Megérzés

Jó estét mindenkinek! Igen, estét…tudom, hogy későn hoztam, de 8-ra értem haza volt még egy kis dolgom és még át is kellett nézni mielőtt felrakom! De a lényeg, hogy itt van, mert megígértem, hogy ha rendesen véleményezitek az előzőt, akkor hamarabb jön a kövi.!:) És cukik voltatok, mert írtatok, ezúton is köszönöm mindenkinek, aki szánt rá egy kis időt és írt!

Ésss azért is kapjátok, mert a számláló ma elérte az 1000-et!!! 1000-en jártatok már az oldalon!! :)Ezt is köszönöm Nektek!!!:)

Szóval, olvashatjátok a 17. fejezetet, melyben Viki megismerheti a Twilight Cast-et!:) Kiderül hogyan fogadják, ki az aki örül és ki az aki nem…
Véleményt megint jó sokat szeretnék!!! Kérlek, kérlek, kérlek!!:)
Jó olvasást. Puszi!!!

Alig tíz perc múlva már a folyosón vártunk a liftre.
- Hm, nem is késünk olyan sokat! – mondta, mialatt beszálltunk a közben megérkezett liftbe.
- Ennyit se késnénk, ha nem akarsz minden áron elcsábítani! – mosolyogtam rá. Erre csak elfintorodott.


Kézen fogva haladtunk a szálloda bárja felé. Egy férfi az ajtóban illedelmesen köszöntött minket és kinyitotta nekünk az ajtót. Ahogy beléptünk a bárba, olyan érzésem volt, mintha egy amerikai gengszterfilmbe csöppentem volna.



A bár fával beborított falait, amit sejtelmesen megvilágítottak a halvány lámpafények teljesen el tudtam volna képzelni egy keresztapához hasonló film egyik helyszíneként. A berendezés pedig csak fokozta a hatást. Már csak a szivarfüst hiányzott egy tökéletes díszlethez.

- Ott vannak! – indult el egy asztal felé Rob, ami körül egy nagyobb csapat ült.



Mikor észrevették kézen fogva közeledő párosunkat, az addig vidáman nevetgélő és beszélgető társaságra síri csönd telepedett és kikerekedett szemekkel bámult mindenki. Kivéve egy valakit. Egy lányt, aki azonnal felpattant és elénk lépett.
- Végre, már annyira vártam, hogy megismerjelek! – ölelt át hevesen, amit én kicsit tétovázva ugyan, de viszonoztam.


- Viki! Ő Nikki! – mosolygott Rob mellettem óvatosan, mintha attól tartott volna, hogy kellemetlenül érzem magam.
- Jaj, tényleg, milyen hülye vagyok! Bemutatkozni meg elfelejtek! – szabadkozott. – Nikki Reed vagyok! – mosolygott.
Már épp válaszolni akartam, de Rob vette át a szót.


- Nos, srácok, ő itt a barátnőm Viktória! – mosolygott és büszkén húzott az oldalához. Mindenki csak bámult ránk a megdöbbenéstől, kivéve Nikkit, aki mosolygott, hiszen ő már tudta. Először senki sem szólt egy szót sem, majd végül valaki megtörte a csendet:


- Aszta, hát nem semmi! – nézett végig rajtam elismerően egy nagyobb darab barna hajú fickó, Rob csak egy szúrós pillantást lövellt felé. – Olvastam, hogy valami csajjal láttak, de én már nem hiszek a pletykalapoknak! – legyintett vigyorogva. Ezek szerint ő lesz Kellan, Rob mesélt róla pár dolgot, többek közt az is, hogy ami a szívén az a száján. Rob csak a szemét forgatta és oda súgott nekem, hogy: „ne is figyelj rá”.



Mindenkit bemutatott, én pedig igyekeztem megjegyezni a neveket. Mindenki kedvesen mosolygott. Kellan, Jackson, Ashley és Nikki közvetlenül fogadott, kivéve egy valakit. Ő pedig nem más volt, mint Kristen.



Csak bámult ránk megfejthetetlen arckifejezéssel. Teljesen közömbösen nézett vagyis talán egy valamit ki tudtam szűrni belőle és az a csalódottság volt. Pedig ott állt mellette a barátja is, Michael. Aki szintén mosolygott és számomra érhetetlen, hogy miért, de az arcán hálás mosoly volt, mintha megkönnyebbült volna.



A többiek leültek és Robbal mi is erre készültünk, mikor befutott még valaki!
- Bocsi a késésért! – mondta zavartan. Én pedig rögtön felismertem.
- Áh, Taylor, had mutassam be a barátnőm! – mosolygott Rob. Taylor először meglepetten nézett rám, majd elmosolyodott.
- Hé, mi már találkoztunk! Taylor vagyok. – mosolygott tovább, úgy látszik ő is felismert.


- A lift! – mondtuk teljesen egyszerre pár másodperccel később.
- Egyébként Viktória! – nyújtottam felé mosolyogva a kezem és kezet fogtunk.
- Mi? – Rob értetlenül kapkodta a fejét köztünk.
- Ma, a forgatás után rohantam a lifthez, ami majdnem becsukódott, de Viktória megnyomta a stop gombot, így neki köszönhetően elértem! – mosolygott megint. – Ő a megmentőm! – nevetett.



Az asztal körül székek is voltak és volt egy félkör alakú párnázott padrész. Leültem Nikki mellé a „padra”, akinek a másik oldalán Taylor foglalt helyet. Mellém Rob csusszant be és rögtön átkarolt.
- Nikki te tudtad és nekünk nem szóltál? – kérdezte szemrehányóan Ashley. Nikki zavartan mosolygott.
- Igen, de csak azóta tudom mióta elkezdtünk forgatni! – vágta ki magát.
- Az is elég! – pufogott tovább Ashley.


- Nem mindegy! – nézett rá teljesen nyugodtan, azt hiszem Jackson. – A lényeg, hogy végre megismerhetjük! Tényleg, hogy ismerkedtetek meg? – kérdezte mosolyogva.
- Egy közös barátunk által ismertem meg Vikit! Vagyis a legjobb barátom által. – javította ki magát. - Elmentem vele egyik este szórakozni, hogy bemutasson a barátnőjének. A barátnője pedig hozta magával Vikit és nekem már az elején egyértelmű volt, hogy akarom őt! – mosolygott rám és egy puszit nyomott az arcomra. Én is elmosolyodtam és kicsit zavarba is jöttem.


- Hát, csak gratulálni tudok tesó! – vigyorgott Kellan, aki cserébe egy oldalba vágást kapott Ashleytől. Rob hálásan rámosolygott a lányra.
- Mióta is vagytok együtt? – szólalt meg az, akinek nem gondoltam, hogy a mai estén hallom a hangját. De még mindig ugyan olyan nemtörődöm fejjel szegezte nekem a kérdést.


- Február eleje óta! – válaszoltam. Csak egy szemöldök felhúzással válaszolt. Elég kínosan éreztem magam, nem igazán esett jól Kristen viselkedése. Még csak nem is ismer. Viszont Robertet nem úgy tűnt, mintha zavarná. Teljesen zavartalanul mosolygott tovább.
- Jaj, én annyira örülök nektek! – törte meg a kínos csendet Nikki, egy angyali mosollyal az arcán és bizonyítékként megszorította a kezem.


Ahogy az italok fogytak, úgy oldódott a hangulat is. Kellan állandó viccekkel szórakoztatta a társaságot, amin mindenki nevetett, kivéve persze egy embert. Ő végig csak ott ült és külön beszélt hol Ashleyvel, hol Jacksonnal, néha megcsókolta Michaelt, de azt is teljesen érzelem mentesen és csakis a barátja kezdeményezésére.


Rob és köztem viszont egész éjjel szikrázott a levegő, igazából mind a ketten azt vártuk, hogy végre felmehessünk a szobába és csak egymással foglalkozhassunk. Néha eluralkodott rajtunk a vágy és röviden, de annál szenvedélyesebben megcsókoltuk egymást.



Sokat beszélgettem Nikkivel, akit nagyon hamar megkedveltem, és ez a szimpátia kölcsönös volt. Nagyon kedves lány és Robbal igazán jó barátok. Nikki felvetette azt is, hogy ha Rob forgat, és neki nem kell, töltsük együtt az időt. Örömmel mentem bele a dologba, mert tényleg nagyon megkedveltem.



Hétfőre egy bevásárló körutat javasolt, amire én rábólintottam, Rob szerint felelőtlenül, de nem árult el semmi mást, csak annyit, hogy majd meglátom. Őszinte, kedves és vicces lány volt. Mint kiderült az ő barátja Görög származású és nyáron kicsit több időt szeretne ott tölteni vele.



Aztán Nikki elnézést kért és elment telefonálni a barátjával, azt mondta ma már nem is jön vissza, mert ilyenkor elég sokat beszélnek. Jackson is elindult lassan, akit Ashley követett.
Így ott maradtunk Kellan, Taylor, Kristen és a barátja társaságában. Még iszogattunk és Taylor a múlt heti randevújáról mesélt nekünk.


Robra néztem, aki teljes figyelemmel hallgatta már Kellant, aki idő közben átvette a szót.
Lassan a combjára tettem a kezem, örömmel láttam, hogy összerándult az érintésemre. Tehát, még mindig ugyan annyira kíván.



A kezem felfedező útra indult a combján. Ekkor hírtelen megcsókolt, már nem annyira visszafogottan, mint párszor az este folyamán. Valaki elkezdett hangosan nevetni, de Robot ez cseppet sem érdekelte. Ugyan, úgy csókolt tovább.


- Khm, srácok menjetek szobára! – kacagott Kellan. Ekkor Rob hirtelen megszakította a csókot.
- Jó ötlet, Kellan! Sziasztok! – felpattant – mint aki csak az engedélyre várt - engem is magával húzva.
- Öhm, jó éjt! – már csak ennyire volt időm, mert már húzott is a kijárat felé.
- Nektek is! – kiáltotta utánunk még mindig nevetve Kellan.


Sietősen mentünk a liftig, aminek a gombját türelmetlenül nyomkodta. Eközben én a nyakát hintettem be apró csókokkal. Amint kinyílt a liftajtó behúzott, majd meg sem várta, hogy becsukódjon, a falnak nyomott és lecsapott az ajkaimra. Nyelve kutatta az enyémet és mikor megtalálta vad táncba kezdett vele.



Jobb lábamat a fenekéhez nyomtam és közelebb rántottam magamhoz. Szerencse, hogy a folyosó így éjfél után teljesen kihalt volt, érdekes látványt nyújthattunk. Rob még a liftben lehúzta a ruhám cipzárját, így már az is lógott rajtam.



Botladozva haladtunk az ajtóig, aminek neki nyomott és a csókot addig sem szakította meg, míg a zsebében kutatott az ajtót nyitó kártya után. Hangos csapódással vágódott be utánunk, amint a szobában voltunk gyorsan téptük le egymásról a ruhát és fehérneműben dőltünk az ágyra.



Szép lassan, szinte őrjítően lassan végigcsókolta testem minden egyes négyzetcentiméterét. Az előbbi vadságnak már nyoma sem volt, olyan gyengéd volt, mintha egy porcelánbabát tartana a karjaiban. A bőröm bizsergett, ott, ahol ajkával érintett. Már hangosan, szinte zihálva vettem a levegőt, az ő légzése is jóval gyorsabb volt a megszokottnál, még sem sietett el semmit. Hosszan időzött minden egyes testrészemnél, azzal sem törődött, hogy én gyorsítanék.



Lassan csókolgatott tovább, kiélvezve minden egyes csókot és érintést. Fogával lehúzta a melltartóm egyik pántját és csókolgatni kezdte az itt felszabadult területet. Kezeit lefogva, fölé kerültem, hogy most én kényeztethessem gyengéd csókokkal a testét. Az alsónadrágjához érve, már majdnem elértem célomat, de mielőtt ez megtörténhetett volna felül és az ölébe húzott.



Hátamat simogatta puha kezeivel - ezzel folyamatos borzongást váltva ki belőlem -, amik megpihentek a melltartóm csatjánál, kikapcsolva azt. Melleimet kényeztette hol kezével, hol ajkával én, pedig mosolyogva konstatáltam egyre inkább domborodó férfiasságát. Rám emelte tekintetét és látva mosolyomat, Ő is mosolyra húzta a száját.


- Hm, ez hiányzott a legjobban! – suttogta visszatérve a melleimhez.
- Szép, mondhatom! A melleim hiányoztak a legjobban! – fintorogtam. Felnevetett.
- Nem, te kis buta. Bár meg kell hagyni azok is, de én most nem arra gondoltam! – vigyorgott. Én pedig értetlenül néztem rá. Maga alá fordított és mélyen a szemembe nézett. –A szemed csillogása! – csodálkozva néztem rá.



Tudtam, hogy más vagyok, ha Vele vagyok, vagyis inkább mióta Ő az enyém. Nem egy ember említette, hogy valami különleges jelenik meg ilyenkor a szememben, de tőle hallani egész más érzés volt. Megint meghatott, hogy mennyire figyel rám, hogy ő is ugyan annyira szeret, mint én őt. A hajába markoltam és visszahúztam magamhoz egy újabb végtelen csókra.



Zihálva toltam le róla az alsónadrágját, miközben a fülembe suttogta, hogy szeret. Megszabadított a bugyimtól és egy vad, de ugyan akkor mégis lány lökéssel ismét magamban érezhettem két hosszú hét után. Óvatosan, lány ritmusban kezdtük, az irányítás nála volt. De aztán a lányság helyét átvette a vad szenvedély, amely oly sokszor előfordul, ha együtt vagyunk.



Heves ritmusunkkal, egyre hangosabb nyögéseket sajtoltunk ki egymásból. Kiélveztünk minden egyes mozdulatot, érintést és csókot. Hosszú volt ez a két hét mindkettőnknek a másik nélkül. Úgy éreztem, mintha ismét hazataláltam volna. Ő jelentett számomra mindent, nélküle elveszett voltam.

Rob mellkasára dőlve, ujjammal a mellkasán kőröztem és közben végig egy dolgon járt a fejem. Töprengésemből Rob hangja ébresztett fel:

- Mi a baj kicsim? – kérdezte aggódva.
- Honnan veszed, hogy baj van? – néztem rá csodálkozva. Ennyire ismerne már?
- Kicsit feszültnek tűnsz! És nagyon csendes is vagy. – nyomott egy puszit a homlokomra. Visszahelyeztem fejem a mellkasára és néhány perc szünet után megszólaltam:
- Kristennek mi volt a baja? – kérdeztem.


- Volt valami baja? – kérdezett vissza! Felültem és felvont szemöldökkel méregettem az arcát.
- Egész este olyan volt, nem is tudom, mint, aki citromba harapott! – magyaráztam. – Ne mond, hogy te nem vetted észre! – fintorogtam.
- Nem tudom! Kristen ilyen, nem kell vele foglalkozni, lehet, hogy csak rossz kedve volt. – mondta közömbösen.


- Nekem úgy tűnt, hogy velem van baja! – folytattam. Rob erre felkönyökölt és az arcomat fürkészte.
- Már miért lenne veled baja? – kérdezte értetlenül. Vállat vontam, bár volt egy tippem, de nem voltam benne biztos, hogy ezt hogyan is adjam elő Robnak.


- Talán nem örült, hogy együtt lát valakivel! – próbálkoztam finoman a lényegre térni.
- Ez butaság! – vágta rá zavartan. Érdekes, így burkoltan is megértette mire gondolok, és a reakciója is érdekes volt. Lehet, hogy mégsem rossz, amire gondolok? Nem bírtam tovább és kimondtam ami foglalkoztatott:


- Még egyszer megkérdezem és szeretném, ha őszinte lennél! – fordítottam magam felé a fejét – Történt valami köztetek Kristennel? – kérdeztem teljesen nyugodtan, de belülről szinte égetett az érzés, hogy a pletykáknak lehet alapja. Nem válaszolt. Kezdtem ideges lenni. – Rob! – szóltam türelmetlenül. Elgyötört arccal nézett rám. Ezt nem vettem jó jelnek.


- Igen! – felelte szinte suttogva. Reméltem, hogy nem ez lesz a válasza. A szememet égették a könnycseppek, csábító volt, hogy kirohanjak a szobából, de tartottam magam. Az ő szájából akarom hallani, ha megcsalt vele. Nagyot nyeltem.
- Hallgatlak! – mondtam közömbös arccal. Robé még mindig elgyötört volt.


- Tudnod kell, hogy ez mind azelőtt történt, hogy veled megismerkedtem volna! – ült fel az ágyon. Én pedig faarccal hallgattam továbbra is. – Decemberben, a Müncheni premier után az én szállodai szobámban iszogattunk, aztán szépen lassan mindenki elment és csak Kristen maradt ott. Beszélgettünk, ittunk és az ital megette a hatását. Elgyengültünk és lefeküdtünk egymással! – mondta és az arcomat fürkészte. – Aztán reggel megbeszéltük, hogy erről nem beszélünk többet és, hogy természetesen továbbra is barátok maradunk! - néhány másodperc múlva tudtam csak válaszolni.



Számítottam rá, hogy valami hasonlót fogok hallani. Csak a mikor volt a lényeg. Nagy kő esett le a szívemről. Persze, hogy mindig a legrosszabbra gondolok. Hogy juthat eszembe, hogy megcsalna? Szinte fellélegeztem, hiszen ez valóban jóval a megismerkedésünk előtt történt.


- Köszönöm, hogy őszinte voltál! – simítottam meg az arcát.
- Ennyi? Azt hittem mérges leszel! – nézett rám zavarodottan. Válaszul csak egy csókot nyomtam a szájára, mire végre ő is megkönnyebbült.



- Nincs rá okom! – vontam vállat. Kicsit bántott, hogy ugyan, hogy történt köztünk valami főleg, mert úgy tűnik Kristennek többet jelentett a dolog. Így már érhetőbb volt számomra a ma esti viselkedése, bár még mindig nem értettem, hiszen ott a barátja, akit a jelek szerint megcsalt, hiszen még mindig vele van. De lehet, hogy akkor szüneteltek? – És a barátja?


- Ő nem tud róla! Nem akarja, hogy tudja.– ferde szemmel néztem rá. – Kristen szereti őt! – jelentette ki, látva az arcfejezésemet. Hát persze, gondoltam. Azt tudtam, hogy a fiú szereti őt, de Kristen részéről ez minden volt csak nem szerelem, ebben biztos voltam. Hiszen, ha szeretek valakit az látszik rajtam és rajta semmi ilyesmi nem látszott.



Nem akartam ezen vitatkozni vele, így nem is erőltettem tovább a témát. Nem azért jöttem, hogy pálcát törjek Kristen felett, semmi közöm a kapcsolatához. Csak a barátját sajnáltam, aki láthatóan szerette őt.
Nem is fecséreltük tovább a szót erre, inkább egymással foglalkoztunk.

Reggel 10 kor ébredtem fel és Rob helyett egy levelet találtam magam mellett:


Forgatni mentem. Olyan édesen aludtál, nem akartalak felébreszteni! Nikki is forgat ma, így nem tud veled lenni. Sietek hozzád. Menj nézz körbe, érezd jól magad. A hitelkártyám a fiókban van, használd nyugodtan!
Szeretlek!


Természetesen eszem ágában sem volt a kártyájához nyúlni. Elkezdtem készülődni, bár nem volt ötletem, hogy mit is csináljak egy abszolút ismeretlen környezetben. Aztán arra gondoltam, hogy elmegyek a városba és ebédelek valahol, így gyorsabban telik a nap.


Lementem a recepcióra, hogy leadjam a kulcsot, de a recepciós nem volt sehol. A körmömmel türelmetlenül doboltam a pulton, mikor valaki hozzám szólt:
- Szia! – oldalra fordulva egy mosolygós fiúéval találkozott a tekintetem. – Michale vagyok, Kristen barátja. Tegnap este találkoztunk! – folytatta, mert nem reagáltam rögtön.


- Igen, emlékszem! Szia! – mosolyogtam vissza.
- Hova készülsz? – kíváncsiskodott.
- Huh, igazából fogalmam sincs! Rob forgat, én meg gondoltam elfoglalom magam és elmegyek ebédelni. – mondtam tétován.


- Nem ebédelnél velem? Én sem tudok mit kezdeni magammal! – mosolygott.
- Persze, miért is ne?! – igazából örültem is neki, így legalább nem leszek egyedül.
- Hol, ennél szívesebben a városban valahol vagy itt a hotelben? – érdeklődött, miután sikerült leadni a kulcsokat.
- Együnk itt! – mondtam némi tétovázás után.


Az étterem vetekedett egy luxusétterem kinézetével. Egy kedves pincér oda kísért minket egy kétszemélyes asztalhoz.


Az ebéd meglepően jól telt. Tartottam tőle, hogy nem tudunk majd miről beszélni, de ez a félelmem teljesen alaptalannak bizonyult. Végig beszélgettünk, egy perc kínos csend sem volt.



Kiderült róla, hogy ő is színész és, hogy Kristennel egy közös filmjük forgatásán jöttek össze, mikor Michael még csak 16 éves volt. Azóta is együtt vannak. Az is újdonság volt számomra, hogy Nikkivel is szerepelt közös filmben és azóta is jó a viszonyuk.


Háromig ültünk az étteremben, mikor is felvetette, hogy lemehetnénk a szálloda uszodájába. Így felmentem a szobába átvenni a fürdőruhámat és nemsokára a jacuzziban folytattuk a társalgást.



Elmondta, hogy Robot nagyon jó srácnak tartja(kíváncsi lennék, hogy akkor is így gondolná-e, ha tudná mi történt közte és a barátnője között) és örül, hogy boldognak látja velem. Majd meglepetten hallgattam, hogy mindig is tartott tőle, hogy Kristen és Rob túl közel kerülnek egymáshoz, és hogy most nyugodt, hogy ezen félelme alaptalannak bizonyult.



Így már tudtam, hogy miért volt olyan hálás kifejezés az arcán tegnap este, mikor megtudta, ki vagyok! Úgy érzi elhárítottam a veszélyt, amit Rob jelentette számára. El is hárítottam, csak későn. Nem bírtam kiverni a fejemből, amit tudok.



Olyan ramatyul éreztem magam, mint még soha. Itt ez a kedves srác, aki halálosan szereti a barátnőjét, én pedig a szemébe hazudok. De mégsem tehettem, hogy elmondok neki mindent, hiszen ki vagyok én! Ez nem az én dolgom lenne. A csevegésünket hatkor a telefonjának csörgése szakította félbe:


- Szia Drágám… az uszodában… ja, nem tudtam… nem, Viktóriával… egyébként Rob is végzett? – erre egy hálás mosolyt küldtem felé -… jó, jó, csak kérdeztem… megyek… szia. - tette le e telefont koránt sem boldogan.
- Menjünk? - néztem rá.

- Nem baj? – húzta kínos mosolyra a száját.
- Dehogy! – szálltam ki a jacuzziból.


-Kristen nem tudja, hogy Rob végzett-e! – mondta miközben kimentünk az uszodából.
- Nem gond, úgyis észreveszem, ha igen! – mosolyogtam rá. Miután beszélt Kristennel nem igazán volt jó kedvében, kicsit furcsa is volt számomra ez az egész kapcsolat.



Én kiszálltam a harmadik emeleten, miután elbúcsúztunk és megbeszéltünk, hogy megpróbáljuk minél hamarabb megismételni a mai napot.

A szobába érve a lehető leggyorsabban szerettem volna lezuhanyozni, hogy megszabaduljak a klór szagától és jó illatúan várhassam Robot! Amint elkezdem kibújni a köntösből, kopogtattak. Sóhajtva visszavettem és elindultam ajtót nyitni.

Így nézett ki Viki este:

http://i33.tinypic.com/24e84.jpg

Gerard Lounge, a hotel bárja:

http://i34.tinypic.com/29pp942.jpg

A Fleuri étterem a hotelban:

http://i33.tinypic.com/23l0091.jpg

Egy új élet kezdete - 16. fejezet

Meglepetések sorozata

Sziasztok!
Meghoztam a 16. fejezetet, amelyben Vikit több meglepetés is éri, pozitív és negatív egyaránt!
A rész végén, most jó sok képet találtok!:) A következő fejezetről annyit, hogy előreláthatólag egy hét múlva rakom fel, ám ez változhat! Ha sok-sok véleményt írtok ehhez a részhez, akkor esetleg korábban is felkerülhet! Szóval irány kommentezni!!! :)
Puszi és jó olvasást!!:)

- Szia! - hallottam meg a hangját, de az agyam képtelen volt felfogni, hogy tényleg az áll velem szemben, akit látok.
- Te- te mit keresel itt? – nyögtem és még mindig ledermedve álltam az ajtóban.
- Mondtam, hogy a szünetben eljövök hozzád! – mosolygott mindentudóan, a kék szempár tulajdonosa, amiről képtelen voltam elvenni a tekintetem. Szó szerint elvesztem bennük, pont mint régen. Csak akkor fogtam fel, hogy mi állt a levélben. „ A szünetben meglátogatlak.” Egy szóval sem írta, hogy az én szünetemben…

- Balázs, én… - próbáltam valami értelmeset mondani, de nem sikerült. Automatikusan hátra léptem.
- Bejöhetek? – meg sem várta a válaszom és belépett az ajtón, majd becsukta maga mögött. – Hiányoztál… - lépett elém és mielőtt ellenkezhettem volna megölelt. Mozdulni sem bírtam, arról nem is beszélve, hogy levegőt sem kaptam, úgy szorított magához. Oldalra fordította a fejét és beleszagolt a nyakamba. – Ah, mióta vágytam már erre! – sóhajtott.

- Elég! – kaptam észbe és kirántottam magam a karjai közül. – Ez így nem működik, hogy képzeled, hogy csak úgy ide jössz és- és… - idegesen tekergettem a hajam.
- Ne tagadd, hogy te is legalább annyira vágytál erre mint én! – nézett mélyen a szemembe, már megint majdnem elvesztem a tekintetében, de még épp időben észbe kaptam.
- Nem! Én végeztem veled, ahogy azt le is írtam! Nekünk már semmi dolgunk egymással! – jelentettem ki. – Kérlek, ne kínozzuk egymást! – néztem rá könyörgően.

- Ezzel kínozzuk egymást, hogy úgy teszünk mintha túl lennénk a dolgon…Viki én komolyam gondolom! Képes vagyok bármit feladni érted, már néztem főiskolát Londonban és…- nem hagytam, hogy befejezze.
- Hagy abba! – könyörögtem. – Én ezt nem tudom Balázs, én már nem érzek úgy irántad. Fontos vagy, mindig is az leszel, de én már nem szeretlek! – mondtam komolyan.
- Sajnálom, hogy tönkre tettem a dolgokat, de rendbe hozom! Ígérem! – simított végig a karomon.

- Nem te tetted tönkre. Rájöttünk, hogy nem megy, nem a mi hibánk volt! – néztem rá.
- Igen, de most itt vagyok, együtt lehetünk, már nem megyek sehova! – lépett még közelebb.

Megragadta a derekamat és megcsókolt. Próbáltam ellenkezni, de nem eresztett. Aztán abba hagytam a próbálkozást, a nyaka köré fontam a kezem és visszacsókoltam. Abban a pillanatban úgy éreztem magam, mint még soha. Annyi érzelem kavargott bennem, hogy az leírhatatlan. Jól esett a csók, kár volna tagadni, de hírtelen Rob arca villant be.

Óriási bűntudatom támad. Hogy tehetem ezt vele? Biztos fájna neki, ha megtudná. Teljes szívemből szeretem, jobban mint bárkit, jobban mint, ahogy Balázst valaha is szerettem. Eddig is tudtam, de most valahogy még egyértelműbb lett a számomra. Mikor elkezdet felfelé tűrni a pólóm észbe kaptam és ellöktem.

Ahogy elnéztem azt a férfit, aki valaha mindennél többet jelentett nekem már nem éreztem az égvilágon semmit. Kicsit összekavarodott bennem minden, hiszen a szakításunk óta most találkoztunk először. De tudtam, hogy nekem nem ő kell. Ahogy a csókra reagáltam az is csak azért lehetett, mert eszméletlenül hiányzott Rob, az ő csókjai, senki másé.

- Legjobb lesz, ha elmész! – mondtam neki.

- Viki, én… - odaléptem és megöleltem. Hírtelen reakció volt, nem tudom miért csináltam, de megtettem.

Ebben a pillanatban kinyílt a bejárati ajtó. Szembe találtam magam Viola döbbent és Mike értetlen tekintetével. Gyorsan hátrébb léptem Balázstól és a most érkezettek arcát fürkésztem.

- Balász! – Viola hangja meglepett volt. Amint a barátnőm kimondta a nevet Mike arcán az értetlenséget felváltotta a megértés és furcsán méregette párosunkat.
- Szia Viola! – Via oda lépett Balázshoz és megölelte. – Jó téged látni!
- Igen, én is örülök! – közben Viola szúrósan nézett rám.

- Mike, ezt itt Balász! – lépett el Viola és oda húzta Balázst Mikehoz. – Viki, exbarátja! – az exbarátja szót eléggé megnyomta. Mike és Balázs illedelmesen bemutatkoztak egymásnak. Majd magamra hagytak vele.

- Szóval, akkor semmi esély? – próbálkozott utoljára. Csak lemondóan megráztam a fejem. – Esetleg van valaki más? – kérdezte.
- Igen! – kaptam az alkalmon, hátha így végre belátja, hogy mi már nem leszünk együtt. Az arcán csak fájdalom volt látható.

- És semmi esetre sem akarod elhagyni, igaz? – kérdezte lemondóan.
- Nem! – jelentettem ki.
- Értem, de azért egy próbát megért! – mosolyodott el keserűen. – Légy jó, Viki! És ha meggondolod magad tudod hol érsz el! Szeretlek!
- Viszlát Balász! – nyitottam ki az ajtót.

Lehajtott fejjel ballagott kifelé. Megállt előttem egy pillanatra, lehajol és egy kis csókot nyomott a számra. Majd kisétált az ajtón, azzal az életemből is, remélhetőleg örökre. Becsuktam az ajtót és nekitámaszkodtam.

Viola lépett az előszobába, megindultam felé és átöleltem. A könnyek kicsordultak a szememből.
- Sajnálom! – simította meg Via a hátamat.
- Nincs mit sajnálni! – néztem rá.
- Elmeséled mi történet? – kérdezte. Bólintottam, bementünk a nappaliba és elmeséltem neki mindent onnan, hogy Balázs megérkezett.

- Robnak el fogod mondani? – érdeklődött.
- Nem tudom! Végülis nincs mit elmondani, de majd meglátjuk. Nem akarok titkolózni! – sóhajtottam.
- Rendben! – mosolyodott el Viola.

Aznap este rémesen aludtam. Végig azon járt az eszem, hogy Rob biztos nagyot csalódna, ha megtudná a dolgokat. Ezért valahogy megmagyaráztam magamnak, hogy az ő érdekében jobb, ha nem mondom el neki.

Szombat délelőtt Viola egy kis borítékot nyújtott át nekem.
- Mi ez? – forgattam a kezemben.
- Nyisd ki! – utasított. Engedelmesen elkezdtem kinyitni a borítékot és közben majd megölt a kíváncsiság, hogy mi lehet benne. Nagy meglepetésemre egy levél volt, legalábbis elsőre annak tűnt. Viszont, mikor széthajtottam leesett az állam. Egy repülőjegy volt.

- Ezt, hogy… - próbáltam megszólalni, de nem ment. Csak nézegettem a jegyet, ami Vancouverbe szólt péntekre, Április 3.-ára. Ekkor megvilágosodtam. – Ezért érdekelt, hogy mikor lesz a szünetem, és ezért nem mehetek haza! Úristen Viola, ezt hogy csináltad? – kérdeztem boldogan.

- Rob hívott, hogy szedjem ki belőled, hogy mikor lesz a szüneted, mert azt szeretné, ha elmennél hozzá Kanadába. Meglepetést akart, ezért ki kellett találnom valamit! Így jött, hogy azt mondjam, hogy Mike szüleinek a nyaralójába megyünk! Majd hívtam, megvette a jegyet és elküldte! – mosolygott.
- Köszönöm! – ugrottam a nyakába. – Felhívom! – rohantam a telefonomért.

- Igen? – vette fel a telefont.
- Annyira szeretlek! – szorongattam még mindig a jegyet. – El sem hiszem, hogy vettél nekem egy repülőjegyet! – hadartam boldogan.
- Jövő héten ilyenkor már mellettem leszel! – mosolygott a telefonba.
- De én is megvehettem volna, nem kellett volna pénzt költened rám! – mondtam.

- Ez nem igazán okoz nekem gondot! – mondta magától értetődően. Nekem sem okozott volna gondot, jegyeztem meg gondolatba. Vagyis a szüleimnek. – A lényeg, hogy örülsz neki!
- Hogyne örülnék! – ugrándoztam örömömben, majd valamin megakadt a szemem. – De szívem, ez csak oda szól! – nézegettem a jegyet.
- Tudom! Arra gondoltam, hogy visszafelé majd itt megvesszük. Hátha tovább maradnál, mint egy hét! – mondta óvatosan.

- Mondtam már, hogy mennyire szeretlek? – kérdeztem mosolyogva.
- Ami azt illeti az elmúlt egy percben még nem! – felelte nevetve.
- Oh, hát akkor nagyon- nagyon szeretlek! – mosolyogtam.
- Én is téged! Akkor szombaton találkozunk, addig pedig hívlak! – mondta.
- Vigyázz magadra, szeretlek! – ismételtem magam.
- Szeretlek! – tettük le a telefont.

A következő egy hétben nagyon izgatott voltam, már alig vártam, hogy ott legyek. Beszéltem Adammel, hogy a jövő héten nem leszek és, hogy valószínűleg utána sem. Mikor elmondtam, hogy miért nagyon örült. Miután aggódtam megnyugtatott, hogy nem lesz gond, a szünetet a gyerekek a nagymamájuknál töltik, utána meg a másik nagyi jön és itt lesz velük. Jó utat kívánt és megígértette, hogy mindent elmesélek majd.

Pénteken volt az utolsó nap a suliban, szóltam, hogy a szünet utáni héten nem jövök még. Persze, anyuéknak is szóltam az utazásról. Kicsit aggódott, de nem nagyon ellenkezett, nem mintha bármiben is meg tudott volna állítani!

Apu nem volt otthon – szerencsére! Még nincs itt az ideje, hogy tudomást szerezzen Robrol -, éppen Berlinbe utazott. Tudni kell, hogy apám a nagykövetségen dolgozik, igen jó beosztásban. Sokszor küldik külföldre tárgyalni, mivel kiválóan beszél németül és angolul is. Most is épp egy tárgyaláson volt Berlinben.

Anyukám pszichológus, van egy magán praxisa és nem egy könyvet is írt már. Elismert a szakmában, és nem csak Magyarországon. Külföldön és otthon is egyaránt használják az egyetemeken az ő könyveit, így bevezetve az agyturkásznak készülő ifjoncokat a pszichológia rejtelmeibe. Sokszor hívják külföldre könyvbemutatóra és, egyetemekre előadást tartani.

Mind a két szülőm elég elfoglalt, valószínűleg ezért is nincs testvérem. És persze mind a ketten degeszre keresik magukat. Soha nem voltak anyagi problémáink. Sokan furcsállják, hogy ilyen jó anyagi háttér ellenére dolgozom! Ez egészen egyszerű, nem szeretnék csak a szüleimtől függni. Természetesen továbbra is támogatnak anyagilag, mert nekik ez nem megterhelő, én vagyok az egyetlen gyermekük és ki másra költenének magukon kívül.

Már előző este bepakoltam mindent, amit vinni akarok a bőröndbe. Violával a héten elmentem vásárolni, elsősorban szexi fehérneműket vettem.

Pénteken Viola segített levinni a csomagokat a taxihoz.
- Vigyázz magadra és ne felejts el hívni! – ölelt át a barátnőm.
- Rendben! – feleltem izgatottan, mert már alig bírtam ki. A tudat, hogy nemsokára Robbal leszek türelmetlenné tett. Elköszöntünk és már a taxiban is ültem a reptér felé haladva.

A gépet éppen, hogy csak elértem, mert útközben dugó volt a kifelé vezető úton. Kényelmesen elhelyezkedtem az ablak melletti ülésemben és gondoltam alszom egy kicsit. Egy velem egyidős lány ült mellettem, aki igen beszédes volt, így aludni nem nagyon tudtam.

Miután kedvesen megkérdezte, hogy szeretek-e repülni, én naivan azt hittem, hogy ennyivel letudtuk a beszélgetést, de tévedtem. Ez csak a kezdet volt. Megállás nélkül beszélt és mire Vancouverben leszálltunk már kitűnőre vizsgáztam volna az életéből. Egész úton szóval tartott.
Míg a csomagokra vártunk is csacsogott, aztán illedelmesen közöltem, hogy vár a taxim, így elköszöntünk.

Rob lediktálta a hotel címét, mert ma egész nap forgat és nem tud kijönni elém. A sofőr szerencsére tudta hol van, tizenöt perc múlva már a csomagokat szedte ki a Sutton Palace Hotel előtt. Én meg csak álltam és ámultam a hotel méretén. Bár hozzászoktam a drága hotelekhez, mivel sokszor kísértem el anyát és apát is egy- egy külföldi útjára. Olyankor mindig hasonló hotelekben szálltunk meg. De ez valahogy még nagyobbnak tűnt.

Egy kedves ötvenes éveiben lévő férfi sietett mellém miután kifizettem a taxit.
- Jó napot hölgyem, a nevem Joseph! Engedje meg, hogy bevigyem a csomagjait. – mutatkozott be kedvesen.
- Jó napot! Köszönöm. – mosolyogtam rá. Felpakolta a bőröndömet egy kocsira és betolta az aulába, én pedig még mindig tátott szájal követtem.

A recepciós pulthoz mentem, Joseph pedig illedelmesen várakozott mögöttem. Egy mosolygós fiatal hölgy állt a pult mögött, így elé léptem.
- Jó napot kisasszony! Miben segíthetek? Esetleg már van foglalása? – érdeklődött kedvesen.
- Igen, illetve nem! Robert Pattisonhoz jöttem. – mondtam tétován. A lány végigmért, majd valamit nyomkodott az előtte lévő számítógépen és csak azután válaszolt.

- Igen, Mr. Pattinson jelenleg nincs itt, de szólt, hogy vár egy hölgyet. Kérte, hogy adjam oda a szobakulcsot és azt üzente, hogy ott várjon rá. – az elején kedves recepciós már korántsem volt olyan, kissé kimért lett. Úgy tűnt minden reménye egy csapásra elszállt, hogy Rob észreveszi.
- Köszönöm! – mosolyogtam rá, mikor odaadta a kulcsot, vagyis kártyát a szobához. Neki csak egy halvány mosolyra futotta és azon is látszott, hogy a legkevésbé sem őszinte.

Joseph viszont mosolyogva engedett előre a liftben. Már majdnem becsukódott az ajtó, mikor megláttam, hogy egy fiú rohan integetve a lift felé.

Gyorsan megnyomtam a stop gombot, hogy még be tudjon szállni.
- Huh, ez meleg volt! Köszönöm! – nézett rám hálásan.
- Nincs mit! – mosolyogtam rá, amire ő tetőtől talpig végig mért és egy széles mosolyt küldött felém. Így volt lehetőségem megállapítani, hogy gyönyörű rendezett és fehér fogsora van, amit rezes bőre csak még jobban kihangsúlyozott. Viszont nem lehetett több 17 évesnél.

Ő a harmadik emeleten illedelmesen elköszönt és kiszállt, mi pedig tovább haladtunk felfelé. Miután felértünk a negyedik emeletre, ahol a szoba volt, Joseph kitolta a kocsit és az 520- as szoba elé irányított. Amint beléptünk az állam ismét a földet súrolta, talán még jobban letaglózott a szoba, vagyis inkább lakosztály látványa, mint a hotelé.

Igen, ez egy lakosztály volt. Az ajtó mögötti rövid folyosóról egy nappali nyílt, aminek a vége hatalmas üvegfal volt, onnan lehetett kilépni az erkélyre.
Első ránézésre ennyire volt időm, mert nem akartam Josephet feltartani.
- Köszönöm! – nyomtam a kezébe pénzt.
- Én köszönöm! És ha bármire szüksége van tudja, hol talál! – mosolygott kedvesen. Bólintottam és Joseph elhagyta a szobát.

A szemem megakadt a fal mellet álló asztalon. Egy óriási virágcsokor volt rajta. Odaléptem és megszagoltam, akkor vettem észre, hogy egy kártya is van hozzá. Kinyitottam és olvasni kezdetem:

Isten hozott kicsim! Érezd magad otthon!
Próbálok sietni!
Szeretlek:
Rob

Mosolyogtam, a sorokat olvasva. Elindultam körbe a lakosztályban, először kinéztem az erkélyen, amely a városra nézett és csodaszép látványt nyújtott. Majd megfordultam és észrevettem egy másik szobát, ami a háló volt. Bementem, elsőként az óriási franciaágyra siklott a szemem, majd észrevettem, hogy ott is hatalmas ablak van.

A hálóból nyílt a fürdőszoba is, amelyben egy nagy méretű kád volt, óriási tükör a mosdó fölött, és ha a kád nem elég egy zuhanyzókabin is volt. Nézegettem volna még tovább, de kopogást hallottam.

Kinyitottam az ajtót, ahol egy mosolygós fiú állt.
- Jó estét! Meghoztam a vacsorát! – mondta én pedig arrébb álltam, hogy be tudja tolni a zsúrkocsit.
- Vacsorát? – kérdeztem meglepetten.
- Igen, hatra rendelték! – mosolygott. Ekkor persze rögtön leesett, hogy biztos Rob gondoskodott arról, hogy egyek valamit. Hogy mikre nem figyel! Teljesen el voltam ájulva, hogy milyen figyelmes.

Adtam a srácnak némi „borravalót”, majd miután kiment neki láttam enni. Illetve először csak nézegettem, hogy mit is egyek. Sorra emelgettem fel a tányérok tetejét, volt párolthal, steak, köretként krumpli és pároltzöldségek.

Levessel kezdetem, ami zöldségkrém leves volt, majd ettem a húsból és a halból is. Talán kicsit túl sokat, így miután kitoltam a kocsit a folyosóra, hogy el tudják vinni, ledőltem a kanapéra és az ablakon bámultam kifelé.

Írtam egy sms-t Violának és a szüleimnek is, hogy megérkeztem és minden rendben van. Fél nyolckor - mert addigra szedtem össze magam -, elmentem lezuhanyozni. Egy teljes órát szöszmötöltem a fürdőben, hajmosással együtt. Ledobtam a vizes hajtörölközőt, magamra tekertem a másikat és kiléptem a fürdőből. Fel akartam öltözni, mikor eszembe jutott, hogy a bőröndömet a nappaliban hagytam.

Amint kiléptem a hálóból a szívem vad kalapálásba kezdett, mert megláttam nekem háttal a kanapén azt az embert, aki miatt átutaztam a fél világot. Megálltam az ajtóban, mire hátra fordult és elmosolyodott. Felpattan, és én rohanni kezdtem felé. A nyakába vetettem magam és csókolni kezdtem. Így ment jó pár percig.

- Annyira hiányoztál! – nyögte két csók között.
- Tudom, te is nekem! – fúrtam fejem a nyakába. – Köszönöm a vacsorát és a virágot! – mosolyogtam rá.
- Ez a legkevesebb! Hogy utaztál? Nem volt nagyon unalmas? – érdeklődött, miközben a jobb kezével a karomat cirógatta.
- Jól! Szórakoztatva voltam! – mosolyogtam. Értetlen kifejezés ült ki az arcára.
- Ki szórakoztatott? – vonta fel a szemöldökét.

- A mellettem ülő, elmesélte az egész életét. – mosolyogtam még mindig.
- Fiú volt vagy lány? – nézett rám még mindig felvont szemöldökkel.
- Imádom, mikor féltékeny vagy! – nyomtam egy csókot a szájára. – Egyébként meg lány!
- Gonosz vagy, mondták már? – mosolyodott el végre. De még mielőtt válaszolhattam volna egy csókkal elhallgatatott.

- Nem vagy nagyon fáradt? – érdeklődött a nyakamtól.
- Nem! – sóhajtottam.
- Akkor jó, mert ma bemutatnálak a többieknek! – felvillantotta elkápráztató mosolyát.
- Rendben. Hányra legyek kész? – érdeklődtem.
- Fél tízre megbeszéltem velük, hogy lemegyek a szálloda bárjába! Te leszel a meglepi!– vigyorgott.
- Ezek szerint még nem tudják, hogy itt vagyok, igaz? – kérdeztem.

- Nem, csak Nikkinek mondtam el, aki már nagyon kíváncsi rád! Alig várja, hogy találkozzatok! Már most át akart jönni, de sikerült lebeszélnem róla. Mondtam, hogy biztos pihensz! – elvigyorodott - De igazából csak kettesben akartam lenni veled! – vallott színt, majd megint csókolózni kezdtünk, és ahogy nyújtóztam, hogy még jobban átérjem a nyakát a törölköző megadta magát és a földre hullott.

Rob a csókunkba belemosolyogva konstatálta, hogy már az az icipici anyag sem takarja a testemet. Kezével meztelen hátamat cirógatta, míg nyelvünk vad táncot járt. Jól ismerte már a gyenge pontjaimat és ezt örömmel ki is használta, most is épp a gerincemen húzta végig ujját, ami halk sóhajra késztetett. Ajkával a nyakamat kezdte kényeztetni és mikor kezével a fenekembe markolt már egy nyögés hagyta el a számat.

- El kéne kezdeni készülődni! – ziháltam. Válaszra sem méltatta ötletemet. Megéreztem nyelvét a nyakamon, amivel intenzíven közelített a kulcscsontom felé, erre kicsit hátrébb húzódtam, amire egy fintorral reagált.
- Majd holnap megismered őket! – próbálkozott és már hajolt volna vissza az ajkaimra, de elhúzódtam.

- Este innen folytatjuk! – mosolyogtam és egy utolsó csókot nyomtam a szájára, majd visszatekertem magamra a törölközőt és a csomagom felé vettem az irányt.
- Akkor lezuhanyozom! – sóhajtotta és a fürdőbe ment.

Miközben ő zuhanyozott, én kipakoltam a ruháimat az egyik szekrénybe és elkezdtem nézegetni, hogy milyen ruhát is vegyek fel estére. Az egyik kedven mini ruhámra esett a választás.

Mire Rob kijött a fürdőből, én már fehérneműben flangáltam. Mikor meglátott kikerekedtek a szemei, majd olyan fancsali képpel sétált el mellettem a szekrényig, hogy majdnem megadtam magam és mondtam, hogy inkább maradjunk fent a szobában és csináljon velem, amit akar. Elhessegettem a csádító gondoltatot és fürdőszobába mentem a ruhámmal, egy gyors hajszárításra és sminkre.

A tükör előtt festettem épp a szempilláimat, mikor Rob belopózott mögém és átölelt hátulról. Kíváncsi voltam meddig bírja. Eddig bírta.

- Olyan gyönyörű vagy! – csókolt a nyakamba. Majd elkezdett a vállam felé haladni ajkával, végig csókolgatva azt.
- Na, így nem leszek kész! – próbáltam kibújni karjai közül, nem sok sikerrel.

- Én már így is kész vagyok! – fordított maga felé. – Teljesen megőrjítesz! – mondta lemondóan. Hírtelen felültetett a mosdó melletti kis szirtre és nem éppen vissza fogott módon kezdett csókolni.
- Szerinted, így hogy fogok elkészülni? – kérdeztem, mikor végre szóhoz jutottam.
- Valahogy ez most nem tud érdekelni! – jelentette ki. Kezével a combomon kőrözött. Ajkával a dekoltázsomra hajolt és ott csókolgatott. Egyre jobban kezdtem beadni a derekam. Robnak igen jó technikái voltak a meggyőzésemre.

Az estét a zsebében megszólaló telefon mentette meg.
- Nee! – sóhajtotta a melleim közé, de nem úgy tűnt, mint aki szándékozik felvenni.
- Nem kéne felvenni? – érdeklődtem. Előkaparta a zsebéből.
- Haló? – szólt bele kelletlenül. Nem szívesen lettem volna a vonal túlsó végén. – Nem… igen… nemsokára… igen, az jó lesz… akkor ott… szia! – rakta le és már folytatta volna a kényeztetésemet.

- Ki volt az? – kérdeztem, így kénytelen volt még mindig a szemembe nézni.
- Nikki! Csak érdeklődött, hogy mikor érünk oda! – mint aki jól végezte dolgát hajolt felém egy újabb csókra, de én lehuppantam a földre és csak egy gyors csókot nyomtam a szájára.
- Akkor vegyél fel egy pólót! – toltam kifelé a szobába.

- Ah, pedig már majdnem sikerült! – méltatlankodott.
- Bizony, nem sok híja volt! – helyeseltem.
- Tényleg? – fordult vissza felém egy diadal ittas vigyorral az arcán és ismét a csípőm után nyúlt.
- Kifelé! – löktem ki tettet méreggel, amire csak egy kuncogást kaptam válaszul.

Befejeztem a sminket, felvettem a ruhát. Raktam magamra a kedvenc parfümömből, majd visszamentem a hálóba. Rob éppen a telefonját nyomkodta, majd mikor észrevett kikerekedtek a szemei, az este folyamán, már másodszorra.

- Na, milyen? – érdeklődtem, amire nagyot nyelt.
- Nem túl rövid? – húzta fel a szemöldökét, mire elmosolyodtam.
- Meleg van a bárban! – vontam vállat, mint, aki nem érti, mire céloz. Elindultam, hogy felvegyek egy nyakláncot.

- Nem igazán erre gondoltam… - forgatta a szemeit.
- Segítesz? – nyújtottam felé a láncot figyelmen kívül hagyva az előbbi mondatát. Odajött és felrakta a nyakamra, majd nyomott rá egy csókot.
- Egyébként, ez is remekül áll, mint minden! – mosolygott, mikor felé fordultam. – De akkor is túl rövid! – morgott tovább.

- Édes, szeretem ezt a ruhát és az imént mondtad, hogy jól áll! És én tetszeni akarok neked!– simítottam végig a karján.
- Egy hosszabb ruhában is ugyan annyira tetszel! – jelentette ki.
- Ebben maradok és kész! Téma lezárva! – adtam egy puszit a szájára és elmentem a cipőmért.
- Nők! – sóhajtotta.

Vancouver International Airport:

http://i37.tinypic.com/1zvpj6q.jpg

Érkező gépek terminál:

http://i33.tinypic.com/2w6te01.jpg

The Sutton Palace Hotel:

http://i38.tinypic.com/wqpimv.jpg

http://i33.tinypic.com/j08jdv.jpg

A Lakosztály:

Nappali:

http://i37.tinypic.com/2iag8c2.jpg

Hálószoba:

http://i37.tinypic.com/1smxiq.jpg

Fürdőszoba:

http://i38.tinypic.com/1256yo8.jpg

BALÁZS:

http://i34.tinypic.com/2mc7zp4.jpg

Egy új élet kezdete - 15. fejezet

Lebukás

Sziasztok!
Először is szeretnék bocsánatot kérni, amiért tegnap nem raktam fel a beígért fejezetet! Nem azért, mert lusta voltam, hanem elromlott a gépem, most sem az enyémről tettem fel!
Na, de a lényeg, hogy itt a 15.fejezet, amiben Viki egy kis betekintést nyer Rob „világába”! A rész végén megint találtok képeket! Nagyon számítok a véleményekre! Kérek mindenkit, hogy írjon! Köszönöm!
Puszi és jó olvasást!

Pislogva nyitottam ki a szemem és az ágyat tapogatva kerestem Robot magam mellett. Fintorogva konstatáltam, hogy üres az ágy. Elnyújtóztam, és közben lepörögtek szemem előtt a tegnap este képkockái, elégedetten elmosolyodtam az édes emlékek hatására.

Már éppen készültem felkelni, hogy megkeressem az este másik főszereplőjét, mikor kinyílt az ajtó és belépett egy tálcával egyensúlyozva.
- Jó reggelt. – mosolygott rám és az ágyra rakta a megrakott tálcát, amin a kaja mellett egy szál vörös rózsa díszelgett.
- Ennél jobb nem is lehetne! – viszonoztam a mosolyát és a tálcára nyúltam egy pirítósért. Miután megettem a tálcán lévő étel javát jutott eszembe, hogy ő egy falatot sem evett.

- Nem vagy éhes? – érdeklődtem miután az utolsó korty narancslevet is kiszürcsöltem a pohárból.
- Erre nem! – bökött fejével a tálca felé.
- Oh, hát akkor mire? – vigyorogtam és beleharaptam az alsó ajkamba.
- Rád vagyok éhes! – mondta és a combomnál megragadva az ölébe húzott.

- Nos, akkor csillapítani kéne az éhségedet! Van ötleted hogyan? – néztem rá és kezem belefúrtam az alsónadrágjába.
- Ötletem éppen van! – sóhajtotta és vadul megcsókolt. Mikor éreztem, hogy kellő képen kíván felpattantam és az ajtó felé indultam.

- Hova mész? – nyögte csalódottan.
- Majd megtudod! – vigyorogtam vissza az ajtóból.
- Ezt nem teheted! – nézett rám szinte könyörögve.
- Mit? – húztam tovább, azzal, hogy úgy teszek, mintha nem tudnám, miről beszél.
- Felizgatsz, utána meg itt hagysz! – mondta panaszosan. Nem bírtam tovább nézni a szenvedő képet, amit vág.
- Tíz perc múlva gyere utánam! A fürdőben leszek!- azzal kilibbentem az ajtón.

Vizet engedtem a kádba és mikor már eléggé tele volt, belemásztam a habbal teli kádba. Nem telt el egy perc és már kopogott is az ajtón.
- Szívem, jöhetek már? – érdeklődött türelmetlenül az ajtó másik oldaláról. Mosolyognom kellett a türelmetlenségén, nem hogy tíz perc nem telt el azóta, hogy otthagytam, de még öt is alig.
- Jöhetsz! – válaszoltam neki, mire azonnal belépett.

Mikor meglátott a kádban elégedett mosoly ült ki az arcára és fél perc múlva már mögöttem volt. Éhes oroszlánként csapott le először a nyakamra, majd egyéb más testrészeimre. Addig ügyeskedtünk, míg sikerült felé fordulnom és bele ülnöm az ölébe. Általában az ilyen pillanatokban alig bírtunk magunkkal, viszont most hevességünknek a fürdőszoba itta meg a levét. Folyamatos intenzív mozgásunknak köszönhetően a víz elkezdett kifelé ömleni a kádból, elárasztva így a fürdőszoba padlóját.

Ez azonban annyira nem tudott érdekelni, abban a pillanatban, az összes figyelmem Robra összpontosult és arra a heves szenvedélyre, ami egyre gyorsabban repített minket a boldogság és egyben teljes beteljesülés kapuja felé. Miután átléptük a gyönyör kapuját, a másikat ölelve lihegtünk, a már szinte teljesen üres kádban, mélyen egymás szemébe nézve.

Nagy nehezen összeszedtem magam, hogy végre beszélni is tudjak vele, mert mióta tegnap este betoppant a szexen kívül mást nem nagyon csináltunk.
- Mikor kell visszamenned? – tettem fel a kérdést, amire a választ nem biztos, hogy tudni akartam.
- Ötkor megy egy gép, azt el kéne érnem! – mikor ezt kimondta már biztos voltam benne, hogy nem akartam hallani. Felkaptam a fejem és láttam a szemében a gyötrelmet.

- Rendben, akkor kikísérlek! – tápászkodtam fel a kádban.
- Nem kell! – mondta.
- Addig is veled lehetek! Nem fogok itthon ülni és elvesztegetni akár egy percet is, ha azt veled is tölthetem! – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. Erre csak elmosolyodott.
- Szeretlek, el sem tudod képzelni mennyire. – hajolt hozzám egy csókért.
- Lehet, hogy megközelíti azt amennyire én téged? – mosolyogtam rá, majd ismét elvesztünk egymásban.

Rob ragaszkodott hozzá, hogy elég egy orvával a gép indulása előtt kint lenni. Még a délelőtt folyamán telefonon lefoglalt egy jegyet, így azt már csak át kellett venni a reptéren. Felvettem egy könnyű blúzt és egy kabátot. A mindig felhős Londonban ma gyönyörű idő volt, így elővettem a nem sokat használt napszemüvegemet is. Robon is rajta volt, bár ő akkor is hordta, ha nem volt szép idő, hiszen őt elsősorban a kíváncsiskodóktól óvta és nem a naptól.

Mikor kiszálltunk a taxiból Rob kézen fogott és rögtön a Heathrow előcsarnokába mentünk. Útban befelé nem egy kíváncsi tekintettel találkoztunk, akik a sugdolózásból ítélve felismerték a mellettem haladó férfit. Átvette a jegyet, majd a kivetítőhöz mentünk. Végig egymás kezét fogtuk, egy pillanatra sem engedtük el a másikat.

A gép indulásáig volt még negyven perc, így volt még időnk búcsúzkodni. Hosszan öleltük egymást, majd szintén hosszú ideig csókolóztunk.
- Ideje indulnod! – mondtam szomorúan. Felnézett a kivetítőre, majd vissza rám.
- Még van majdnem fél óra! – mosolygott.
- Menj már, a végén nem fognak beengedni! – mosolyogtam én is és kicsit megütöttem a vállát.
- Rendben, hívlak, ha odaértem! – mondta és még egyszer megcsókolt.

- Szeretlek! – nyomtam egy utolsó puszit a szájára és eleresztettem.
- Én is! – mondta és elindult befelé.
- Vigyázz magadra! – szóltam utána.
- Te is! – tátogta, miután visszafordult. Fájó szívvel néztem, ahogy eltűnik a szemem elöl. Vártam még ki nem írták, hogy felszállt a gép, aztán haza mentem.

Viola már várt rám, így elmeséltem neki mindent.
- Ugye nem felejtetted el, hogy szerdán megyünk Dávidért? – kérdezte.
- Dehogy felejtettem! – mosolyogtam.


Hétfő reggel Viola egy elég érdekes módját választotta az ébresztésemnek.
- Viki, Viki, Viki! – rontott be a szobámba. – Ébredj, ezt nézd meg mit találtam suliba menet az újságosnál! – mondta és a képembe tolt egy újságot. Mikor észrevettem a címlapot, azonnal felpattantam és kikaptam az újságot Viola kezéből.

A címlapon én virítottam Robbal. Ez a kép akkor készült, mikor kikísértem őt a reptérre és elbúcsúztunk egymástól. Alá pedig nagy betűkkel ez volt írva:

Robert Pattinsont rajtakapták!

Gyorsan belelapoztam az újságba, ahol szintén megtalálható volt a kép és elkezdtem olvasni a cikket Violával együtt.

Robert Pattinsont, a Twilight szívtipróját, szombat délután egy feltünően csinos fiatal hölgy társaságában kapták lencsevégre a szemfüles rajongók a Londoni Heathrow reptéren. De vajon ki lehet ez a titokzatos lány? A szemtanúk szerint nem csupán egy barátról van szó, hiszen - ahogy a képen is láthatjuk -, egy elég meghitt pillanatot sikerült lencsevégre kapni. A szemtanúk még azt is elmondták, hogy kézen fogva érkeztek és hosszú búcsúcsókokat váltottak, mielőtt a lányok álma felszállt volna a gépre. „ Nagyon úgy néztek ki, mint akik együtt vannak! Kézen fogva sétáltak be az előcsarnokba és végig egymás kezét fogták. Majd mielőtt Rob elindult a géphez hosszan ölelkeztek és csókolóztak. ” Árulta el lapunknak egy szemtanú.

Ezek után már csak újabb találgatások jöttek, hogy mégis ki lehet az a lány. Plusz volt még pár sor, arról, hogy vajon Kristen mit fog szólni hozzá és, hogy Rob túl van-e már rajta.
- Viola! Most mit csináljak? – néztem rá kétségbeesetten, miután becsuktam a magazint.
- Először is hívd fel Robot! – javasolta. Előkaptam a mobilom és már tárcsáztam is.

- Szia, kicsim! – vette fel boldogan.
- Rob! Nagy baj van! – mondtam idegenes, mindenféle kertelés nélkül.
- Tessék? Mi az? Veled történt valami? – zúdította rám a kérdéseit már ő is idegesen.
- Nem velem minden rendben, nem ilyenről van szó! – nyugtattam meg mire felsóhajtott.
- Akkor mi történt? – kérdezte higgadtabban.
- Valaki lefotózott minket szombaton, a reptéren és most az OK! Magazin címlapján vagyunk! – mondtam és a hangom eléggé kétségbeesett volt. Legalább egy percig nem jött válasz.

- Rob? - kérdeztem idegesen.
- Sa- sajnálom, nem lett volna szabad… ezt nem… Most már te is benne vagy és- és, ne haragudj, hogy belerángattalak…
- Robert ezt fejezd be! – kiáltottam rá, mire végre abba hagyta a mártírkodást. – Ne hibáztasd már magad. Figyelj, tudtam, mit vállalok, csak kicsit sokkolt a dolog, így elsőre! De én legfőképp miattad aggódom! – mondtam.
- Miattam? – kérdezte, mint, aki semmit sem ért.
- Igen, hogy neked mi bajod származhat ebből! Nem akarom, hogy a menedzsered vagy a stúdió esetleg…- de nem hagyta befejezni.

- Tényleg ez a baj? – kérdezte, mint aki megkönnyebbült.
- Igen! – feleltem meglepve, mert nem értettem, hogy mi ebben a jó.
- Szívem, a magánéletembe nem szólhatnak bele! Nem mondhatják meg, hogy kivel járhatok és kivel nem! – mondta mosolyogva. – Én már azt hittem, hogy ez téged kiborított és rájöttél, hogy nem akarod ezt és szakítasz velem! – mondta sóhajtva.
- Már elmondtam egy párszor, hogy nekem csak az számít, hogy veled vagyok és, hogy szeretlek! A többi nem érdekel! Eszem ágában sincs szakítani veled. – ismételtem megint, amit már valóban elmondtam párszor.

- Rendben, de ha bármikor eleged…
- Rob, elég! – mondtam feszülten, mielőtt megint túlságosan belelovalná magát az önmarcangolásba. Idegesítő egy szokása volt, hogy mindenért magát hibáztatja, ráadásul általában alaptalanul.
- Oké, azért beszélek a menedzseremmel, hogy szerinte mit kéne most tenni. Meg ő még nem is tud rólad, - illetve lehet, hogy most már igen- de illene neki is végre elmondani! – sorolta a teendőket.

- Jó, majd szólja, ha már beszéltél vele!
- Persze, mindenképpen! Szeretlek!- mondta végszóként.
- Én is szeretlek! – tettem le a telefont.
Violával még kicsit beszéltünk az esetről és arról, hogy Rob mit mondott.

A következő napokban figyeltem a rajongói fórumokat, amik nem okoztak csalódást. Állandó téma volt „Robert Pattinson és a titokzatos lány”. A rajongói oldalakon is megtalálható volt már a kép és a cikk is.

Ahogy Rob elmesélte a menedzsere jól fogadta a hírt, mondhatni örült neki. Azt mondta, hogy nem árt neki egy barátnő és, hogy ő a segítségünkre lesz mindenben. Azt mondta, hogy ezek után titokban tartani valószínűleg nem fogjuk tudni. Hacsak ezentúl nem látnak minket együtt sehol, ami valljuk be lehetetlen. De próbál majd figyelni a nyugalmunkra. Ezért Robbal úgy döntöttünk, hogy továbbra is mindent úgy csinálunk, mint eddig és majd lesz, ami lesz!

A hét fénypontja természetesen az volt, mikor telefonon beszéltem Robbal, ami szerencsére sűrűn előfordult, akár többször is egy nap.


Valamint nagyon boldog voltam mikor végre elérkezett a szerda.
- Viola! Mit csinálsz még mindig? Most kéne indulni! – álltam fölötte a konyhában. Éppen egy csirkecombot szurkált villával.
- Még nem jó, nincs kész! – mondta nyafogva. – A fenébe! Menj egyedül, nem hagyhatom itt!
- Rendben! Kb másfél óra és itt vagyunk.

Fél óra múlva már megint a Heathrow-on voltam, akár csak szombaton, csak most nem az induló, hanem az érkező repülők terminálnál ácsorogtam.

- Dávid!- sikítottam mikor megláttam kilépni az automata ajtó mögül a legjobb barátomat. – Istenem, de örülök neked! – ugrottam a nyakába. Többen furcsán méregettek, és ha jól sejtem azon gondolkodtak, hogy épelméjű vagyok-e.
- Vikica! De jó végre látni! – viszonozta az örömömet.
- Hol van Via? – nézett körbe.
- Nem lett kész a csirke! – fintorogtam. Csak megértően bólintott. – Na, menjünk, mert már nagyon vár téged! – mosolyogtam.

Viola sem hazudtolta meg magát, mikor beléptünk a lakásba. Szinte teljesen ugyan úgy vetette magát Dávid nyakába, mint én a reptéren.
- Annyira hiányoztál! – mondta Viola.
- Ne is mond, már alig vártam, hogy itt legyek veletek. – mosolygott Dávid.

Megvacsoráztunk, majd egy üveg borral leültünk a nappaliban. Sok mindenről beszélgettünk, főként arról, hogy milyen a suli nekem és Viának, milyen itt élni és, hogy mi újság otthon, hogy vannak a régi osztálytársak. Valamint Viola mesélt Mike-ról, aki majd később beugrik és Dávid is megismerheti.

Hogy hívják? – nézett rám Dávid hírtelen.
- Kit hogy hívnak? – néztem rá értetlenül. Viola már kuncogott.
- Viktória! Tizenhárom év, az tizenhárom év! Ismerlek, mint a rossz pénzt! – mondta türelmetlenül.
- Robert! – nyögtem ki.

- Robert?! – ízlelgette a nevet többször kimondva egymás után. – Szóval összeszedtél egy angol szépfiút? – vigyorgott. Viola már szinte fetrengett a röhögéstől. Én sem bírtam tovább és elnevettem magam. Bár ez leginkább annak volt köszönhető, hogy már a második üveg bornál tartottunk.
- Hülye! – mosolyogtam.
- Nem, most tényleg, teljesen más vagy! Kivirultál, még soha nem láttalak ilyennek! Örülök, hogy ezt látom! – mondta őszintén. – És megismerhetem őt is? - kíváncsiskodott. Csak ráztam a fejem. – Miért nem?

- Dolgozik, ami még nem lenne baj, de Vancouverben! – mondtam és elmeséltem neki mindent róla és a dolgokról.
- Oh, szóval a te pasid – nézett Violára – legjobb barátja? Ez tök jó! – mosolygott. – Egyébként van itt egy kis furcsa egybeesés. Nektek csak annyit mondtam, hogy Kanadában leszek korrepetitor! Viszont azt még nem, hogy konkrétan Vancouverben. – mondta.

- Tényleg? Ez remek, majd Viki megadja Rob számát! – vihogott Viola, mire mi is rákezdtünk.
- Szóval Kanada, mi? Messzebb nem találtál? – mosolyogtam.
- Sajnos nem! Pedig igyekeztem!! – vigyorgott. – Viccen kívül, ez remek lehetőség, a suli vállalta a vízummal kapcsolatos ügyeket is, mindent elintéztek nekem! És nem utolsó szempont, hogy elég jól fizetnek.

Dávidot egy volt zenetanára ajánlotta be, hiszen hihetetlenül tehetséges. Magyarországon az összes neves zeneiskolában tanult és mellette munkaként már akkor is vállalt korrepetálást. Csellózik és zongorázik is profi szinten, ezért nem csodálom, hogy örült neki az iskola, ahova megy.

Sokat beszélgettünk még és mire Mike megjött már a második üveg bornak is túlvoltunk a felén. Mike is jól elbeszélgetett Dáviddal, de Viola és én már csak röhögni tudtunk. Tízkor megszólalt a telefonom, nem is néztem ki hív, csak felvettem:

- Halló? – szóltam bele a nevetéstől elcsukló hangon.
- Viki, jól vagy? –hallottam meg Rob aggódó hangját.
- Rob, de jó, hogy hívsz! – próbáltam kicsit összeszedni magam, ami nem volt könnyű, mert ezen Violáék kezdetek el nagyon nevetni, próbáltam ugyan csendre inteni őket, de nem mondhatni, hogy sikerrel jártam.
- Mi történik ott? – érdeklődött.
- Emlékszel, hogy meséltem, hogy meglátogat engem és Violát a legjobb barátunk, Dávid? – kérdeztem.

- Igen!
- Na, ma érkezett. Mike is átjött, dumálunk meg ittunk egy picit! – mosolyogtam.
- Aha, mennyi az a pici? – hallottam a hangján, hogy elmosolyodik. Elkezdtem nézegetni az üvegeket.
- Hát, kettő és fél üveg bor! – mondtam természetesen.
- Akkor értem mire ez a jókedv! De azért óvatosan! – hangja még mindig derűs volt, azt hiszem nagyon jól szórakozott rajtam.

- Édes, én teljesen jól vagyok! – próbáltam meggyőző lenni, de ez valószínűleg megint nem sikerült valami fényesen, mert felnevetett.
- Igen, azt hallom! – nevetett még mindig. – Jaj, bármit megadnék, hogy most ott lehessek! – sóhajtott. – Még sosem láttalak berúgva.
- Nem maradtál le semmiről! – nevettem.
- Pedig, ha ott lennék mennyi mindenre rá tudnálak így venni! – viccelődött.

- Józanon is mindenre kapható vagyok, nem kell ahhoz részegnek lennem!- mondtam mosolyogva, erre a mondatra a többiek hangos nevetésben törtek ki. Csak ekkor esett le, hogy mit is mondtam az imént. Szigorúan próbáltam rájuk nézni, de egy cseppet sem érdekelte őket. Felkeltem a földről és a szobámba mentem, hogy tudjak kicsit nyugodtan telefonálni. – Na, itt már nem hallanak!

- Szóval mi mindenre vagy kapható? – érdeklődött.
- Bármire, amire csak akarod! – vigyorogtam. Erre sóhajtott.
- Amire akarom, az most nem fog menni! – fújt egyet csalódottan.
- Mindjárt megörülök, annyira kívánlak! – sóhajtottam.
- Nem jobban, mint én! – biztosított.

- Ah, na jó! Jobb, ha lenyugszunk, mert ez most tényleg nem lehetséges! – nevettem fel keserűen.
- Kicsim, szeretlek! – mondta.
- Tudom, én is téged! – mosolyogtam.
- Aludj jól.
- Te is! – köszöntünk el egymástól.

Visszatértem a nappaliba, ahol azok hárman még mindig nevettek. Amint megláttak abba hagyták és Dávid komoly fejjel megszólalt:
- Ah, józanon is mindenre kapható vagyok! – utánzott, amire megint nagyon nevetni kezdetek. Vágtam egy fintort és egy párnát is felé dobtam, de még mindig csak nevetett. Így visszaültem közéjük, hogy elfogyasszuk a maradék bort.


Csütörtök reggel iszonyatos fejfájással ébredtem, gyanítottam, hogy a tegnapi három üveg bor a hibás érte. Kibotorkáltam a nappaliba, ahol a többiek már ott ültek egy- egy csésze kávéval a kezükben. Nekem is nyomtak egyet a kezembe.

Nagy nehezen összekészülődtem, hogy kivigyem Dávidod a reptérre. Ma velem együtt, Mike és Viola is kihagyták a sulit.
Miután elbúcsúztam Dávidtól a reptéren haza siettem, hogy aztán a gyerekekért legalább elmenjek. Belépve elcsíptem egy mondatot Via és Mike beszélgetéséből:
- De úgy kell csinálni, hogy ne sejtsen semmit! Meglepetésnek kell lennie! – jelentette ki Mike.
- Bízd csak rám! – mondta Viola.

- Ki ne sejtsen semmit? – érdeklődtem, mikor beléptem a nappaliba.
- Ö, Mike húgának lesz a 18. születésnapja és meglepetés bulit akarunk neki szervezni! – vágta rá Via.
- Oh, mikor lesz a szülinapja? – kérdeztem miközben leültem melléjük.
- Júniusban! – mondta Mike.
- Az még igencsak odébb van! – néztem rájuk felvont szemöldökkel. Viola kínosan elmosolyodott. - Jobb időben elkezdeni! – jelentette ki.

Mondjuk Violát ismerve ez nem volt meglepő, szerette, ha minden tökéletes, ügyes szervező volt, de akkor is sántított valami. Nem foglalkoztam vele, biztos nem rám tartozik.


Szombat reggel a konyhában pakolásztam, mikor Viola bejött. Egy ideig csak csendben figyelt, majd megszólalt:
- Mikor lesz a tavaszi szüneted? – érdeklődött.
- Április 3.-tól , Április 10. –ig. Miért? – néztem rá furcsán, nem tudtam, hogy ez miért lehet fontos.
- Az jövő hét utáni péntek! – mondta, de inkább úgy tűnt csak magának. - Van valami terved a szünetben? – kérdezte.

- Mivel Balázs azt mondta, hogy ide jön, arra gondoltam, hogy én meg elmegyek! – jelentettem ki.
- Hova? – ijedt meg Viola.
- Elég hosszú a szünet, így szerintem hazautazom! – rántottam meg a vállam.
- Nem! – mondta hirtelen Via. Felvont szemöldökkel meredtem rá. – Úgy értem, nem kéne! Tudod elutazhatnánk együtt Mike szüleinek a nyaralójába, kicsit pihenni. Végülis akkor sem kell találkoznod Balázzsal! – mosolyodott el. Ezen elgondolkodtam, mivel elég jó tervnek tűnt.

- Rendben, ezt megbeszéltük. – Viola arcán tisztán látszott a megkönnyebbülés, mintha az élete múlt volna azon, hogy erre mit válaszolok. Nem értettem miért olyan fontos ez, máskor is mehetünk oda, de ha neki ennyit jelent.
- Akkor szólok Mike-nak, hogy szervezheti! – azzal bevonult a szobájába. Kikerekedett szemekkel néztem utána, elég különösen viselkedik! Legalább 20 percig nem is jött ki a szobából.
Következő pénteken egyedül voltam otthon. Viola és Mike moziban voltak és csak 10 körül ígérték magukat. Folyamatosan Roberten gondolkodtam, hogy mit csinálhat, hogy van.

Bár naponta többször beszéltünk ez nem volt elég, szenvedtem a hiányától, hogy nem érinthetem meg, nem csókolhatom meg…és a legrosszabb az volt, hogy nem tudtam mikor jön megint. Éppen egy pohár bort töltöttem magamnak, mikor valaki csöngetett.

Ajtót nyitottam és szó szerint nem kaptam levegőt, mikor megláttam ki áll ott…

Heathrow(erről a terminálról indult Rob gépe):

http://i34.tinypic.com/2mngqdg.jpg

Ez a kép szerepel az OK magazin címlapján(Rob&Viki):

http://i34.tinypic.com/n2c36u.jpg

Egy új élet kezdete - 14. fejezet

Nehéz napok

Meghoztam a 14. fejezetet, melyben Viki és Rob kis nehézséggel kell, hogy megküzdjenek…

Várom a véleményeket a fejezetről! Azt gondolom ez a fejezet egyike azoknak, ami fontos a kapcsolatuk alakulásának szempontjából! Szeretném tudni, mit gondoltok!
Előre is köszönöm!:)
Jó olvasgatást, remélem tetszeni fog!:)

Nagy nehezen kinyitottam a szemem, mikor végre tudatosult bennem, hogy nem álmomban csörög a mobil, hanem a valóságban. Pislákolva kutattam a telefon után, hogy minél hamarabb felvehessem. Nem akartam felébreszteni a mellettem még békésen szundikáló Domit.

-Halló? – emeltem rekedt hangon fülemhez a készüléket, mikor végre megleltem valahol magam mellett az ágyban.
- Jaj, ne haragudj kicsim, nem akartalak felébreszteni! – jött a hang a vonal másik feléről, amit ezer közül is megismertem volna.
- Rob! – kiáltottam fel – Ne viccelj, örülök, hogy hívsz! Megérkeztél? – kérdeztem kicsit halkabbra véve a hangom és kimásztam az ágyból.

- Igen, egy órája szállt le a gépem. Most értem ide a hotelba. – mondta ő is szintén suttogva. – De miért is suttogunk? – érdeklődött.
- Azt nem tudom, hogy te miért, - mosolyogtam bele - de én azért, mert Domi még alszik! Nem akarom felébreszteni. – mondtam már normális hangon, mert közben kiértem a nappalibba.
- Rob? Ott vagy még? – érdeklődtem, mert már egy ideje nem volt válasz.

- Hogy kicsoda alszik? Hol vagy most? – kérdezte kicsit keményebb hangon.
- Dominál vagyok! Tegnap este ide jöttem, mert nem akartam egyedül lenni! – válaszoltam miközben lehuppantam a kanapéra.
- És Viola nincs otthon? Miért nem ott vagy? – kérdezte mindenféle érzelemtől mentes hangon és elég számon kérő hangsúllyal.
- Domival akartam lenni! – válaszoltam én is keményen. Soha nem szerettem, ha számon kérnek.

- Oh, így mindjárt érthető! – hangjából csak a gúny volt kiszűrhető.
- Ugye nem vagy féltékeny? – kérdeztem meglepetten. Nem értettem a reakcióját. Ő is tudta mennyit jelent nekem Domi.

- Miért is lennék? Ahogy elmegyek rögtön egy pasi lakásán töltöd az éjszakát! Mondj egyetlen ész érvet, hogy miért ne legyek az!- már szinte kiabált a telefonba. Még soha nem beszélt velem ilyen hangon és igazságtalannak éreztem.
- Először is Domi nem egy pasi, hanem az egyik legjobb barátom! – kicsit én is felemeltem a hangom, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak, bár józanésszel tudtam, hogy ez a legrosszabb, amit tehetek. – Másodszor pedig a feltételezés is sértő! – mondtam és a hangom valóban sértett volt.

- Szerinted én mit érzek? Felhívlak, hogy elmondjam, hogy mennyire szeretlek és, hogy már most majd bele őrülök a hiányodba, erre megtudom, hogy te egy pasinál - a pasi szót igen csak megnyomta- töltötted az éjszakát! Akivel mellesleg elég érdekes kapcsolatod van! – szűrte a fogai közt a mondatot és elképzelni is rémisztő volt az arcát hozzá.

- És szerinted én mit érzek? – tettem fel neki én is költői kérdést, ami az imént tőle hangzott el. – Talán nem bizonyítottam még elégszer, hogy mennyire szeretlek? De tudod mit inkább zárjuk le ezt a beszélgetést! – ajánlottam és éreztem, hogy a könnyeim kicsordulnak a szememből.
- Remek! – válaszolta idegesen.
- Remek!- ismételtem elcsukló hangon és kinyomtam a telefont.

A kezembe temettem az arcom és rázkódtam a sírástól. Nem értettem, hogy hogyan feltételezheti, hogy nekem rajta kívül más kell. Fogalmam sem volt mit tegyek. Tudtam, hogy én nem hívhatom fel, ahhoz túl büszke voltam. Különben is ő sértett meg, így neki kell bocsánatot kérnie.

Amint kicsit összeszedtem magam a fürdőszobába mentem, ránéztem az előszobában lévő órára, amin fél 9 volt. Néhány percig hideg vizet fröcsköltem az arcomra, hogy kicsit magamhoz térjek. Kilépve Domi lakótársába botlottam!
- Jó reggelt napsugár! – vigyorgott a képembe. - Micsoda meglepetés téged itt látni!
- Szia! – próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra.

- Bár ha jobban bele gondolok nem is annyira lep meg! Én mindig is mondtam, hogy fiú és lány közt nem létezik barátság. – kaján vigyor ült ki az arcára. – Már várta, hogy Domi mikor csábít el végre.
Mi baja ma mindenkinek? Domi és én? Hagyjuk már, soha egy röpke pillanatra sem fordult meg a fejemben. Eddig. De ma mindenki ezen lovagol…

- Most nem vagyok vevő a humorodra, Jake! – fintorogtam és visszaindultam a szobába.
- Azért nekem is hagyhatott volna esélyt! – hahotázott tovább. Már a küszöbnél voltam, így nem vettem a fáradságot, hogy visszaszóljak valami frappánsat. Arról nem is beszélve, hogy nem is jutott eszembe semmi, nem voltam a toppon. Domi éppen kinyitotta az ajtót, így jól egymásnak ütköztünk.

- Valami gond van? – húzta fel a szemöldökét, miután mind a ketten sűrű elnézéseket kértünk az ajtós dolog miatt.
- Összevesztünk. – sóhajtottam. Tudtam, hogy nem lenne értelme köntörfalazni, Domi előbb vagy utóbb úgyis kiszedi belőlem.
- Min? – csodálkozott.

- Megtudta, hogy itt aludtam és bekattant. - fintorodtam el. - Nem hiszi el, hogy mi tényleg ilyen jó barátok vagyunk.

- Féltékeny! – rántott vállat – Majd megbékél! – mondta közömbösen és elindult a konyhába.

- Soha nem beszélt még így velem! – rohantam utána, mert már jócskán előrébb tartott, mint én.
- Teljesen érthető reakció! A férfiak nagyon megváltoznak, ha úgy érzik, elveszíthetik, akit szeretnek! – még mindig úgy tűnt, hogy nem igazán érdekli a téma. Ezt a közömbös hangnemből vettem le, amivel elmondta a véleményét. Leült és egy almát kezdett dobálni.
- Pedig ilyenről szó sincs! – vágtam rá.
- Ebben ő sosem lehet biztos. – visszarakta az almát a kupacba. - De ne aggódj, nemsokára bocsánatot fog kérni!- mondta magabiztosan. Csak jobban tudja, végülis ő is férfiből van, gondoltam.

Domival reggeliztem, majd elindultam haza Violához. Izgatottan várt otthon. Mikor elmeséltem neki az egészet, egyetértett Domival. Szerinte is nemsokára a bocsánatomért fog esedezni, hogy az ő szavaival éljek. Én viszont féltem, hogy mennyire fogja ezentúl a kapcsolatunkat beárnyékolni a féltékenység. Már ha egyáltalán van még kapcsolatunk…

A következő három nap őrjítő volt. Ijesztő, hogy mennyire nem tudom mit kezdeni magammal nélküle. Véglegesen tudatosult bennem, hogy többé nem tudom elképzelni nélküle az életemet. Teljesen beleszerettem Robert Pattinsoba. Minden percben Rob és a vitánk körül jártak a gondolataim. Nem keresett és én sem kerestem. Ötletem sem volt, hogy mit csináljak.

Éppen egy teát főztem a konyhában, mikor Viola szaladt be.

- Viki! A telefonod csörgött, de mire oda értem letették! – nyújtotta nekem a készüléket.
- Köszi! – átvettem és megnéztem a nem fogadott hívást. Nagyot dobbant a szívem, mikor megláttam a kijelzőn Rob nevét.
- Ki volt az? – érdeklődött Via.

- Rob. – sóhajtottam és leraktam a telefont.
- Nem hívod vissza? – nézett rám kérdően.
- Nem! Majd hív még egyszer! – jelentettem ki.

A barátnőm csak a fejét csóválta és nem fecsérelte arra az időt, hogy mondjon valamit. Nem is kellet, úgyis tudtam mi a véleménye. Szerinte túl makacs és önfejű vagyok, és ha nem az elképzeléseim szerint történnek, a dolgok elviselhetetlenné válok! Nem volt az a fajta, aki magában tartaná, amit gondol.

Talán ezért is volt ilyen mély a mi barátságunk. Nekem is mindig keményen megmondta, ha véleménye szerint helytelenül cselekedtem. De nekem pont erre volt szükségem, hogy valaki kertelés nélkül a szemembe mondja a dolgokat, ezzel az eggyel lehetett észhez téríteni. Most viszont ez sem működött. Bár legszívesebben azonnal tárcsáztam volna, de úgy voltam vele, ha tényleg fontos vagyok neki próbál majd hívni még.

Lehet, hogy Violának mégis igaza van és túlreagálom a dolgot? Egyben voltam biztos, az pedig az volt, hogy én nem fogom visszahívni!

Érdekes dolgot tettem aznap este, amit még soha előtte. Felmentem az internetre és bepötyögtem a keresőbe Robert nevét. Már annyira hiányzott, hogy meg kellett ragadnom az egyetlen lehetőséget, hogy legalább láthassam, ami ebben az esetben csak így volt lehetséges. Kidobott egy csomó cikket és oldalakat róla.

Az egyik ilyen oldalra rámentem és elkezdtem nézegetni. Elég naprakész volt. A legutolsó bejegyzés tegnap volt. Mikor is Rob és a többi stábtag vacsorázni ment Vancouverben. Képek is voltak az estéről. Ahogy nézegettem őket összeszorult a szívem.

Be kellett látnom, hogy nagyon hiányzik. Fájt, hogy így viselkedett, de ez semmit sem változtatott azon, amit iránta éreztem. Azt akartam, hogy hívjon és elmondhassam neki, hogy nagyon szeretem és sajnálom, hogy hülyén viselkedtem. Mert én is rosszul reagáltam, ahelyett, hogy megpróbáltam volna megbeszélni vele bevágtam a durcit.

Elolvastam a vacsoráról a beszámolót és majdnem lefordultam a székről. Egy bizonyos bennfentes - akinek a kilétére nem derült fény a cikkből -, azt állította, hogy Rob és Kristen végig egymással voltak elfoglalva és nagyon bensőséges volt a viszony köztünk. A bennfentes biztosan állította, hogy egy csók is elcsattant a páros közt az este folyamán.

Ahogy ezek után újra néztem a képeket, láttam, hogy Kristen közel hajolva Robhoz, a fülébe suttog az egyik képen. Ledermedve bámultam a képernyőt, mikor meghallottam magam mellet a telefonom. A kezembe vettem, a kijelzőn az a név villogott, amiért öt perccel ezelőtt bármit feladtam volna. Most viszont nem vettem fel, hanem visszahelyeztem az asztalra.

Viola jött be a nappaliba.
- Viki, csörög a telefonod! – szólt nekem.
- Tudom! – feleltem, de még mindig a képernyőt bámultam. Mögém lépett és ránézett a telefonomra.
- Nem szeretnéd felvenni? – érdeklődött.
- Nem! – vágtam rá. Erre abba maradt a csörgés.

- Miért? – felnéztem rá és a képernyőre mutattam.
- Ezért! – leült mellém és elkezdte olvasni, amit az imént én olvastam.
- Viki! – sóhajtotta. – Ugye nem gondolod komolyan, hogy ez igaz? – nézett rám felhúzott szemöldökkel.
- Miért ne lenne az?! Azt gondolja, hogy megcsaltam és másnál keres vigaszt! – néztem rá.
- Ez lehetetlen! Hívd fel és tisztázzátok! – javasolta Via és valóban ez lett volna az ésszerű megoldás, de abban a pillanatban nem voltam képes ésszerűen gondolkodni.

- Nem! – vágtam rá. – Nem látod ezt a képet? – mutattam az előbb említett suttogós képre.
- Ez nem bizonyít semmit! Ne legyél már ennyire makacs! – mondta erélyesen.
- Nekem eleget bizonyít! - lecsaptam a laptop tetejét és a szobámba rohantam. Bebújtam az ágyamba és szó szerint álomba sírtam magam.

Reggel magamtól keltem, ami szerencse volt, mert az este a nappaliban hagytam a telefonom, így az nem ébresztett. Kimentem és felvettem az asztalról. Négy nem fogadott hívásom volt és mind egy embertől, Roberttől. Egész egyszerűen kitöröltem őket.

Suliba mentem, majd a gyerekekért és igyekeztem nem Robertre gondolni. Ez persze nem ment túl jól. Nagyon fájt, amit tegnap olvastam.
Viola még megpróbált jobb belátásra téríteni, mikor látta, hogy még mindig nem veszem fel a telefont, ha hív, de nem járt sikerrel.

Pénteken nem volt se suli, se gyerekek. Ezért elmentem bevásárolni, majd kitakarítottam. Viola este Mike-nál aludt, így ő sem tudott szórakoztatni. Unottan kapcsolgattam a tv-t, mikor megszólalt a telefonom, ma már sokadszorra. A kijelzőn villogó név nem okozott meglepetést, pusztán megszokásból néztem rá a telefonra.

Rob nevét látva fogtam és a kanapé másik végébe készültem hajítani a készüléket, de a csengő megszólalása megzavart a mozdulatban. Ránéztem az órára és 6 óra volt. Ki lehet az ilyenkor, gondoltam.

Kivonszoltam magam a még mindig kitartóan zenélő telefonnal, hogy ajtót nyissak.
Nem kis meglepetés ért, mikor kinyitottam.

- Elmondanád, hogy miért nem veszed fel a telefont? – nézett velem farkasszemet a küszöb másik oldaláról, miközben idegesen kinyomta a telefont.
- Hogy kerülsz te ide? – kérdeztem meglepetten. Beljebb lépett én pedig automatikusan hátra.
- Nem válaszoltál a kérdésemre! – mondta és közben berúgta az ajtót. A szeméből csak úgy sütött az idegesség. – Aggódtam, már azt hittem történt veled valami! – mondta és a tekintete kicsit megenyhült.

- Oh, volt időd aggódni? – kérdeztem gúnyosan. – Azt hittem túl elfoglalt vagy hozzá!
- Ezt hogy érted? – nézett rám felvont szemöldökkel.
- Tudod jól! Láttam képeket a kedd esti vacsoráról és egy szemtanú szerint Kristennel elég jól elszórakoztattátok egymást! – szűrtem a fogaim közt.
- Valóban? És ezt te honnan szedted?

- Az interneten olvastam! – vágtam rá. – De különben is nem mindegy, az a lényeg, hogy tudom! Most pedig megkérlek, hogy távozz! – intettem az ajtó felé.
- Nem! – lépett beljebb és egy halvány mosoly jelent meg a szája szélén.
- Tessék?
- Nem megyek sehova! Nem azért utaztam 9 órát, hogy aztán visszaforduljak. – mondta, miközben lerúgta a cipőjét és ledobta a kabátját.

- Mégis mit csinálsz? – néztem rá dühösen. De ahelyett, hogy válaszolt volna elém lépett és még mielőtt ellenkezhettem volna megcsókolt. Mikor nyelve utat tört magának a számban már nem is akartam ellenkezni, vagyis akartam volna, de képtelen voltam rá, annyira hiányzott már. A csípőmnél közelebb rántott és erősen szorított magához.

A nyakamhoz hajolt és egy csókot nyomott rá, majd a szemembe nézett.
- Nincs semmi köztem és Kristen között. Ugyan folyton összehoznak minket, de mi ezeken csak nevetni szoktunk! Öt éve van barátja! – mondta mosolyogva. Már épp mondani akartam valamit, de amint észrevette, hogy szólásra nyitom a szám, betapasztotta ajkával. Megint csak nem bírtam tiltakozni.

- Ugye nem gondolod, hogy ennyivel el van intézve? – ziháltam, mikor végre szóhoz jutottam.
- Nem! – mosolygott. – Sajnálom a múltkorit, hülye voltam. Tudnom kellett volna, hogy soha nem csalnál meg. Igazából tudtam is, csak eleve kivoltam, mert nagyon nehezen bírtam, hogy nem vagy velem. Aztán mikor megtudtam, hogy hol vagy féltékeny lettem. – sóhajtott. - Meg amúgy is idióta vagyok, mert ha végre minden rendben van és boldog vagyok, mindig teszek valami olyat, amitől újra összekuszálódnak a dolgok! Ahogy azt te is tapasztalhattad. Tudom, hogy ez nem mentég, de megpróbálok változtatni! – most rajtam volt a sor, hogy ne hagyjam tovább beszélni.

Először arra gondoltam, hogy nem adom be a derekam olyan könnyen, de amiket és főleg, ahogy mondta… nem tudtam tovább mérges lenni rá.
- Majd dolgozunk rajta! – mosolyogtam rá a csók befejeztével. – Én is tartozom bocsánatkéréssel! Nekem is ugyan úgy tudnom kellett volna, hogy nem csalnál meg! Sajnálom, hogy kételkedtem benned és, hogy a múltkor olyan lehetetlenül viselkedtem. – néztem rá boci szemekkel, amire ő egy újabb csókkal reagált.

Hírtelen megindult, maga előtt tolva engem, míg az előszoba falához nem préselt.
- Szeretlek nagyon-nagyon! Soha senki nem volt még ilyen fontos nekem és nagyon félek attól, hogy elveszítelek! – suttogta mélyen a szemembe nézve. Tekintetében csak szenvedélyt láttam mély szerelemmel párosítva.

- Nem fogsz! Én is nagyon szeretlek! – mosolyogtam rá.
- El sem tudod képzelni, hogy milyen volt ez a hét nélküled! Főleg a vasárnapi vita után! Én tényleg nagyon sajnálom! – kezdet az önostorozást, ami olyan nagyon jól ment neki.
- Elég! Nem csak a te hibád volt! Az a lényeg, hogy most itt vagy. Foglalkozzunk inkább ezzel! – simítottam végig mellkasán, bátorításképpen. Nem is kellett több, ismét birtokba vette az ajkaimat.

Hihetetlen gyorsan szabadított meg a ruháimtól, miközben én sem tétlenkedtem. A falnak dőlve ziháltam, miközben kínzó lassúsággal csókolta végig meztelen testemet. Felnyögtem, mikor nyelvét, a köldökömtől indulva végighúzta az ajkamig, megpihenve kicsit a melleimnél, hogy nyelvünk ismét vad mozgásba kezdhessen a másik szájában.

Teljesen hozzápréseltem testem az övéhez, minden porcikáját érezni akartam, hogy itt van és megint csak az enyém. Éreztem, hogy férfiassága megkeményedik, ezzel bizonyítva, hogy mennyire kíván ő is engem. Hiába nem voltunk hozzá szokva, hogy egy hétig nem érhetünk a másikhoz semmilyen módon.

Nyelvemmel a nyakát kényeztettem, majd picit beleharaptam, mire felnyögött. Kezét lecsúsztatta a fenekemre és belemarkolt. Belemosolyogtam a nyakába és még egyet beleharaptam, kicsit erősebben. A fenekemnél fogva megemelt, hogy belém csúszhasson, mire én egy elégedett sóhaj kíséretében kulcsoltam köré a lábam.

Visszanyomott a falhoz és mozogni kezdett bennem. Minden egyes lökésébe belesűrítette, az egy hét alatt felgyülemlett szenvedélyt.

Viktória és Viola lakása(ezeket képzeljétek oda, mikor megjelenik egy-egy része a lakásnak a történetben!)

Nappali:

http://i36.tinypic.com/2nm2mxj.jpg

Konyha:

http://i36.tinypic.com/2w3ql9s.jpg

Fürdőszoba:

http://i36.tinypic.com/2r3dm4j.jpg

Viola szobája:

http://i38.tinypic.com/6z7eva.jpg

Viktória szobája:

http://i36.tinypic.com/ejwvnd.jpg

Egy kis meglepetés!!!

Nem, új fejezetet hoztam, még nem!:) Majd szombaton, de gondoltam azért megleplek titeket valamivel!:) Szóval csináltam egy új fejlécet az oldalnak!
Mit gondoltok?

Egy új élet kezdete - 13. fejezet

Búcsú





Sziasztok!
Megérkezett a 13.fejezet, amely kicsit szomorúra sikerült, legalábbis szerintem! De kell néha ilyen is!:) Remélem azért élvezni fogjátok!
Ebben a fejezetben egy fontos lavina indul majd el, ami majd csak a következő részben okoz bonyodalmakat!:)
Nagyon szeretnék véleményeket! Sokat!:) Please... Kíváncsi vagyok mi a véleményetek erről a részről!:)
Meglepik a fejezet végén!:)
Jó olvasgatást! Puszi





- Szia, anya!
- Na, mesélj, miért hanyagolsz minket? Vagy inkább kiért? – kérdezte anyám.
- Ennyire egyértelmű? – kérdeztem mosolyogva.
- Az anyád vagyok, drágám! Na, ki vele! - nevetett fel.
- Emlékszel meséltem neked Robról, aki Mike barátja! – mondtam izgatottan.
- Igen! – felelte ő is izgatottan.


- Várja, apa ott van? – kérdeztem gyorsan, addig van békesség, míg apám nem tud róla.
- Nincs itthon! – felelte.
- Szóval találkozgattunk és… és most együtt járunk! – foglaltam neki össze igen röviden.
- Jaj, kicsim, ez remek! Nagyon örülök neki, hogy újra boldog vagy! Biztos aranyos fiú. – örvendezett anyám, de tőle nem is vártam mást! Nem ő a nehéz dió a családban.
- Igen, az! Ma elvitt a szüleihez! – dicsekedtem tovább.


- Meg kell mondjam, irigy vagyok! Mi mikor ismerhetjük meg? – érdeklődött.
- Nem tudom, talán nyárom! Elég szoros az időbeosztása. – mondtam. Gyorsan elmeséltem neki összefoglalva a dolgokat, többek közt, hogy mit dolgozik Rob.
- Értem, de nem csak ez a gond, igaz? – hihetetlen milyen jól ismert, vagy lehet, hogy csak ő is pontosan tudja ki az, akivel gondok lehetnek, ha az én hazaviszem a barátomat.


- Apa! – mondtam, ki a nevét, akár egy káromkodást. Anyu pedig megértően sóhajtott.
- Emiatt nem aggódj, biztos kedvelni fogja! – egy pillanatra azt hittem csak szórakozik.
- Anya! Biztos ugyan arról az emberről beszélünk? – imádtam az apámat, de ilyen téren kegyetlen volt. – Eddig még egy barátom sem felelt meg neki! – válaszoltam idegesen.
- Ugyan, őt is meg lehet érteni! Te vagy az egyetlen gyermekünk és ráadásul lány! Ez pedig tudod mit jelent egy apa szemszögéből! – persze, hogy tudtam, nagyon is jól. Már majdnem 20 éve volt az apám. – De ne aggódj emiatt, majd beszélek vele! – próbált nyugtatni anya.


- Mintha az eddig működött volna! – sóhajtottam.
- Na, majd megoldom, ne foglalkozz most ezzel! – mintha az olyan könnyű lenne. – Viszont felvet bennem egy kérdést, az, hogy ő, ha jól értettem, nem Londonban él! Kész vagy egy távkapcsolatra megint? Úgy érzed ez működni fog? – kérdezte aggódva. Nem is tudja milyen jóba kérdezett már megint bele.
- Persze, tartok tőle, de remélem működni fog! Biztos vagyok az érzéseimben és ez ad némi biztosítékot! – feleltem.


- És az övében? – érdeklődött.
- Abban is! Csak az aggaszt, hogy… - de nem tudtam befejezni, mert anya közbe vágott.
- hogy elég erős-e már a kapcsolatotok és mennyire bírjátok majd, hogy keveset találkozhattok…
- Anya! – szakítottam félbe. – Ne analizálj, tudod, hogy útálom! – mondtam idegesen.
- Ne haragudj kicsim! Szakmai ártalom! – sajnálkozott.
- Mindegy, ez az ára, ha pszichológus az anyád! – mondtam gúnyosan.
- Jól van na! Akkor váltsunk témát! – sóhajtott.
- Rendben!
- Képzeld Erik májusban Amerikába megy valami munka kapcsán. Meglátogat, mert Londonban fog átszállni. – folytatta egészen más témával.
- Tényleg? Úr isten ez remek! – örvendeztem.



Erik, anyu öccse. Gyerekkorom óta remek a kapcsolatom vele! Imád engem és én is őt. Plusz neki köszönhetek két csodás unokatestvért is, akik mintha a testvéreim lennének. Míg Magyarországon éltem minden nap találkoztam velük. Mikor mindenki befejezte a napját, ki a munka helyén, ki az iskolában, sokszor mind a nagymamámhoz mentünk kicsit. Ilyenkor ott volt az egész család, anya részéről.


Csak reméltem, hogy mikor Erik jön, esetleg Rob Londonban lesz, remek lenne, ha megismerhetnék egymást! Nem utolsó szempont, az sem, hogy talán apa megpuhításában is segíthetne.


- Mindenki puszil!
- Én is őket! Jó éjt!
- Neked is. Szeretlek kicsim!
- Én is téged.
Lassan elindultam lefeküdni.

A hétfő gyorsan eltelt. Suli, Adamék és végül haza értem. Aztán már 7 óra volt és lefelé tartottam a lépcsőn, hogy moziba menjünk Robbal, Viával és Mike-al. Életem értelme a kocsijában ülve várt rám. Csókkal üdvözöltünk egymást. Meg akartam szólalni, de Rob megelőzött.
- Hiányoztál tegnap este! – mondta.
- Pont ezt akartam mondani!- mosolyogtam.



Megérkeztünk a mozi elé, ami szerencsére közel volt. A Marble Arch-hoz kellett elmenni. Onnan nyílt az Edgware Road, ahol Violáék már ott voltak a mozi előtt, és épp egy moziműsort nézegettek. Köszöntünk és Mike vette magához a szót:
- Mit szólnátok a Benjamin Button különös életéhez? - érdeklődött.
- Én benne vagyok!- lelkesedett Rob.
- Vagy megnézhetnénk a Twilight-ot? – ajánlottam. Robert kérdő arccal tekintett rám.
- Az is jó! Bár azt csak egy óra múlva játsszák. – nézte a műsort Via.


- Nem hinné, hogy az jó ötlet lenne! – akadékoskodott Rob. Most én néztem rá kérdően. – Gondolj bele, egy csomó rajongó lesz ott és különben is milyen már, hogy beülök a saját filmemre! – győzködött. Végülis igaza volt, a rajongók engem is elriasztottak. Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni!
- Rendben, akkor nézzük, amit Mike mondott! – egyeztem bele.


Amíg Mike megvette a jegyeket, addig Viola a kukoricákat és kólákat. Robbal egy félreeső sarokban várakoztunk. Szerencsére nem volt sok ember a moziban, így nem volt, akkora veszély, hogy Robot felismerik.



De egyszer csak éreztem, hogy valaki figyel, felkaptam a fejem, két tini lány állt a jegypénztárnál és éppen elkerekedett szemekkel minket bámultak. Ekkor valaki kitakarta a képet, szerencsére Violáék érkeztek meg.
- Mehetünk? – kérdezte Mike.
- Igen! – válaszoltam gyorsan és Rob kezét megragadva a jegykezelő felé indultunk.



Nem szóltam neki, nem akartam, hogy idegeskedjen, hogy felismerték. Csak el akartam tűnni onnan minél hamarabb még mielőtt a két lány kedvet kap egy kis autogramgyűjtéshez.


A filmre elég nehéz volt odafigyelni. Ennek oka a kedvenc három betűm volt: Rob, aki mellettem ült és azok a bizonyos szikrák csak úgy pattogtak köztünk. Ő sem könnyítette meg a helyzetet, folyamatosan simogatott valahol és, mikor már nagyon nem bírt magával megcsókolta a nyakamat vagy egy szenvedélyes csókra hajolt hozzám.

Ha megkérdeztek volna, hogy miről szólt a film nem valószínű, hogy el tudtam volna mondani. Sok értelme volt megnézni.


- Na, hogy tetszett? – kérdezte Mike, miközben kifelé sétáltunk a moziból.
- Szerintem nagyon jó film volt! – mondta Robert egy sejtelmes mosollyal az arcán. Amiből arra következtettem, hogy neki legalább annyira nincsen fogalma arról, hogy miről szólt a film, mint nekem. Közben már a mozi előtt álltunk. Aztán hozzám fordul. – Lenne kedved nálam aludni, vagy inkább vigyelek haza? – érdeklődött, miközben végig simított az arcomon és megfogta a kezem.


- Veled akarok lenni! – vágtam rá gondolkodás nélkül. Talán kicsit túl hírtelen is. Rob elmosolyodott és lehajolt, hogy egy csókot nyomjon a számra, majd folytatta:
- Reméltem, hogy ez lesz a válasz! – vigyorgott, amitől hírtelen kalapálásba kezdett a szívem. Hogyan is reagálhattam volna másképp, mikor olyan szívdöglesztően festette azzal a mosollyal az arcán…
- Viki! – a gyönyörködésből Via hangja zökkentett ki.
- Hm? – fordultam felé. Viola a fejével jobbra intett.


Követtem a tekintetemmel és egy középkorú férfit láttam meg Via oldalán. Egy nő is volt mellette, aki egyidős lehetett a férfivel. Biztosan a felesége volt. Nem volt időm túl sokat mélázni ezen, mert a férfi rögtön megszólított:
- Verzeihen Sie! Sprechen Sie deutsch? – nézett rám a férfi reménykedve.
- Ja, bitte. – válaszoltam.
- Könnten Sie uns dann vielleicht helfen?- tett felém egy lépést az idős ember.


-Hoffentlich! Womit kann ich Ichnen dienen? – és gondolkoztam, hogy ugyan miben segíthetnék nekik.
- Wir suchen das Grand hotel, aber bisher noch nicht gefunden, obwhol die adresse haben wir! Wissen Sie vielleicht wo finden wir das? –lengetett meg egy papírt és oda nyújtotta nekem.
- Ja, ich weiss. Sie müssen geradeaus weitergehen und in das zweite guerstrasse links hineingehen, dann in die erste möglichkeit links abbiegen und dort finden Sie das hotel. – magyaráztam el az útvonalat, ahogy el tudnak jutni a hotelba.


- Vielen dank! Wissen Sie die manche leute spechen nicht englisch. So ist das schwer! – mosolyodott el.
- Das glaube ich!– mondtam mosolyogva.
- Auf widersehen! – hálálkodott és elköszönt.
- Auf wiedersehen!- köszöntem el végül én is.


A pár hálásan nézett rám, majd elmentek. Rob pedig kikerekedett szemekkel bámult engem.
- Mi az? – érdeklődtem.

- Semmi csak meglepődtem! Nem tudtam, hogy beszélsz németül! Ráadásul így… – mosolygott elismerően.
- Hát, sok mindent nem tudsz még! – vigyorogtam rá.


Elköszöntünk Violától és Miketól. Hazafelé a kocsiban még Rob kicsit érdeklődött a német tudásom felöl.
- Mióta beszélsz németül? – kérdezte.
- Körülbelül 13 éves korom óta. A szüleim fontosnak tartották, hogy minél előbb megtanuljak egy nyelvet. Ráadásul apám anyanyelvi szinten beszél németül, de ezt már mondtam! Így addig tanított, míg meg nem tanultam németül. Aztán mikor nagyobb voltam két nyarat is Berlinben töltöttem és tökéletesítettem a nyelvtudásomat. Nagyon hálás vagyok nekik ezért. Ennek köszönhetem az angolt is! – mosolyogtam rá.


- Ezt hogy érted? – nézett rám.
- Azt mondják, ha valaki beszél németül, utána sokkal-sokkal hamarabb tanul meg angolul. Ezt tapasztaltam is! – mondtam.
- Igen, erről én is hallottam! – bólintott Rob.
Miután haza értünk még sokáig beszélgettünk és az éjszakát sem igazán alvással töltöttük…







Két héttel később…

Már csak arra eszméltem, hogy Robert nappalijában állok a falnak dőlve és azt nézem, ahogy a szeretett férfi pakol! A könnyeimmel küszködtem, amik égették a szememet, de nem akartam sírni. Nem azért, mert szégyelltem, hanem, mert tudtam, hogy így is éppen elég nehéz neki is. Nincs szükség arra, hogy még jobban megnehezítsem a búcsút.


Számomra az utolsó pár nap maga volt a pokol! Tudtam, hogy néhány nap és elmegy, ráadásul ki tudja, mennyi idő múlva láthatom újra. Ki akartam élvezni minden egyes percet, amit még vele tölthetek, de a tudat, hogy olyan kevés időnk van már csak, kicsit beárnyékolta számomra a boldog perceket.


Az utolsó két hétben kivétel nélkül minden éjszakát együtt töltöttünk. Vagy Ő aludt nálam vagy én nála. Mikor nem dolgoztam és nem voltam suliban, akkor vele töltöttem minden időmet. Ebben a két hétben voltunk kétszer a szüleinél is, vacsorázni, de volt hogy csak otthon beszélgettünk. De ez az idő olyan hamar elrepült, hogy alig vettem észre, hogy már szombat délután két óra van és Ő mindjárt indul.


- Azt hiszem indulnom, kell! – fordult felém és kimondta a mondatot, amibe a szívem belesajdult, miközben behúzta a zsákjának a cipzárját.



Kinyújtotta felém a kezét, elrugaszkodtam a faltól és hozzá léptem.


Átölelt. Azonnal haza akartam menni, bedőlni az ágyamba és sírni. Ahogy gyengéden, de mégis határozottan ölelt magához, éreztem, hogy ő is nagyon tartja magát.



De én nem voltam elég erős, ennyi, eddig bírtam! Hírtelen az eddig elfojtott könnyek patakokban kezdtek folyni a szememből. Éreztem, hogy egész testem rázza a sírás. Robert még erősebben szorított magához és a hajamat simogatta.


- Sss – próbált nyugtatni – Amint lehetséges visszajövök! Ha rajtam múlik már jövő héten! – suttogta. De én tudtam, hogy ez nem csak rajta múlik.
- Elfoglalt leszel! – a hangom remegett.
- Megtalálom a módját, hogy találkozhassunk! – ígérte. Eltolt magától, hogy a szembe nézhessen. – Legszívesebben hagynám ezt az egészet a francba és itt maradnék veled! – szeméből csak úgy sütött a fájdalom.


Rájöttem, hogy most azonnal össze kell szednem magam, nem tehetem ezt vele. Így is eléggé szenved. Nagy levegőt vettem, letöröltem a könnyeimet és végig simítottam gyötrelem fedte arcán.
- Menned kell! – suttogtam. Felsóhajtott.
- Kitalálok valamit! – mondta.


- Tudom! – lábujjhegyre álltam és megcsókoltam. Ez egy igazán hosszú csók volt, de egyben fájdalmas is. Egy búcsúcsók, amit beoszthatunk, mert ki tudja, mennyi ideig kell nélkülöznünk ezt, egymást! Hosszú percekig álltunk és csak csókoltuk egymást. Ezt egy dudaszó szakította meg.

Elváltak ajkaink és Rob szólalt meg:
- Ez a taxi. – sóhajtott. Bólintottam, elengedtük egymást, csak a kezemet fogta meg, a zsákjáért nyúlt és elindultunk lefelé.


Lent berakta a taxiba a táskáját, de ő még nem ült be. Visszalépett hozzám, hogy még egy hosszú percig a karjában tarthasson.
- Amint megérkeztél hívjál! – kértem.
- Úgy lesz! Vigyázz magadra, kérlek! – mondta. Erre csak bólintottam. Majd megcsókolt. A csók végén nem nyitotta kis a szemét, homlokát az enyémnek nyomta.


- Szeretlek! - a hangom nagyon gyenge volt. A gombóc a torkomban egyre csak növekedett.
- Én is szeretlek, nagyon! – nyitotta ki a szemét. Egy utolsó puszit nyomott a számra, majd bepattant a taxiba.


Csak álltam ott és néztem, amit elhajt a taxi és kifordul az utcán, a hátsó ülésen azzal az emberrel, aki már a legfontosabb nekem a világon.
Néhány percig mozdulni sem bírtam, csak sírtam. Aztán összeszedtem magam, mondván az nem segít, ha itt állok egész nap.


Így hát elindultam haza. Szerencsére elhoztam a kocsit a gyerekektől, így nem kell taxiznom, se buszoznom.
Ahogy mentem az úton elhaladtam egy mozi előtt.


„Miért ne?” – gondoltam. Leparkoltam, kicsit rendbe szedtem magam és bementem a moziba. A jegypénztárhoz siettem.


- Egy jegyet szeretnék a Twilight-ra. – mondtam a pénztárosnak.
- Most kezdődik egy 3-kor, még pont beér! Az jó lesz? – kérdezte a nő kedvesen.
- Igen! – vágtam rá. Kifizettem, vettem egy kólát és beültem a terembe.



Szerencsére nem voltak sokan és a jegyem is egy eldugott sarokba szólt, így nem ült a környékemen senki.
Egy csomó előzetes után végre elkezdték. Az eleje nem nagyon kötött le, mivel én nem erre voltam kíváncsi. Az egyetlen ok, amiért beültem erre a filmre az Rob volt! Már most hiányzott! Gondoltam, ha megnézem valamelyik filmét, attól jobb lesz. Kézenfekvő volt, hogy a Twilight-ot nézzem.


És végre feltűnt ő is, de nem éppen azt a hatást értem el, amit akartam. Ahogy megláttam megint sírni kezdtem. Semmivel sem lett jobb, sőt ha lehet, talán még rosszabb lett. Hiszen az a férfi, akit a képernyőn láttam nem az én Robertem volt. Nem azért, mert fehér volt fekete szemmel, nem a külseje volt a hibás, hiszen az annyira nem is volt más. Nem. Hanem azért, mert ez egy szerep volt, aminek semmi köze a férfihez, akit szeretek.



„ Elég volt!”- parancsoltam magamra. „ Legalább láthatod, ne legyél már hülye!”- befejeztem a sírást és próbáltam a filmre koncentrálni. Egész jól sikerült egészen a csókjelenetig. „ Jaj, nem! Már csak ez hiányzott!”- gondoltam. Próbáltam elvonatkoztatni, hogy ez csak színészet, ez a dolguk, de akkor is fájt. De valahogy túléltem!



A végén megvártam, míg mindenki elhagyja a termet. Lassan kiballagtam a kocsimig és közben végig gondoltam, hogy kellet-e ez nekem? Arra jutottam, hogy se jobb, se rosszabb nem lett tőle. Viszont legalább láttam és hallottam a hangját, ezért megérte. A kocsimban ülve azon törtem a fejem, hogy hova menjek, mert nem volt kedvem haza menni! Ekkor jött a remek ötlet…

Felcsöngettem a kaputelefonnal és az ajtót már nyitották is! Felrohantam az első emeletre és bekopogtam.

Domi széles mosollyal nyitott ajtót, ami azonnal lehervadt arcáról, mikor meglátott.
- Jézusom, mi van veled? – ajaj, ezek szerint elég rosszul nézek ki, gondoltam.
- Bemehetek? – kérdeztem.


- Persze! – Domi arrébb állt, hogy be tudjak lépni az előszobába. Ekkor a szemem megakadt egy lányon.
- Ha rosszkor jöttem… inkább visszajövök máskor! – hajtottam le a fejem és indultam volna az ajtó felé. De Domi elkapta a karom!
- Ne butáskodj, nem jöttél rosszkor! – nyugtatott Domi, de láttam, hogy a lány egy szigorú pillantást intézett felé. De Domi nem úgy nézett ki, mint, aki kis figyelmet is szentel a dolognak. – Jaj, bemutatlak titeket! Jessica, ez itt Viktória! – kezet fogtuk, de a lány nem volt túl kedves. Megértem, gondolom az érkezésem félbe szakított valamit!


- Látom, hogy készültök valahová, majd holnap…
- Semmi baj! Csak enni akartunk valamit, de majd máskor bepótoljuk! – nézett Domi Jessicára, aki keresztbe fonta a kezeit a mellkasán és igencsak mérgesen meredt rám.
- Domi, én tényleg nem… - kezdtem, de megint nem tudtam befejezni.
- A vak is látja, hogy nem vagy jól, Viki! Nem gondolhatod, hogy így elengedlek! Menj be a szobába, én is mindjárt utánad megyek!– bólintottam és elindultam.


A szobában eszembe jutott, hogy nem lehetek ilyen. Tényleg el kell mennem és hagynom, hogy ők szórakozzanak, nem kell, hogy más estéjét is tönkre tegyem. Így elindultam kifelé.
- Jessica! Ő a barátom és szüksége van rám. Ez fontosabb, mint egy vacsora, amit máskor is be lehet pótolni. – hallottam meg Domi hangját.
- Talán nálam is fontosabb? – szólalt meg Jessica kérdő hangon.
- Én nem ezt mondtam! – válaszolta Domi. Ekkor oda értem hozzájuk.


- Domi! – próbálkoztam.
- Menj vissza a szobába Viki! – mondta Domi olyan határozottan, hogy csak azt vettem észre, hogy engedelmesen visszaslattyogok. Csak egy ajtó csapódást hallottam és Domi jelent meg az ajtóban.


- Annyira sajnálom! Telefonálnom kellett volna. Most a te dolgaidat is összezavartam, annyira figyelmetlen vagyok! – temettem arcomat a kezembe.
- Ne okold magad! Jess-nek meg kell értenie, hogy szükséged van rám. És ha erre nem képes…- jelentőségteljesen elhallgatott.
- Nehogy…


- Sss, hagyjuk most ezt, nem ezért jöttél! Mi történet? – érdeklődött. Kicsit gondolkodtam.
- Robert elment! – nyögtem ki.
- Szakítottatok? – lepődött meg Domi.
- Nem, nem, csak tudod a munkája… el kellett mennie forgatni és ki tudja mikor látom megint! És ez annyira… - hadartam és közben a könnyeim megint előtűntek.


- Csak attól tartasz, hogy mikor láthatod megint? – tapintott rá a lényegre. Tudta, hogy nem ettől félek, ijesztő, hogy Domi milyen jól ismert.
- Nem! – vallottam be. Egy pillanatig haboztam. – Félek a távkapcsolattól! Hiszen tudod, hogy legutóbb milyen vége lett. – néztem fel Domira.


- Az más volt. Biztos vagyok benne, hogy ez nem végződhet úgy! Nem tudom miért, csak érzem! Már most sokkal erősebb a kötelék köztetek, mint Balázzsal valaha is volt! – nyugtatott Domi. Valamiért kicsit meg is nyugodtam. Mivel igaza volt, sokkal többet jelentett nekem, mint Balázs bármikor is és sokkal erősebben ragaszkodtam hozzá.


Domi főzött nekem egy teát. Enni is akart adni, de egyáltalán nem voltam éhes.
- Biztos nem kérsz semmi mást? – hitetlenkedett.
- De! Kérnék egy szívességet! – néztem rá.
- Mit? – vonta fel a szemöldökét.
- Nem akarok haza menni! Itt maradhatnék éjszakára? – hajtottam le a fejem, mert kicsit kellemetlenül éreztem magam, nem akartam zavarni. Viszont tényleg nem volt kedvem haza menni.


- Persze, ez nem is kérdés! – vágta rá.
- Biztos? Nem akarok zavarni! – erőltettem mosolyt az arcomra.
- Ne hülyéskedj. Sosem zavarsz! – simította meg az arcomat. Én pedig hálásan néztem rá.



Domi olyan volt nekem, mint fuldoklónak a mentőmellény! Annak idején is ő húzott ki a gödörből. Bármiről is legyen szó, hozzá mindig fordulhatok. Talán azért is szerettem vele lenni, mert a természetességével, a laza felfogásával és humorával mindig elfeledtette velem a dolgokat, még ha csak átmenetileg is, de azért sikerült.



Ő volt az egyetlen ember, aki erre képes volt. Sokkal tartoztam neki és csak reméltem, hogy egyszer majd meghálálhatom.


Még beszélgettünk, de én olyan kimerült voltam, hogy nem bírtam sokáig nyitva tartani a szememet.

A telefonom csörgése ébresztett…

Mozi az Edgware Road-on:

http://i37.tinypic.com/11j13z5.jpg

Így nézett ki Viktória, mikor moziba mentek:

http://i33.tinypic.com/axjxc7.jpg

Hozzá a cipő:

http://i34.tinypic.com/zyj90y.jpg

És a kabát:

http://i34.tinypic.com/11ig8lh.jpg