Egy új élet kezdete - 40. fejezet

Happy End#2

Sziasztok! Elnézést a késésért, de olyan dolgok jöttek össze, amikre nem számítottam! De nem akarok senkit untatni, megérkezett az újabb és egyben tényleg a legutolsó fejezet is! Kicsit nehhéz szívvel, de felrakom ezt is. Nekem is nehéz, hiányozni fog a történet és a kedves olvasóim is, akik fejezetről fejezetre végigkövették Rob és Viki történetét. Ezúton is szeretném megköszönni nekik…én nagyon szerettem írni és, ha ti fele annyira szerettétek olvasni, akkor már boldog vagyok!:)
Szóval nem is tudom, mit mondjak a fejezetről! Ez az alternatív vég… személy szerint a kedvencem! Kicsit talán reálisabb is, mint az előző, ha a dolgok jelenlegi állást nézzük!:D Majd megértitek!:) Ha bármi kérdésetek van a fejezettel kapcsolatban a chatben szívesen válaszolok! A blogot nem zárom be, a fejezetek is fent maradnak! Ha valaki szeretné esetleg egyben az egészet, az ír nekem egy e-mailt és elküldöm szívesen!:)
Akkor olvassátok is és most utoljára szeretnék mindenkinek jó olvasást kívánni!:)
Puszillak titeket! Lili

- Kicsim! Ide, adnád a fakanalat? – szóltam hátra a széken üldögélő és engem figyelő férjemnek.
- Igen, persze! – nyújtotta felém, és közben lágy csókot lehelt ajkaimra. Még mindig megremegek a csókjától. – Csak egy torát csinálsz? – kérdezte meglepetten.
- Igen, a másikat Kristen csinálja! Azt mondta, ne terheljem túl magam… mondja ő! – nevettem. – Mintha két torta készítése annyira megerőltető lenne! – kentem fel a máz utolsó rétegét is. A többi étel már kész volt. Apa a kertben fog halászlevet főzni, így csak egy kis aprósüteményt és pogácsát készítettem még a torta mellett.
- Hányra is jönnek a vendégek? – érdeklődött.
- Négyre hívtam mindenkit! – feleltem. Bár úgy érzem Laura és Tom késni fognak, amit meg is értek, hiszen nem akarják felkelteni Briant, ha még alszik. Viola és Mike biztos pontos lesz, mivel Lea alig várja, hogy felköszönthesse a srácokat.

- Sziasztok! – jött be a konyhába Rob.
- Jaj, szia! – rohantam hozzá, hogy megöleljem.
- Milyen szépen kerekedsz Viki! – jegyezte meg mosolyogva.
- Köszönöm, ha bóknak szántad! – nevettem.
- Természetesen! – bólintott. – Hol vannak a gyerekek? – nézett körbe, de amint a mondat végére ért óriási hangzavar támadt.
- Apa! – rohantak felé a srácok boldogan. Felkapta őket, megölelgette és megpuszilgatta. Ahogy néztem őket, megállapítottam, amit már sokszor, hogy a gyerekeink közösen kaptak belőlem és Robból. Rose tiszta én, de a személyisége inkább az apjáé, míg Robie külsőre akár Rob, de belsőleg rám hasonlít. Büszkék vagyunk rájuk, azt hiszem jogosan.
- Mit szólnátok, ha kicsit elmennék, mondjuk fagyizni, hogy anya el tudjon mindennel készülni? – érdeklődött Rob, mire Rose és Robie heves bólogatással válaszoltak. – Balázs, velünk tartasz? – nézett az említett felé.

- Szívesen! – kelt fel a székről.
- Ne sörözzetek! – fenyegettem őket a fakanállal.
- Hova gondolsz, szívem! – jött mellém Balász, hogy megcsókoljon, miközben egy sejtelmes pillantást váltottak Robbal. Férfiak…
Számomra különösen nagy örömöt jelentett, hogy Rob és Balázs barátok lettek. Hiszen volt, pár nem szép ügyük a múltban, de ezen felül tudtak kerekedni és most nagyon jó barátok. És milyen kifürkészhetetlen az élet, a végső boldogságot valóban Balázs oldalán találtam meg.
- Viki! – gondolataim közül egy hang szakított ki.
- Anya! – ugrottam a nyakába. – Apa! – hozzá is oda rohantam, hogy megölelgessem.
- Hol vannak a gyerekek? – érdeklődött anya.
- Fagyizni mentek Robbal és Balázzsal, hogy tudjak készülődni! – feleltem.
- Remélem sietnek, már alig várom, hogy lássam az unokáim! – mosolygott apa.
- Szerintem fél óra és itt is vannak! – nyugtattam. – Ha nem baj, felmennék elkészülni! – nyomtam egy puszit az arcukra.

Felsiettem a szobába, hogy gyorsan lezuhanyozzak. Miután végeztem, felkaptam egy nyári ruhát és majdnem elbőgtem magam. Úgy éreztem, olyan vagyok, mint egy bálna. A karcsú alakomat, elcsúfítja az a nagy gömb a hasam helyén. Bár koránt sincsen akkora hasam, mint, mikor az ikreket vártam…mégis szomorúan szemléltem magam. És ez még csak a hatodik hónap… Felkentem magamra egy kis sminket, majd lebaktattam a lépcsőn. Nagy meglepetésemre Robék már haza értek a gyerekekkel, észre sem vettem, hogy így eltel azt idő. Anya és apa már a srácokat ölelgették. Gyorsan nyomtam két puszit a kissé maszatos gyerekeim fejére és tovább folytattam a dolgom a konyhában.

- Kislányom, akkor elkezdem a levest, rendben? – kérdezte apa.
- Persze, már mindent előkészítettem, ott vannak a hűtőben! – mutattam arra.
- Na, kimegyünk a nagypapival? – kérdezte anya, Roset és Robiet, akik serényen bólogattak.
Rob és Balázs is kimentek fontoskodni, így megint egyedül maradtam a konyhában és a gondolataimba merültem. Visszaemlékeztem – mint mindig ezen a napon – a terhességemre és az elmúlt három évre. Hiszen a srácok ma lesznek három évesek, ma van három éve hogy megszülettek.

Akkoriban még annyira más volt minden, egészen más jövő elé néztem, Rob oldalán. De a dolgok változnak és nem minden úgy történik, ahogy az ember gondolná. Én azt gondoltam, Robbal fogok megöregedni, de a sors mást szánt nekem.
Már lassan négy éve annak, hogy megtudtam gyereket várok. Éppen egy évvel előtte, Vancouveri látogatásom során beszéltük meg Robbal, hogy várunk még a gyerekkel. De aztán máshogy alakult. A harmadik évemet kezdtem az egyetemen, mikor kiderült babát várok. Robbal boldogok voltunk, nagyon vártuk a kicsik érkezését. Kicsik, mert kiderült, ikreket várok. Ez csak még jobban fokozta az örömünket.

A terhességem nem volt egy leányálom. Sokat voltam rosszul, Rob nagyon türelmes volt, de sokat veszekedtem vele. Valahogy nagyon hisztis voltam, és hiába birka természetű, volt, hogy csúnyán összevesztünk, mindenféle apróságon. Ráadásul sokat forgatott, hogy majd ha megszületnek a babák, itthon tudjon lenni. Nekem ez is baj volt, sokat nyaggattam amiatt, hogy legyen velem többet.
Egyszóval nem voltam egy elviselhető kismama. A sors furcsa fintora az volt, hogy Viola és Laura is velem együtt voltak terhesek. De valahogy nekik nem volt ennyi hangulatváltozásuk, őket nem viselte meg.

A szülés után úgy tűnt, miden helyre jöhet. Robbal meg tudtuk beszélni a problémáinkat. Együtt örültünk Rosenak és Robienak, úgy látszott, minden újra a rendes kerékvágás szerint megy. De mégsem volt, minden ugyan olyan. Ez a kilenc hónap mind kettőnket megviselt, a kapcsolatunkat is. Mi tagadás éket vert közénk a dolog. Igyekeztünk rendbe hozni, próbáltuk, még tanács adásra is jártunk, de nem ment. Egy héttel a srácok első születésnapja után úgy döntöttünk, megpróbáljuk külön. Már nem voltak meg azok az érzelmek egymás iránt, amik kezdetben. Eltávolodtunk egymástól és a szerelem elmúlt. Előfordul ez, de nem gondoltam, hogy velünk is ez fog történni. Már nem úgy tekintettünk a másikra. A furcsa az volt, hogy ez a szenvedélyes szerelem átalakult valami mássá. Mély és nagyon őszinte barátsággá, ami még most is megvan köztünk és ezért mindennap hálát adok.

Soha többet nem vetettünk semmit a másik szemére, hogy kinek a hibája. Felfogtuk, hogy nem működött, elmúlt a szerelem és örültünk az új érzésnek. Barátokként neveltük együtt a gyerekeket. Valahogy soha nem is volt furcsa, hogy barátok vagyunk. Úgy érzem ez köztünk már akkor is megvolt, mikor szerettük egymást. Már akkor is barátok voltunk. És még mindig kölcsönösen tiszteljük a másikat.
Ahogy mondtam a gyerekek első születésnapja után körül belül egy héttel szétmentünk. Igyekeztünk mindent úgy csinálni, hogy a gyerekeket ez ne viselje meg. És sikerült, ami nagy szerencsénk, mivel ha bármivel is ártanánk nekik, azt Rob és én sem bírnám elviselni. Talán még túl kicsit voltak, hogy felfogják…

Mindenesetre mellettem volt egy barát. Balázs ismét megjelent az életemben, ugyanis Londonban kapott munkát, mint egy reklámcég igazgató helyettese. Összefutottunk, még terhes voltam a srácokkal, mikor ez történt. Normálisan tudtunk egymással viselkedni és barátok tudtunk lenni. Ő segített át a szakítás utáni nehéz időszakon is, mivel azért volt ilyen. Hiába nem szerettük már egymást, a tudat, hogy csődöt mondottunk, mind a kettőnket megviselt. Balázs mellettem volt, támaszként és barátként. Aztán lassan azt vettem észre, hogy megint bele szerettem.

Egyszer régen, azt mondta: „ Úgyis mellettem fogsz kikötni” – és milyen igaza volt, végül tényleg ő lett az a férfi, akivel vagyok. Boldog vagyok és kiegyensúlyozott. A mostani terhességemmel nincs is semmi baj, teljesen normális maradtam. És a legfontosabb, hogy Balázs a sajátjaiként szereti a Robbal közös gyerekeinket. Rajong értük és a srácok is érte. Persze a Rosenak és Robienak mindig is Rob az első. Rob rengeteg időt tölt velük, nem is érzik a hiányát, mert nincs is mit érezni. És ahogy mondtam Balázs és Rob barátok lettek.
És, hogy Robnak hogy alakult az élete?...

- Szia, pocak! – hallottam meg a csilingelő nevetést a hátam mögül.
- Kristen! – tártam szét a karjaimat egy ölelésre, ami nehézkesen ugyan, de sikerült.
- Meghoztam a tortát! Remélem finom lett… - fintorgott.
- Biztosan és köszönöm! – mosolyogtam rá. Rajta is egy nyári ruha volt, ami a mell része alatt be volt húzva. Hosszú barnás vörös fürtjei egyenesen lógtak a vállaira, zöld szeme csillogott. Boldog volt! Öröm volt ránézni.
- A srácok merre vannak? – kérdezte izgatottan.
- Kint vannak! Behívjam őket? – kérdeztem és már indultam is az ajtó felé.
- Nem, majd mindjárt kimegyek hozzájuk! – legyintett. Hangos nevetést hallottunk az előszoba felől. Azt hiszem mind a ketten felismertük a hangokat. Kristen szeme izgatottan csillogott és mosolyogva az ajtó felé fordult.

- Nem is én… - jött be Rob, de amint észrevette Kristent elhallgatott. Boldog mosoly jelent meg az arcán és a szeme ugyan úgy csillogott, mint Kristené. – Kicsim, nem is tudtam, hogy már itt vagy! – búgta és egy lépéssel mellette termett, hogy a karjaiba zárhassa. Lágy csókot váltottak, miközben Balázzsal mosolyogva figyeltük őket. Kristen épp úgy beleremegett Rob csókjába, ahogy én szoktam Balázséba. Rob leült a székre és az ölébe vonta Kristent. – Hogy van a lányunk? – kérdezte boldog arccal és Kristen pocakját simogatta, majd lágy puszit lehelt rá.

- Remekül. Egész délután a hasamat rugdosta… - nevetett Kristen.
- Na de menjünk ki, látni szeretném Roset és Robiet! – ugrott fel Kristen, mire Rob mosolyogva kézen fogta és kimentek.
- Öröm rájuk nézni! – jegyezte meg Balázs, ahogy a távolodó alakjukat nézte. Ezzel csak egyet érteni tudtam. – Én is kimegyek, hátha kell még segítség Alexnek! – gyorsan megcsókolt és kiviharzott.

Újra a gondolataimba merültem. Kristen épp akkor szakított félbe, mikor az Ő részük következett volna. Neki Kristen volt a támasza –ahogy nekem Balázs – a szakítás után. Mikor az eset történt, Kristen éppen Londonban forgatott. Mindig is legjobb barátok voltak és egyértelmű volt, hogy Kristen mellette áll. De Kristenre ugyan úgy én is számíthattam, sokat beszélgettem vele. Furcsa volt a történetük kezdete, ugyanis én fél évvel a szakítás után jöttem össze Balázzsal, mikor is éppen Kristennel beszélgettem. Félve, de bevallotta nekem, hogy úgy látja jobban vagyok és szeretne őszinte lenni velem. Elmondta, hogy szerelmes Robba, talán mindig is az volt, de erre még csak most jött rá nemrég. Nagyon rosszul érezte magát, azt hitte haragudni fogok. Megnyugtattam, hogy én lennék a legboldogabb, ha Rob is megtalálná a boldogságot.

Bíztattam mondja el neki, de ő visszakozott, mert biztos volt benne, hogy Rob csak barátként tekint rá. Én nem voltam ebben biztos és két nappal később be is bizonyosodott az igazam, amikor Rob elém állt azzal, hogy Szereti Kristent. Nem lepett meg a dolog, hiszen legbelül mindig is féltem attól – mikor még Robbal voltam-, hogy köztük több van. Talán, mindig is több volt. Mikor Rob bevallotta nekem, nem bírtam és elnevettem magam. Elmondtam neki, hogy Kristen is ezt adta nekem elő két napja és kértem, hogy beszéljen vele. Akkor láttam először újra igazán boldognak. Fejvesztve rohant Kristenhez, hogy elmondja neki. Mint mondtam Rob és én barátok lettünk a szakítás után, tehát boldog voltam, hogy segíthettem.

Bevallom, kicsit furcsa volt először, de miután láttam, milyen boldogok, én is az voltam. Egy évvel később Rob, megkérte Kristen kezét, aki boldogan mondott neki igent és nem sokára kiderült, hogy Kristen babát vár. Két hónapos terhes volt, mikor megtartották az esküvőt, itt Londonban. Nekem és Balázsnak előttük két hónappal volt. Rob és én nem voltunk összeházasodva, mert még nem volt tervbe véve sem az, sem a gyerek. És mikor kiderült, hogy terhes vagyok úgy döntöttünk, nem kapkodunk most ezzel, majd ha a gyerekek megszülettek ráérünk összeházasodni. De az ismert okok miatt elmaradt. Legalább válni nem kellett! És mind a ketten azzal házasodhattunk először akivel leélni tervezzük az életünket.
Kristen, most az ötödik hónapban van és irigykedve nézem őt.

Annyira gyönyörű, komolyan csodálatos kismama. Rob boldog… úgy látom boldogabb, mint velem valaha is volt. És a legjobb dolog az egészben, hogy tíz percre laknak tőlünk. Igen, ide költöztek Londonba, amit Kristen erőltetett, hogy közel lehessen Rob a gyerekekhez. Kristen imádja a gyerekeket, akárcsak Balázs. És a gyerekek is imádják Kristent, teljesen oda vannak érte. Ebből is látszik, hogy Kristen remek anya lesz.

Kimentem én is a kertbe, éppen akkor érkeztem, mikor Clare és Richard, meg Viktoria és Lizzy beléptek a kapun. Calre rögtön szalad a gyerekekhez, akik Kristenen lógtak és megpuszilgatta őket. Majd a menyét is, miután agyon dicsérte, hogy milyen gyönyörű. Majd hozzám is oda szaladt és megölelt.
Rob és Balázs hoztak néhány sört, amihez ugye cigi is dukál.

- Édes, nem zavar ha rágyújtok? – kérdezte Rob Kristentől.
- Nem, dehogy! – nyugtatta meg és visszafordult a gyerekekhez. Balázs feltette nekem is ezt a kérdést, majd rágyújtottak.
- És mi lesz a neve? – húztam Kristen mellé egy széket.
- Hmm… hát még nem egyeztünk meg! Rob szeretné, ha Kristennek hívnák, de én nagyon nem! – fintorgott.
- Pedig gyönyörű név, pont, mint a tulajdonosa! – bókolt a feleségének, aki kicsit elpirulva nézett maga elé.

- Csak azért tetszik, mert őt is így hívják! – szólalt meg Lizzy mosolyogva.
- Nem kizárt! – bólintott Rob sugárzó mosollyal.
- Alle, amiben Rob is benne lenne, de még próbál meggyőzni! – nézett Robra, aki csak mosolyogva odament, hogy megcsókolja. – És ti, tudjátok már? – érdeklődött.
- Andrew! – vágtuk rá Balázzsal. – Ez lehet magyar és angol is! – mosolyogtam.
Mindenkinek tetszett a név, így egyre elégedettebb voltam a választásunkkal.

Megérkezett a Viola-Mike páros Leával és a Laura-Tom páros is Briannal. A gyerekek azonnal játékba kezdtek. Kristen segített kihordani nekem a cuccokat, jellemző hogy összesen két terhes nő van itt, mégis ők csinálnak mindent. Úgy látszik ezt a műveletet, nem tartották veszélyesnek a férjeink.
Végül Robbal meggyújtottuk a gyertyát a Rose és Robie tortáján, hogy a gyerekek elfújhassák.
- Egy… kettő…három…- számoltak a drágáink és elfújták.

- A büszke szülőkre! – emelte fel a poharát Balázs. Rob mellé, álltam és megöleltük egymást. Koccintottunk, én persze csak narancslével, ahogy Kristen poharában is az volt. Segítettünk a kicsiknek felvágni a tortát, majd mindenkinek osztottunk. Balázs mellém álltam és figyeltük a gyerekeket, akik boldogan és büszkén falatozzák a szülinapi tortájukat. Néhány méterre tőlünk, Kristen és Rob is ezt tették összeölelkezve.

Életem legszebb két ajándékát Robtól kaptam. A gyerekeinket. Boldog voltam Balázzsal, ahogy Rob Kristennel. Ennél szebb vége nem is lehetne a történetünknek. Csodás emlékeim vannak a Robbal töltött időszakomról, és szerelmünknek két gyümölcs is van, akikkel boldogan élünk. Nem együtt, de boldogan. Ki-ki a maga szerelmével, akivel mérhetetlenül boldog. Azt hiszem ennél szebben nem is alakulhatott volna az életem. Ha újra kéne kezdenem, mindent ugyan így csinálnék, hiszen a végeredmény a fontos. Ami pedig a legjobb mindenki számára.

Ránéztem Robékra, akik szerelmes pillantással nézték egymást, le sem tagadhatnák, mennyire szeretik a másikat. Majd bizonyítékul ajkaik egymásra találtak, megkoronázva a tökéletes pillanatukat.

Én is Balázsra néztem, akinek olyan szerelem volt a tekintetében, amilyen az enyémben is. Mi is lágy csókot váltottunk, a mi tökéletes pillanatunk kedvéért.
Elmosolyodtam a fejembe férkőző gondolatra: négy ember, akik tökéletesen boldogok és mérhetetlenül szerelmesek…


The End