rob keze a derekamra simult. Ellenkezés nélkül adtam meg magam és simultam hozzá, hogy édes ajkaival kényeztesse először a nyakam, majd vadul kaptam szája után. Éppen kezdett volna elfajulni a játékunk, de valaki megzavart minket.

- Bocsi! – hallottunk meg egy hangot. Rob mosolyogva elengedett és az ajtóban áldogáló férfi felé indult.
- Te mindig tudod, mikor kell jönni! – fintorgott, de megölelgette őt.
- Én is örülök neked, haver! – nevetett a még számomra ismeretlen férfi.
- Ő itt Mrcus! – fordult felém Rob, majd mellém sétált. – Ő pedig a barátnőm, Viki! – tolt felé. Kedvesen bemutatkoztam neki, majd kimentünk.

Elsőként Samet vettem észre, és odarohantam hozzá, hogy megölelgessem a már jól ismert srácot. Majd Robhoz ment és ők is összeborultak.
Aztán megjelent egy újabb srác.
- Tom! – kiáltotta Viola és a nyakába ugrott. Mikor elengedték egymást, a srác Rob felé indult és megölelték egymást.

- Szóval, te vagy Viki! – mosolygott. – Végre találkozunk, már sokat hallottam rólad! – nézett Robra fél szemmel.
- Én is örülök! – fogtam vele kezet. Akik nem ismerték egymást gyorsan bemutatkoztak. Ezek szerint a csipet csapat is megérkezett, így végre helyet foglaltunk, hogy együnk. Úgy tűnt, mindenkinek nagyon ízlik az étel.

- Ez nagyon finom. – szólalt meg Sam.
- Ja, tuti nem Rob csinálta! – nevetett Tom és a szájába tömött még egy adagot.
- Kuss! – fordult felé morcosan Rob.
- Csak én emlékszem, mikor Robnak volt egy lakása a Sohoban és még egy rántottát sem tudott csinálni? – folytatta Tom.
- Én is emlékszem! – jelezte Marcus.

- Ki ne emlékezne rá? – nevetett Mike.
- Még, jó, hogy emlékeztek. Folyton ott csöveztetek! – közölte Rob.
- Jah, milyen szép idők voltak azok! – gondolkodott el Tom.
- De akkor is legtöbbször ide jártatok enni! – emlékeztette őket Clare.
- Még jó! Pattz nem egy konyhatündér! – nevetett felszabadultan Sam.

- Neked Viki, nem mutatta még meg a szakácstudományát? – érdeklődött Marcus.
- Nem nagyon dicsekedett vele! – mosolyogtam Robra.
- Nem hiszem, hogy a legtöbb időt evéssel töltenék! Nézz csak rájuk, biztos van jobb időtöltésük! – célozgatott Tom.
- Tom viselkedj! – szólt rá Clare. Tom elrebegett egy elnézést és angyali mosolyt küldött Clare felé.

Úgy tűnik Clare az egytlen, aki kordában tudja tartani ezt a mihaszna bandát. De jó volt így látni őket. Eddig is tudtam, hogy ezer éve ismerik egymást, Rob sokat mesélt már róluk és a közös dolgaikról.

Miután elpakoltunk a vacsora nyomait, előkerült pár üveg sör és egy üveg bor is. A srácok egyik cigit gyújtották a másik után, így mi sem bírtuk megállni és sokat dohányoztunk. Nikki és Paris idő közben elmentek, mert holnap egy nagyobb kiruccanást terveznek.

Én helyet foglaltam Rob ölében, ezzel elnyerve Tom kaján vigyorát. Még mielőtt megszólalhatott volna, Rob közölte vele, hogy nyugodtan magában tarthatja a mocskos megjegyzéseit.

Éppen nagyon röhögtünk egy Sam által elmesélt régi történeten, mikor Rob nem bírt magával és simogatni kezdett. Eddig hősiesen tartotta magát, de most keze a rövidnadrágom szára alá csúszott. Szemei csillogtak.
- Kisfiam, társaságban vagy! – szidta meg Clare, mire szégyenlősen elmosolyodott és elhúzta a kezét.

- Ez az! Bírjál már magaddal és állj le. – tett rá egy lapáttal Tom is, persze vigyorogva. Úgy tűnt egymás szívatása szorosan a napirendjükbe tartozik.
- Te meg mi lenne, ha a beszólásaiddal álnál le? – mordult rá Rob és játékosan belebokszolt a karjába.
- Nem megy, bocsi! Egyszerűen ezt hozod ki belőlem. – bokszolt vissza Tom, még mindig harminckét fogas vigyorral.

- Találj magadnak valami elfoglaltságot! – fintorgott Rob.
- Énekeljünk! – vetette fel Marcus.
- Nem! – vágta rá rögtön Rob. Nekem tetszett az ötlet, így odahajoltam Robhoz és a fülébe suttogtam.
- Kérlek! – mondtam.
- Nem! – vágta rá ismét.
- Úgy szeretném! – suttogtam és belecsókoltam a nyakába.

- Én nem! – mondta megint, de már cseppet sem olyan magabiztosan. Ahogy megéreztem, hogy nyerésre állok, rögtön tudtam, hogy már csak egy csapás kell. Megcsókoltam, de csak egy pillanatra.
- Légyszi! – suttogtam a szájába. Nagyon sóhajtott.
- Gonosz vagy! – nyögte. Értetlenül néztem rá, mire egy újabb sóhaj után magyarázni kezdett.
– Tudod, milyen hatással vagy rám és, hogy a végén úgy sem tudok neked ellenállni! – a mondandója végén már mosolygott.

Csak egy hosszabb csókkal jutalmaztam, aztán felkeltem az öléből, hogy kihozhassa a gitárját. Samék is előkapták a sajátjukat, majd leültek és belekezdtek.
Először egy számomra ismeretlen dalt adtak elő, amit Marcus írt, de mind a hárman jól ismerték. Mikor meghallottam Rob csodálatos énekhangját, a világ megszűnt körülöttem, csak őt figyeltem.

Aztán a Never Think című számot adták elő, amit jól ismertem. Lizzy is beszállt az éneklésbe, hiába ez családi vonás náluk.
A dal végeztével, Clare és Richard közölték, hogy ez gyönyörű befejezés volt nekik ma estére és, hogy ők már öregek, hagyják bulizni a fiatalságot.
- Akkor igyunk! – vetette fel Mike, mire én a borospalackra néztem.
- Ebből már nem igen isztok! – lengettem meg az üres üveget. Erre mindenki halkan kuncogni kezdett.

- Azt hiszed csak ennyi van? Nem ismered még őket! – magyarázta Viola. Úgy éreztem tényleg komoly lemaradásban vagyok Viával szemben. Ő már jóval régebben ismeri a srácokat, és úgy tűnik a bulizási szokásaikat is. A fiúk eltűntek, majd egy perc múlva visszatértek egy rekesz sörrel és pár üveg keményebb piával.

Ekkor vette kezdetét a mértéktelen piálás. Laurát kerestem a szememmel, mert eszembe jutott, hogy talán nem érzi jól magát és foglalkoznom kéne vele. Ez a félelmem alaptalannak bizonyult. Mellette ült Tom és úgy tűnt nagyon nevetnek valami.

Megnyugodtam, hogy foglalkozik vele. Így végre Robra összpontosíthattam. Visszahelyezkedtem az ölébe és bekapcsolódtam a beszélgetésbe. Éppen a vodkás üveg után nyúltam, mikor Marcus észrevette és azonnal töltött nekem a poharamba.
- Itatod a barátnőm? – fordult felé Rob, tetetett morcossággal.
- Jobb ha iszik, úgy talán jobban viseli majd a hülyeségeid! – érvelt Marcus.

- Tényleg! Viki ismeri már azt a sztorit? – kérdezte Sam, jól megnyomva, az „azt a sztorit” részt.
- Nem hiszem, hogy Rob azzal dicsekedne! – nevette el magát Marcus.
- Talán el kéne neki mesélni! – szólt közbe Tom, aki még mindig Laurával beszélgetett, de erre még Ő is felkapta a fejét. Rob szinte elfehéredett.

- Nektek tényleg az a célotok, hogy Viki sikítva hagyjon faképnél és ne akarjon többet látni? – kérdezte Rob csalódottan.
- Ugyan már édes, nincs az a dolog, ami levakarna rólad! – biztosítottam, az aggódó fejét elnézve.
- Az nem olyan biztos! Várj csak még meghallod ezt! – mondta Mike fulladozva a nevetéstől.

- Lehet enyém a megtiszteltetés? – kérdezte Tom.
- Mit is vártam tőled! – rázta a fejét Rob, de úgy látom feladta és rájött, bármit is tesz, ez a sztori ma elhangzik itt.

- Szóval, ez Rob 20. születésnapján történt. Valamin vitatkoztunk, és nem tudtunk dűlőre jutni. Aztán fogadtunk és Mike felvetette, aki veszít, annak át kell másznia a szomszéd, Mrs. Clarkson kertjébe és elhozni az egyik virágát bizonyítékként, hogy megtette. Persze mindezt meztelenül. Sajnos Patty veszített, így neki kellett végrehajtania a dolog. Csakhogy Mrs. Clarkson észrevette és ez még nem a vége. A kis palotapincsije ráuszította, mert azt hitte valami betörő. Rob átugrott a kerítésen, ahol Clare állt… na, ezek után ki tudod találni mit szólt. – Tom a végén már annyira nevetett, hogy alig bírta befejezni a történetet. Persze, ez a kis történet mindenkit megnevetetett, még Rob is mosolygott.

- Büszke vagyok rád! – prüszköltem a nevetéstől.
- Én is szeretlek, drágám! – felelte durcásan, de még mindig annyira nevettem, hogy válaszolni sem bírtam neki.
- Ugyan, mindenkinek kell egy ilyen cikis sztori! – öleltem át a nyakát.
- Nyugi, Vikinek is van! – szólalt meg Laura, bár inkább fogta volna be.
- Tényleg! – kiáltott fel Via.

- Na, arra is kíváncsiak vagyunk! – csillant fel Tom szeme. Most az én arcom vált halálra rémülté…
- Majd máskor! – nyögtem.
- Épp az előbb mondtad, hogy mindenkinek kell egy ilyen cikis sztori! Én kíváncsi vagyok a tiedre, ha már te tudod az enyémet! – nézett rám Rob kíváncsiságtól égő szemekkel.

- Talán ezt elmondhatná Laura! – vetette fel Via.
- Meg ne próbáld! – fordultam Laura felé.
- Kicsi, majd megöl a kíváncsiság! – győzködött Rob.
- Ugyan Viki, ettől Rob is jobban fogja érezni magát. – nevetett Mike. Már nem volt időm tiltakozni, mert Laura belekezdett.

- Nem is volt ez olyan régen… talán két éve, mikor Viki szülei elutaztak és házibulit tartottunk otthon, vagyis náluk. Olyan húszan lehettünk és a pia igen csak fogyott. Aztán a fiúk elkezdetek minket heccelni, hogy legyen sztriptíz show. Persze, rögtön mondtuk, hogy nem, mire Balázs megszólalt, hogy Viki úgy sem meri. Akkor voltak a „cikizzük egymást, mert nem vallom be, hogy bejössz nekem” időszakban. – valamiért nem örültem, hogy Laura ezt a részt is belefűzte, hiszen ez Rob és köztem kényes téma. – Addig cukkolta míg Viki, felugrott az asztal tetejére és egy sztriptíz táncosnőt megszégyenítő showt adott elő, annak a legalább 20 embernek. Aztán másnap reggel, mikor elmondtam neki, mert nem emlékezett semmire, nem akart többet suliba menni. – adta elő életem legcikibb sztoriját Laura.

- Hé, azért nem vetkőztem le teljesen. A fehérnemű maradt! – szóltam ki Rob mellkasából, mert abba temettem a fejem. Ő persze rázkódott a nevetéstől, meg a többiek is. – Ennyire nem is vicces! – méltatlankodtam Robnak.
- Ez így volt fair, hogy már én is tudom! – próbálta elfojtani a nevetést.
- Akkor igyunk! – igyekeztem terelni a témát.

- Egyre jobban bírom a csajt! – nevetett Tom. Ezt bóknak vettem, de mondjuk annak is szánta…
Mikor mindenki lenyugodott, megint inni kezdtünk. Egyre többet és többet ivott mindenki.
- Vigyázz Mike, azért lassan igyál! – szólalt meg Sam mosolyogva.
- Ugyan, én bírom a legjobban a piát közülünk! – védte magát Mike.

- Persze! – nevetett Rob, azt hiszem megint valami bennfentes viccről maradtam le. Ez is valami történethez kötődhet.
- Hé, Rob! Akarsz fogadni! – vihogott Mike, mire mindenki megint rákezdett. Na, ezt már értettem.
Úgy döntöttem kihozok valami rágcsálnivalót, ne árt, ha van valami, aki kicsit felszívja az alkoholt.

Viszont, mikor bementem a konyhába, valami olyan dolog tárult a szemem elé, ami igazán meglepett. Pedig számíthattam volna rá…