Egy új élet kezdete - 29. fejezet

Rob legjobb születésnapja

Sziasztok! Meghoztam nektek a 29. fejezetet, amiben Rob életének, két legfontosabb nője összefog, és együtt szereznek meglepetést kedvencünknek. Remélem tetszeni fog.
És akkor papagájkódom egy kicsit! Nagyon örülnék sok véleménynek! Szeretném, ha írnátok!
Jó olvasást.


- Csak nincs valami baj? – kérdeztem ijedten.
- Nem, minden rendben. Csak biztos tudod, hogy Robertet nem engedték haza a születésnapjára a sok munka miatt. – folytatta.
- Sajnos tudom! – válaszoltam.

- Nos, arra gondoltam, ha Ő nem tud jönni, akkor én megyek. Esetleg te nem beszéltél vele ilyesmiről, mármint, hogy kimennél hozzá? – érdeklődött.
- Igazság szerint nem. Nem kért, talán a főiskola miatt és szégyellem, de nekem sem jutott eszembe! – mondtam bűnbánóan.

- Biztos, az elfoglaltságaid miatt nem vetette fel. Viszont tudom, hogy másra sem vágyik jobban, mint, hogy te ott legyél. Szóval, ha esetleg pár napra el tudsz szakadni az itteni teendőidtől és ebből nem lesz gondod, örülnék, ha velem tartanál! – ajánlotta kedvesen. Igazság szerint másra sem vágyom jobban, mint, hogy Robbal legyek.
- Természetesen nagyon szívesen veled tartok és köszönöm, hogy gondoltál rám! – hálálkodtam.

- Már bátorkodtam lefoglalni két jegyet 13.-ára, a reggel 9 órás járatra. Szerencsére közvetlen, így már, este 6-ra ott leszünk, ha az időeltolódást is beleszámítjuk. Ugye nem baj? Úgy voltam vele, hogy maximum majd valamelyik lányom elkísér, ha te nem érsz rá! – mentegetőzött, holott erre nem volt semmi szükség.
- Ugyan, sőt örülök, hogy ilyen előrelátó voltál! Köszönöm szépen és mikor tudnék beugrani a pénzel? – tértem az anyagiakra.

- Természetesen semmikor! Ez az én ajándékom a fiamnak, hogy magammal viszlek! – nevetett.
- Vállalom, hogy leszek az ajándékod – mosolyogtam én is -, de ragaszkodom hozzá, hogy kifizessem a jegyet! – akadékoskodtam.
- Nem. – válaszolta röviden.

- Clare, kérlek! Nem érezném jól magam, ha te fizetnéd az enyémet is. – folytattam. Nagy sóhajt hallottam, majd folytatta.
- Ahogy akarod. Akkor mit szólnál, ha együtt mennénk el a jegyekért? Holnap délelőtt jó lenne neked? – kérdezte.

- Igen. Akkor érted megyek tízre, rendben? – mondtam és feljegyeztem egy papírra, biztos ami biztos.
- Remek. Akkor várlak! Szervusz, szívem! – köszönt el kedvesen.
- Szia és köszönöm! – tettem le a telefont.
Azonnal elújságoltam a lányoknak a remek hírt. Nagyon örültek neki, remélem Rob is fog.


Másnap délelőtt a megbeszélt időben csengettem a Pattinsonházban. Clare mosolyogva nyitott ajtót és már indultunk is.
- Tudod, azon gondolkoztam, hogy mi lenne, ha Robnak nem szólnánk, hogy jössz és meglepetés lenne! – vetette fel az ötletet Clare, ami nekem nagyon is tetszett.
- Én benne vagyok. – mosolyogtam.

- Rob azt mondta vacsorázni megyünk és jönnek a barátai is. Megjelenhetnél ott meglepetésként! Mit szólsz? – kíváncsiskodott.
- Nagyon jó és még fel is hívom telefonon, mikor már vacsoráztok és boldog születésnapot kívánok neki, aztán megjelenek! – terveztem tovább a meglepetés menetét. Clare helyeselt az ötletemre.

Közben megérkeztünk és átvettük a jegyeket.
Mikor haza vittem Claret, behívott magukhoz. Lizzy volt csak otthon, aki rögtön rohant és megölelgetett. Majd mikor megtudta, mit tervezünk minden részletet tudni akart. Clare a lelkére kötötte, hogy még véletlenül se szólja el magát Rob előtt, semmi megjegyzés, mikor beszélnek.

Lizzy megígérte, hogy hétpecsétes titok marad és szerinte ez lesz a legjobb ajándék Robnak. Mármint, hogy én is megyek. Azt mondja, mikor beszél Robbal, alig jut szóhoz, mert folyton rólam beszél. Szégyenlősen lehajtottam a fejem, de biztosított róla, hogy ez őt nem zavarja, sőt örül, hogy az öccse boldog végre.

Mondta, hogy Viktoria, Rob másik nővére is alig várja már, hogy megismerjen, mert Ő is sokat hall rólam. Én is szeretném már megismerni őt.
Miután belém tömtek egy csomó kaját, és Lizzyvel megsétáltattuk Rob kutyusát, elindultam haza.

Gyorsan teltek a napok, a sok vizsgától fel sem tűnt, hogy repül az idő. Már csak azt vettem észre, hogy 13.-án reggel behúzom a bőröndömön a cipzárt.
Elköszöntem a lányoktól és elindultam a rám várakozó taxihoz.

Clare már a reptéren várt rám és mikor oda értem elindultunk a check in pult felé.
Szerencsére a gép nem késett és minden rendben volt. Clareel jól elszórakoztattuk egymást, Rob gyermekkoráról mesélt nekem kicsit többet. Aztán kicsit aludtunk is és már csak arra lettünk figyelmesek, hogy bemondják az érkezést Vancouverbe. Kicsit kómásan lekászálódtunk a gépről, levadásztuk a csomagjainkat és elindultunk taxit fogni.

Mielőtt megérkeztünk volna a szállodába, Clare felhívta Robot, hogy megbizonyosodjon róla, nincs itt és nem bukunk le.

A recepción kiderült, hogy Rob már lefoglalt egy szobát az édesanyjának. Clare csak mosolyogva megjegyezte a liftben, hogy csak azért nem kért szobát még, mert feltételezi Robbal szeretnék aludni majd. Elpirulva bólogattam.

Míg egyetlen szerelmem nem tudja, hogy itt vagyok, addig Clare szobájában lesz a helyem, vagyis estig.
Már hét óra is elmúlt, mire feljutottunk a szobába. Majd nyolckor valaki kopogott. Clare megkérdezte ki az. Rob volt. Én villámsebességgel rohantam a fürdőbe, minden cuccommal, nehogy lebukjunk.

Nagyon nehezemre esett bent maradni, mikor meghallottam a hangját. De szerencsére sikerült leküzdenem a vágyat, hogy most azonnal kirohanjak. Azzal győzködtem magam, hogy sokkal nagyobb meglepetés lesz így.

Nem marad sokáig szerencsére, mert nem éreztem valami jól magam ott. Csak megbeszélte Clareel, hogy kilencre legyen a recepción, mert akkor indulnak.
Volt másfél óránk elkészülni.

Reméltem, hogy Rob nem érzi, úgy hogy megfeledkeztem a születésnapjáról, mert nem hívtam. Hiszen fogalma sincs mit tervez ez a két ördögi nő.
Clareel felváltva voltunk a fürdőszobában, és mikor Ő elment én még akkor is készülődtem. Felvettem egy külön erre az alkalomra vásárolt mini ruhát, kisminkeltem magam és a hajam pedig kivasaltam.

Háromnegyed tízkor elindultam a helyszínre. Ahogy megbeszéltem Clareel, csak a jelre hívom fel Robot és megyek be a terembe. A jel, pedig a szülinapi torta betolása volt.
Az ajtóból figyeltem az eseményeket, majd mikor a tortát kitolták hívtam Robot.

- Szia Kicsim! – szólt bele örömmel teli hangon, és mivel láttam is hozzá szemtanúja is voltam az örömének.
- Boldog születésnapot szerelmem! – mondtam és közben mosolyogva figyeltem őt, ahogy a tortát nézegeti maga előtt.
- Köszönöm! Hogy vagy? – kérdezte.

- Jól. Te mit csinálsz? – tereltem a lényegre.
- Hát, eljöttünk páran vacsorázni és épp most hozták ki a tortámat! Képzeld anya eljött Vancouverbe! – mondta és közben Clare mosolygott.

- Ez remek milyen kedves tőle! Fújd el a gyertyát a tortádon, ha már nem láthatom, legalább had halljam! És ne felejts el kívánni! – mosolyogtam és közben besétáltam a terembe, lassan haladtam, egyre közelebb hozzá.
- Rendben, akkor háromra fújom! Egy… kettő… három… - pont, mikor elfújta, akkor értem elég közel hozzá, ahol megálltam.

- Remélem teljesül a kívánságod! – mondtam a telefonba, mire megfordult. Egy pillanatra meglepődött, majd kinyomta a telefont, az asztalra hajított és sietősen felém indult. Felkapott és megpörgetett, majd lerakott és szorosan ölelt, csókolgatott. – Boldog születésnapod édes! – suttogtam, mikro szóhoz jutottam.

- Ennél boldogabb nem is lehetne! – nevetett és megcsókolt. Nyelvünk hamar megtalálta egymást és élveztük az újratalálkozás édes pillanatát. – Hogy… hogy lehet, hogy te itt vagy? Miért nem tudtam? – értetlenkedett, mikor abbahagytuk a csókot.
- Ez az én meglepetésem, fiam! – magyarázta Clare és megölelte.

- Akkor köszönöm. Ennél jobb születésnapi ajándékot nem is kívánhattam volna. – mosolygott az édesanyjára. Clare fogta a fényképezőgépet és felém tartotta.
- Kérlek, készíts rólunk egy fotót! – kérte. Elvettem gépet és kattintottam. Aztán átvette és Robot mellém tolta. – Most rólatok! – Rob átkarolta a derekamat és Clare elkészítette a képet. Viola örülni fog, lesz még kép az albumába, bár ez nem paparazzi kép, de biztos ezt is beteszi!

- Viki! – rohant felém Nikki és mint egy atombomba csapódott nekem. Megölelgettük egymásat, majd a többiek is szépen sorjában köszöntöttek. Még Kristen is! Rob egy pillanatra sem engedett el, az asztalnál is az ölébe ültetett és így ettük a tortát.

- Még mindig alig hiszem el, hogy itt vagy! Álmodni sem mertem róla. Azért nem is kérdeztem, hogy eljössz-e, mert azt hittem vizsgáid nagyon lekötnek. Nem akartam, hogy esetleg rosszul érezd magad, ha nem tudsz eljönni és azt hidd, megsértettél. – vont közelebb magához.
- Szerencsére, ezen a héten nincs vizsgám. De ha lenne is itt lennék! – csókoltam meg.
- Az fontosabb. – simított végig a hátamon.
- Nekem nem! – ölelgettem. Erre már nem válaszolt, csak közel tartott magához.

Rob nem volt hajlandó engedni, hogy felkeljek az öléből, csak ha cigizni mentünk, de akkor sem engedett el. Vagy a kezem fogta, vagy a derekamnál fogva, tartott maga mellett.

Nikkivel is csak Rob öléből tudtam társalogni, majd mikor megelégelte, közölte, hogy menjek ki vele cigizni. Rob fintorgott egy sort, de végül engedett Nikkinek, aki csúnyán nézett rá.

Nagyjából csak csajos dolgokról volt szó. Nem értette, hogy bírom Rob nélkül ilyen sokáig. Mondtam, hogy nehezen, de mikor találkozunk nagyon jó érzés. Megjegyezte, hogy nem csodálja, hogy bírjuk, mert úgy látja a mi szerelmünk nagyon erős, és még nem nagyon látott ilyet.

Aztán szó esett róla, hogy szeretne Parissal Londonban tölteni pár napot és szeretné, ha akkor én is megismerném. Nagyon örültem neki, és felajánlottam, hogy szívesen megmutatom nekik a város, amit érdemes megnézni.

Mire visszamentünk a hangulat a tetőfokára hágott. A fiúk egyre jobban érezték magukat és nagyon nevettek. Clare csak a fejét csóválta, így úgy gondoltam valami nem anyák fülének való témára terelődött a beszélgetés. De nem tudtuk meg miről volt szó.

Az én fő ajándékom még hátra volt, otthon terveztem oda adni neki. Itt volt az ideje, hogy elinduljak előkészíteni.

Azt mondtam Robnak, hogy fáj a fejem és ledőlnék. Azonnal mondta, hogy akkor megyünk. De én nem akartam, hogy jöjjön, még nem. Megcsókoltam és kértem, hogy maradjon, élvezze még egy kicsit a születésnapját, én a szobában fogom várni.

Elköszöntem a többiektől is és Calareel az oldalamon távoztam.
Áthoztam a dolgaimat Claretől és hozzáfogtam a készülődéshez. Elővettem a Londonból hozott pezsgőt és behűtöttem.

Előkerestem a gyertyákat és mécseseket is, majd a bejárattól kiraktam vele egy, a háló felé vezető utat, egész az ágyig. Raktam a halóban a két éjjeli szekrényre is, majd bevonultam a fürdőszobába. Felvettem a szexi fehérneműt, amit szintén erre az alkalomra vettem.

Kimentem és meggyújtottam az összes gyertyát és mécsest, ami romantikus, de ugyan akkor sejtelmes félhomályba burkolta a szobát. Elővettem az időközben lehűlt pezsgőt meg két poharat. A poharakat a megtöltöttem pezsgővel, felmásztam az ágyra és kezemben a poharakkal egy szexi pózban elhelyezkedtem. Tudtam, hogy elég sokat szöszmötöltem és Rob is nemsokára megérkezik.

Igazam lett. Nem telt bele öt percbe és hallottam, hogy nyílik az ajtó, majd néhány másodperc múlva becsukódik. Egyszer csak megjelent és megállt a kivilágított út közepén. Elmosolyodott, pulóverét ledobta a kanapéra és az ágy mellé sétált.

- Nekem? – kérdezte meglepetten és mosolyogva.
- Neked! – viszonoztam mosolyát. Leült az ágy szélére és én felé nyújtottam az egyik pezsgős poharat. Elvette és koccintottunk.

- Rád! – mondtam.
- Ránk! – javított ki. Megittuk a pohárban lévő pezsgőt, majd megcsókolt, vadul beletúrva hajába, húztam magamhoz közelebb. Keze lecsúszott a hátamról és lejjebb halad. Szerettem volna még nyújtani a pillanatot, ezért elhúzódtam tőle.
Rájöhetett, mit tervezek, mert elmosolyodott.
- Nagyon szexi vagy! Tetszik ez a fehérnemű! – dicsérte az ő tiszteletére vásárolt darabot.

- Igazán? – kérdeztem és a pezsgősüvegért nyúltam. A számhoz emeltem és úgy ittam, hogy melléfolyón. Végig a dekoltázsomon. Elvettem az üveget és egy szexi pillantással Robra néztem, akinek épen, hogy csak nem folyt a nyála. Azonnal kapott a lehetőségen, és lassan lenyalta rólam a pezsgőt, a dekoltázsom aljától, a számig. Forró csókban forrtunk össze, amit megint megszakítottam.

- Pezsgőt, még? – érdeklődtem. Nyelt egy nagyot, de csak egy bólintásra futotta neki. Egy szexi mozdulattal lehámoztam magamról a fehérnemű fűzőrészét, majd fogtam az üveget és a tartalmából folyattam a hasamra. Robnak sem kellett több, az utolsó cseppig eltüntette rólam.

Közelebb húzódtam hozzá, egy újabb csókra, amit hevesen viszonzott. Fogtam és levettem róla a pólóját. Kikapcsolta a melltartómat és elhajította. Most Ő nyúlt a pezsgőért. Az egyik mellemre öntött egy kisebbe adagot és lenyalta róla, kicsit több időt töltött itt, de nem bántam. Hangos nyögéssel válaszoltam kényeztetésére. A másikkal is megismételte ezt a műveletet, majd az ajkaimhoz tért vissza.

Hanyatdöntöttem és meztelen felsőtestét kényeztettem szám és nyelvem segítségével. Lejjebb is haladtam és becses kincsének is örömet okoztam. Rob hangos nyögésekkel adta a tudtomra, élvezetét. Visszahúzott magára és most ő indult el egyre lejjebb. A bugyim az útjában állt és a kelleténél kicsit hevesebb mozdulattal szabadított meg tőle, így a legújabb darabom hangos reccsenéssel megadta magát.

- Bocsi! – Rob bűnbánóan felnézett rám. – Kiengesztellek! – mondta gyorsan, én még válaszolni sem tudtam a „bocsi”-ra. A kiengesztelés elég hatásos volt. Visszakaptam az édes kínt és én is legalább olyan hangosan nyögtem, mint ő tette korábban.

Újra magamon éreztem testét és lágyan simogattuk és csókolgattuk egymást. Aztán az érintések egyre vadabbak és a csókok egyre hevesebbek lettek. Mikor már nem bírtuk tovább türtőztetni magunkat, Rob belémcsúszott, mire mind a ketten felnyögtünk. Lassan mozgott, majd kicsit gyorsította, amit én készséggel követtem.

Óvatosan feltérdelt - engem tartva -, és az ölébe ültetett, ezzel átadva nekem az irányítást. Hangosan nyögtem és eszeveszett ritmust diktáltam, ami úgy tűnt Robnak sincs ellenére. Így ülve, pont jól hozzáfért a melleimhez kezével és nyelvével is, amit ki is használt, ezzel is fokozva élvezetemet.

A végére már alig kaptam levegőt, úgy szorítottam Rob karját, hogy szerintem be is lilult. Ha az nem is, a háta biztosan megsínylette a körmeim munkáját.


Teljes boldogságban hullottam vissza az ágyra és próbáltam levegőhöz jutni. Rob mellém gördült és a hasamat simogatta, miközben kedves szavakat suttogott a fülembe. Ezek a szavak, csak még szebbé tették a pillanatot, majd megszólalta:
- Kétségkívül ez volt életem legjobb születésnapja! – mondta még mindig kicsit zihálva.
- Akkor jó! – mosolyogtam és megcsókoltam.
Miután lenyugodtunk, a mellkasára húzott és úgy aludtunk el, egymást ölelve.

Viki így nézett ki a szülinapon:
http://i48.tinypic.com/2bb993.jpg

A bulin készült fénykép Robról és Vikiről:
http://i47.tinypic.com/35arr7m.jpg

Viki és a fehérnemű:
http://i49.tinypic.com/6dybd5.jpg

Egy új élet kezdete - 28. fejezet

A két család

Itt a 28. fejezet, amiben a két család együtt vacsorázik! :) Jó olvasgatást hozzá!
Még mindig várok sok kommentet! :D


Rob szülei már az ajtó előtt vártak minket. Megölelgették Robot és engem is.
A szülők bemutatkoztak egymásnak, majd betessékeltek minket a házba. A nappaliban foglaltunk helyet és Richard azonnal itallal kínálta aput, aki örömmel elfogadta.

Anya imádja a házakat és mikor Clare felajánlotta neki, hogy szívesen körbemutatja neki, örömmel követte.
Rob is bekapcsolódott az iszogatásba és férfitémára terelődött a beszélgetés, úgy éreztem nekem itt tovább nincs helyem. A konyha felől nevetgélést hallottam, gondoltam megnézem, mi folyik ott.

- Megkeresem anyuékat! – súgtam oda Robnak.
- Rendben. – úgy tűnt nem fogok hiányozni, mert már vissza is kapcsolódott a beszélgetésbe. Éppen az autóknál tartottak, mikor Rob közölte, hogy elhagyta az autóját Los Angelesben. Apáékat nagyon szórakoztatta a dolog, így tényleg kimentem.

Anyut és Claret az asztalnál találtam.
- Mit csináltok? – érdeklődtem és leültem közéjük.
- Éppen néhány receptet adott nekem Clare! – mondta anyu.
- Meg anyukád is diktált nekem néhány tipikus magyar étel receptet! Már alig várom, hogy kipróbáljam őket! – mosolygott Clare.

- Mikor legközelebb jövünk, hozok pár szakácskönyvet. Nagyon jókat lehet kapni otthon, angol nyelven is! – folytatta anya Clarenek. Tehát, terveznek jönni valamikor még.
- Köszönöm. Richard oda van a külföldi ételekért. – hálálkodott Clare.
- Segítsek valamit? – szóltam közbe én is és a tűzhelyre néztem.
- Nem kell, szívem! Már minden kész van. A fiúk? – kérdezte.

- Bejöttek a fiús témák, így átjöttem ide. Nem nagyon tudok hozzászólni. – fintorogtam.
- Talán teríteni segíthetünk! – javasolta anya.
- Azt megköszönöm! – ált fel az asztaltól Clare.
A terítéssel is hamar megvoltunk, így leültünk még beszélgetni egy kicsit. Clare elment szólni a másik brigádnak, hogy jöhetnének enni.
- Éppen nagyon nevettek valamin, de azt mondták egy perc. – rázta a fejét Clare, mikor visszatért.

Mi már az asztalnál ültünk és az egy percből negyed óra lett.
- Most szólok nekik én! – sóhajtottam felállva az asztaltól.
Az ajtóban Robba ütköztem.
- Hova-hova? – kérdezte, miközben megfogott, mert majdnem elestem.
- Csak szólni akartam, hogy gyertek már! – magyaráztam és visszamentem az asztalhoz.
- És a többiek? – kérdezte anya, kutatva a szemével.

- Egy festmény előtt leragadtak, de jönnek már. – nyugtatta Rob.
- És még azt mondják, mindig a nőkre kell várni! – panaszkodott Clare. Rob csak elfintorodott, de mi röhögésben törtünk ki. Milyen igaz.
Lassan bejött a két elveszett bárány is, így végre csillapítani tudtuk éhségünket.

Clare isteni Steak-et sütött, ami apu nagy kedvence volt, így folyamatosan Clarenek bókolt.
Nagyon jó volt a hangulat vacsora közben. Rob és én annyira nem élveztünk, mivel a szülők a mi kiskori történeteinkkel szórakoztatták egymást. Rob és én felváltva öltöttünk bíborszínt.

- Hagy csak anya, majd mi elpakolunk! – fogtam meg Rob Clare kezét, mikor végeztünk a vacsorával. Clare arca meglepett volt.
- Nem kell! – folytatta Clare.
- Ti csak menjetek és iszogassatok, majd mi elintézzük. – erősködött tovább Rob. Nekem is furcsa volt.
- Gyere drágám, ilyen sem minden nap fordul elő, ki kell használni az alkalmat. – szólalt meg Richard nevetve. Clare bólintott és kivonultak a nappaliba.

Megjegyzem a pakolása, annyi volt, hogy mindent be kellett rakni a mosogatógépbe.
- Mire ez a nagy buzgóság? – kérdeztem meg Robot, miközben adogattam neki a tányérokat.
- Nem igazán volt ma időnk kettesben lenni, így meg kell ragadnom minden alkalmat! – mosolyodott el.

- Oh. – világosodtam meg. Szóval még a házimunkát is bevállalja, hogy kettesben lehessünk egy kicsit. Ez hízelgő.
- Kész! – csukta be a mosogatógép ajtaját és felém sétált. – Este legalább nem lesz senki a nyakunkon! – mosolygott és átölelt.
- Még szerencse! – nevettem. Ez a hétvége nem teljesen úgy sült el, ahogy terveztük. Anyáék hirtelen felbukkanása igen csak felborította a programot.

Rob leült egy székre és az ölébe vont. Megsimította az arcom és eszembe jutott, hogy ma alig volt lehetőségünk megcsókolni egymást.
Gyorsan cselekedtem is felé hajoltam, persze azonnal tudta, mire várok és megcsókolt. Már épp kezdtünk volna teljesen belemerülni, mikor kuncogást hallottunk.

- Ne haragudjatok, csak kíváncsiak voltunk boldogultok-e. – mosolygott Clare, anyával együtt az ajtóban. Fel akartam állni Rob öléből, de nem engedett.
- Már kész is vagyunk! – felelte Rob. – Mindjárt visszamegyünk hozzátok! – mosolygott.
- Rendben. – mondták egyszerre és kimentek, úgy tűnik érezték, hogy még kicsit szeretnénk kettesben lenni.

Negyed óra múlva ismét csatlakoztunk hozzájuk.
Olyan tíz óra körül, aztán eljött a búcsú ideje.
Úgy tűnt nagyon megkedvelték egymást. Már azt tervezték, hogy hova fognak menni, ha a Pattinson szülők Magyarországra látogatnak. Mivel, anyuék mondták nekik, hogy szívesen látják őket.

- Végre itthon! – mondtam az ágyba dőlve.
- Ne is mond! – cselekedett hasonlóan Rob. Ajkait az enyémre tapasztotta és végre átadhattuk magunkat egymásnak.


Vasárnap délelőtt még Robbal voltam, aztán kettőkor elindult, hogy elérje a gépét. Nagyon nehezen voltam képes elengedni, nagyon kevés volt belőle. Ráadásul kikísérni sem tudtam, mivel anyuékkal is találkoznom kellett még.
Együtt ebédeltünk, majd kivittem őket a reptérre, mert az Ő gépük hatkor indult Budapestre.

- Itthon vagyok! – léptem be a lakásba. Néma csend volt, csak a nappaliból jött egy kis fény, így oda mentem. – Hát te? – lepődtem meg Domit látva.
- Már ezer éve nem láttalak, aztán Laura mondta, hogy nemsokára hazaérsz és várjalak meg nyugodtan! – felelte Domi, majd odajött és megölelt. – Hallom minden jók sikerült! – célzott a hétvégére.
- Igen, minden rendben volt. – bólintottam – Laura, ki tudnál jönni egy kicsit a konyhába? – fordultam felé.

- Persze. – követett a konyhába. – Talán baj, hogy itt tartottam? – tért a lényegre.
- Nem, sőt örülök. Épp arra gondoltam, hogy áthívom estére, hogy végre megismerd rendesen! – mosolyogtam.
- Köszönöm! – ugrott a nyakamba.
- És alakul valami? – kíváncsiskodtam.
- Azt hiszem kedvel. – felelte szégyenlősen.
- Az remek! Akkor menjünk vissza! – ajánlottam és visszatereltem a nappaliba.

Nekem határozottan úgy tűnt, hogy Domi kedveli Laurát. Végülis el is tudom őket képzelni együtt. Talán segíthetnék nekik, egy kicsit. Így mikor Domi elmenőfélben volt, bevetettem magam.

- Srácok, holnap este elmehetnénk moziba! Van egy film, amit szívesen megnéznék! – persze, nekem eszem ágában sem volt elmenni, de ezt ők nem tudják!
- Az remek lenne! – mosolygott Laura.
- Akkor értetek jövök 7-re, az jó? – kérdezte Domi.
- Aha. – feleltük egyszerre. Domi elköszönt és el is ment.

- Azt nem is mondtad, mi az a film? – fordult felém Laura.
- Mert fogalmam sincs mi az! – vontam vállat.
- Ez nem értem! – csodálkozott rám.
- Én nem megyek! – világosítottam fel. Egy pillanatig még értetlenül nézett.

- Oh… szóval… akkor azért csináltad, hogy… Te vagy a legjobb köszönöm! – ölelgetett. – De mit fogsz mondani, miért nem jössz? – akadt fenn ezen az apróságon.
- Majd azt mondom rosszul vagyok, vagy valami! – nyugtattam.
- Már alig várom! – ölelgetett tovább.
Lassan Viola is haza ért, így végre volt lehetőségünk rendesen kibeszélni a hétvégén történteket.

Másnap a gyerekek felügyelete után, rohantam haza, hogy magamra öltsek valami beteg külsőt.
Pontban hétkor kopogtak. Laura ajtót nyitott és, ahogy megbeszéltük bekiabált nekem a szobába.

Próbáltam minél szenvedőbb fejet vágni és kimentem hozzájuk.
- Annyira sajnálom, de nem érzem magam túl jól! – játszottam a szerepem.
- Elég sápadt vagy, Viki! – szólalt meg Domi.
- Talán halasszuk el a mozit máskorra! – jött a betanult szöveg Laurától.
- Nem! Csak mert én nem vagyok jól, Ti még elmehettek! Szórakozzatok csak! – biztosítottam őket.

- Felőlem rendben. – mondta Domi.
- Biztos? – nézett rám Laura utoljára.
- Teljesen. Majd máskor én is megyek! Érezzétek jól magatokat. – mosolyogtam.
- Vigyázz magadra! – mondta Domi és végre elindultak.
- Ez szép volt! – sétált ki a nappaliból Via.
- Ugye? – örültem magamnak.

Violával megvacsoráztunk és vártuk, hogy Laura haza érjen és meséljen nekünk.
Már majdnem elaludtunk, mikor nyílt az ajtó. Fejvesztve rohantunk ki az előszobába, mit a hülyék.
- Na? – álltunk meg előtte.
- Nagyon jól sikerült! – mosolygott és lepakolt.
- Ennyi? – maradt tátva a szám.
- Ne kelljen már mindent szót, harapófogóval kihúzni belőled! – dühöngött Viola.
- Szerdán randizunk! – bökte ki mosolyogva.
- Ez remek! – ugrottunk Violával a nyakába.

A héten volt utoljára főiskola. Pénteken meg is ünnepeltük a végét, bár még koránt sem volt szünet. Az igazi hajtás még csak most kezdődött a vizsgaidőszakkal.
Egész hétvégén tanultam a vizsgákra.

A következő hetem az szinte végig vizsgázással telt. Mindennapra volt legalább egy vizsgám, de előfordult, hogy kettő is. Minden vizsgát le akartam tudni, jó hamar. Nem akartam, hogy akár egy is átnyúljon júniusba.

Hétvégére már olyan fáradt voltam, hogy alig álltam a lábamon, de ez senkit nem érdekelt.
Mike közölte, hogy péntek este elmegyünk Sam Bradley koncertjére, mert most Londonban lép fel és ezer éve nem látta.

Így útra keltünk Violával és Mikeal, meg az új gerlepárunkkal. Meg kell hagyni, Domi és Laura nagyon aranyosan mutattak együtt. Még Laura azt mondta, hogy friss a dolog és inkább csak ismerkednek egyenlőre.

Mike és Viola, azonnal a színpad mögé húztak, minket, ahol mosolyogva Sam fogadott.
Megölelgette Mikeot meg Violát és végül hozzá jött.
- Viki, jó újra látni! – ölelgetett.
- Téged is! – mosolyogtam. – Had mutassam be, az unokatestvéremet, Laurát és egy nagyon jó barátomat, Domit! – intettem feléjük. Bemutatkoztak egymásnak, majd Sam újra felém fordult.

- Rob még forgat, igaz? – kérdezte.
- Igen. Még nem tudja, mikor szabadul el megint! – sóhajtottam.
- Egy hete beszéltem vele utoljára és azt mondta, valószínűleg a születésnapjára sem tud haza jönni! – fintorgott.
- Nekem is mondta, de azt is, hogy még próbálkozik! – mosolyogtam.
- Reménykedjünk! – vágott közbe Mike.

Sam még egy kicsit tudott velünk beszélni, de aztán várták a rajongók, így felment a színpadra. Mi is előre mentünk, hogy onnan hallgassuk a koncertet.
Domi Laurát ölelgette, Mike meg Violát és én meg nagyon egyedül éreztem magam. Bármit megadtam volna, hogy most Rob itt legyen.

Jött egy sms. Elmosolyodtam, mikor elolvastam. Csak gondolnom kellett rá.

Hiányzol…Szeretlek, kicsim!
Rögtön pötyögtem is a választ.

Te is nekem! Épp most gondoltam rád! Nem fogod kitalálni hol vagyok…Sam koncertjén! Violáék elrángattak.
Közben figyeltem a koncertet is.

Biztos megéreztem, hogy rám gondolsz. Vagy inkább Te, mert egész nap rád gondolok, alig bírok a munkára figyelni. Chris már ki is van akadva rám! És jól nyomja? Üdvözlöm és üzenem neki, hogy vissza fogom hívni, ne aggódjon! És mond, azt neki, hogy nem elfelejtettem, hanem nem volt időm! Ezt tuti elhiszi!:)
Nevetnem kellett, jellemző, hogy elfelejtette visszahívni.

Rendben, ezt fogom mondani! Bár tartozol, mert hazudok érted!;) Igen, nagyon jó a koncert, de nélküled nem az igazi! Hiányzik, hogy itt legyél és átölelj…
Kezdett egyre jobban hiányozni.

Mondaná, hogy most azonnal megyek, de mire oda érnék, már rég vége lenne a koncertnek!:) És a hazugságért meg kiengesztellek, ígérem!

El is várom! Szeretlek.

Én is!

Sam koncertjének a végén, még arra is rávettek, hogy iszogassunk még egy kicsit. Nagyon kedveltem Samet. Mike-al olyanok voltak, mint az óvódások…nem, egyértelműen rosszabbak.

Szombat reggel egy telefonra keltem.
- Halló? – szóltam bele álmosan.
- Szia, Viki. Itt Clare! – jött a válasz.
- Szia! – feleltem.
- Azért hívlak, mert valamit meg kéne beszélnünk! Ráérsz most? – kérdezte kedvesen.
- Persze! – mondtam és felültem az ágyban.

Egy új élet kezdete - 27. fejezet

Londoni séta

Sziasztok! Itt a 27. fejezet, ami remélem tetszeni fog!:)
Kicsit elgondolkoztam a történet jövőjét illetően. Az előző részhez is csak öt kommentet kaptam, ami nagyon kevés (köszönöm azoknak, akik írtak). Ebből azt szűröm le, hogy már nem érdekel titeket a történet. Szóval elgondolkodtam, hogy érdemes-e egyáltalán írnom még! Jelezzetek, hogy mit gondoltok! Azt is, ha esetleg nem vagytok megelégedve a dolgokkal, mert úgy tudok változatni!
Jó olvasást, annak, aki olvassa! :)


Alig tudtam kinyitni a bejárati ajtót, Rob nagyon profi volt a figyelmem elterelésében. Éppen a nyakamat csókolgatta teljes átéléssel.

Mikor beléptünk és kész voltam átadni magam neki, hangos kuncogás zavart meg minket.
- Ezek szerint jól ment a találka. – vihogott Mike. Laura és Via kíváncsian fürkésztek minket.
- Rob levette a lábáról! - mosolyogtam és Via Laurával együtt a nyakamba ugrott.
- Látod, Én megmondtam, hogy minden rendben lesz! – húzta ki magát Laura.

- Nem haragszotok, ha holnap folytatjuk. Eléggé elfáradtunk! – ásítottam színpadiasan. Csak vihogást kaptam válaszul, és persze Mike nem hagyhatta ki a maga beszólását.
- Dehogy, pihenjetek csak! – kacsintott Robra, aki egy vigyorral felelt. Na tessék, rá is lehet számítani.
- Jó Éjt! – húztam Robot a hálóba és, ahogy az ajtó becsukódott, azonnal az ajkaira tapadtam.

- Szeretlek!- sóhajtotta a csókunkba, miközben kezével lehúzta a ruhám cipzárját.
- Én is szeretlek, Te hős! – mosolyogtam. Elég jól bírta a hisztimet és a találkozást is.
- Nem is tudom, mitől féltél! – nevetett.
- Jobb is. – szedtem le róla az inget. Immár fehérneműben dőltem az ágyra, és közben még Robot megszabadítottam a nadrágjától.

- Kedvelem az apádat! – suttogta a nyakamba.
- Ő is téged. – ziháltam. – És anyát, már az első másodpercben az ujjad köré csavartad. – nevettem elégedetten. Erre csak egy elégedett mosolyt kaptam és innentől kezdve nem igazán beszéltünk.

Rob hamar megszabadított a már igazán feleslegessé vált utolsó ruhadaraboktól, és én is leszedtem az alsónadrágját.

Hosszan elidőzött minden apró résznél a testemen, Én pedig átadva magamat az élvezetnek nyögdécseltem. Egy hét nem hosszú idő, de nekünk ez is egy örökkévalóságnak tűnt. Rob karjaiban ismét önmagam voltam, semmi nem hiányzott. Úsztunk a boldogságban, mert újra együtt vagyunk, és, hogy immáron semmi nem állhat a boldogságunk útjába. Mindkettőnk szülei áldását adták a kapcsolatunkra.

Lassan testünk ismét eggyé olvadt, és hangos nyögések közepette szerettük egymást. Testünk egy ritmusra mozgott és mikor a robbanás bekövetkezett, zihálva dőltünk vissza az ágyra. Rob magához húzott és így, a karjaiban aludtam el.

Reggel előbb ébredtem, mint Ő, így gyorsan kimentem a konyhába. Laura és Via már ott ültek, egy-egy kávéval a kezükben.
- Jó reggelt! – köszöntek egyszerre.
- Nektek is! – mosolyogtam rájuk. – Mike? – néztem körbe.
- Még alszik! Úgy látom Rob is. – vonta le a következtetés Viola. Csak bólintottam és töltöttem magamnak is a kávéból, majd leültem hozzájuk.

- Viola épp azon gondolkozik, mi legyen a reggeli. – mondta Laura.
- Mi lenne, ha megvárnánk, még felkelnek a fiúk, aztán meg elmennék reggelizni valahova? – ajánlottam.
- Az remek lenne! – örült Via.
- Látom, ti már elkészültetek. Én is összeszedem magam, aztán felkeltjük a lusta szekciót is! – mondtam és elindultam a fürdőbe.

Gyorsan lezuhanyoztam, aztán bementem a szobába felöltözni. Rob még aludt. Nem baj, majd hozok neki kávét, ha felöltöztem és azzal ébresztem. Éppen a nadrágot szedtem ki, mikor valaki lehúzta rólam a törölközőt. Két kéz simult a meztelen csípőmre és egy elégedett sóhajjal magához húzott.

- Jó reggelt! – mosolyogtam az akcióján.
- Neked is. – búgta a nyakamba. A keze elkalandozott és már húzott is hátra az ágy elé. – Reggelizni megyünk! – mondtam gyorsan.
- Nem vagyok éhes! – felelte és ledőlt velem az ágyra. Már én is úgy voltam vele, hogy nem akarok reggelizni, mikor kopogtak.

- Pillanat! – kiáltottam ki. Egy utolsó csókot változottunk, majd gyorsan magamra tekertem a törölközőt és ajtót nyitottam.
- Mike felébredt. Öt perc múlva szabad a fürdő. – hadarta Viola.
- Köszi. – mondtam és becsuktam az ajtót. Rob csalódottan meredt rám az ágyból.
- Akkor tényleg reggelizni megyünk, ugye? – kérdezte cseppet sem lelkesen.

- Úgy tűnik. – sóhajtottam és elkezdtem öltözni. Végig éreztem, hogy Rob figyel. – Élvezed? – nevettem.
- Jobban élvezném, ha vetkőznél! – sóhajtotta és kimászott az ágyból. Nyomott a számra egy puszit, majd kiment a fürdőbe.

Már teljesen kész voltam, mikor visszajött felöltözve. Kimentünk hát a többiekhez. Laura még a szobájában volt, és Viola is szöszmötölt még valamit magán. Így leültünk Mikehoz a nappaliba. De nem ülhettem sokáig, mert megszólalt a csengő, így elindultam kinyitni. Igencsak elkerekedett a szemem, mikor megláttam kik jöttek.

- Hát, ti? – nyögtem meglepetten.
- Hoztunk reggelit és amúgy is kíváncsiak voltunk, hol laksz! – mosolygott anyu és megölelt, majd apa is. – De ha zavarunk – kezdte.
- Dehogy zavartok! – jött a válasz mögülem. – Stella, Alex, jó titeket látni!
- Viola Drágám. – anya és a barátnőm rögtön egy nagy ölelésbe bocsátkoztak.
- Szervusz, szívem! – lépett oda apa is, hogy megölelje. Erre már Rob és Mike is kijöttek.
- Mike! Ők itt Viki szülei. – nyújtotta a kezét Mike felé. – Ő pedig a barátom, Mike. – mosolygott Viola.

Szépen bemutatkoztak egymásnak, majd Rob következett az üdvözlésben. Anya rögtön mosolyogva átölte és apával is baráti ölelésbe bocsátkoztak. Betereltünk mindenkit a nappaliba és anyuék lerakták a temérdeksokk péksüteményt, amit hoztak. Violának köszönhetően már a tányérok is ott sorakoztak az asztalon.

- Akkor minden megvan! – mosolyogtam.
- Hol van az unokahúgom? – szólalt meg apa fél perc múlva. Bennem meghűlt a vér, és nem nagyon tudtam felelni semmit. Laurára most szép kis hegyi beszéd vár. Apa továbbra is kérdően nézett rám.

- A szobájában. – nyögtem ki.
- Beszélni akarok vele! – jelentette ki.
- Odakísérlek. – mondtam és elindultunk. – Ez az! – böktem az ajtóra és otthagytam. – Szegény Laura. – ráztam a fejem, mikor visszatértem a nappaliba. Míg vártunk rájuk beszélgettünk.

- Jaj, kicsim! – pattant fel egyszer csak a kanapéról anyu. Odanéztem és láttam, hogy apa és Laura megérkeztek.
- Stella! – bújt hozzá Laura.
- Nagyon aggódtam ám érted. – szorongatta anya. Miután tisztázták, hogy felesleges volt aggódnia elkezdtük a reggelit, így tizenegy óra tájban.

Apa elmesélte, hogy örül, hogy Laura jó állást kapott. Ugyanis az Én testvérkém titkárnő lesz egy rendezvényszervező cégnél.

Reggeli után körbevezettem anyuékat a lakásban és nagyon tetszett nekik. Végre teljesen megnyugodtak, hogy látták a lakást és a környéket, hogy jó helyen lakom.
Szerették volna a napot velem és Robbal tölteni, így az az ötletük támadt, hogy menjünk és nézzünk körbe Londonban.

- Nem is tudom. Tudjátok Robnak nehéz feltűnés nélkül mászkálnia. – akadékoskodtam.
- Nem lesz gond, kicsim. – szólalt meg az érintett. Ha Ő mondja, akkor felőlem rendben így beleegyeztem a dologba.
Elköszöntünk Viáéktól és elindultunk. Bár apa és anya sem először van Londonban, szerettek volna minél több helyre elmenni ismét.

Apa bérelt egy kocsit, így azzal indultunk útnak. Én vezettem, mert szerintük jobban eligazodom, ami igaz is volt. Másrészt meg ebédelni is akartak, és apa olyankor szeret inni valami finom italt, úgy meg nem vezethet. Rob mondta, ha gondolom, vezet Ő, és nem iszik, de apa közölte, hogy szeretné, ha inna vele. Így tényleg már csak én jöhettem számításba.

Elsőként leraktuk a kocsit és sétálni mentünk az Oxford Street-re. A fiúk nem élvezték annyira, hogy anyával minél több boltba szerettünk volna bemenni. Anya vett is magának egy nagyon szép Chanel táskát, mert azt mondta innen nem megy el üres kézzel.

Igazán fellélegeztek a kis csapatunk hím nemű tagjai, amikor az irányt a British múzeum felé vettük. Sosem szerettem Londonban parkolni, főleg egy ilyen helyen, hol alig lehet parkolót találni, ezért megegyeztünk Robbal, hogy míg nem iszik, Ő vezet.

Természetesen az egész múzeumot nem tudtuk volna bejárni, mert ahhoz egy nap sem lenne elég. Így két órával később és az egyiptomi, meg görög kiállítással a hátunk mögött, ebédelni indultunk. Mondtam Robnak, hogy a Tower Bridge-hez menjünk, és ott keressünk egy éttermet.

Találtunk is egyet, és amit leparkoltunk, anyáék mondták, hogy még az ebéd előtt szeretnének átsétálni a hídon. Hiába próbálkoztam, hogy átmegyünk kocsival, Ők ragaszkodtak a sétához.
Nem is volt rossz ötlet, végülis így májusban már annyira hideg sem volt, és nagyon élveztem a kéz a kézben andalgást Robbal.
Néha megálltunk és néztük Londont, vagy csak a Temzét, miközben rövid csókokban forrtam össze Robbal.

Miután visszasétáltunk, beültünk enni a kedves kis étterembe. Ebéd közben Rob beszélt a szüleivel, akik amint megtudták, hogy az én szüleim itt vannak, szerették volna megismerni őket.

Anyuék nagyon örültek a meghívásnak, így este a Pattinson családhoz megyünk vacsorázni. Én is rég találkoztam már Rob szüleivel, ezért örültem a vacsora tervnek.
Így ebédre nem is ettünk olyan sokat.

Megint kocsiba szálltunk és elfuvaroztam kis családomat a parlamenthez. Nem is emlékeztem, hogy anyuék ennyire szeretnek fotózni. Szerintem mire haza megyek, egy Londoni album fog rám várni.

Örültem a képeknek, hiszen Robbal nem sok közös fotónak van, persze a paparazzi képeket kivéve. Abból van néhány, amit Via már egy albumban őrizget és mindig nagyon nevet, mikor megnézni. Valamiért szórakoztatja a helyzet, engem már kevésbé, de az albumhoz ragaszkodik.

Természeten a parlament melletti, igazi kedvelt turisztikai látványosságot, a Big Ben-t sem hagytuk ki. A szemben lévő szoborcsoport is igen tetszett, főleg apunak, így a Churchill szobor előtti fényképet nem hagyhatta ki.

A következő állomásunk, nem igazán nekem kedvezett, ugyanis nem szeretem túlzottan a magasságot. Nincs tériszonyom, de nem érzem jól magam, ha túl magasan vagyok.
Bepróbálkoztam, hogy Én inkább itt lent várok rájuk, míg mennek egy kört a London Eye-al, de apa ragaszkodott a jelenlétemhez, így kénytelen voltam leküzdeni a félelmem és felülni, az óriásra.

A másik, ami idegesített, hogy véleményem szerint nagyon lassan megy, élvezhetetlenül lassan. Biztos ennek is megvan a miértje, de engem kiakaszt.
Bár a várost kétségkívül így látni, semmihez sem fogható élményt nyújtott. Az idő közben sötétsége burkolózott London, ilyen magasságból gyönyörű. A város fényei elvarázsoltak.
Rob mögöttem állt, engem ölelve, álla a vállamon pihent.

Anyuék mellettünk álltak, összeölelkezve és úgy tűnt őket is elvarázsolja a látvány.
- Itt kértem meg anyád kezét! – szólalt meg apa. Nagyokat pislogva néztem rá és közben szégyelltem magam, hogy ilyeneket nem tudok. Igazából tudtam, hogy Londonban történt, de arról fogalmam sem volt, hogy itt.

- Hogy? – kérdeztem.
- Már egy ideje tervezgettem, hogy megteszem, de elég bátortalan voltam. – mosolygott anyura. – Aztán ide utaztunk és tudtam, hogy London az a város, ahol szeretném, ha igent mondana. Sehogy sem találtam a megfelelő alkalmat, valami különlegeset akartam, hogy mindig emlékezzen rá. Négy napja pihent a gyűrű a zsebemben és már kezdtem feladni a megfelelő hely kivárását, mikor eljöttünk ide. Ugyan így este volt, a város ilyen csodálatos fényárban úszott és akkor letérdeltem elé és megkértem, hogy legyen a feleségem! – fejezte be.
Anya az emlék hatására, kicsit meg is hatódott. És apró csókkal emlékeztette apát, hogy még mindig ugyan úgy szereti, mint azon az estén, mikor igent mondott.

- Én csak reméltem, hogy azért hoz Londonba, hogy végre megkérje a kezem. Már éppen kezdtem feladni, mivel négy napja voltunk itt és semmi. És mikor megtörtént, hálát adtam, hogy eddig halogatta, mert ennél csodálatosabb és romantikusabb nem is lehetett volna. – mesélt kicsit anya is.

-Igen, biztosan emlékezetes este volt! – mosolyogtam. Anya és apa csak viszonozták és újra kimeredtünk az üvegen, és a várost néztük.

Megint eszembe jutott, hogy Rob vajon gondol-e házasságra. Tudom, hogy még korai lenne, nem csak azért, mert csak három és fél hónapja vagyunk együtt, hanem, mert még mind a ketten nagyon fiatalok vagyunk. Túl fiatalok a házassághoz. Bár anya húsz és apa huszonkét éves volt, mikor összeházasodtak, de akkor még más volt a világ. Akkor ez volt a normális.
Furcsa, de úgy érzem, nekem Rob lesz a férjem és a gyermekeim apja. De persze, ez még a jövő zenéje.

Most csak azzal foglalkoztam, hogy hátrafordítsam a fejem és megcsókoljam, az imádott férfit. Készséggel viszonozta a csókot.

Ideje volt indulni Rob szüleihez. Mikor visszatértünk a földre London szemével, visszaindultunk a kocsihoz. A Westminster híd közepén megálltunk, és vetettünk még egy pillantást, a szépen kivilágított London Eye-ra.

Ismét elindulva, a fényárban pompázó Big Ben-en és a parlamenten akadt meg a szemünk. Világosban is érdekesek, de így este lélegzetelállítóak.

Visszasétáltunk a kocsihoz és elindultunk a vacsorára, ahol Rob és az én szüleim megismerik egymást.

Szerencsére Rob végig irányított, hogy merre menjek, mert egyedült biztos eltévedtem volna. Aztán a külvárosba érve, bekanyarodtunk az utcába és megpillantottam az ismerős házat.

Leparkoltam előtte és kiszálltunk az autóból. Míg anya apába karolt, én Rob keze után nyúltam és elindultunk a kedves családi ház felé.


Viki szülei által bérelt kocsi:
http://i47.tinypic.com/ae40ue.jpg
Oxford Street:
http://i50.tinypic.com/2lliuzd.jpg
British múzeum:
http://i45.tinypic.com/raq8uq.jpg
Tower Bridge:
http://i48.tinypic.com/6ie060.jpg
Étterem:
http://i46.tinypic.com/10r1gdv.jpg
Parlament, Big Ben és Westminster Bridge:
http://i48.tinypic.com/2nkozgy.jpg
London Eye:
http://i48.tinypic.com/288tok0.jpg