Egy új élet kezdete - 38. fejezet

Örökké?

Sziasztok! Ne haragudjatok a késésért, de nagyon el voltam havazva, nem igazán volt időm írni! Ez szerintem nem is lett olyan jó fejezet…inkább a vége bevezetésének mondanám!
Van egy ajánlatom! Mivel ennyit késtem a fejezettel, arra gondoltam kárpótollak titeket valahogy! Eszembe jutott egy jó kis „üzlet”! Szóval, amikor ehhez a fejezethez összegyűlik a 25 komment(egy ember csak egyet írhat!), akkor aznap este megkapjátok a következő fejezetet! Ezzel kis hátsó szándékom is van, mégpedig rávenni titeket a véleményezésre! Ha nem gyűlik össze az sem baj, akkor a jövő héten kedden(nem most), megkapjátok a fejezetet! Gondoljátok meg, hátha megérni!:)
Jó olvasást kívánok: Lili

- Rob, én nem vagyok terhes értsd már meg! – mordultam rá, de már én sem voltam annyira biztos az igazamban. Számolgatni kezdtem…nem, nem lehetek. Két hete múlt el a menstruációm. Kezdtem megnyugodni, Robbal is közöltem az ész érveket, miszerint lehetetlen és tényleg csak a tegnap este az oka a rosszullétemnek. Csak ennyit felelt:
- Rendben! Úgy látom nem akarsz terhes lenni! – közölte mindentudóan.
- Persze, hogy nem akarok! Húsz éves vagyok, még van három évem az egyetemen… tényleg nem alkalmas most egy gyerek! Valamint te folyamatosan forgatsz…nem tudnék felnevelni egy gyereket egyedül! – fogtam magam és kivonultam a fürdőből.

- Nem egyedül nevelnéd…
- Én akarok gyereket, de nem most! Majd ha végeztem az egyetemen, ráérünk! Fiatalok vagyunk még…kérlek érts meg! – néztem rá könyörgően.
- Megértelek és igazad is van…csak egy pillanatra megörültem! De valóban van még időnk erre! – békülőleg megölelt. Éreztem, hogy sikerült meggyőznöm. – Szóval milyen volt az este? Merre jártatok? Bár tegnap este láttam, jól sikerült! – váltott témát.
- Igen, remek volt! Először Nikkivel és Kristennel a bárban voltunk, majd Nikki aludni ment, mert nem érezte jól magát. Kristen és én még elmentünk egy bárba! – ültem le a kanapéra.

- Csak te és Kristen? – kérdezte meglepetten.
- Aha, nagyon jól éreztük magunkat! Azt hiszem a fal végleg megszűnt kettőnk között…igazad volt! Nagyon aranyos lány, igazán kedvelem. Sikerült megbeszélnünk mindent és most jó barátok vagyunk! – feleltem mosolyogva.
- El sem hiszed mennyire örülök neki! Ez nagyon fontos volt nekem! – mondta és leült mellém.
- Tudom! Ha már itt tarunk, jó lenne ha felhívnád! Ő sem volt jobb állapotban, mint én. Kicsit aggódom érte! – kértem kedvesen. Elmosolyodott és már nyúlt is a telefonjáért.

- Jó reggelt… Jaj, bocsi… semmit, csak Viki aggódott érted…hát nem túl jól, nemrég jött ki belőle minden!...aha…gyere át, Ő nem hajlandó enni…oké szia! – tette le a telefont.
- Na? – érdeklődtem.
- Hát… először is elküldött a picsába, mert felébresztettem! – nevetett - Nem volt túl jó kedve! Neki is betett az este… Átjön és velünk reggelizik, rendben? – kérdezte.
- Persze! Akkor rendbe szedem magam! – nyomtam egy csókot a szájára és a fürdőbe indultam.

Gyorsan lezuhanyoztam. A langyos víz különösen jól esett most. Mikor kész voltam, magamra kapkodtam a ruháimat és visszamentem Robhoz a nappaliba.
Néhány perc múlva már kopogtak is. Kristen lépett be álmos fejjel, semmivel sem volt jobb színben, mint én. Rob röhögött rajtunk egy sort és megalapította, hogy egy ideig nem megyünk bulizni. Kristennel sejtelmesen egymásra mosolyogtunk, de egy szót sem szóltunk.

Nem sokkal később befutott Kellan és rávetette magát a reggelire, amire én még mindig ránézni sem bírtam. Azt mondta, csak egy percre jött, hogy valamit egyeztessen Robbal, de amint meglátott engem és Kristen leült a kanapéra, egy croissanttal a kezében és érdeklődve kérdezte, hogy mi a franc történt velünk. Rob is kíváncsi volt a részletekre, így Kristennel felváltva előadtuk a történetet.

- És tényleg bevették? – kérdezte Kellan izgatottan.
- Teljesen, nagyon hitelesen alakítottuk Vikivel a szerelmespárt! – mondta Kristen nagyon álmosan.
- Bárcsak láttam volna! – vihogott Kellan.
- Én is megnéztem volna! – kontrázott rá Rob.

- Na ember, most aztán féltékeny lehetsz. Légy résen, a végén Kristen lecsapja a kezedről Vikit! – folytatta a poénkodást a kedves nagymackó. Rob csak a fejét csóválta.
- Ha pasi lennék tuti Kristent akarnám! – mondtam teljesen komolyan és belekortyoltam a kávémba.
- Meghiszem azt! – Kellan nagyon jól szórakozott, Rob csak mosolygott én meg Kristenre kacsintottam, aki szintén nagyon nevetett.

Órákkal később Kristen közölte, hogy Ő inkább visszafekszik aludni még egy kicsit. Kellan is távozott, miután megbeszélték Robbal az estét. Úgy tűnik ma is külön töltjük, mivel elmennek este kicsit iszogatni. Minket is hívtak, de jelen helyzetben a piára vágyom a legkevésbé!
Rob a mai napon türelmesen viselte a hisztieimet, mert volt egy pár. Valahogy semmi sem volt jó nekem ma!

Mikor Rob elment este, rájöttem, nem akarok egyedül lenni. Így felhívtam Kristent, hogy nem lenne-e kedve átjönni és egy nyugis estét csapni. Fél óra múlva már az étlapot böngésztük, hogy mit rendeljünk vacsorára.
Végül sok mindent kértünk, mert nem tudtunk dönteni, így nem sokkal később már teli hassal fetrengtünk a kanapén és megállapítottunk, hogy képtelenek vagyunk mértéket tartani.

Lassan a végéhez közeledett a Vancouverben töltött időm. A suli egy hét múlva kezdetét veszi, és nekem még egy csomó mindent el kell intéznem Londonban. Köztük nem ártana beiratkozni erre az évre.

Két hetet töltöttem itt. Ez alatt a két hét alatt sok dolog történt. Kristennel egyre közelebb kerültünk egymáshoz, aminek mind én, mind pedig Rob nagyon örült. Bár kicsit irigy volt, azt mondta Kristen lassan jobban ragaszkodik hozzám, mint hozzá. Megnyugtattam, hogy most már úgyis csak Ő lesz itt neki és végre, megint a legjobb barátja tud lenni. Közben pedig nagyon jól szórakoztam. Kezdeti „ellenségem”, mára az egyik legkedvesebb barátom lett. Furcsa az élet.

Kicsit pityeregve búcsúztam el Robtól a lift előtt, tudtam, hogy nemsokára haza látogat egy hétvégére, mégis sok időnek tűnt. Főleg, hogy az egész nyarat együtt töltöttük.
Kristen is átjött elköszönni…elmondta, kicsit tart tőle, hogy ezek után alig beszélünk majd. Mondtam, hogy nekem is vannak ilyen félelmeim, de csak rajtunk múlik, hogy ne így legyen. Megnyugodtunk mind a ketten és megbeszéltük, hogy majd telefonon sokat beszélünk és ha lehet jön Londonba, vagy én jövök vissza.

Nikkitől is nehéz szívvel vettem búcsút, hiszen őt már rég a szívembe zártam.
És a többiektől is fájt elköszönni. Már nem csak Robot volt nehéz itt hagyni.

Mikor visszatértem Londonba az üres ház letaglózott. Nagyon hiányzott Rob a közös otthonunkból, fel is hívtam és órákig csak beszélgettünk.
Másnap meglátogattam Viáékkal és Lauráékkal is, hiszen régen láttam őket.
Ebédeltünk egyet a belvárosban, majd a szép idő hatására kimentünk a Hide parkba sétálgatni egy kicsit.

Hétfőn belevetettem magam az egyetemi ügyek intézésébe. Elmentem a suliba beiratkozni, majd felvettem az óráimat is. A péntekem ugyan ebben az évben is szabad lesz, de a többi napon majdnem mindig négyig a suliban vagyok. Lehet, hogy csak déltől, de ez nem segít azon, hogy félbe van vágva a napom. Jóval több órám van, mint tavaly. Ezért le kellett mondanom a munkámról is, ami nagyon megviselt. Mivel a gyerekek fontos részei voltak az életemnek. Viszont megígértem nekik és magamnak is, hogy sokszor jövök majd látogatóba, hiszen olyanok voltak, mint a családom.

Ha már a családnál tartunk a hét végén anyuék eljöttek meglátogatni engem. Kíváncsiak voltak a házra, ezért pénteken délelőtt megérkeztek, hogy megnézzék hol lakik a lányuk.
Nagyon elégedettek volta, teljesen el voltak ájulva a háztól.
Pénteken este Rob szüleihez mentünk vacsorázni, mivel Clare nagyon szerette volna őket látni és ezzel apuék is így voltak.

Anyuék sajnos vasárnap este már haza mentek, csak gyors látogatóba jöttek, de ez is jó volt. Legalább nem éreztem magam olyan egyedül.
Robbal minden nap beszéltünk telefonon, már nagyon hiányzott. Tudtam, nem rajta múlik, Ő jönne már.
De nekem elkezdődött az egyetem, így volt, ami leköti a figyelmem. Éppen csak két hete volt suli, mikor Rob végre haza jött.

Három hét után végre ismét együtt voltunk, ha csak egy hétvégét is, de megint ketten. Éppen, hogy csak beköszöntött az október.
Ez a hétvége csodálatos volt, annyira hiányzott már. Csak olyan rövid volt ez a pár nap, amit együtt töltöttünk.

Két hét múlva lesz az őszi szünet a suliban. Arra az egy hétre megint Vancouverbe látogatok majd, hogy vele legyek. Aztán kezdődik neki a New Moon körüli őrület. Bár a premieren én is ott leszek, hogy támogassam, de az még több mint egy hónap.
Nehéz volt elbúcsúzni megint csak. Bár ez most két hét lesz, ezt ki fogjuk bírni.
Nagy nehezen lekísértem a ház elé, ahol a taxi várakozott rá.

Csak az tartotta bennünk a lelket, hogy ha lecseng a promóciós körút, utána megint sokáig együtt leszünk. Decembertől szabad a naptára és januártól meg Londonban fog forgatni, ami több, mint tökéletes. Vagyis decembertől április végéig, megint itthon lesz velem. Ez lebegett a szemem előtt, amikor a hosszú csókok után beült a taxiba.

Aztán még ki tudja, mit hoz nekünk a jövő! Talán együtt leszünk örökre, talán nem… Ezt majd az idő eldönti. De most a jelenre koncentrálok, arra, hogy jelen pillanatban az életem tökéletes. Mindenem megvan, amire csak egy húszéves nő vágyhat. Magam mellett tudhatom a számomra tökéletes férfit. Tanulok, remek barátaim vannak és csodás családom. Valamint egy házam, amiben életem szerelmével élek. Lehetnem ennél tökéletesebb? Biztos, de én jelen pillanatban nem vágyon többre!

Lassan visszasétáltam a házba, hogy valahogy eltöltsem az időt Rob nélkül. Ahogy befelé sétáltam, új gondolat vert gyökeret a fejemben. Talán nekünk is van olyan, hogy örökre?